Nyomtatóbarát változat
Kis magyar helytörténet
Kérdőívekkel a táskámban, 1980 februárjában jártam először a keleti határszél aprófalvaiban. A sűrű ködben odafelé igyekezve utat tévesztettünk, és a lezárt tiszabecsi híd sorompójába ütközve arra eszméltünk, hogy a hétórás autóút fáradalmaitól elszenderedve, majd’ ki nem szaladtunk az országból. Alattunk a zajló felső-Tisza, a folyó túlsó partján lévő Tiszaújlak pedig már a nagy SZU határközsége. A sorompót őrző kiskatona kutyájának pórázába kapaszkodva kérdezte, van-e erre a határszakaszra szóló átlépési engedélyünk, és ha nincs, mit keresünk errefelé. Ő irányított el a szomszédos Uszka községbe.
Szociológiai munkára szólt a megbízásunk, és hónapokon át vissza-visszajártunk erre a vidékre. Én magam megbízatásomat hanyagolva, hamarosan magánkutatásba kezdtem. Életinterjúkat készítve egy eltűnt férfigeneráció után kezdtem nyomozni. Erős dialektusban beszélve mondták el partnereim, hogy a háború végén, a front átvonulása után, szovjet munkatáborokba hurcolták erről a vidékről az embereket. Ezt alátámasztó iratanyagot bőven találtam a község irattárában. Holtnak nyilvánításról és hadisegélyezésről szóló 1947-es jegyzőkönyveket. Úgy gondoltam, hogy a tények, amelyekbe belebotlottam, nemcsak helytörténeti adalékként érdekesek, és a tanúk idős kora miatt feltárásukra később már nem lenne mód. Heteken át jegyeztem le azokat a beszélgetéseket, amelyeknek közzétételére csak most, hét év elmúltával született jó alkalom.
Ezeknek a „végeknek” a sorsa néhány hétig elválaszthatatlanul összefonódott a szomszédos Kárpátalján bekövetkezett fordulatokkal. Ide kívánkozik ezért néhány történelmi adalék Kárpátalja 1939-es megszállásáról és a következő évek eseményeiről.
A Teleki-kormány 1939. március 11-én egyezett meg a németekkel a terület magyar megszállásának feltételeiről. Március 15-én, a német hadsereg prágai bevonulásának napján a magyarok határincidenseket provokáltak és megtörtént az annexió. A néhány hónapos katonai közigazgatást június 14-én kormányzói biztos kinevezése követte.
A Teleki által javasolt területi autonómia nem valósult meg. Az erőszakos magyarosítás és a szlavofil mozgalmak üldözése miatt 1939–40-ben becslések szerint 15–40 000 ukrán és ruszin lakos menekült át az időközben az oroszok által megszállt Galíciába.[SZJ] 1941-től a német invázió kezdetével megszűnt ez a lehetőség, és a magyar hatóságok több ezer „ukránbarát” elemet tartóztattak le kémkedés, szabotázs stb. vádakkal.
Időközben Benes elnök londoni emigráns kormánya a müncheni egyezményt megelőző állapot visszaállítását követelve megszerezte a görög-katolikus és orthodox rutén vezetők támogatását. Szerepet játszott ebben az a körülmény, hogy az emigráns politikus amennyire csak lehetett, javítani igyekezett a Szovjetunióba menekült ruszinok helyzetén. Őket ugyanis először azért ítélték el, mert illegálisan lépték át a hegyekben a határt, később a vád kémkedés és a németekkel való kollaboráció volt. Hatvan százalék eltűnt a munkatáborokban. Amikor 1943 elején szóba került, hogy önálló ruszin alakulatot állítanak fel a Svoboda-hadsereg[SZJ] kötelékében, már csak 2700 kárpátaljai önkéntest sikerült összeszedni a táborokból.
1944 októberében Iván Petrov tábornok alakulatai 10 nap alatt kiűzték a németeket. A londoni emigráns kormány megbízásából húsztagú delegáció érkezett Husztra, hogy létrehozza a csehszlovák adminisztrációt a területen. A valódi hatalom azonban a Vörös Hadsereg kezében volt, mely nemcsak a helyi kommunista párt létrejöttét támogatta, de szovjetbarát többséget igyekezett teremteni a nemzeti tanácsokban is.
A Kommunista Párt 1944. november 19-én tartotta alakuló konferenciáját Munkácson, és proklamációban követelte, hogy „szűnjön meg a történelmi igazságtalanság és a Kárpátokon túli Ukrajna csatlakozzon Szovjet-Ukrajnához”. Ezen az ülésen az egész népességet képviselő Nemzeti Tanács megalakítását is elhatározták. Utóbbi 600 küldött részvételével november 25–26-án ült össze Munkácson. Az általuk elfogadott Manifesztum kimondja, hogy „a Kárpátokon-túli Ukrajna” kilép a Csehszlovák állam kötelékéből és csatlakozik „nagy édesanyjához, Szovjet-Ukrajnához”. A kiáltványt elküldték a londoni csehszlovák kormánynak, és kérték a cseh delegáció visszahívását. Benesék 1945. június 29-én írták alá Moszkvával a terület átengedéséről szóló okmányokat. Sztálin nyilatkozata szerint: „a szovjet kormány nem tiltotta meg és nem is tilthatta volna meg a Kárpátokon túli terület népének, hogy kinyilvánítsa nemzeti akaratát…” (Forrás: The shaping of national identity)
A tények feltételezésekkel és az okokat kutató magyarázatokkal keverednek a megkérdezett túlélők vallomásaiban. Nézzük először a tényeket:
1. A Vörös Hadsereg alakulatai 1944 decemberében szovjet közigazgatást vezettek be a fehérgyarmati járás három határszélre eső magyar községében: Tiszabecsen, Uszkán és Milotán. (Ez történt a vásárosnaményi járáshoz tartozó községekben is.)
2. „Málenkij robot” címén összeszedték a három falu férfilakosságát, és a Szolyván (Kárpátalja) felállított gyűjtőtáborba vitték őket. Ezen a módon összesen 400-450 férfit hurcoltak el. (Az ötven éven felülieket 1945-ben hazaengedték.)
3. A deportált férfiak többsége elpusztult a Gulag táboraiban, a ’40-es évek végén hazatértek elbeszélése szerint halálukat az éhezés, járványos betegségek és az embertelen fogva tartás körülményei okozták.
4. Az elcsatolt területet a szovjetek még 1945-ben átengedték a magyar hatóságoknak. (A határ megváltoztatása miatt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság is interveniált az oroszoknál.)
Sem az elcsatolás, sem a férfilakosság deportálása nem kutatható téma. Ezért hiteles magyarázatra és tényszerű leírásra nincs lehetőség.
De mindaz, ami a kívülállók számára csak történelmi példázat, a túlélőkben kiheverhetetlen sérelmeket hagyó élet. Miért történt mindez, kérdezik a beszélgetés során ők és hozzátartozóik. Minden érintett magyarázatot keres arra, ami számára nem intézhető el azzal, hogy valószínűleg sohasem fogja megismerni a teljes igazságot.
A beszélgetésekben háromféle magyarázat bukkan fel:
Az első szerint ezeket a községeket már 1941-ben a szomszédos Ugocsa megyéhez akarta csatoltatni a községi választmány. Az oroszok ezt a körülményt használták ki. (Szilágyi Imre, volt körjegyző erre a mozzanatra helyezi a hangsúlyt.)
