Szovátán születtem. Ott éltek az őseim is, ameddig csak vissza tudom követni őket a múltba. Gyerekkoromban Szováta még majdnem tiszta magyar település volt – azóta nagyon megváltozott a városka, ma már a lakosság 45-50 százaléka román.
Édesapám bányász volt. Volt egy kis darab földünk is, azt is művelgettük, de abból nem tudott megélni a család, édesapám már ’49-től eljárt különböző bányákba dolgozni. Egészen ’55-ig, mert akkor a bányától is elküldték. Mert még ’53-ban beléptek a szüleim Jehova Tanúi közé, és ettől aztán állandó üldöztetésnek voltunk kitéve. Ebben az időszakban elég keményen bántak a többi vallásfelekezettel is, de Jehova tanúival talán valamennyi közül a legdurvábban. Később, a ’60-as évek közepétől egy időre valamennyire enyhült a bánásmód – most, az utóbbi években visszatért a régi türelmetlenség.
Van egy nővérem, és négyen voltunk fiúk, közöttük én voltam a legnagyobb. ’60-ban végeztem az iskolát – utána azonnal dolgozni mentem, mert szörnyű helyzetben volt a család. Távol az otthonomtól, a Zsil völgyében sikerült munkát találnom, egy építővállalatnál. Fenn a hegyekben építkeztünk a bányák számára, legényszálláson laktam, egy mocskos barakkban, úgynevezett kaminban, amely tele volt poloskákkal és rosszindulatú emberekkel. 15 éves gyerek voltam, naiv és tapasztalatlan, azt sem tudtam, mi fán terem az élet. Egy szót sem tudtam még románul, senkim és semmim nem volt ebben az idegen új világban – kemény iskola volt ez.
A családom akkor még egy ideig Szovátán maradt – de a ’62-es kollektivizálás után nekik is menekülni kellett: ekkortól már az a parányi földecskénk sem volt meg, ami eddig legalább a szűkös kenyeret megteremtette. Menekültek akkor a nyomor elől, meg a hatóságok szeme elől – Szováta kisváros, ahol mindenkit szemmel tartottak, és minket mindenki ismert: úgy gondolták édesapámék, hogy talán egy nagyobb város idegen tömegében jobban el lehet bújni. De nem nagyon sikerült a dolog. Bányáról bányára vándorolt édesapám, bebarangolta a fél országot – de persze mindenütt hamar lelepleződött a vallásos meggyőződése, kidobták és mehetett tovább. Nyomában a család – a hátukon cipelt batyu volt minden vagyonunk.
Én ’60-tól ’63-ig egyedül éltem, mint a fészekből kipottyant fióka. Fenntartottam magamat, ahogy tudtam, s közben még a családot is próbáltam segíteni. Nem felejtem el soha, hogyan adtam egyszer száz lejt édesapámnak – egy kő… alá volt eldugva a hegyen, nejlonzacskóban, onnan kapartam elő; a barakkban nem tarthattam, ellopták volna. Amíg élek, emlékezni fogok rá, hogy örült neki édesapám – nagy pénz is volt még ’62-ben száz lej!
’63-ban végre sikerült édesapámat is a Zsil völgyébe hozni, a lónyai bányába – akkoriban egy kicsikét javult a helyzet minden téren. Mentem értük az örömhírrel – egy nagy hegy tetején, egy elhagyott paplakban találtam rá a családomra, elmondhatatlanul nyomorúságos állapotban voltak akkorra már.
A következő években aztán kicsit rendbe szedtük magunkat, ’64-ben lakást is kaptunk Petrillán, háromszobás bányászlakást, és helyreállt végre a családi egység – ezek boldog évek voltak.
’70-ben meghalt édesapám. 52 éves volt, még negyven napja lett volna a nyugdíjig – baleset érte a lónyai bányában és meghalt. Utána már kénytelen voltam én is lemenni a bányába, mert két testvérem kiskorú volt még, a legidősebb öcsém katona, édesanyám meg beteges, szívbeteg, cukorbeteg, bazedowos, tönkrementek az idegei is – kellett a családnak a pénz. És a bányamunka jóval magasabb keresetet jelentett, a lakást is megtarthattuk, csak a nevemre kellett íratni. Egy sor kedvezmény is volt még akkoriban: a föld alatt dolgozók olcsóbban kapták a villanyáramot, ingyen kapták a szenet – ezeket később eltörölték, de a ’70-es évek elején még léteztek. Így lettem bányász 1970-ben, bányamozdony-vezető.
Azokban az időkben jóformán már a felszívódottak közé számíthattam magamat; tökéletesen megtanultam románul, szinte már jobban beszéltem a románt, mint az anyanyelvemet, el is szoktam a magyar szótól. És, hát éltünk – azokban az években egy kicsit jobban is, mint addig. A ’70-es évek elején a hangulat is viszonylag jobb volt a Zsil vidékén – igen, akkor azért még lehetett csendben, meghúzódva élni. A magyarok aránya a Zsil völgyében akkoriban olyan 35-40 százalék lehetett, az őslakókat tekintve is, de a bányászok körében is; eléggé meg is becsülték a magyar munkást mindenütt, mert köztudott volt, hogy keményen és jól dolgoztunk – ez máig is fontos dolog, ma is ez segíti a fennmaradásban az erdélyi magyarságot. Abban az időben a nemzetiségi elnyomásra sem lehetett különösebben panaszkodni, kevesebb volt a megaláztatás. Nekem legalábbis nem nagyon volt ilyesféle gondom a munkatársaim körében. Elég rosszul beszéltem én akkoriban magyarul, mégis magyarnak számítottam, mindenki annak tekintett. Ugrattak is nemegyszer, hogy „te góbé”, vagy „bozgore”, „hontalan”, de baráti tréfa volt ez csak – én visszafeleltem rá: „mi van, te szőrös nyelvű oláh?”, és egymásra nevettük – nem, nem volt ennek semmi éle akkoriban.
