Wojciech Maziarski

Nyomtatóbarát változat

Az országon végigvonuló sztrájkhullám feltehetően meglepte az ellenzéket. Önt is?

Nem hinném, hogy a sztrájkok ilyen meglepőek lettek volna. A hatalom a maga részéről mindent megtett azért, hogy ez bekövetkezzék. Azt mondhatnám, hogy a vezetők politikája egyenesen paranoid volt. Egyrészt mindenütt meghátráltak, ahol csak létrejött valami helyi konfliktus vagy legalábbis várható volt. Ugyanakkor azonban megtagadták a párbeszédet a társadalom autentikus képviselőivel, a sztrájkbizottságokkal vagy az önkormányzatokkal. Helyükbe a hatalom saját bábjait állította. Nem akart tudomást venni a független társadalmi erők létezéséről, ezzel pedig elvesztette esélyét, hogy megtalálja a kivezető utat a válságból. Másképp fogalmazva: egyrészt bátorította az embereket a bérköveteléseknek tett engedményekkel, másrészt ingerelte őket azzal, hogy társadalmi-politikai téren elmaradt a nyitás.

Úgy tetszik, mintha ezek az ellentmondások és következetlenségek abban a módban is megnyilvánultak volna, ahogy a hatalom a mostani sztrájkokra reagált.

Igen. Az volt a benyomásom, mintha vita folynék a hatalmi apparátusban: erővel szétverni vagy megbékíteni? És mindkét, egymásnak ellentmondó tendenciát egyidejűleg valósították meg. Egyrészt rengeteg engedményt tettek, ami a béreket illeti, másrészt pedig Nowa Hutában szétverték a sztrájkot. Méghozzá úgy verték szét, hogy megalázták az embereket; verték és arra kényszerítették őket, hogy térden állva írják alá az engedelmességi nyilatkozatot. Ezt az emberek nem felejtik el. Nyomot hagy a lelkivilágukon, rárétegeződik, leülepedik, és gyűlöletként marad meg. Mintha ebben az országban túl kevés lenne a gyűlölet!

E tiltakozási hullám háttere és egyik legfőbb oka az ország katasztrofális gazdasági helyzete. A hatalom 1981 óta szüntelenül azt hajtogatja, hogy bevezeti a gazdasági reformot. Eredményeket azonban sehol sem látni.

Mindenekelőtt határozottan le kell szögeznünk, hogy ez nem ugyanolyan gazdasági válság, mint amilyen a múltban gyötörte Lengyelországot. Más a mértéke, és más a társadalmi háttere. Ezúttal mindent átfogó válsággal van dolgunk, amely mintegy megkoronáz minden válságjelenséget, amelyet a múltból ismerünk. Ez a hatalom iránti teljes, totális bizalmatlanságban nyilvánul meg. Ebben a helyzetben valamiféle reform bevezetése, még ha a hatalom tényleg akarná is, egyszerűen lehetetlen. Megint ugyanoda lyukadunk ki: elkerülhetetlen a politikai nyitás. E nélkül minden reformtervezet ugyanarra a sorsra jut, mint a dicsőséges „I. szakasz”. Most már a reform II. szakaszának csődjét is kihirdették, noha alapjában véve még életbe sem lépett. A szejm például mai ülésén olyan különleges jogokkal ruházta fel a kormányt, amelyek erősítik a gazdaság központi irányítását. Vicces, hiszen az, amit reformként állítanak be, lényegében a reform tagadása. A miniszterelnök kezébe adták a kormánykereket, hogy közvetlenül szabályozhassa a gazdaság működését, és úgymond siettethesse a változásokat. Ezzel a feje tetejére állítják az egészet. A vállalati önállóság ugyanis nem a miniszterek és miniszterelnökök jóindulatának, hanem azon elveknek az eredménye, amelyek garantálják ezt az önállóságot.

Röviden, ebből a gödörből, ahol most vagyunk, nem juthatunk ki a rendszer gyökeres átalakítása nélkül. A magam részéről úgy gondolom, hogy koalíciós kormányt kell alakítani, amely a független társadalmi erőket is reprezentálja.

A hatalom azonban szemmel láthatóan nem osztja a véleményét. Minden társadalmi-politikai jellegű követelményt elutasított. E tekintetben a sztrájkok vereséggel végződtek.