A második szerint az orosz hadvezetés természetes határt akart, ezért csatolta el a Tisza túlsó partjára eső, a volt Bereg megyéhez tartozó községeket, a Tisza innenső oldalán pedig hídfőállásként szolgált volna három további magyar község. Ennek a hadvezetés által de facto létrehozott állapotnak a legalizálására az átcsatolást indítványozó kérelmeket írattak ezeknek a községeknek az elöljáróival. (Ezt a magyarázatot Tollas Tiboron és Szilágyi Imrén kívül a csatolt dokumentumokban megerősíti Nagy Ferenc volt miniszterelnök és Kiss Sándor volt országgyűlési képviselő.)
A bizonytalanság és az események lelki feldolgozatlansága bűnbakok keresése felé viszi a túlélők egy részét. Szerintük az eseményekért általuk ismert személyek, közöttük zsidók felelősek. Ezekben a falvakban a zsidó családok deportálását néhány hónap múlva követte a magyar férfiak elhurcolása. A deportálás lebonyolításában a csendőrség parancsára magyar parasztok is részt vettek, az ő elhurcolásuk idején viszont volt munkaszolgálatos férfiak is statisztáltak. Vannak, akik a két tragikus eseménysor között összefüggéseket keresnek, de a bűnbakok között a falu volt körjegyzőjét is megemlítik. (Ezt a gyakran felbukkanó „magyarázatot” két közzétett beszélgetés említi.)
„Nem az a legény, aki üti, hanem aki állja…”
SZILÁGYI IMRÉNEK hívnak, 1901-ben születtem Szabolcsban, nem messze ide. Apám református lelkész volt. 1919-ben iratkoztam be közigazgatási tanfolyamra. 1923-ban neveztek ki ide körjegyzőnek. Akkoriban a főszolgabírónak csak jelölési joga volt, három szolgabíró-jelöltet állíthatott, akikből a község választott szolgabírót. Ő volt a képviselőtestület vezetője. A jegyzőt is a képviselőtestület választotta, életfogytiglan határidőre. Tiszabecs, Uszka és Milota községek tartoztak a körjegyzőséghez.
Uszka egyébként régebben, 1890-ig, Ugocsa vármegyéhez tartozott, és kisnemesek lakták. Meg is látszik az úrhatnámság a lakosságon. (A jegyzőnek az anyakönyvvezetés, aztán az építésügy, az állami végrehajtás, adókivetés, szabálysértés, mezei rendőri és közlekedési szabálysértési teendők, kisebb polgári peres ügyekkel való bíráskodás, jogi tanácsadás, továbbá úgynevezett magánmunkálat volt a hatásköre. Ebből a két utolsóból volt a legtöbb baja minden jegyzőnek. Az ügyvédek kenyerét vettük el, ezért kényes ügy volt.)
Az adókivetéssel, adóbehajtással volt bajunk még, az állami adóhivatalba fizettük be a beszedett adót. Volt itt Uszkán egy nemesi sarj, Baka Lászlónak hívták. Mindig magas polcról akart intézkedni „mint Uszka egyetlen földesura”, cseléd nem állta. „Nincs rossz idő, csak rossz cseléd” – mondta, és mindig kihajtotta őket, az esőben is. Rossz adófizető volt, mindig volt adótartozása, folyton kért rá halasztást, kapott is.
Ezeknek a községeknek a hovatartozása sokszor volt vita témája. Ugyanis a Tisza átszakított ide Tiszabecshez 19 holdnyi területet Ugocsa vármegyéből. A visszacsatolás után, 1940 körül Ugocsa vármegye a történelmi hagyományokra is kezdett hivatkozni. Uszka község egyébként régen, mint mondtam, a történeti időkben Ugocsa vármegyéhez tartozott. Baka László, akit az előbb említettem, ezen a címen tudta felzaklatni Milotát és Becset is Uszka után. Követelte, hogy csatolják ezt a három községet Ugocsához, „hogy süvegelje meg a magyart ott a muszka is, a román is”. 1941-ben beadtak egy beadványt a főszolgabíróhoz, hogy a képviselőtestület elhallgatta a köz kívánságát, ugyanis a nép azt akarja, hogy a három község Ugocsához tartozzon. Kérték a megyei törvényhatósági közgyűlést, hogy „engedje ki a három községet”. Aztán a képviselőtestület is határozatot hozott az átcsatolásról, de megfellebbeztem és megsemmisítették ezt a határozatot. Később, 1944. október végén vettem észre, hogy a megsemmisítő határozatot kitépték és ellopták az iratok közül. Ez 1944. október 21-én vagy 22-én történt.
A kidobolás napján nem voltam itthon, az anyósomnál jártam. A feleségem nem nyitotta ki az ajtót, amikor értem jöttek. Az oroszok körülzárták a három községet és elvittek innen minden felnőtt férfiembert. Engem másnap Debreceni Károllyal együtt vitettek el, aki közölte, hogy két hétre mindenképpen nekünk is el kell mennünk. Négy és fél év lett belőle!
Az előzményekhez hozzátartozik a zsidóüldözés, ami ezeket a községeket is érintette. Itt október 15-tól 23-ig tartott a nyilasuralom 1944-ben. A „falu nagyja” egy ózdi munkás lett, aki akkor a szomszédomba költözött. De a zsidók elhurcolása már jóval korábban és német parancsra történt. A falu szidta mindig a zsidókat, de amikor elvitték őket, sokan sírtak.
Abból lett aztán a baj, hogy a zsidók vagyonának zárolásával és őrzésével a csendőrparancsnokot bízták meg. De amikor 1944 végén megbomlott a rend, sokuk lakását feltörték és kirabolták őket. Ekkor Tiszaújlakon az orosz majornak, aki szintén zsidó volt, bebeszélték, hogy nem az újlakiak, mármint tiszaújlaki ruszinok, hanem ennek a három községnek a lakosai rabolták mindenütt a zsidó vagyont. Pedig a ruszin testvérek dézsmálták meg a zsidók vagyonát, akik amúgy mindig alázatosnak mutatkoztak. Ez egy ilyen nemzetiségi ügy volt. Én egyébként mindig tiltakoztam a képviselőtestületben, amikor a zsidókérdésről esett szó, azt mondtam, hogy mi államügyekkel nem foglalkozunk itt a testületben. Nem voltam én a nyilasuralom pártján.
Már kint jártunk Munkács előtt, a teherautón fölismertem három becsi embert, akik hivatalosak voltak egy tartományi gyűlésre, ahol állítólag megszavazták, hogy ez a terület, ez a három község, odatartozzon a Kárpátaljához. Két nappal később tudtuk meg Munkácson, hogy a Kárpátalja csatlakozott a Szovjetunióhoz, tehát minket is átcsatoltak. (A község volt jegyzőjének információi valószínűleg helytállóak. 1944. november 19-én Nemzeti Tanács alakult Munkácson, és küldöttei megszavazták az Ukrajnához való csatlakozásról szóló proklamációt. Mivel ezekben a napokban Uszkán, Milotán és Tiszabecsen már orosz katonai igazgatás volt, elképzelhető, hogy a munkácsi gyűlésre ebből a körzetből is érkeztek küldöttek.) (Nem akarom elárulni ezeknek az embereknek a nevét, egy még él közülük, magammal viszem a sírba, amit tudok.)
