Tisztelt Képviselő!
Ön rövidesen szavazni fog a kormány gazdasági munkaprogramjáról. Választói valószínűleg próbakőnek fogják tekinteni ezt az aktust: meddig jutott az Országgyűlés azon az úton, hogy a kormányhatározatok utólagos szentesítőjéből a kormány fölötti társadalmi ellenőrzés szuverén szervévé váljon. A programtervezet újabb áldozatokat vár a társadalomtól; a közvélemény azonban nincs meggyőződve róla, hogy az áldozatokat indokolt vállalnia. Ön tehát nehéz helyzetben szavaz: nem biztos, hogy igenjét a társadalom a saját beleegyezéseként fogadja el. Levelünkben arról szeretnénk szólni, hogy megítélésünk szerint milyen feltételek teljesülése esetén számíthat társadalmi helyeslésre az áldozatok megszavazása.
1. Országunk állapota ebben az évben kritikus pontra érkezett. A társadalom eddig is súlyos terheket viselt. Az életszínvonal közel tíz éve stagnál, az életkörülmények romlanak. Bomladozik a munkamorál és általában a társadalmi együttélés morálja. Az egészségügyi ellátás rossz és romlik. A fiatal házasok egyre nehezebben jutnak lakáshoz. Az életfeltételek rohamos hanyatlását csak azok tudják ellensúlyozni, akik szabadidejük növekvő részét zsákmányolják ki, munkahelyükön túlórázva vagy a rejtett, második gazdaságban keresve többletjövedelmet. Mindez kétségkívül döntő szerepet játszik abban, hogy újra alacsony a születések száma, drámaian növekedett a halandóság, és tartósan csökken az ország népessége.
Most azonban azzal a veszéllyel kell szembenéznünk, hogy e hosszabb ideje tartó válságirányzatok hirtelen meggyorsulnak, és elviselhetetlen következményeket hoznak magukkal. A vezető politikai szervek, miután 1985 körül közeli fellendülést ígértek, most váratlanul az életszínvonal csökkenését helyezik kilátásba. Az áttekinthetetlen hatású pénzügyi intézkedések és adminisztratív beavatkozások a piac szétzilálódásával, termelési zavarokkal és súlyos fogyasztói hiányokkal fenyegetnek anélkül, hogy a fizetésképtelenséget biztosan elhárítanák. Aggasztóak a távolabbi kilátások is. Nemhogy a Nyugat túlszárnyalásáról, ma már a Nyugathoz való felzárkózásról sem lehet komolyan beszélni. Inkább az a kérdés, hogy elkerülhetjük-e, hogy lesüllyedjünk a világgazdaság peremén stagnáló, gyengén fejlett országok közé. S miközben a Nyugat utolérésében már senki nem reménykedik, sorban le kell mondanunk azokról az előnyökről is, melyeket az 1948 után bevezetett gazdasági-társadalmi rendszer korábban kínált. Kénytelenek vagyunk elfelejtkezni a foglalkoztatási biztonság, a stabil árak, az ingyenes oktatás és egészségügyi szolgáltatások, az értékálló nyugdíj ígéreteiről.
Hogy baj van, s hogy változásra van szükség, ezt a vezetés is elismeri. A külső adósságnövekedés megállításának és a költségvetési hiány csökkentésének szükségességéről, a gazdasági reform következetes folytatásáról beszél. De még mindig nem tárja fel teljes nyíltsággal a kialakult helyzetet. Nem veszi tudomásul és nem tárja fel a társadalom előtt, hogy milyen mértékű és mennyire tartós életszínvonal-csökkenés válik elkerülhetetlenné a gazdaságpolitikai hibák következtében. Nem néz szembe a ’80-as évek gazdasági kudarcainak mélyebb okaival, és reformígéretei alig mennek túl azon, amit már többször tervbe vett. Nem csoda hát, hogy az emberek attól félnek: az új programból csak a reáljövedelmek drasztikus csökkentése, az állampolgárok jövedelmeinek adókkal és más módon való megkurtítása válik valóra.