1980 augusztusa visszhangzik abban, amit most mondott. Akkor alakult ki a társadalmi tudatban a kétpólusú modell: győzelem vagy vereség. Az 1988 májusában történteket azonban semmiképp sem tartom vereségnek. Sztrájkba lépni és úgy megszüntetni, hogy a résztvevők biztonságát garantálják – nagy dolog. Azt jelenti ugyanis, hogy az akciót bármely pillanatban meg lehet ismételni. És nagyon valószínű, hogy meg is ismétlik. Ez az egész társadalmi apátia csak látszat. Lőporos hordón ülünk. Mindenki – mi is, a hatalom is. Ebből a helyzetből háromféle kiút kínálkozik: bekövetkezik a robbanás, újabb sztrájkok törnek ki a béremelésért, vagy megérti végre a hatalom, hogy a politikai nyitás szükségszerű.

Az utolsó sztrájkhullám értelmezése végeredményben a társadalom pszichikai állapotától függ. Önigazoló jóslatra emlékeztet ez: ha az emberek vereségnek ismerik el, akkor valóban vereség is lesz.

Azok számára, akik e forró atmoszférában is ki tudtak alakítani valami távolságtartást, világos volt, hogy a politikai követelmények teljesülése valószínűtlen. Ebben a helyzetben nem cselekedett volna-e józanabbul a Szolidaritás, ha tartózkodik az irreális követelésektől?

De uram, a Szolidaritás nem hadsereg, nem lehet neki parancsolgatni és átvezényelni a front másik szakaszára. Muszáj volt állást foglalnia a sztrájkolók mellett, mert nem maradhatott semleges. A Szolidaritás a társadalommal tart: azaz olyan, és olyannak is kell lennie, amilyen a társadalom hangulata. Nincs más választás. A hangulat pedig olyan, hogy kitörtek a sztrájkok és átpolitizálódtak. Ösztönös volt, senki sem irányította. Új nemzedék nőtt fel – nagyon aktív és radikális. Pontosan ezek az emberek adtak a sztrájkoknak politikai színezetet, nem akarták beérni a bérkövetelésekkel. És a Szolidaritásnak támogatnia kellett őket. A Szolidaritás tömegmozgalom, nem működhet úgy, ahogy az aktivistái szeretnék. A belső szakadás kockázatát is vállalnia kellett, hisz tagjainak nagy része nem csatlakozott ezekhez a sztrájkokhoz.

Az az állítás, hogy a sztrájkok spontán törtek ki és spontán kaptak politikai színezetet, szükségszerűen ahhoz a következtetéshez vezet, hogy a hatalomnak nem a szervezett ellenzék jelenti a legfőbb veszélyt, hanem a társadalom lelkiállapota, amely a kritikus helyzetben sokkal radikálisabb és harciasabb lehet, mint a „hivatásos” antikommunisták. Ilyen értelmezésben az utolsó sztrájkhullámot a hatalomhoz címzett figyelmeztetésnek kell felfognunk: a huszonnegyedik órában vagyunk, ez még csak az eljövendő események enyhe előszele volt.

Csak az a kérdés, felfigyel-e a hatalom erre a figyelmeztető jelre, és milyen következtetéseket vont le. Őket még mindig az 1980. augusztusi trauma vezeti. Rájuk tört a félelem. Az egyetlen, amire képesek voltak, hogy Nowa Hutában megismételték a hadiállapotot, és beindították a bankóprést. Ebben utolérhetetlenek. Ész nélkül nyomják a pénzt. Ha úgy határoztak, hogy ilyen politikát folytatnak, nincs más választásuk, mint az üres boltok vagy az áremelkedések miatti nyugtalanság. Ezt a dilemmát képtelenek addig megoldani, amíg rá nem szánják magukat a politikai nyitásra.

Megteheti-e ezt, figyelembe véve a nemzetközi összefüggéseket? Kínálnak-e ehhez valami esélyt a Szovjetunióban beindult folyamatok?

Elég sokat beszélnek arról, milyen hatással van a „peresztrojka” a lengyel helyzetre. Kevesen szólnak azonban arról, mit jelentettek a lengyel események a „peresztrojkának”. A Szolidaritás azonban a társadalom hangja, a Kreml urait is rémítő kísértet. Meg kell érteniük, hogy ami bekövetkezett Lengyelországban, megtörténhet náluk is. E folyamat kezdetei máris érzékelhetőek – Örményországban, a balti államokban, Grúziában vagy Ukrajnában. Ebből pedig csak egy, Gorbacsov számára rendkívül fontos tanulság szűrhető le: a „peresztrojka” vagy képes lesz adaptálni a társadalom hangjait, vagy egyszerűen elbukik.

• Térségünk