Munkácson meg akartunk szökni, de én nem mertem, volt, aki hazajutott. A Kárpátaljáról minden magyar férfit elvittek 18 és 50 év között; főleg a vallásra voltak tekintettel, a görög-katolikusokat, keletieket nem vitték, a zsidókat pedig egy év után hazaküldték. A cigányokat is hazaküldték, mert ott nem volt állampolgári joguk, státusuk.
Galíciában vagoníroztak be bennünket, de engem külön raktak és a tisztekkel együtt vittek el Grúziába. Annak köszönhetem, hogy hazajöttem, hogy megszerettek a csavaros eszű grúzok.
Uszkáról ötvenkettő, Milotáról száznyolcvan, Tiszabecsről kétszázhúsz embert hurcoltak el, ezeknek csak a harmada jött vissza.
Kilencven kiló voltam, amikor elvittek, ötvenkettő, amikor visszajöttem. Disztrófiám volt, kihullott az összes fogam is.
Magosligeten él az az ember, Nagy Lajos, aki fölírta az elhurcolt emberek nevét.
Együtt voltam Herczeg Kálmánnal, a lelkésszel Szolyván, őt már ’45 karácsonyán hazaengedték.
Kint egyébként propagandista voltam, és hoztam is haza egy csomó ideológiai anyagot, amit átadtam Nyíregyházán. Muszáj volt.
Mikor hazajöttem, három hónapig voltam jegyző, míg „rendelkezési állományba” nem kerültem. Előzőleg mint halottat helyeztek nyugdíjba, a feleségem kapta a nyugdíjat.
Nem sokkal azután, hogy hazajöttem, egy gyűlésen a kommunista párt helyi képviselője azt mondta, itt van a régi rendszer kiszolgálója, és rám mutatott, ő a bűnös azért, mondta, hogy elhurcolták innen az embereket. Azt kérdeztem én erre, hogy akkor mondják meg, engem ki vitetett el? És azt is mondják meg a honfitársak, mert nekem nem elvtársaim, hogy ők miért szaladtak el, amikor engem elvittek. Nem az a legény, aki üti, hanem aki állja! Egyébként a falu lakosságának körében akkor elterjedt ez a tévhit. Sokan engem hibáztatnak itt is, Uszkán is.
Végül a földhivatalból mentem nyugdíjba, voltak némi geodéziai ismereteim és tanultam is. Tettem egy alapvizsgát, betagosítottam így én Uszkát, Becset, Milotát, az egész környéket, amikor a földhivatalban dolgoztam. Még most is ledolgozom télen nyugdíjasként a három hónapot, és csak tavasztól őszig lakunk itt kint.
(Tiszabecs, 1980. május)
„…kétezer emberből aki megmaradt élő”…
DEBRECENI ALBERTNEK hívnak, 1919. szeptember 15-én születtem. Édesapám 14 éves koromban meghalt, édesanyám nevelte a két árvát a két karja munkájával, varrónő volt. 12 évemet be nem töltöttem, amikor kaszát adott a kezembe és azt mondta: fiam, itt kell megkalapálni, mert ha mellé ütöl, habos lesz. Megfogadtam a szavát, így kezdtem meg az életet. Húsz évet nem töltöttem be, mikor el kellett menni a második világháborúba katonának. Rettenetes napok vótak, fiatal vótam, nagyon féltem. Az ezeréves határon egy német meg egy magyar tábornok adta ki a parancsot, rettegtem, remegtem. Negyvenben vittek el, negyven december 2-án.
Három holdja volt édesapámnak, három édesanyámnak, az édesanyámé Kárpáton túli területre esett Tiszabökénybe, Uszkától 1 kilométerre. 28 édes unokatestvérem van ott, Vári, Csepalag, Tiszaújlak, Tiszabökény, Péterfalva, Almás, Akli községekben. Én amióta hazaszöktem Oroszországból, soha nem láttam őket. Elkezdtük az életet akkor még Dr. Baka Lászlónál, felébe. Amikor meglátta, hogy mennyit tudunk kaszálni, akkor nem adta már, csak kétötödét.
Nagy a család, levelet szoktunk írni egymásnak, üdvözöljük egymást, én küldöm az elfogadót, átjönnek vendégeskedni, de legutoljára már az egyik azt írta, ő már ide többet nem jön, elöregedett ő is. Ők könnyebben jönnek, én nem megyek sehova. Én Oroszországban meguntam az ártatlan büntetést. Felvettem a batyut, és elindultam kilencszáznegyvennyolc április elsején, és hazaszöktem, az életemet feláldoztam rá, hát sikerült.
Uszkai születésű vagyok, ötvenkettőbe jöttem ide Becsre. Nem a legszegényebbek közé tartoztam, nem szeretek hazudni, ilyen 3-5 holdas szegényparaszt család voltunk. Addig, míg megvolt az édesanyámé, addig volt hat hold, mikor lezárták a határt, akkor maradt három. Ráfogtunk bérelni, felesbe, mert hát paraszt ivadék vagyunk, a fődet szeretjük, és így törtük magunkat idáig. Uszkán voltak gazdagabbak, akinek vót 25-30 hód, Lebovicséknak, Fischernek, Bakának meg százon felül is vót, de ezek az aprók sokan vótunk, de még többen, akinek semmije se vót, ezek napszámból, vagy pedig harmadából, vagy részibül éltek.
1944. október huszadikán széjjelvertek bennünket a Kárpátokba az oroszok, akkor hazajöttem, egy hónapig itthon voltam. A megszállással kapcsolatosan egy napon kidobolták, hogy háromnapi munkára jelentkezni kell Tiszaújlakon. Elmentünk háromnapi élelemmel és háromnapi munkára, ebből lett négy esztendő. Elmentünk tizennyolctól ötven évesig, Simon Kálmán, Boros Sanyi, Balla Károly, akkor a fiúk, akik fiatalon elhaltak, Nagy Jóska, Bozsó Ferenc – Istenem! … Ari Jóska, Ari Ferenc, Ari Dezső, Ari Elek. Megvan a tanácson a névsor; Szűcs Pista, Szűcs Ernő, Török Jóska, Gacsáji Kálmán, Papp Bálint a faluvégről, ha kezdeném Karmacsi Bálint…
Ötvenhatban a tanácstitkárral felírattam, hogy ártatlanul elhurcoltak bennünket, és mi ezért követelünk. Követelnek valami kártérítést azok az özvegyek is, akiknek ura, gyermekei ott haltak meg. Meg mi is ártatlanul mentünk el, és négy év lett belőle. Azt mondta Antal Pál rendőr őrnagy, aki itt volt Nyíregyházán, hogy az uszkai tanácsnál a névsor letétbe van helyezve. De ha nem, én megteszem azt, hogy holnap hazamegyek, és az összes nevet leírom, az elhaltakét és a megmaradtakét, odaírom, körülbelül hány évesek voltak akkor.