Egyszer egy szabadságomat Szovátán töltöttem, már édesapám halála után, rokonoknál – akkor ismerkedtem meg a feleségemmel. Ő is szovátai. ’72-ben megnősültem, a családi lakást átadtam Béla öcsémnek, aki akkor szerelt le, és önálló életet kezdtem, családot alapítottam. És persze dolgoztam tovább a duzsai bányában.
A feleségemnek köszönhetem, hogy visszaszoktam újból a magyar szóra.
Az elkövetkező évek eseményeinek meg azt köszönhetem, hogy fokozatosan ráébredtem a kettős elnyomás tényére, amelynek súlya alatt éltünk. Az egyik elnyomásra, amely a román munkásokkal közös sorsunk volt – és a másikra, amely még külön járt nekem, amiért magyar vagyok.
Az első összeütközésem a felsőbbséggel még ’72-ben történt – amikor kiléptem a szakszervezetből. Feltűnő lépés volt az ilyesmi akkoriban, nem nagyon volt rá példa! Amikor bejelentettem a szándékomat, behívtak egy „beszélgetésre”. A bukaresti szakszervezeti központtól jött le egy vezető, ő vont felelősségre. Hogy hogy képzelem én ezt, a Román Szocialista Köztársaságban ilyesmi nincsen!
Kemény vita volt. De mivel látták, hogy ijesztgetéssel nem mennek semmire, jobbnak látták inkább csendben elintézni az ügyet, nehogy a példa ragadóssá váljék.
– Jó, ha Hosszú nem akar tag lenni, akkor nem lesz tag. Nem nagy baj: nem Hosszúból áll a szakszervezet! – és be volt fejezve az ügy.
Sőt, még a tagdíjat is, amit addigra már erőszakkal levontak a béremből, visszaadták!
Aztán csend volt, évekig semmi különös nem történt.
’76-ban jött a következő komolyabb afférom a hatósággal – akkor már nagyon érezhető volt, hogy a viszonyok rosszabbodnak, ahová csak nézett az ember, mindenütt csak jogtalan visszaélések nyomorították a munkások életét. Ezúttal a vasárnapi ingyenmunka miatt akaszkodtunk össze – ez is akkoriban kezdődött: minden térítés nélkül elvették, egyszerűen ELRABOLTÁK a munkás egyetlen szabadnapját, utolsó kis szabadidejét is, a teljes fizikai, idegi, lelki és morális megsemmisítésünkig feszítették a kiszipolyozást. Én egy idő után ezt a vasárnapi ingyenmunkát egyszerűen megtagadtam: az „önkéntes” öngyilkosságot nem vállalom. Persze megfelelő jogi érveléssel is alátámasztottam az álláspontomat – elég feleslegesen, mert a jog egyáltalában nem érdekelte őket. Ebből az ügyből adódtak az első kemény találkozásaim a Securitatéval.[SZJ] De a részletekre alig is emlékszem már – régen volt, elmosta az idő, eltemették a későbbi események.
Akkor még nem sejtettem, hogy ezek az első összekoccanások milyen hosszú és keserves történet nyitányát jelentik nekem.
1977. augusztus 1-jén kirobbant a nagy Zsil völgyi bányászsztrájk.
A megmozdulás közvetlen kiváltó oka az volt, hogy a kormány a bányászok megkérdezése nélkül úgy határozott: egy egész sor addig érvényben volt kedvezményt megszüntet. Megváltoztatták például a munkaidőt: a sztrájk előtti időkben 6 órát dolgoztunk – ezt a kedvezményt annak idején éppen a párt kezdeményezte; kevéssel a sztrájk előtt viszont ismét visszaállították a 8 órás munkaidőt. A bányászok nyugdíjkorhatárát 50 évről 55 évre változtatták. A rokkant bányászok nyugdíjpótlékát, az úgynevezett harmadik fokozatú nyugdíjat máról holnapra eltörölték – az érintetteket mindenfajta orvosi vizsgálat és egyedi elbírálás nélkül egyszerűen értesítették, hogy a továbbiakban nem fogják kapni a pótlékot. Erre kirobbant az ellenállás.
A hirtelen támadt mozgalom csaknem az egész Zsil völgyi bányavidékre kiterjedt, futótűzként, pillanatok alatt. A megmozdulás központja Lupény volt – ahol a bányászok mozgalmának jelentős hagyományai voltak már: 1929-ben ugyanitt robbant ki az a híres sztrájk, amelyet aztán csendőrsortűzzel fojtottak vérbe.
A mi bányánk, a duzsai üzem egyike volt a ritka kivételnek, nálunk csend volt. Amikor elsején, hétfőn reggel elindultam dolgozni, hallottam ezt-azt, hogy Lupényban sztrájk van, meg egyebek – de nem egészen hittem el, hogy komoly dologról lenne szó. Csak amikor a sportpályához értem, és láttam, hogy rendkívüli a nyüzsgés és az izgalom, egyik helikopter száll le a pályára, a másik száll fel – akkor kezdtem megérteni, hogy ez már tényleg nem tréfa. A Zsil völgyében normális körülmények között ritka madár a helikopter, különösen a Központi Bizottság helikopterei, márpedig ezek azok voltak – no, itt most valóban történik valami!