2. Igaz, bajaink részben olyan nehézségekre vezethetők vissza, melyek a világ számos országát sújtják. A magyar gazdaság rossz teljesítménye azonban sajátos okokat sejtet. Ki kell mondani: az 1945–49 között létrejött, majd 1956 után restaurált és ’58–61 között a mezőgazdaságra is maradéktalanul kiterjesztett gazdasági rendszer került válságba. Az erőteljes központosítás – az államosítás és szövetkezetesítés s az erre épülő tervgazdálkodás –, valamint a KGST-országokkal való gazdasági összefonódás nem hozta meg a kilátásba helyezett eredményeket.
1968-ban megtettük az első lépéseket a hierarchikus gazdaságirányítás lebontása, a piaci mechanizmusok helyreállítása felé. A következő lépések azonban elmaradtak: 1972–74 között félbeszakították s részben visszavették a ’68-ban meghirdetett reformot. Bár 1979 után, a fizetési mérleg válságos állapotának nyomása alatt a vezetés teret nyitott a reformfolyamat újraindulása előtt, nem kötelezte el magát egyértelműen a halaszthatatlanná vált reformok mellett. S mihelyt úgy érezte, hogy az eladósodást e nélkül is meg tudja fékezni, megint a halogatást választotta.
Mind 1974-től, mind 1984-től az eltorzított szerkezetű gazdaság növekedésének felgyorsítása kísérte a reformok elodázását. Az élénkítést mindkét esetben gazdaságunk teherbíró képességét meghaladó külföldi hitelekből finanszírozták. Az így felhalmozódott adósság nemcsak a ma élő nemzedékekre rak súlyos terheket, de még unokáinkat is nyomasztani fogja.
A bajok gyökerei tehát mélyen lenyúlnak a gazdasági rendszerbe és a vele összenőtt politikai-hatalmi szerkezetbe. Igazságtalan és sértő örökösen arra hivatkozni, hogy többet fogyasztunk, mint amennyit megtermeltünk. Különösen sérelmes ez az érv most, amikor a reálbérek közel egy évtizede nem emelkedtek, és a lakosság zöme elviselhetetlenül sokat dolgozik.
3. A Központi Bizottság júliusi állásfoglalása és a kormány programtervezete elismeri, hogy a vezetés kénytelen hozzányúlni az életszínvonalhoz és visszafogni a költségvetési kiadásokat. De még mindig nem mondja ki, hogy a gazdaság konszolidálása érdekében el kell vetni az 1985-ben elfogadott VII. ötéves tervet, és későbbre kell halasztani egy sor hosszabb távú feladat megoldását.
A kormány programtervezete elsősorban az adóreformoktól várja a gazdaság teljesítőképességének javulását. A jövedelem-felhasználás – ezen belül a lakossági fogyasztás – korlátozását nem köti össze egyértelműen a piac és az egységes pénzforgalom szabályozó erejének növelésével.
– Ahelyett, hogy az inflációt a forgalomban lévő pénz mennyiségének korlátozása és piaci mechanizmusok segítségével tartanák kordában, adminisztratív intézkedésekkel próbálkoznak: kiterjesztik az árbejelentési kötelezettségeket, általánossá teszik a kötött bérgazdálkodást, megerősítik a vállalati beruházások központi ellenőrzését, ami azt is valószínűvé teszi, hogy a fogadkozások ellenére az eseti kivételezésekkel sem lesznek képesek szakítani.
– Nem várhatók a különböző tulajdonformák teljes egyenjogúsítását célzó, hatékony lépések. Továbbra sem egyértelmű a kisipari és a magánvállalkozás kezelése, s ezért nem oszlik el a vállalkozók bizalmatlansága, nem kielégítő a legális magángazdaság fejlődése, és a piaci verseny nem fogja visszaszorítani a fekete gazdaság ügyleteit.