Amikor elmentünk, azt mondták, Csap-Munkács térségbe kell menni, helyreállítani a hidat, utat, ez nem büntetés, háromnapi munka. Én nem akartam menni, volt itt egy zsidófiú, Lebovics Endre, azt mondta: most dobolják ki, de el ne menj sehova, mert háromnapi munkából négy év lesz, nem hittük el! Azt mondta Kis Béla bácsi: Albert, hadiállapot van, statárium van, azt akarod, hogy édesanyádat miattad itt lőjék agyon? Brr, hát hogy akarnék ilyet? Így mentünk el. Béla bácsi azt mondta: fiam, én az első világháborút végigéltem, aki nem fogad a hadparancsnak szót – már akkor én négyéves katona vótam – azt agyonlövik, vagy aki megkísérli az elbújtatást, azt is.
Hát hogy hagynám az édesanyámat. Az öcsém az arra vót már nyugaton amerikai fogságban.
Így történt, és elmentünk. Négy keserves esztendő lett belőle. November 20-án mentünk, karácsony szombat estéjén vagoníroztak, szilveszter éjszakáján értünk ki a besicai állomásra, onnan még 40 valahány kilométert kellett tenni Fokinóba egy cementgyárba, gyalog, mert ott úttalan utak voltak, és sokszor ültünk hajnalig a hóban. Betegek vótunk mind. De mit tehettünk volna, itt dörgött Csapon az ágyú, mi, akik feladtuk a harcot, féltünk, hogy a német visszajön, és mint ahogy a leventéket aggatta felfele, mivelünk is úgy tesz, azért mentünk, mert a németektől féltünk (kiabálva), nem az orosztól, mi a 19-esek. Hát a mi kis falunkból 11-en vótunk, 19-esek, azt vagyunk most ketten, Boros Ernővel, ő virágkertész valahol az országba, uszkai születésű. Ő 10 évig volt oda.
Tiszaújlakról először Beregszásznak mentünk, ott az adóhivatalban volt az első szállás, ott aztán másnap reggel mikor sorakoztattak bennünket, egy Perneczki nevű, Nagyszőllősre való ember kiállt, és azt mondta: a mai naptól fogva mindenki vegye tudomásul, hogy hadifogoly. Akkor ott benzines hordókban voltak hatalmas darab húsok, meg kenyér, és mondták, hogy mindenki vegyen, amennyit gondol. Hát iszonyodtunk tőle, nem voltunk magyarok ehhez szokva. Azt mondta egy pofa, magyarul beszélt, de ruszinosan, hé magyar megennéd még!
Aztán elindultunk és Munkácson a téglagyárban aludtunk, ott már volt okosabb, mint én, és mondta, hogy innen szökjünk haza. Újlakiak voltak, idevalóak. De nem mentünk munkára a téglagyárba, mentünk tovább Szolyvára, ilyen aranyosan tudnám mutatni, hogy melyik hegyen belül van Szolyva. Ott voltunk a magyar laktanyában egy hétig, ott már láttunk halottat. Ott az alagutat pucoltatták az elfogott katonákkal, de mi már civilek voltunk akkor! Aztán halva is, összeesve is, melyiket hogy hozták be. Aztán bevagoníroztak bennünket, néztünk kifelé a tetőn keresztül, mert azt mondták, hogy ha Munkács felé megyünk, akkor hazafelé visznek, de Perecsen felé mentünk, Perecsentől meg… na, hogy híják azt a nevezetes hágót? Az uzsgorodi hágó… nem tudom csak azt, hogy Novi Zomborral van szemben és az már lengyel város. Kaptunk ott borsót, e vót a vacsora, mondjam tovább, hogy itt mit kaptunk? Én nem bánom, akármi lesz! Ott ültünk egy börtönben, egy börtönnek a cellájában, a fiatal fiúk mind: Varga Pista, eszembe jut lassan… Kánya Lajcsi, és a többiekkel beültünk oda egy kis helyre, és tüzet raktunk. Eccer bejött egy ruszin és azt mondja, gyújtó és óra kell. Hát uram, hát leszedtek egyszerre mindent tőlünk, de hát azt mondta a századparancsnok, hogy hát fiúk, hát ami van, azt adjuk oda, de ez nem volt elég! Hát miért raktatok itt tüzet, vette a botot, azt szórás kifelé! Hát te jó Isten, hát hová kerültünk? Puff, puff, voltunk ott vagy heten, de mindenkit megkent. Na meg még valami? Hát löktük kifelé, ami még volt! Erre megint visszafelé megkent, na akkor elszenderedtünk utána. Ez volt Sztári Zombor, mondjam tovább? Karácsony szombatjától szilveszterig vitt a vonat, innen már rakták kifelé aki nem élt. Marhakocsiban vittek, oszt egy liter víz meg egy liter étel száz embernek… egy ilyen kis luk volt csak rajta azt akire rájött a fene, ott végezte… Mire kiértünk Besicára a kétezer emberből aki megmaradt élő, ott kiválasztottak négyszázunkat, és a fokinói cementgyárba vittek. Ott volt Kondor Bálint bácsi, Balla, Simon, még le tudom így írni mindet ha visszaemlékezem… az öreg Kányát, meg a Debreceni Kálmánt visszaeresztették Szolyváról, mert betegek voltak, de Gyula bácsi az kint volt, Kis Béla bácsi az kint volt, nem voltak még ötvenévesek akkor. De ehhez kellene egy kis idő, hogy elsoroljam… Március huszonegyedikén halt meg az utolsó magyar, ennek a Köteles Lacinak az édesapja, aki mindig azt mondta, mindig azzal jött, hogy az orosz tisztektől azt hallotta, hogy a magyarok március huszadikára indulnak haza. Huszadikán hajnalra aztán szájtátva ott feküdt mellettem, ott halt meg. Ekkor már a négyszázból csak százhuszonhárman maradtunk (a hangja elcsuklik) de olyan négyszázból, akit kétezerből válogattak ki, így, hogy karasó… karasó…
Ott először kezdtük egy cementgyár újjáépítését, na ezt csináltuk másfél évig, rendbe is jött. A németek tették rendbe, mert jött oda kétezer német, mert a magyar az marha volt, buta volt, nem értettünk mi a villanyhoz, műszerekhez, de a német azt tudta. Volt ott egy hatalmas gyár, az palagyár is volt, meg cementgyár is volt… ott a vagonba ömlött a cement.
De nem volt mit enni. Mondjam még? Nem volt mit enni! (Kiabálva.) Mikor aztán a láger kapott egy kis földet, azt hazajöttünk a munkából és hozzáfogtunk kertészkedni, egy kis csoná került, meg cukorrépa, majd amikor oszt a krumpli megjött, akkor már úrrá vált az egész világ! Ez az első évben volt, mert akkor az orosz népnek se volt mit enni, mert ott felégetett a német mindent. Én egyenesen és magyarul beszélek!
Balmazújvárosban van Német Laci, aki azt írta fel, hogy ki hol halt el. Cementpapírból csinált egy könyvet, mert más papír nem volt. A Német Laci a kórháznak a főszakácsa volt, de tehetséges ember volt, mert mindegy volt neki, hogy németül beszél vagy magyarul. De számolni is tudott, ki tudta számolni a cukorrépa kalóriáját. Akkor, amikor a cementgyárat rendbe szedtük, akkor átmentünk Ivottra. Ott rendbe szedtünk egy üveggyárat, innen átmentünk Butosra, itt megint rendbe szedtünk egy üveggyárat; ott mondta az orosz, Napóleon itt „propált”.