Beértem a bányához, mindenütt izgalom, szaladgálás – de hiteles információ semmi. A főnökök persze igyekeztek cáfolni és félremagyarázni a híreket, és próbálták minél jobban elterelni az emberek figyelmét az eseményekről, nehogy csatlakozzunk a lupényi sztrájkhoz – a kérdéseimre senki nem felelt.
– Jó – mondom a mesteremnek –, akkor én most átmegyek Lupényba, megnézem, hogy mi van!
– Nem mész sehová, hanem indulsz a műszakba! – és megfenyegetett. Hogy velem éppen elég baj volt már eddig is, ha most elmegyek, akkor ez lesz, meg az lesz.
– Nézd, Costica – mondom neki –, engem nem érdekelnek a fenyegetéseid. Elmegyek, mert úgy érzem, hogy ott a helyem!
És otthagytam. Mentem a buszállomásra, felültem egy buszra és elmentem Lupényba.
A duzsai bánya húsz kilométerre van Lupénytól – de nem volt könnyű utam, mert az egész Zsil völgye megindult Lupényba. A bányászok teherautókat szereztek, autóbuszokat és vonatokat térítettek el, és mindenhonnan özönlöttek a sztrájk központjába.
Reggel kilencre értem a városba. Hatalmas tömeg és óriási nyüzsgés! Szolid számítás szerint összefuthatott vagy 30-35 ezer ember Lupényban – nem akarok túlozni, ezért mondok csak ennyit. Ez az emberáradat a bányaüzem udvara felé áramlott: ott volt a sztrájkolók gyülekezőhelye, nagygyűlése.
Ami azonnal feltűnt, amint leszálltam a buszról, és a többiekkel sodródva elindultam a bánya felé: a Securitate. A Securitate, a Securitate, a Securitate – MINDENÜTT a Securitate! Nem volt nehéz felismerni a szekusokat: sötét szemüvegekkel és egyéb leleményes módszerekkel sikerült teljesen feltűnővé álcázniuk magukat. Behúzott farokkal ténferegtek a tömegben, vagy lehajtott fejjel álldogáltak a falnak dőlve – várták a fejleményeket. Teljesen tehetetlenek voltak! Mert olyan hirtelen robbant ki ez a sztrájk, hogy a hatóságokat tökéletesen készületlenül érte! A munkások, a bányászok meg egészen átalakultak: izgatott, boldog arcok mindenütt, mindenki tele felszabadultsággal – nagyon, nagyon meglepődtem a látványtól!
A bánya hatalmas udvarát zsúfolásig megtöltötte a tömeg. A farakások és a betonépületek tetején is álltak, ellepték a bányagépeket, fürtökben csüngtek a csővezetékeken és a fákon is. A betongiréta lapos tetején foglalt helyet a sztrájk vezetősége – mindenki szeretett volna a giréta közelébe kerülni, de ez nemigen sikerülhetett, mert már mozdulni sem lehetett. És persze hangzavar. Kórusban kiabálták: „Lupény 29!”, és olyan hangokat is lehetett hallani, hogy „meg kéne élve nyúzni őket!”, és „föl kéne akasztani őket a nyelvüknél fogva!” – de igazából azért nem nyúltak senkihez. Igaz, hogy a szekusok a bányaudvarra már nem mertek bejönni, féltek, hogy valóban kitörhet a lincshangulat. Pedig ahol fel is ismertek egy-egyet közülük, csak leköpdöste őket a tömeg, tettleg nem bántalmazták egyiket sem.
De amitől én a legjobban meglepődtem, az a magyar forradalom emlegetése volt. Korábban ilyesmit soha nem hallottam, most meg széltében-hosszában hallatszott: „azt kell csinálni, amit a magyarok csináltak ’56-ban!” – és nemcsak magyarul, hanem ugyanúgy románul is, románoktól! Meg kellett értenem, hogy így élt a magyar forradalom parazsa a hamu alatt, a Zsil völgyi bányászok lelke mélyén, több mint húsz éven át, soha ki nem mondva, mégis mint tiszta eszmény és példa!
Körbejártam a bányát, kerestem, hol tudnék bejutni az udvarra. Nem ismertem a sztrájk vezetőit, a távolból alig is láttam, hogy kik mozognak középen, de a felszerelt megafonok alapján annyit ki tudtam venni, hogy a betongiréta tetején van a törzskar. Körbejártam a kerítéssel körülvett bányaközpontot, és végül hátul találtam egy bezárt kaput. Átmásztam a hatalmas vaskonstrukción – és ott voltam a betongiréta közelében, a megmozdulás fészkében.