– Lényegében figyelmen kívül hagyták az új adókkal szembeni erős társadalmi ellenérzést. Az adóreform következtében az egész árrendszer átalakult, miközben az árszabályozás adminisztratív kötöttségei fennmaradnak, és ez súlyos társadalmi megrázkódtatásokat fog okozni. A fogyasztói árak széles körű változása és a személyi jövedelemadó kivetése akkor is heves ellenkezést váltana ki, ha nem párosulna az életszínvonal süllyedésével. A főállásból származó bérek „bruttósítása” ma még átláthatatlan konfliktusokat fog előidézni a vállalatokon belül. A korábban többletmunkára ösztönzött rétegek várhatóan úgy fognak kibújni az adóprés alól, hogy visszatartják teljesítményüket, és a fekete gazdaság felé fordulnak. A legsúlyosabb kár a nagycsaládosokat fogja érni. E konfliktusok kezelésére a kormányzat mindeddig nem készült föl.
– Nem alakult ki új irányzat az ország külgazdasági stratégiájában. Bár általános a felismerés, hogy a KGST-országok várható teljesítménye és szállítóképessége nem fog rövid időn belül javulni, a vezetés mégis a KGST-n belüli együttműködéstől várja a műszaki fejlődés felgyorsulását, és nem ad elsőbbséget a világpiaci nyitásnak. Nincs szó az import adminisztratív szabályozásának leépítéséről, noha az ilyen beavatkozás nem az egyedüli út a fizetési mérleg egyensúlyhiányának mérséklésére. Nem ígér hatékonyabb, rugalmasabb gazdaságot az olyan program, amely nem vállalkozik legalább a nyersanyagok és félkésztermékek behozatalának fokozatos liberalizálására. A túlzott importigényeket a fizetőképes kereslet pénzügyi korlátozásával és reális árfolyam-politikával kellene visszaszorítani, nem adminisztratív tiltásokkal.
Nincs jele, hogy a kormányzat szakítana a társadalmi erőfeszítések eltékozlásának több évtizedes gyakorlatával. Nem vizsgálják felül a központi beruházások és támogatások programját, sem az olyan nagy létesítmények esetében, mint a bős–nagymarosi vízi erőmű vagy a jamburgi gázvezeték, sem a válságba jutott ágazatok és vállalatok vonatkozásában. Nem hallani a katonai és rendészeti kiadások és az államigazgatási költségek lefaragásáról.
– Nem gondolták át, hogyan hat a válság a szegény rétegekre, holott ezek elnyomorodása nem állítható meg a szociálpolitika alapos reformja nélkül. Nemcsak a nyugdíjasok és a nagycsaládosok helyzete kíván figyelmet, de bizonyos veszélyeztetett szakmai csoportoké is; ilyenek az építőiparból kiszoruló, ingázó segédmunkások. Szembe kell nézni az átmeneti munkanélküliség problémájával. Ha a vállalatok leállítják veszteséges tevékenységeiket vagy csődbe mennek, akkor – tetszik vagy sem – lesznek munkanélküliek, akiknek megélhetési biztonságát és állampolgári helyzetét jogokkal kell garantálni.
– A romló pénzügyi feltételek között is lépéseket kellene tenni a válságban lévő egészségügy helyzetének rendezésére, hogy meg lehessen fordítani a lakosság egészségi állapotának általános romlását és a halandóság növekedését. A kormányzat ezen a téren sem terjesztett elő világos javaslatokat.