Innen visszavittek bennünket egy leszkombinátba, erdőgazdaságba. Ott bement a fenyőfa, lúval húztuk befelé, kijött a deszka, innen loptuk a kész ajtót, az ablakot és eltüzeltük! Volt egy százados, az diktált itt is; innen kihelyeztek engem a lokeci rendőrkapitányságra, ez brjanszki oblaszty, gyátkovszki rájon. Na, most már Ivotton vagyok, nagyon jó elhelyezésem van, megszeretett egy százados, Cserna Laci, Fekete Laci, hát mert oroszul esernyő, az fekete, hát oszt pártfogása alá vett. Oszt megadott minden adottságot ahhoz, hogy én életbe maradjak, hogy megláthassam édesanyámat, szülőhazámat, falumat és ott indultam el hazavágyni. Negyvennyolcban ültem fel a Moszkva–Kiev–Csap vonatra harmadmagammal, Tirpák Istvánnal, aki Szlovákiában lakik és egy asztalossal. Harmadmagammal értem el így az ezeréves határt! De Vinyicában még leugrattak bennünket, de én talpon voltam, én beszéltem jól oroszul, faszául tudtam írni, olvasni, beszélni, de már sokat felejtettem. Azt úgy kerültem haza, hogy ha összeakadtam egy orosz katonával, aztán annak egy kis forint, á nem rubel kellett, adtam neki! De bassza meg az isten! Nem jól van ez így, az oroszt nem szabad bántani most sem! Na de hát mindegy, hogy mit csináltam, ez így volt. Átjöttem Tiszaújlakig, de ott a vonatnak is azt mondtam, hogy csendesen, hogy a kapuban hadd ugorjak le. Üzbég katonák között jöttem idáig a kapuig, azt azt mondtam, hogy csendesedj meg vonat, hogy hadd tudjak leugorni.
De az ott gettó volt, mondjátok meg neki, a Brezsnyevnek is, hogy gettó volt az ott! Én, mint a kezemet, úgy ismerek ott mindent.
Negyvennyolc április hatodikán értem haza édesanyám ablakához.
Ők négy évig nem tudtak rólam. Egy időben adtak ilyen cementlapot, hát ezt szégyelltük mi, de azért megcímeztük, hazaküldeni. A cementzsákos papírt, aztat, de nem jött semmi válasz… Senki nem jött onnan rólunk hírt hozni. Aki ott összerogyott, az örökre elaludt. Tudom még most is, hogy hol a temető a nagy fenyves erdő aljába. Ott nyugszik a sok magyar ártatlanul. Ordítsam még bele? Ártatlanul!… mondjam ki?
Itthon csak a szegénység volt, pedig édesanyám egy nagyon szorgalmas földműves asszony volt, az mindig iparkodott ebből a három-három holdkából. Ebből élt, és amikor meglátott, csak oktatott bennünket, hogy így fiam, az első világháború után még nehezebb helyzet volt, mint most, és mégis indultunk tovább.
Elvitték az oroszok két fogatunkat, két szekerünket, vitték a háborúba – na de meg kell kezdeni az életet, parancsolta édesanyám. És meg is kezdtük, úgy ahogy tudtuk. És lassan-lassan elindultunk. Édesanyám mindig azt mondta, hogy első a tengeri…
Úgy tudom, ötvenegyből huszonhárman maradtunk, csak úgy tudom elmondani, hogy végigmegyünk Uszkán, aztán elmondom, hogy innen is ottmaradt valaki, meg innen is, innen is…
(Tiszabecs, 1980. IV. 29.)
„Karika szögesdrótok vették körül a tábort…”
EGRI SÁNDORNÉ
Négyéves volt a fiam, amikor a férjemet elhurcolták. Volt itt egy körjegyzőség, és bár ez tiszta magyar ajkú környék volt, 1944. november 3-án kidoboltatták, hogy minden tizennyolc és ötven közötti férfi jelentkezzen háromnapi élelemmel. Kaufmann és Lebovics voltak a milicisták, és elvitték az embereket Tiszaújlakra. Sose jöttek ezek vissza a Kárpátaljáról, és minden magyart elvittek.
Oda voltak már az emberek hetek óta, amikor egy nyomorék elmondta, hogy Szolyván vannak egy táborban. Összeszedelődzködtünk tízen asszonyok, s elmentünk gyalog, decemberben, elmentünk a nagy hóban. Nagy hegy tetején egy magyar tüzérlaktanyát találtunk. Fogadtunk aztán fogatot Munkácson, és addig beszéltünk a kárpátaljai asszonyokkal, hogy adtak élelmet, mindent, és indítottak vonatot is nekünk. Reggel érkeztünk meg a faluba, de ilyen nagy karika szögesdrótok vették körül a tábort, és nem lehetett oda bemenni, csak a madárnak, és hiába jártuk körbe. Akkor kikiabált egy ember, hogy itt már csak a nagyon betegek vannak. Mondták, hogy Kotászkán csinálnak egy nagyon gyors folyón hidat a többiek. Ott megismertem valakit a táborban. Nagyon piszkosak voltak. Uzsokon keresztül vitték ki aztán őket, én már oda nem mentem, de akik megpróbáltak utánuk menni, azoknak nem sikerült. Aztán Orelban rakták ki őket a vagonból, de ott már sokat csak halva vettek ki. Az én uram felpuffadt, mert a veséje lett beteg. Február 13-án halt meg az uram, és csak föltették egy szánra, úgy minden nélkül, és aztán a nagy hóban lehányták őket.
(Uszka, 1980. április)
„Rákosi meg Sztálin vitet bennünket haza”
BALLA KÁROLY, 72 éves tsz-nyugdíjas
Az én apám ilyen gazdálkodó ember volt, fődmunkás. Volt nekünk mindössze, hát nem nekünk, hanem a nagyapám részéről, úgy öt hold föld, azt aztán megint szétosztották a testvérek közt. Nekünk alig maradt.
Az apámnak vót négy testvérje, ebbül csak kettő élt, többi már meghalt jánykorába, egy meg kikerült Amerikába. Amerikábúl hazajött, azt itthon halt meg. Az anyámnak az apja még egészen a román határszélen lakott egy román faluban.
Akkor az még a cseheké volt, most meg ukrán, csak a román határszélen. Egy évet éltünk együtt az asszonnyal, elmentem akkor katonának. Mikor földosztás volt, a feleségem igényelt földet egyedül.
Addig cselédkedtem, magyarul mondva. Pedig se az apám, se a hozzám tartozó, soha az életben nem vót se cseléd, se béres, se kocsis, semmiféle ilyen hogyhíják. De olyan vót a helyzet a pengős világba, hogy hozzá köllött szokni az ilyen munkákhoz, mert másképpen nem élt meg az ember, ha nem dolgozott!
Emlékszem, vót 12 libám, úgy emlékszem rá, eladtam, hogy tudjak traktorra valahogy szerezni. Idejött szántani, valami állami gazdaság volt valahol, onnan jött ide, így igényeltük meg. Eladtam a libámat, befizettem a traktorra, hogy csakugyan az ember élete csupa komédia lehetett, oszt a pénz meg megbukott. Kaptam akkor is már a libákért milliókat, mindennapra a pénz romlott, hogy eladtam, azt a pénzt bedobtam a tűzbe. Semmi hasznát se vehettem.