Ahol aztán lassan tudtam tájékozódni a részletekről is. A hétfői nap nagy része azzal telt el, hogy a vezetőség a teljes tömeg részvételével összeállította, és 14 pontba foglalta a bányászok követeléseit. A három vezető, Constantin Dobre bányász, Jurica mérnök és egy nő, az ifjúsági szervezet egyik aktivistája felváltva olvasták fel a pontokat a mikrofonba, hogy aztán bárki hozzászólhasson – nagyon hosszú időbe telt, amíg a végleges szöveg kialakult. A legelső követelés a föld alatti munkások munkaidejének újbóli lecsökkentése volt 8 óráról 6 órára. Második pont volt az 50 éves nyugdíjkorhatár visszaállítása. Harmadik pont: a rokkant bányászok nyugdíjpótlékának visszaállítása. A negyedik pont követelte, hogy a sajtó, a rádió és a televízió részletesen és tárgyilagosan számoljon be a bányászok sztrájkmozgalmáról. Az ötödik pont a korrupció visszaszorítását követelte az egészségügyi ellátás terén. A sorrendre ma már nem emlékszem hibátlanul, de néhány tételt még fel tudok idézni: követeltük a bányavidék élelmiszerellátásának javítását, követeltük, hogy teremtsenek munkalehetőséget a bányászok családtagjainak, a nőknek és az iskolákból kikerülő gyerekeknek, követeltük, hogy építsenek egy új kórházat, mert a régit egy felduzzadt népesség kinőtte már, különösen, ha a nagyon magas baleseti statisztikát is tekintjük.
Ha emlékezetem nem csal, még a hétfői napon a helyszínre érkezett Ilie Verdet a kíséretével. Verdet a Központi Bizottság titkára volt és az Államtanács elnöke, egyébként valamilyen rokona is Ceausescunak. És ráadásul ő volt az, akit a Központi Bizottság külön megbízott a Zsil völgyi bányavidék ügyeinek általános referenciájával – egyszóval a mi teljhatalmú gazdánk volt. A későbbi években veszített a hatalmából, kegyvesztett lett, miniszterré bukott, nemrégiben még onnan is leváltották – akkoriban viszont még mérhetetlenül nagy úr volt. Elkísérte az akkori bányaügyi miniszter, Constantin Babalu, és már Lupényban csatlakozott hozzá a helyi pártbizottság titkára, Klement Negruc, valamint a lupényi polgármester, Gina. Megérkezett Verdet, és nagy dérrel-dúrral kijött a bányaüzembe, hogy most majd ő rendet teremt – mire a sztrájkoló bányászok a másik három úrral együtt letartóztatták. Annak rendje és módja szerint letartóztatták mind a négyet! A Securitate orra előtt – a szekusok ott álltak tétlenül, erőtlenül, tehetetlenül!
Igen, ez hatalmas élmény volt – és nagy tanulság. Pontosan fel lehetett mérni: amikor kirobban egy munkásmegmozdulás, egy komoly kollektív akció, a Securitate bénán áll. Mert ők csak az elszigetelt egyéni harccal képesek szembeszállni. Sőt, továbbmegyek: az egyes emberek közül is csak a gyávákon tud uralkodni a Securitate.
Verdet szemébe vágták: Te jöttél ide tárgyalni? Veled mi nem tárgyalunk! Te félrevezetted az egész pártot, félrevezetted az egész állami vezetést, és nekünk is egyfolytában csak hazudtál! Veled nincs miről tárgyalnunk!
Ebből értettem meg én is: A sztrájkolók vezetői magával Ceausescuval akarnak tárgyalni, ki akarják kényszeríteni, hogy a főtitkár személyesen jöjjön le és tárgyaljon velük.
A négy fogolynak egy kis őrbódét jelöltek ki ideiglenes börtönül – bányászokból alakult őrség kísérte őket oda, keresztül a sűrű tömegen. Az őrök tényleg mindent megtettek, hogy a letartóztatottakat megvédjék a munkások haragjától, de persze nem járt teljes sikerrel az igyekezetük: Verdet ruháját megtépdesték az úton, egy-egy ember kiugrott a tömegből, és ha hozzá tudott férni, behúzott neki egyet – elég csapzott állapotban vergődött el a kis csoport az őrházig.
Ez a kis faépület annyira pici volt, hogy alig fértek el benne négyen. A bányászok fejszenyéllel beütötték az ablakát, hogy kapjanak elég levegőt a foglyok, mert elég meleg nyár volt – így legalább behallatszott a szitkok özöne is. A fogságuk napjai alatt nem kaptak egyebet, csak vizet meg azt a fekete kenyeret, amit mi is ettünk: Na, kóstoljátok csak meg, ilyen kenyérrel etettetek ti minket – olyan volt, mint a sár, keletlen, ehetetlen ragacs.
Constantin Babalut később elengedték – őt kevéssel előbb nevezték ki bányaügyi miniszternek, nem is igen tájékozódhatott még a bányászok helyzetéről, személyes felelősség nem terhelte tehát. De a másik három maradt – ott kucorgott a három beijedt rab a házikó padlóján nappal és éjjel, rágcsálták a kenyérnek becézett kutyaeledelt, és rémülettel hallgatták a hatalmas népgyűlés félelmes zajait.
Ceausescu főtitkár épp a tengerparton volt ezekben a napokban, Neptunban, a gyönyörű üdülőjében, és egy amerikai delegációval tárgyalt, egy elég magas rangú amerikai küldöttséget fogadott.
Ebben a helyzetben kapta meg a főtitkár az értesítést, hogy a Zsil völgyi bányászok várják. És a Securitate tájékoztatta a részletekről is, megmagyarázták neki, hogy Lupényban nélkülözhetetlen és halaszthatatlan a jelenléte. Ceausescu azonban nem akarta elhinni, hogy a helyzet valóban komoly. Úgy gondolta, a Zsil völgye most ráér – és óráról órára halogatta az ügyet.