4. A gazdaság konszolidálását és a kibontakozást leginkább az veszélyezteti, hogy a vezetés nem folytat nyílt párbeszédet a nemzettel a válságról, a kilábalás alternatíváiról és azok költségeiről. Így egyfelől nem tud társadalmi jóváhagyást szerezni a megszorító intézkedésekhez, másfelől nem képes ellenállni a saját apparátusainak, amelyek a politikai nyugalom érdekére hivatkozva alkudnak ki újabb támogatásokat és mentességeket a válságágazatok, a csődben lévő nagyüzemek számára. Így aztán hiába húzzák össze a nadrágszíjat a fogyasztók, a lemondás nem vezet a gazdasági egyensúly helyreállításához, az áldozatok kárba vesznek.
Az apparátusokon belüli alkudozások rendszere, amely ma a konszolidációt veszélyeztetni, a ’70-es években kezdett intézményesülni. Akárcsak a gazdasági reformot, az akkori vezetés a politikai nyitást sem vállalta. Ehelyett úgy igyekezett kiszélesíteni a bázisát, hogy fokozatosan bevezette az ún. társadalmi viták intézményét. Valójában arról volt szó, hogy a vezetés, megkerülve a nyilvánosságot, kormányszervekkel és a hatalomba beépült érdekszervezetek (SZOT, TOT, Kereskedelmi Kamara, MTA stb.) vezető testületeivel egyeztette programjait, majd elfogadtatta azokat az Országgyűléssel. A társadalom számára már csak a propaganda, a kész döntések megmagyarázása maradt. Ilyen körülmények között az érdemi kérdésekről még zárt körben sem folyhatott egyenrangú vita, viszont tág tere nyílt a különböző politikai érdekekre hivatkozó, bürokratikus alkudozásnak.
Ebben az egyeztetési mechanizmusban sajátos szerepet töltenek be a szakszervezetek. 1968 óta következetesen ellenezték a vállalati önállóság, a vállalatközi verseny kialakulását. Olyan gazdasági szabályozást követeltek, amely útját állja a vállalati vezetés és a munkások közötti nyílt konfliktusoknak. Fent időnként agresszíven védték az ún. munkásérdekeket, de minden erővel az ellen dolgoztak, hogy lent nyílttá válhassanak az érdekkonfliktusok, és a munkahelyi szakszervezeti csoportok önálló érdekvédelmi harcba kezdjenek. Így hát a szakszervezetek fékezték a társadalmi haladást, és valódi érdekvédelem nélkül hagyták a dolgozókat. Erre leginkább a mérnökök és a művezetők fizettek rá, de a bányászat visszafejlesztésének idején a bányászok is.
A legjobb programnak is csak akkor lehet esélye a megvalósulásra, ha a kormány egyfelől elnyeri a társadalom bizalmi szavazatát, másfelől erős hatalommá válik önnön apparátusaival szemben. Mindkét követelmény teljesülése ugyanattól a feltételtől függ: a társadalmat érintő vitákat ki kell vinni az apparátusokból a nyilvánosság elé; módot kell adni rá, hogy a különböző érdekcsoportok és véleményalkotó körök nyíltan kifejtsék álláspontjukat; lehetővé kell tenni, hogy nyilvános vitában dőljön el, kinek mit kell viselnie az elkerülhetetlen áldozatokból.
Sürgős szükség van tehát a politikai intézményrendszer reformjára, amiről a párt és a kormány állásfoglalásaiban csak néhány homályos általánosság található. Ezek hitelét is elveszi, hogy a politikai gyakorlat homlokegyenest ellenkezik velük. Így a vezetés legutóbb is kifejezetten elzárkózott a kormányprogram és az adóreform nyilvános vitájától. Fel kell hagyni azzal a szólammal, mely szerint Magyarországon széles körű szocialista demokrácia valósult meg, és kibontakozott a társadalmi közmegegyezés. Az apparátusokon belüli érdekegyeztetés kiépülése nem a demokrácia irányába tart, és sem a közmegegyezés biztosítására, sem a kormányhatalom megerősítésére nem alkalmas.