De nagyon sokszor elvittek engemet! Hát én el voltam nagyon sokszor (nevet), ’33-ban voltam újonc katona, akkor onnét leszereltem, akkor harminchatban újra behívtak, akkor már tartalékos katona voltam. Legelsődbe Kiskomáromba szolgáltam újonc koromba, akkor hazajöttem, akkor meg ide, Nyíregyházára vittek. Nyíregyházán voltam egypár hónapig, akkor leszereltettek. Hazajöttem, itthon töltöttem egy olyan két hetet vagy hármat esetleg, akkor megint kaptuk a behívót, menni kell megint befele. Abba az időbe ilyen szezon volt.
Közben az első feleségem is meghalt. Úgy volt az történetesen, hogy van nekem itt egy öcsém, aki itt lakik Uszkán. Ilyen suhanc kölyök volt még akkor a fiú, aztán beleesett a tífuszba. Akkor még nem ez a házunk volt, ilyen hosszú ház volt, aztán a végibe voltunk a feleségemmel. Behívta anyám, hogy jöjjön már, dörzsölje meg ennek a fiúnak a hátát, és ráragadt az asszonyra a tífusz. Elvittem én, még akkor Újlakra köllött vinni orvoshoz, elvittem kocsival. Amikor elvittem, azt mondta nekem az orvos, ide tessék figyelni, azt mondja, ezt az asszonyságot be se vigyék a házba, hadd üljön ott a kocsin, és másnap reggel irány Nagyszőlős. Nagyszőlősre vigye el a kórházba. Milyen messzi van az, oszt szekérrel köllött elvinni, lovas kocsival!
Elvittem aztán a kórházba. Na, két napot töltöttem itthon. Na, mondom, így vasárnapi nap jött utána, elmegyek, megnézem az asszonyt. Mikor elmegyek Szőlősre, aztán a betegek mind nekem álltak, mint az izé. Haj-haj bácsi, a maga felesége olyan kínban volt az éjszaka, tépte magárul a ruhát, mindent letépett magáról. Hát így a betegsége olyan volt. Alig jöttem haza akkornap, harmadnapra kapom a táviratot, hogy menjek, mert meghalt az asszony. Amikor elmentem aztán, ott a helyen, Szőlősön temették el. Nem úgy volt, mint máma, hogy Amerikábúl is hazahozzák. Itt maradtam két apró pulyával, az egyik, a nagyobbik fiam volt 6 éves, a másik talán volt 5 éves, nem, 3 éves, az Endre volt hároméves, a nagyobbik, a Károly volt hétéves. Hazajöttem, hát mit csináljak, anyám már olyan öregasszony volt, azt mondja, fiam, nősülj meg, én a két gyerekkel nem tudok semmit se csinálni. Jaj, anyám, most halt meg a feleségem, azt már nősüljek is megfele, kikacag a világ. De a kényszerűség rávitt, meg kell nősülni, hát a két gyereket nem lökhetem az utcára, na eriggyetek, aztán menjetek, amerre akartok. Mert mondták nekem azt abba az időbe, hogy adjam oda a menhelybe. Én? Hát nem vagyok én kutya, hogy kihányjam a pulyámat összevissza! Hát, mondom, ha én nem halok meg éhen, azok se fognak. Így aztán ’43-ban megnősültem, alig nősültem meg ezzel az asszonnyal, elvittek ’44-ben az oroszok.
Előtte én még a negyedik vagy ötödik szomszédban szolgáltam egy zsidónál, cseléd voltam a Fischer családnál. Avval voltam aztán bajba, a zsidókkal, mert ugye úgy voltam, hogy cseléd voltam. Mindennap jöttek a csendőrök, mert eljött az az idő, hogy a zsidókat szedik összefele. Na, fogjak be, azt mondják a csendőrök. Befogtam. Na, felültek a zsidók. A gazda, meg volt egy gyerek, a zsidó, a felesége, a fia, a fiának a felesége, meg a feleségének egy rokonya.
Ekkora kisfiú is volt, olyan ötéves kisfiú. Aztán felültek a szekérre, elvittük Tiszabecsre őket. Még akkor megvót, ott, ahol a tejcsarnok van, na, mi az istennek hítták… a templomjuk, abba kellett vinni őket. Nem vihettek semmit, csak ami rajtuk volt. Úgy aztán azt mondja nekem a vén zsidó; Károly, azt mondja: az Istenre kérlek – mert volt 4-5 tehenünk, de fejős csak 2 tehén volt –, azt mondja: fejjük a teheneket, legyen a miénk a tej is, de azt mondja, egy kanna tejet azt hozhatna oda minden estére. Volt a zsidónak egy biciklije, olyan kerékpárja. Felültem a kerékpárra, aztán elmentem. A csendőrök beengedték, mert csendőrök őrizték őket a zsidótemplom előtt, beengedték a tejet, kitöltötték, én meg azt jöttem haza. Nem telt bele két-három nap, megint jönnek a csendőrök, fogjak be. Hát hova az istenbe fogjak? Kölcsébe, mire fogjak be? Vinni kell a zsidókat, azt mondja. Na, akkor elmentem Becsre, mire Becsre értem a fogattal, akkorra a zsidókat behányták ilyen nagy teherkocsiba, belehányták az összes zsidókat. Elmentem aztán, a laktanya fele voltak a csendőrök. Odamegyek hozzá, mondom, törzsőrmester úr, hát akkor megyek haza. Isten őrizzen, mondja, hogy hazamenjen, itt van ennek a zsidónak – izének hitták, Hartmann vagy mi a fene – van annak egy motorkerékpárja, azt mondja, azt el kell hozni Kölcsébe. Hát elvittem Kölcsébe, hát híttam aztán ott két embert, magam úgyse tudom feltenni, híttam a két embert, feltettük a szekérre, elvittem Kölcsébe, amikor aztán elvittük oda, azt mondja akkor is a zsidó: hogy Károly – már a fiatalabb zsidó mondta, a fiatal gazda – Károly, ha csak szerit teheted, azt mondja, hozzál nekünk valami élelmet naponta. Hát, én gondolkodtam, hát ugyi, jó ember volt mindegyik. A szomszédja is jó ember volt, azt aztán szedegetett össze ezt-azt, tyúkot meg élelmet. Felraktam, volt egy kis futószekerem, felraktam a szekérre, no és sikerült egyszer. Másodszor, amikor megyek, hát akkor is olyan félelemmel mentem, ahol a becsi laktanya van, most egyszerre kiáll a katona elém: álljak meg. Hát mi az istennek álljak meg? Kinyitották a kaput; hajtsak be. Behajtottam. Hát mondom, mit akarnak velem? Hát, ami nekijük tetszett, a katonáknak, azt leszedték a szekérről, a többit meg vigyem a zsidóknak. De aztán azt mondja a laktanyatiszt. Idefigyeljen öreg – azt mondja –, ha még egyszer magát meglátjuk, hogy a zsidóknak élelmet hord, maga is bekerül a gettóba.
Mikor elvittem az élelmet, mondom a zsidóknak, ide tessék figyelni – mondom –, én többet nem jövök el, engemet – mondom –, behajtottak a laktanyába, és azt mondta a laktanyában a tiszt, ha még egyszer meglátják, hogy maguknak hozok enni, én is idekerülök a gettóba. Jaj, Károly – azt mondja – Isten őrizzen, inkább ne hozzon semmit se!