A sztrájkolók türelme viszont fogytán volt már. Amikor a főtitkár csak nem jött és nem jött, úgy határoztak, hogy egy nyolcfőnyi őrség kísérje a fogoly Verdetet a városi kulturális központba, ahonnan egy külön vonalon hívni lehet a neptuni üdülőt: beszéljen Verdet Ceausescuval. Az őrségnek meghagyták, hogy csevegésnek helye nincs, csak egyetlen pucér mondatot mondhat Verdet, hogy a főtitkárnak azonnal ide kell jönni – és ezzel vége a beszélgetésnek. Így is történt.
– Ceausescu elvtárs, kérem azonnal jöjjön, mert nagy baj van! – ennyit mondott Ilie Verdet, még most is félelemtől elváltozott hangon.
A főtitkár persze nem elégedett meg ennyivel, követelte a bővebb magyarázatot – de az őrség vezetője kitépte Verdet kezéből a telefonkagylót. Még lehetett hallani Ceausescu hangját és kiáltásait: „Verdet! Verdet! Verdet!” – de választ már nem kapott, a bányász visszatette a kagylót, bontotta a vonalat:
– Ennyi!
Ebből Ceausescu végre megértette, hogy Verdet nincs szabadlábon. És hogy azonnal utaznia kell. Faképnél hagyta az amerikai delegációt, beszállt a helikopterébe, és meg sem állt Petrozsényig. Petrozsényben a hamarjában összekapkodott kíséretével fekete kocsikba szállt, így jött át Lupényba. Ion Pacepa[SZJ] volt vele – aki később aztán disszidált – meg még három vezető, akik éppen kéznél voltak. A sztrájk harmadik napján, szerdán érkezett meg, kora délután, egy óra után vagy kettő körül.
Később a román sajtó mint „barátságos munkalátogatásról” számolt be erről az eseményről, minden apró részletig eltorzítva a történteket – ahogy ez már szokás.
El kell hogy mondjam: a fogadtatás valóban barátságos volt – túlságosan is barátságos. A sztrájkolók a vezetők javaslatára megegyeztek, hogy a főtitkár megérkezésekor a jelszó ez lesz: „Ceausescu és a bányászok! Ceausescu és a nép!”, és amint eljut Ceausescu a betongirétához, a bányászok egybegyűlt tömege közakarattal „tiszteletbeli bányásznak” kiáltja ki.
A sztrájkolók ezzel a gesztussal mindjárt az első pillanatban olyan öngólt rúgtak, amellyel már eleve elrontották az esélyüket. Ebben a végsőkig kiélezett helyzetben a főtitkár már kizárólag csak a személyes tekintélye maradékában reménykedhetett, csakis erre alapíthatta taktikáját – és mi most megadtuk neki a lehetőséget hozzá. Az erőviszonyok alapján komoly esélyünk lett volna – de mindent elrontottunk. Mert naivak voltunk. Sajnos, azt kell mondjam, hogy már a vezetőink, ezek az igazán okos és derék, bátor emberek is siralmasan naivak voltak.
Amikor befutottak, a fekete kocsisor át akart vágni a tömegen, be akartak jönni egészen a girétáig – de hát ez lehetetlen volt: a sűrű tömeg, még ha akart volna, sem tudott volna helyet szorítani nekik. Ki kellett szállniuk a kocsiból már a bányaudvar kapujánál, gyalog kellett megtegyék az utat a sztrájkolók sorfalai között, testközelben a fellázadt néppel – nem volt ez éppen nagy távolság, de Ceausescu akkor keservesen hosszúnak érezhette. Emlékezetes élmény volt látni az arcát: nagyon-nagyon meg volt lepve, sőt: kifejezetten meg volt ijedve. Ide-oda kapkodta a tekintetét, és látszott, hogy nem hisz a szemének. Igen, félelem volt az arcán, rettegés: kelepcében érezte magát. Hallotta, hogy körben a tömeg őt élteti, zengett az egész völgy: „Ceausescu és a bányászok! Ceausescu és a nép!” – de azért tudta pontosan, hogy miről van itt szó. És úgy érezhette magát, mint a kutyával, amelyik csóválja a farkát, de azért közben a fogsorát is villogtatja – na hát a főtitkár úr hátán bizony felborzolódott a szőr.
A sztrájk vezetői nem mentek eléje, a betongiréta tetején vártak, a mikrofonoknál. Végre-valahára eljutott a girétára Ceausescu, kezet fogtak vele a vezetők, zúgott a taps és az éljenzés – és akkor ott egyből, kapásból: kikiáltották tiszteletbeli bányásznak – nagyon meg volt zavarodva a főtitkár úr.
Constantin Dobre beszélt a bányászokhoz – nagyon jól, sőt csodálatosan jól, határozott, bátor hangon és kitűnő pszichikai érzékkel. Pontosan le lehetett mérni, hogy minden mondata óriási hatással van az emberekre. Az ünnepélyes aktus után megkérdezte a bányászoktól, hogy mi a javaslatuk: adják-e át most a szót Ceausescu elvtársnak, vagy pedig előbb olvassák fel neki a bányászok követeléseit. A tömeg válasza egyhangú volt:
– Hallgassa meg a követeléseinket! Hallgassa meg a követeléseinket!
Felolvasták akkor a 14 pontot. Semmiféle kommentárt nem fűztek hozzá, csak felolvasták újból a hangszórókba. A főtitkár is végighallgatta, csendben. Aztán megint Dobre szólt:
– Most pedig, hogy mi már elmondtuk a magunkét, átadom a szót a román nemzet legszeretettebb fiának, Ceausescu elvtársnak!