5. Akár akarja, akár nem, a társadalom kénytelen elviselni az elmúlt 15 év hibás gazdaságpolitikájának következményeit. De nem mindegy, hogy pusztán a csőd későbbre halasztásáért hozunk-e áldozatokat, vagy az ország felemelkedéséért. Ezért arra kérjük Önt, tisztelt képviselőnk, hogy ne adjon kitöltetlen csekket a kormánynak. Vegye számításba, hogy csak olyan program biztosíthatja a válságból való kilábalást, amely:
– az energetika és a közszolgáltatások kivételével minden gazdasági tevékenységet a piac kontrollja alá helyez;
– egyértelműen támogatja a különböző tulajdonformák gazdasági versenyét, és nem diszkriminálja a magánszektort;
– nyit a világpiac felé, a KGST-re is csupán a gazdasági ésszerűség határain belül épít;
– előbb a lehetséges, még ésszerű mértékig csökkenti az állami és társadalmi apparátusok kiadásait, és csak abban a mértékben korlátozza a fogyasztást, amennyire ezután is szükséges;
– az adóreform végrehajtása előtt megfelelően mérlegeli, hogy módjában áll-e következetesen megvalósítani elképzeléseit, és arányban van-e az intézkedéstől várt haszon a társadalmi költségekkel;
– a nehéz helyzetben is képes ésszerű lépéseket tenni a népegészségügy javítása, a leginkább veszélyeztetett rétegek, a munkanélküliek megélhetésének és állampolgári helyzetének biztosítása érdekében.
De a társadalom bizalmának elnyeréséhez ez még nem elég. A gazdaságpolitikai váltást politikai nyitásnak kell kísérnie. Ezért kérjük, fontolja meg, hogy milyen politikai reformokat kíván a helyzet. Megítélésünk szerint a következő főbb változásokra volna szükség:
– Mélyreható érdekképviseleti reformra. Demokratizálni kell az érdekvédelmi szervezeteket. Csökkenteni kell a szakszervezeti központok hierarchikus hatalmát, növelni a munkahelyi szakszervezeti csoportok önállóságát és befolyását. Biztosítani kell az egyesületalapítás szabadságát, és általában érvényt kell szerezni az egyesülési jognak.
– Fordulatra van szükség a sajtószabadság terén. Le kell bontani a lapalapítás jogellenes korlátait; a tájékoztatáspolitikai szervek cenzurális hatalmát szűk törvényes keretek közé kell szorítani; garanciákkal kell körülbástyázni a szóláshoz való általános jogot és az újságíróknak azokat a külön jogait, melyeket a közönség informálóiként kell élvezniük.
– Meg kell szüntetni a kultúra bürokratikus irányítását, amely évtizedek óta tékozolja a nemzeti értékeket, és a kultúrát pillanatnyi érdekeknek veti alá. Helyre kell állítani az alkotó műhelyek és a kulturális szövetségek autonómiáját.
– Meg kell erősíteni az Országgyűlés államhatalmi szerepét. Biztosítani kell, hogy a kormány felelősséget viseljen a parlament, a képviselők pedig a választóik előtt. Elengedhetetlennek tartjuk, hogy a képviselők gyakorolhassák jogaikat, s hogy fokozott nyilvánosságot kapjon az Országgyűlés tevékenysége. Vitathatatlanul szükséges az Országgyűlés ügyrendjének már javasolt felülvizsgálata és a választójog további demokratizálása.
– Meg kell alapozni és garanciákkal kell védeni a falusi és városi önkormányzatot.
– Érvényt kell szerezni a személyes szabadságjogoknak, valamint az államigazgatási szervekkel szembeni állampolgári jogoknak.
Meggyőződésünk szerint a társadalom csak így láthatja biztosítva, hogy áldozatai nem vesznek megint kárba, a kormány pedig csak így számíthat széles körű támogatásra. A rövid távú áldozatokat ezen az úton sem takaríthatja meg magának az ország. De így legalább van remény a romlás megállítására, a fellendülésre.
Tisztelt Képviselő!