Voltak pedig ott sokan, hát az itteni környékbeliek. Több mint százan, volt ott még több is. Aztán na, nem is mentem többet. Majd megint jön egy pár nap, egyszer csak 70 szekeret kihajtottak. A Malom utca, az végestelen-végig volt szekérrel. Evvel a harmadik szomszédommal voltam egy helyen elszállásolva, olyan idő volt, mint az éjszaka, olyan esős idő volt. Jön a csendőr, hozzáfogja rugdosni a lábunkat – na, mi az? – keljenek föl azonnal befele fogni, azt mondja, menni kell, vinni a zsidókat Szalkára. Aztán úgy tettünk, lassan befogtunk. Indultunk mi is, az én zsidóim mindjárt jöttek a szekér fele. Megindultunk aztán Szalkára. Elöl ült két csendőr az első fogaton, de aztán feszt, feszt hajtottunk Szalkáig, megállás nélkül. A jó Isten tegye ezeket a csendőröket, ezek kihajtatják velünk ezeket a dögöket! Mindjárt Tunyognál, ahogy lementünk a hídról – ott olyan nagy tér volt – akkor aztán lemegyünk. Az első fogat megállott, mire a hátulsó fogat leért. Mindenki hozzáfogott, hogy eszik. Adtam a lónak az ennivalót, hozzáfognék enni, egyszer csak a rendőrök intik, hogy már menni kék. Olyan mérges lettem, hogy szerettem volna széjjelvágni. Felkaptam a szénacsomót, bevágtam a saroglyába. A tarisznyát is visszavágtam, a zsidók ahogy kitárták a bőröndöt, az úgy maradt, ahogy döcögött a szekér, úgy rázta. (Kacagtam űket egész úton, persze aztán.) Amikor elértünk Szalkára, a sok germánok ott voltak. Volt ott annyi német, mint a franc. Szalkára, ahogy kiértünk az állomásra, baloldalt az a sor végig zsidó gettónak volt csinálva, de olyan magos kerítés volt, mint az ablak teteje, olyan magos. Az én fiatal zsidómat egyenest izének, na karszalagosnak tették meg. Őrnek, hogy őrizze a többit. Persze aztán, ahogy a németek jöttek kétoldalt a szekér mellett, amelyiknek nem volt a mellén az a sárga csillag, az én zsidómnak is vót, két fehércselédnek nem volt, csak a fiatalnak, meg az öregnek az a sárga csillag, hamarosan elővették az ollót, sárga rongyból elkezdtek cakkolni, azt gombostűvel odatűzték. Akinek nem volt, azt csak verték a németek, mint annak a rendje. Úgyhogy, mire kivittük űket, mán a nap lemenőben volt. Hazafelé meg eltévedtem, aztán 12 óra volt, mire hazaértem. Így jártam én a zsidókkal. Nekem csak a bajom volt a zsidókkal.
Aki a gettóba került, onnan nem jött egy se vissza, az mind ott maradt. Elvitték őket, azt valahun elégették őket Németországba. Azt mondják, Németországba volt olyan hely, ahova bevitték, mint ide bejön ebbe a házba, azt azokat is bevitték az épületbe – hát így magyarázták nekem is – aztán ráengedtek valami gázt, vagy mit, és ott elégették őket. Többet onnan nem jött ki egy ember se.
Aztán úgy volt már ’44-ben, mikor már az oroszok bent voltak, hogy vasárnap hozzáfogott a kisbíró dobolni, hogy 15 évtűl 60 évig mindenkinek jelentkezni kell Tiszaújlakon. Akkor elmentünk így vasárnap estére, a hidakat azt felrobbantották, ilyen kompon kellett keresztülmenni. Így csónak volt keresztültéve, azon kellett menni, itt a becsi vámhivatalnál. Ötvenketten voltunk, azt visszajöttek tizenketten. Hát kinek jut eszébe? Mert rengeteg ott maradt, ott haltak meg, rengetegen ott haltak meg a fogságba. Na, kidobolták aztat, hogy háromnapi élelmet vigyünk, háromnapi munkára megyünk csak. Egye meg a nyavalya – gondoltuk – azt a három napot már letöltjük akárhogy, aztán négy esztendő lett belőle.
Elértük a Tisza-partot, így a vámhivataltul lefele. Hát, olyan bámulat volt, már a nap lement, nem láttunk keresztül a Tiszán. Aztán a túlfelin, a Tisza-parton meg az oroszok. Ott állott az orosz a túlsó parton. Hát, híd nem volt. Aztán kérdi az orosz, hogy kik vagyunk mink?
Hát persze, volt itt egy ilyen ember, Debreceni Jenő bácsi, a tizennégyes háborúkor volt katona, hát az tudott oroszul, az értette, hogy mit mondott az orosz. Azt mondja az orosz, hogy menjünk haza, azt mondja, szpáty, aludjunk, és azt mondja morgen, holnap reggel, azt mondja győjjünk vissza. Úgy is volt. Na azt visszamentünk, mert a pap azt mondta, hogy kinyírnak bennünket az oroszok, ha nem megyünk. Hát volt itt egy zsidó, Lebovics Endre velünk.
Az meg milicista volt abba az időbe, milicistának tették meg. Karszalagot tettek rá, az volt az indítónk.
Hát én sem akartam menni aztán, azt mondták nekem, ha nem jössz, agyonlűnek az oroszok, a te bajod lesz! Aztán mentünk, mintha a vásárra mentünk volna.
Tiszabecsen már annyi milicista volt, hogy körülállták a Tisza-partot, meg az egész környéket. Minden 5 méterre volt egy ember puskával, azt mondták, hogy itt a helyetek. Estére, egy olyan hosszú ember volt, egy ilyen orosz hadnagy, az kísért bennünket egész Beregszászig, gyalog.
Beregszásznál, mikor bementünk, az orosz leültetett bennünket úgy az árokparton. Na, mondom, elő a tarisznyát, aztán ehetünk. Másnap hozott egy szekeret Beregszászba, arra fölraktuk az összes batyut, aztán a szekér ment elöl, mi meg mentünk utána. Akkor aztán behajtottak bennünket egy nagy udvarra az oroszok. Na aztán, milyen a magyar ember? Az sose csinál jót. Egy olyan emeletes épület vót, aztán fölmentünk az emeletre, ott meg olyan bőrszékek voltak, meg asztal, meg tudom is én mi, bőrbűl volt a teteje. A parasztok meg hozzáfogtak összevagdalni, ezt meg észrevették az oroszok. Azonnal lefele, behajtottak bennünket a pincébe, mind az összest közösen. Bezárták a pincét, na, üljetek ott (nevet). Persze az udvaron kész volt a konyha, egy olyan nagy hosszú üst, nem üst, hanem hordó. Ilyen benzines hordóba főztek valami paszulyfélét, meg volt egy olyan nagy vályú, nem olyan kicsi, nagy vejling, az meg teli volt hússal. Felállott egy olyan ruszin kölyök, katonaruhába – olyan kűkerítés volt körül –, felállott a kűkerítés tetejére, na kicsi magyarok, nem kell paszuly, nem kell senkinek? Senkinek sem kell – azt mondja –, na majd megennétek – azt mondja – holnap. Bizony megettük volna még a döglött macskát is!