A román nemzet legszeretettebb fia átvette a kézi mikrofont, és beszélni kezdett. Teljesen rekedt hangon szólalt meg, az első mondatokat alig lehetett érteni. Azzal kezdte, hogy „ezt nem kellett volna csinálni, elvtársak”, „ezt nem ilyen formában kellett volna csinálni, mert ez így szégyen a nemzetre” – és így tovább. Nagyon meg volt keveredve: hol „elvtársak” voltunk, hol „maguk”, hol „ti”, képtelen volt kikötni akármelyik megszólítás mellett.
Éreznie kellett, hogy a szemrehányó hang elég barátságtalan fogadtatásra talál – fel is hagyott ezzel, kicsit össze is szedte magát, és rátért a követelésekre. Nem ment végig a 14 ponton, a kényesebb passzusokat gondosan elkerülte, és főleg az első pontra koncentrált, a 6 órás munkaidő kérdésére – mert azt hitte, hogy ebben a vonatkozásban lehetősége van némi fölényeskedésre.
– Elvtársak, én ezt az egész ügyet nem értem! Hiszen éppen a párt legfelsőbb szervei dolgozták ki a 6 órás munkaidő tervét, emlékezhettek rá, hogy nem is olyan régen épp a párt Központi Bizottsága javasolta, hogy a föld alatt dolgozó bányászok munkaidejét, tekintettel a nehéz munkakörülményekre, csökkentsük le 6 órára. Ez meg is történt. És utána kik voltak, akik újra visszakérték a 8 órás munkaidőt? Éppen ti voltatok! Hát akkor most miért panaszkodtok?!
Azonnal megkapta rá a választ:
– Nem mi kértük! A tolvajok kérték, a banditák! – Zengett az egész udvar, kórusban üvöltöttek a felháborodott bányászok: – Nem mi, a tolvajok, a banditák!!! A tolvajok, a banditák! Csak Dobre tudta lecsendesíteni valahogy a népet, hogy a főtitkár tovább beszélhessen.
– Jó, hát beszéljük meg a kérdést – azt mondja Ceausescu. – Tárgyaljunk róla. De értelmes emberek módjára tárgyaljunk, mert ha maguk csak kiabálnak, akkor nem jutunk előbbre!
És elkezdte magyarázni, hogy pillanatnyilag nem lehetséges, hogy az egész Zsil völgye egyszerre visszatérjen a 6 órás munkaidőre. Mert ez megoldhatatlan szervezési problémákat hozna. És a jelenlegi létszám nem elegendő a 6 órás rendszerhez. Éppen most, amikor a nemzetgazdaságnak olyan égetően szüksége van a szénre, ez a követelés nem reális és nem teljesíthető. Ezért neki az lenne a javaslata, hogy térjen vissza a 6 órára egyelőre Lupény. Aztán majd később, fokozatosan, lépésről lépésre visszaállhat a többi Zsil völgyi bánya is.
Mindenki átláthatta, hogy ez hitvány taktikázás, a főtitkár célja csak annyi, hogy megossza az egységet: leszerelje a lupényi üzem munkásait – a magukra maradt többiekkel majd csak elbánik valahogy aztán! Ezt a bányászok megértették, és nem ugrottak be a trükknek: – Hat órát, holnaptól az egész Zsil völgyében! Nem vesszük fel addig a munkát! HAT ÓRÁT, HOLNAPTÓL MINDENÜTT HAT ÓRÁT!
Ettől aztán Ceausescu roppantul felbőszült. Teljesen szokatlan és elfogadhatatlan volt számára, hogy még a jelenlétében is ellentmondani merészelnek neki, MUNKÁSOK! És dühében itt nagyot tévedett – igen, ez súlyos hiba volt. Úgy viselkedett, mintha a Központi Bizottságban volna vagy otthon a kastélyában! Megfeledkezett magáról, és csúnyán elvetette a sulykot:
– Igeen? Nem veszitek fel a munkát?? – és ezt megismételte még kétszer: – Nem veszitek fel a munkát? NEM AKARJÁTOK FELVENNI A MUNKÁT?! Jó – azt mondja –, akkor majd másképp beszélünk!
Azt hiszem, mindnyájan pontosan tudatában voltunk, hogy körben a hegyek tömve vannak állig felfegyverzett katonasággal és Securitate-alakulatokkal. De hát akkor is! A hegyek gyűrűjében a rabszolgák, ránk szegezett fegyverekkel – de ő maga, Ceausescu meg legbelül volt, a mi gyűrűnkben! És mi akkor nem féltünk! Velünk akkor nem lehetett így beszélni!
A főtitkár szavai után felrobbant a helyzet. A sztrájkoló bányászok egy pillanat alatt átalakultak forradalmi tömeggé. És a dühödt tömegből kirobbant a vad üvöltés: – Hu, hu, hu!!! Le vele! Ki vele! El innen! Pusztuljon a szarházi!!! És ez zengett legalább három percen át, megállíthatatlanul!
Ebben a válságos pillanatban megint Constantin Dobre vette át az irányítást. Komor tekintettel végigmérte a főtitkárt, kivette a kezéből a mikrofont, csak ennyit mondott halkan: „Most én beszélek!” – és aztán a tömeghez szólt.
