Amikor 1975-ben harmincöt ország vezetői aláírták a Helsinki Záróokmányt, sokan attól tartottak, a megállapodás csak Európa megosztottságát szentesíti, az emberi jogokról szóló ajánlások pedig – mint már annyiszor – ismét csupán mit sem mondó díszítésül szolgálnak az új egyezményen. Jurij Orlové és társaié az érdem, hogy a helsinki szellem ma mégis mást jelent. Bátor fellépésük bebizonyította: az emberi jogok a jogsértő kormányoktól is számon kérhetők. Az emberi jogok, az emberi szabadság ügye fölötte áll pártoknak, politikának és országhatároknak.

ÉSZTORSZÁG POLGÁRAIHOZ,
ÉSZTORSZÁG BARÁTAIHOZ!

Észtország politikai történetében új fejezet kezdődött. Megszületett a NÉPFRONT, a nép saját kezdeményezésű mozgalma, hogy Észtországot – s ekképpen a Szovjetuniót – a demokrácia és jogállamiság útjára segítse, és ezen az úton meg is tartsa.

Mozgalmunk azt a meggyőződést testesíti meg, hogy Észtország ügyeiről – a szabad önrendelkezés feltételei között, az összes itt élő népek érdekeinek szem előtt tartásával – Észtországban és mindenekelőtt az észtek közreműködésével kell határozni.

Kedves Mária, nekem csak magyarul jut eszembe: „Szövetségbe forrt szabad köztársaságok, a nagy Oroszország kovácsolta frigy…”[SZJ] A köztársaságok és köztük Észtország csakugyan maga döntött úgy, hogy a Szovjetunió része kíván lenni, vagy másképpen történt?

Most már eléggé nyíltan és őszintén beszélnek erről az időszakról, pontosabban 1940. július 21-éről. A történet azzal kezdődött, hogy 1939.

1987. szeptember 5.              

Doru Szovati átszökik Magyarországra. Szeptember 10-én Szegeden letartóztatják és visszaadják a románoknak. Nagyváradon 10 hónap börtönre ítélik.

1988. július 22.

Mihai Gura és Magdolna Konczányi a romániai Marcaházánál jönnek át Magyarországra. Visszaadják őket. A nagyváradi Securitate kitiltja őket a lakóhelyükről, Óromániában kényszerlakhelyet jelölnek ki nekik.

1988.

MOSZKVA TÁRSADALMI SZERVEZŐDÉSEINEK FELHÍVÁSA A NÉPI KÜLDÖTTEKHEZ, A SZU LEGFŐBB ÜGYÉSZÉHEZ, A PÁRTHOZ ÉS A KORMÁNYHOZ

A hazánkban 1989. április 9-én lezajló esemény nem kevésbé kérdőjelezi meg a civilizáció létét, mint a csernobili katasztrófa.

Álarcos, felfegyverzett férfiak éjjel a város terén tankok és páncélautók védelme alatt utászásókkal agyonvertek nem kevesebb mint 15 kamaszlányt, fiatalasszonyt egy orvossal, egy öregasszonnyal és még néhány emberrel együtt. A gyilkosságot szemtanúk bizonyítják.

Megismétli-e magát a történelem Közép-Európa szovjet megszállta részén? Eddig minden évtizedben megpróbálta valamelyik nép visszaszerezni a demokráciát, és miközben a Nyugat dermedten figyelt, mindig katonai elnyomás végzett a kísérlettel. Most egyszerre két kommunista párt, a magyar és a lengyel kényszerül ismét pluralizmust és hatalommegosztást ígérni. Csehszlovákia sem állhat ellen sokáig egy új tavasznak. Vajon ezúttal elkerülhető-e a kudarc?

Az új tragédia előjele volna, ha a Bush-adminisztráció is csak kívülállóként tenné fel ezt a kérdést.

Mint már annyiszor, a Visztula mentén ezúttal is nekiláttak, hogy megleljék a „kiutat a kiúttalan helyzetből” (nem az én találmányom ez a kifejezés, például Jacek Kuron is használta a viharos, de megoldást nem hozó 1982. évben). tovább →

A Charta ’77 tevékenységére mindig figyelnünk kell. Különösen ebben az esztendőben, amikor közeledünk a Prágai Tavasz 20. évfordulójához.

A Charta ’77 információs bulletinjének új száma nagy figyelmet szentel az államalapító Tomás Garrigue Masaryk halála 50. évfordulója alkalmával rendezett kegyeletes megemlékezésnek. A méltató cikket a Charta szóvivői: Libuse Silhánová, Jan Litomisky és Josef Vohryzek írták alá.

November 15., Budapest

A brassói munkásmegmozdulás évfordulóján rendezett Románia Nap dokumentumai, úgy véljük, elég beszédesek ahhoz, hogy az olvasó tájékozódjék: mi volt a szervezők célja és elképzelése, s hogy végül mi miért történt úgy, ahogy történt ezen a napon Budapesten.

Az 1. és 2. sz. dokumentum összevetéséből kitűnik: az előzetes megbeszélések során nagy utat tettünk meg az ötlettől a megvalósulásig.

Hírlik, hogy a román hatóságok műszaki határzárat építenek a román–magyar határ mentén. Egyelőre azonban még változatlan intenzitással folyik a menekülés: hetente százak kockáztatják életüket, vállalják nemcsak a bizonytalanságot, de a román határőrök golyóit, vagy az azzal majdnem egyenértékű lebukást – egy kicsit szabadabb élet reményében. Elsősorban romániai magyarok, akik a drasztikus nemzetiségi elnyomás elől is menekülnek – de nemcsak ők: érkeznek szászok, cigányok és románok is.