Húsz év után a prágai tavasz kísértete járja be a csehszlovák politika színterét. Kiváltképp időszerűvé tette a húsz évvel ezelőtti eseményeket az a paradoxon, hogy abban az országban, amely húsz évvel ezelőtt tankokat küldött a prágai eretnekség ellen, ma olyan reformpolitika van kibontakozóban, amely kétségtelenül erre az eretnekségre emlékeztet. A csehszlovák politikai vezetés, mivel az 1968. augusztusi katonai intervencióból eredezteti legitimitását, érezhetően ideges.

„A Szolidaritás él”, „A Szolidaritás volt, van és lesz”, „Győz a Szolidaritás” – e Lengyelországban népszerű jelszavak mindegyikében szembetűnő a folytonosság motívuma. Azt sugallják, hogy az 1981. december 13-án végbement fordulat látszólagos korszakhatár, a társadalmi konfliktus lényegében változatlan maradt. A Szolidaritás (azonosítva a társadalommal) illegalitásba vonult, beásta magát, kialakította a társadalmi élet autonóm formáit és – esetleg kisebb hatékonysággal – továbbra is ugyanazokat az elveket és értékeket védi, amelyet törvényes létének tizenhat hónapja alatt képviselt.

Az országon végigvonuló sztrájkhullám feltehetően meglepte az ellenzéket. Önt is?

Nem hinném, hogy a sztrájkok ilyen meglepőek lettek volna. A hatalom a maga részéről mindent megtett azért, hogy ez bekövetkezzék. Azt mondhatnám, hogy a vezetők politikája egyenesen paranoid volt. Egyrészt mindenütt meghátráltak, ahol csak létrejött valami helyi konfliktus vagy legalábbis várható volt. Ugyanakkor azonban megtagadták a párbeszédet a társadalom autentikus képviselőivel, a sztrájkbizottságokkal vagy az önkormányzatokkal. Helyükbe a hatalom saját bábjait állította.

I.
                  
Újfajta gondolkodás a Szovjetunióban

Gorbacsov újfajta gondolkodásának arra kell késztetnie bennünket, hogy komolyan újragondoljunk néhány dolgot. Megtanultuk úgy nézni a világot, hogy az két egymással szembenálló nagyhatalomból áll, amelyeknek társadalmi szervezete és ideológiája alapvetően különbözik egymástól, de abban hasonlít, hogy mindkettő uralkodóvá akarja tenni a maga szemléletét.

Kérdőívekkel a táskámban, 1980 februárjában jártam először a keleti határszél aprófalvaiban. A sűrű ködben odafelé igyekezve utat tévesztettünk, és a lezárt tiszabecsi híd sorompójába ütközve arra eszméltünk, hogy a hétórás autóút fáradalmaitól elszenderedve, majd’ ki nem szaladtunk az országból. Alattunk a zajló felső-Tisza, a folyó túlsó partján lévő Tiszaújlak pedig már a nagy SZU határközsége. A sorompót őrző kiskatona kutyájának pórázába kapaszkodva kérdezte, van-e erre a határszakaszra szóló átlépési engedélyünk, és ha nincs, mit keresünk errefelé.

A Charta ’77 januári felhívása tulajdonképpen Európa minden népéhez szólt, de nincs mit csodálkozni rajta, hogy Nyugat-Európában csak az ott élő kelet-európai menekültek reagáltak rá. Kelet-Európában viszont több országban is követték a felhívást.

Néhány gondolat a felhívásból:

„A fűtött, fényes konferenciatermekben üldögélő delegátusok hajlamosak elfeledkezni arról, hogy van Európában egy ország, ahol az emberek fűtés és világítás nélkül élnek. Romániában negyven évvel a háború után még jegyre is alig van élelmiszer.

Január elején terjedt el a híre, hogy az ősz óta rohamosan gyarapodó menekültek közül sokan kiutasítási végzést kaptak a rendőrségtől. A szolidaritási sajtóértekezleten is az egyik fő téma volt ez a kérdés. A sajtó hallgatása miatt csak „megbízható források” alapján állapíthatták meg: január 4. és 7. között naponta 40, összesen mintegy 160 romániai állampolgárnak kézbesített ki a KEOKH hazatérésre felszólító végzést.

A szolidaritási nyilatkozat és aláírói

A január 19-i sajtóértekezletet Für Lajos lakásán tartották, Vásárhelyi Miklós elnökölt. Rajtuk kívül Benda Gyula, Bodor Pál, Csoóri Sándor, Kiss Gy. Csaba, Mészöly Miklós és Szabó Miklós írta alá a meghívót. Ott voltak a Budapesten élő külföldi tudósítók, Bécsből az AP hírügynökség tudósítója. A hivatalos magyar orgánumok közül csak a kollégiumi és egyetemi lapok képviseltették magukat.

A tavaly őszi brassói munkásmegmozdulás az egész világ figyelmét ráirányította a Ceausescu-rendszer népszerűtlenségére; megerősítette bírálóit és ellenfeleit; együttérzést váltott ki áldozatai iránt.

Magyarországon volt ez a hatás a legerősebb, ahol az érzelmek és az érdekek egyaránt a belpolitika témájává teszik Romániát. Három nagy jelentőségű esemény olyan változásokat hozott a román probléma magyar nyilvánosságában, amelyeknek jótékony hatásuk lesz itthon is.

Talán nem mindenki tudja, hogy a „bozgor” a magyarok román csúfneve. Úgy hallottam, szláv szó eredetileg, hazátlant, jöttmentet, sehonnait jelent. Amíg Erdélyben éltem, nekem nem sokszor mondták, nem voltam hozzá elég szegény és elesett, azonfölül meg Kolozsvárott fiatalabb koromban magyar volt a többség. De azért épp elégszer ütötte meg a fülemet. Kihangzott beszélgetésekből, pedig fojtottabban ejtették, mint a többit. Akkor még. Az elemiben, most jut csak eszembe, egyszer verekednem is kellett miatta. Ostoba, kínos emlék.