És egy másodszori erőfeszítéssel – mondom: nagyon jól értett a munkások nyelvén, nagyon tudott bánni velük –, egy újbóli nekirugaszkodással sikerült megint csendet és fegyelmet teremtenie.
– Nem volt elég türelmetek, hogy végighallgassátok, mit is akar tulajdonképpen mondani a főtitkár.
A főtitkár addigra a méregből megint a rémületbe váltott. Megértette, hogy súlyosan hibázott, és hogy életveszélyes helyzetbe került – aki közel állt hozzá, láthatta: falfehér az arca.
– Most pedig visszaadom a szót újból a főtitkárnak – mondja Dobre –, a román nemzet legszeretettebb fiának! – megint így! És újra Ceausescu kezébe nyomta a mikrofont.
„Nem volt elég türelmetek” – ebbe a mentőövbe kapaszkodott bele az ijedtségtől félholt Ceausescu: – Igen, látom: nincs elég türelmetek. Egyes elvtársaknak nincs elegendő türelmük, hogy végighallgassák, miről is van szó. Pedig akinek nincs elég türelme, az jobban teszi, ha egy kavicsot tesz a szájába és hallgat – így. – Az ördög tudja, honnan kapta elő ezt a nem létező szólást – népies akart lenni. Senki sem értette, mit akar a kaviccsal – egyet akart, persze: egy icipici időt nyerni, hogy magához térjen valamennyire.
De aztán lassan kiderült: felfogta, hogy itt nem babra megy a játék. Felfogta, hogy ezúttal kemény, eltökélt bányászokkal áll szemben, fenyegetéssel semmire sem jut – és engedett.
MINDENBEN engedett! MINDENT megígért! A 6 órás munkaidő azonnali bevezetését mindenütt, a nyugdíjkorhatárt, a nyugdíjpótlékot a rokkantaknak – mind a 14 követelést elfogadta, maradéktalanul! Külön is megígérte – ez nagyon fontos pont volt a listán –, hogy senkinek semmi bántódása nem fog esni, sem a sztrájkolóknak, sem a szervezőknek, vezetőknek – ezt személyesen garantálja!
– És ünnepélyesen szavamat adom mint államfő és mint a párt főtitkára, hogy mindazok az állami és pártvezetők, akiket bármilyen felelősség terhel a Zsil völgyi viszonyokért, a jelenlegi helyzet kialakulásáért, keményen felelősségre lesznek vonva! Elétek lesznek hozva mindannyian, és ti ítélhettek fölöttük!
Ez olyan ráadás volt már. Önkéntes alapon – mert ezt senki nem kérte. Hogy mi ítélkezzünk a bűnösök felett – nem, ez már túlzás is volt. Azonnal éreztem, hogy ezt az ijedtsége diktálta.
Mindent, mindent megígért, valamennyi követelésünk teljesítését, államfői becsületszavával meg is pecsételve az egyezséget – aztán egy könnyed fordulat következett:
– Megígértem, hogy minden követelésetek teljesítve lesz. Akkor most még csak egy dolog van hátra: ígérjétek meg ti is, hogy be fogjátok hozni a lemaradást a termelés frontján! Tudjátok, hogy milyen kulcsszerepe van a szénnek a nemzetgazdaságban, mekkora szüksége van a nemzetnek a munkátokra, ígérjétek hát meg.
És a bányászok igent mondtak: megígérték, hogy befejezik a sztrájkot, másnap felveszik a munkát, és behozzák a lemaradást is.
Milyen naivak voltunk, Istenem, milyen naivak! Talán az is, hogy az emberek már nagyon fáradtak voltak a harmadik napja tartó étlen-szomjan ácsorgásban – vagy én nem is tudom.
Ceausescu felszabadult képpel, sugározva, szinte győzelmi hangulatban elköszönt – el is hiszem, hogy megkönnyebbülést érzett –, búcsút intett, beszállt a helikopterébe, és biztonságos helyre repült, Craiovába. Vitte magával Verdetet is.
A tömeg pedig feloszlott. A sztrájknak vége volt – az emberek hazamentek.
Elindultam én is hazafelé. Volt miről gondolkodjam az úton. Elég pontosan láttam már akkor is: naivak voltunk, és tulajdonképpen elbuktunk.
Constantin Dobrét már két vagy három nappal a sztrájk befejezése után elkapta a Securitate. Egyes értesülések szerint a vulkáni lakásáról vitték el, mások szerint a munkahelyéről, a parosényi bányától, ahol csapatvezető volt. Bevitték a petrozsényi pártbizottságra és kihallgatták.
Ez az akció azonban túlságosan korainak bizonyult: a bányászok akkor még elég éberek voltak, azonnal megtudták a dolgot; egy elég népes tömeg kivonult a pártbizottság székháza elé, és zajosan követelte Dobre szabadon bocsátását. A határozott fellépéssel szemben a Securitate megint csak tehetetlen volt kénytelen-kelletlen elengedték Dobrét.
A kiszabadított vezért a tömeg visszavitte Vulkánba, megszállta a vulkáni Aranykakas vendéglőt, Dobrét felállították egy asztalra, és beszámoltatták a kihallgatásról. Külön nyomatékosan megkérdezték tőle, hogy bántalmazták-e – mondja meg, ha bántalmazták! Dobre megmondta: nem, tettleg nem bántalmazták. Mondott egy rövid beszédet a bányászoknak – aztán a rögtönzött tömeggyűlés szépen örömmámorba fulladt. Kiszabadítottuk a vezérünket, fényes győzelem! – ezt boldogan megünnepelték, aztán békésen hazamentek.