Arra kérjük Önt, hogy az Országgyűlés őszi ülésszakán választóit képviselve, legjobb lelkiismerete szerint, történelmi felelősségének tudatában foglaljon állást. Javasoljuk végül, vegye számításba, hogy nemcsak a helyzet súlyossága követel határozott kezdeményezést, de a külső feltételek sem voltak soha ilyen kedvezőek radikális reformok számára, mint éppen most, amikor a két világrendszer közötti feszültség enyhül, és maga a Szovjetunió is reformkorszakba lépett. Bűn volna elszalasztani az esélyt.
Budapest, 1987. szeptember 8.
Ágh István költő, Alexa Károly közgazdász, Antal László közgazdász, Balassa Péter esztéta, Balczó András műszerész, Bauer Tamás közgazdász, Bihari Mihály politológus, Buda Ferenc költő, Bába Iván irodalomtörténész, Bácskai Vera történész, Benda Gyula történész, Benda Kálmán történész, Béládi Miklósné bibliográfus, Bokros Lajos közgazdász, Bródy András közgazdász, Bródy János zenész, Czakó Gábor író, Csalog Zsolt író, Cserhalmi György színművész, Csurka István író, Demszky Gábor szociológus, Eörsi János közgazdász, Erdélyi Dániel grafikai tervező, Erdődy Edit irodalomtörténész, Fekete Gyula író, Ferge Zsuzsa szociológus, Für Lajos történész, Gaál Gyula közgazdász, Gadó György újságíró, Gergely András történész, Göncz Árpád író, Gross Arnold grafikus, Haraszti Miklós író, Havas Gábor szociológus, Hegedűs József szociológus, Hernádi Gyula író, Jancsó Miklós filmrendező, Jeles András filmrendező, Jeney Zoltán zeneszerző, Juhász Pál közgazdász, Kende János operatőr, Kenedi János kritikus, Kerényi Imre rendező, Kis János filozófus, Klaniczay Gábor történész, Kocsis Zoltán zeneművész, Kodolányi Gyula író, Konrád György író, Köllő János közgazdász, Kőszeg Ferenc tanár, Kulin Ferenc irodalomtörténész, Laki Mihály közgazdász, Langmár Ferenc közgazdász, Lányi András filmrendező, Lengyel Gabriella szociológus, Lengyel László közgazdász, Lezsák Sándor író, Lukácsy Sándor irodalomtörténész, Maár Gyula filmrendező, Magyar Bálint szociológus, Magyar Fruzsina dramaturg, Mándy Iván író, Mécs Imre mérnök, Mészöly Miklós író, Miszlivetz Ferenc szociológus, Nagy András közgazdász, Nagy András szociológus, Perczel Anna építész, Perjés Géza történész, dr. Polcz Alaine pszichológus, Pomogáts Béla irodalomtörténész, Rajk László építész, Rakovszky Zsuzsa költő, Rácz Sándor szerszámkészítő, Rév István gazdaságtörténész, Révész Gábor közgazdász, Réz Pál irodalomkritikus, Rónay László irodalomtörténész, R. Takács Olga irodalomtörténész, Schiffer Pál filmrendező, Simon Éva óvónő, Simó Sándor filmrendező, Solt Ottilia szociológus, Soós Károly Attila közgazdász, Szabó G. Zoltán irodalomtörténész, Szabó Miklós történész, Szalai Erzsébet közgazdász, Szalai Júlia szociológus, Szenes Zsuzsa textiltervező, Szécsi Margit költő, Szilágyi Sándor kritikus, Szörényi László irodalomtörténész, Tamás Gáspár Miklós filozófus, Tardos Márton közgazdász, Tellér Gyula szociológus, Tóth Károly Antal levéltáros, Vági Gábor szociológus, Vásárhelyi Miklós sajtótörténész, Vezér Erzsébet irodalomtörténész, Závada Pál szociológus