Csak hát sajnos ez így nem elegendő. Az ellenfélnek nem volt különösebben nehéz megszervezni, hogy Dobrét újból ellopják. Fegyveres Securitate-alakulatok fogták körül a lakását, rátörtek, a család minden tagját lekötözték, hogy moccanni sem tudtak, bepakolták valamennyiüket egy katonai teherautóba, és elrobogtak velük Craiovára.
Craiováról nemsokára jött a hír, hogy Dobrét „véletlenül” elgázolta egy kocsi.
Én rengeteget fáradoztam azon, hogy hiteles értesülésekhez jussak Dobre sorsát illetően, sokat utaztam is ez ügyben – miközben Dobre valószínűleg Craiovában volt még. Mert halálhíre nem volt igaz. Romániában hallatlanul nehéz hiteles hírekhez jutni, és különleges óvatossággal kell mozogni, hiszen úgyszólván minden második ember besúgó – és gyakran a hosszú kutatómunka végén is üres kézzel állunk. Csak jóval később sikerült ráakadnom valakire, aki valóban sokat tudott Dobréról, hitelesnek látszó adatokkal – mindazonáltal BIZTOSAT ma sem merek állítani. Mert személyesen soha többé nem tudtam már találkozni Dobréval.
Úgy látszik, az első halálhíre nem volt igaz, bár egészen nem zárható ki ez sem. Valószínűbb, hogy csak imitáltak egy gázolási jelenetet, hogy elterjedjen a halálhíre, és közben másodszor is elhurcolták Dobrét, Craiovából is.
Bizonyos értesülések szerint ugyanis ezután Ploiesti-ben tűnt fel Dobre. E változat szerint Ploiesti-ben jelöltek ki számára kényszerlakhelyet, és utána vitték a családját is – így volt legegyszerűbben elkerülhető, hogy a család zajt csapjon. Dobrét Ploiesti-ből naponta vitték be Bukarestbe és este vissza Ploiesti-be, mint hozzáértő bányász, ő vezette a bukaresti metró építését. De még egy olyan változata is van a történetnek, hogy miközben a metróépítkezésen dolgozott Dobre, este a pártakadémiára járt, a Stephan Gheorghiu főiskolára – beszéltem olyan emberrel, aki állította, hogy személyesen ismeri Dobrét a pártfőiskoláról, egy osztályba járt vele.
Hallottam olyan híreket is, hogy évekkel később – talán már a pártfőiskola után? – újra Craiován látták Dobrét. Ott élt, Craiován, de egy új lakótelepen, ahol nem ismerte senki, ott húzódott meg, teljesen elfelejtve.
Ami Jurca mérnök személyét illeti, róla hosszú időn keresztül úgy tudtuk, hogy a Petrozsény és Petrilla közötti alagútnál gyilkolta meg a Securitate. Valóban így szólt a terv: A Securitate éjjeliőrnek öltözött emberei a Petrozsény és Petrilla közötti alagútnál akarták eltenni láb alól Jurcát – az utólagos „vizsgálat” szerint az „éjjeliőrök” berúgtak, lövöldözni kezdtek, és így történt a „baleset”. De tévedés történt, és végül is nem Jurcát lőtték le, hanem a barátját, egy asztalost. Közismert barátság volt ez, nagyon szerette Jurca mérnök ezt a műbútorasztalost, a petrozsényi bányamérnöki egyetem alkalmazottját, állandóan együtt jártak, és nagyon hasonlítottak is egymásra – így történhetett a tévedés.
Amikor a Securitate rájött, hogy elvétette a célt, azonnal lecsapott Jurca mérnökre is, és elhurcolta a Duna-deltába. Ott lőtték agyon Jurcát. Azzal az utólagos váddal, hogy át akart szökni az oroszokhoz. Jól érthető célzás ez arra, hogy szovjet kém lett volna – aminek természetesen semmi köze a tényekhez.
Nyomtalanul eltűnt a Zsil völgyéből Jurca mérnök családja is. Valószínű, hogy ők sem élnek már. Ezt a feltételezést számomra az a körülmény is hitelesíti, hogy ha Jurca feleségét vagy fiát elő tudták volna állítani, és vádat tudtak volna kicsikarni belőlük ellenem, szinte bizonyos, hogy bíróság elé állítottak volna, és hosszú évekre bezárnak – hogy nem így történt, azt csak úgy tudom megmagyarázni, hogy akkorra a Jurca család már nem állt rendelkezésre.
Volt a sztrájknak egy harmadik résztvevője is, egy fiatal nő, az UTC-nek, a román kommunista ifjúsági szervezetnek az egyik helyi aktivistája – sajnos a nevét nem ismerem. Róla mindössze annyit sikerült megtudnom, hogy nemrégiben szabadult a börtönből, a legutóbbi amnesztiával.
A sztrájk követeléseiből szinte semmi nem valósult meg. Így bánt el a Securitate a bányászsztrájk vezetőivel. Ceausescu főtitkár a nyilvánosság előtt szavát adta, hogy nem lesz bántódásuk – ennyit ért a román nemzet legszeretettebb fiának szava.
De nemcsak a vezetőket tüntették el. A nagy sztrájk utáni időszakban több ezer embert telepítettek ki a Zsil völgyéből. Pontos számot persze senki sem tud, de annyi bizonyos, én is közéjük tartoztam, hogy több ezer embert.
- Térségünk [6]