Na, másnap azt irány befele. Mikor a hegyeken keresztül mentünk, na, akkor már tudtuk, hogy kivisznek Oroszországba. Csak már amikor a Kárpátokon keresztül mentünk gyalog.
Akkor már összecsaptak bennünket. Voltak katonafoglyok is, akit mán elfogtak az oroszok, odacsaptak mihozzánk mindenfélét. Lengyelországon keresztül mentünk.
Szolyván volt egy nagy tábor, ott elég sokáig voltunk. Ott rengeteg tífusz kiütött. Azokat külön zárták egy külön helyre. Hát mit mondjak, mint egy dohánypajta úgy nézett ki, olyanba voltunk. Hát persze, nem játék volt az. Akkor még azt is, ami jobb ruha vót, azt elvették, pedig november volt. Ott már rengetegen voltunk.
Katonák őrizték körül, oroszok, ott nem lehetett kijönni vagy bemenni. Az élelem olyan volt, hogy mikor mi! Nem tudnám elmagyarázni, mint mikor a malacoknak darálásra, olyan volt mint a disznónak amit a moslékba adnak, semmi egyéb nem volt, csak víz, meg víz, meg víz. Azt mindig mondtuk, amikor bejött a láger nacsalnyik, de csak azt mondta, na karasó, karasó.
Aztán továbbhurcoltak, kiszállítottak bennünket a vonatból. Hát ott már szortírozták az embereket az oroszok, hogy a gyengébbjét viszik tovább vonaton, az erősebbet meg gyalog. Hát úgy is volt. Na de milyen a magyar ember, na most neked ott van a testvéred vagy ott van a sógorod, hát én is csak arra megyek, ahol a testvérem vagy a sógorom van, igaz? Megindultak a tárgyalások, aközben az orosz, hogy nem lehet, oszt persze azokat, akiket különválogatott, a gyengébb részit, azt visszaizélték a vagonba. Megint hajtottak, vittek tovább minket, azt megint összeszedtek, készüljetek gyalog. Aki elgyengült, hát elmaradt. Az orosz megfogta így a liberungját, behúzta egy üres épületbe, ráfogta a puskáját, agyonlőtte, azt mondja, biztos nem megy el (nevet). Mindenki félt már, szomjasok voltunk már többen, azt így az út mentén, hát volt ilyen árok, az teli volt vízzel. Azt sok nekidűlt így az ároknak, az orosz meg fogta a puskát, puff, belelőtt az árokba. De nem az emberbe, csak az árokba, hogy ne igyanak (nevet). Nem szabad volt inni, csak menni.
A lágerkapuhoz értünk szilveszterkor.
Amikor odaértünk, hát idáig érő hó volt. Derékig érő. De az emberek már összefele rogytak, annyira el voltak gyengülve. A lágerbe meg németek voltak mind. A németek nem akartak beengedni. Bementek az oroszok, mindjárt rendet csináltak, na akkor beengedtek bennünket. Üres épületben lakhattunk, se ajtó, se ablak, semmi, csak az üres, ilyen betonos volt az alja. Ahogy tudott, úgy hált mindenki, azt ott voltunk majdnem két hónapig.
Hát ott ilyen izét hordtunk, troszkát. Ilyen téglalapot csináltak belőle cementtel. Troszkának hitták, ilyen vasútmenti, cementet hordtunk kis vagonnal, ilyen plattformának mondták az oroszok. Ekkora oldala volt csak neki, azt telihánytuk cementtel, azt akkor tíz ember azt húzta, húzta-nyomta, úgy dolgoztunk.
Utána a katonaságnak fát hordtunk. Azt erdőbül, vállon, két embernek kellett vinni. Ekkora rönköket! Aláállott négy ember. Na, akkor meg áttelepítettek bennünket a gyárba. Üveggyárba, soha életemben nem tudtam, mibűl csinálják az üveget. Ezt az ablaküveget. Soha nem tudtam, de mondok, legalább megtanulom, hogy mibül van. Hát aztán volt abba szénpor, azután krétapor, fűrészpor, azután szóda, de olyan szódadarabok voltak, mint ennek az asztalnak a fele. Ilyen 5 kg-os kalapáccsal kellett széjjeltörni. Aztán volt ilyen darálójuk, ilyen villany hajtotta, avval kellett darálni. De aztán persze, aki ott volt a mázsánál, az tudta, hogy na, ebbűl annyi deka kell, vagy annyi kiló kell. Aszerint, akkor aztán vittük a kemence szájához, ott meg volt négy ember, foglyok. Szénvonóval nyomkodták befele a kemencébe, de amikor benéztek, az embernek a szeme majd kiégett a melegtül. Bizony, ott nem kicsi meleg vót, de olyan volt, mint a tenger. Olyan szép zöld hullámzott belőle, ahogy elolvadt az az anyag, hát abbúl csinálták az üveget.
A koszt, az élelem javult már, ’45–46-ban javult már. Az emberek inkább az úton pusztultak el, mert ’45-ben pusztult el a legtöbb, éhségtűl.
Azt azt mondták aztán az oroszok, mikor innen az első lágerből vittek elfelé bennünket, hogy megyünk haza. Hát mindenki örült, mikor kifele jött a lágerbűl. Kimentünk a vonatmegállóhoz, akkor aztán a szén tetejére – ilyen tehervonat volt –, annak a tetejére hánytak bennünket. Aztán úgy vittek, akkor aztán a másik lágernál megállott, de a láger még volt olyan messzi, mint ide Liget. Ha nem messzebb. Odáig meg gyalog kellett menni. Na ott is voltunk egy darabig. Egy darabig ott voltunk, Ivotton. Eltöltöttünk megint egypár hónapot, onnat megint elvittek Botosra, ez másik láger. Amikor Botosra mentünk, akkor ott megint csak magyarok voltak, megint egy ilyen üveggyárba tettek bennünket. Ott voltunk egy darabig, na akkor aztán onnét kitettek bennünket a brianszki erdőbe fát vágni, villanyfűrésszel.
Volt 50 méteres kábel, meg 100 méteres kábel, lehetett tódani a kábelt. Én voltam a segédmotoros, a másik meg a főmotoros. Aztán persze, mikor a főmotoros beteg lett, hát én lettem a főmotoros. De amikor beleléptem egy ilyen tócsába, azt hittem a nehézség rámjön, megrázott a villany, vagy az áram. Azt nem is tudok itt olyan fát, mint a torony, olyan magos, olyan fák voltak, fenyőfa, ez a lucfenyő.
Felkeltünk 5 órakor, akkor volt az ébresztő. Akkor felkeltünk, aztán vittek bennünket munkára, úgyhogy 5–6 órát dolgoztunk kint, gépkocsival hordtak bennünket.
Hat köbméter fát kellett vágni, nem fejenként, hanem két embernek. Ebbe beleszámított a rönk is.
Ott már dolgozott mindenki rendesen, ott már mindenki bele volt törődve, hogyne, már negyedik esztendeje tartott ez.
Volt egy öregember, az mindig azt mondta, hogy úgy gondolkozzatok, úgy viselkedjetek, hogy innét soha az életbe nem megyünk haza. Nem hajtott ott bennünket különben senki, hajtott a köbméter, mert 150 rubelt kaptunk már abba az időbe egy hónapra meg procent kenyeret. Minél többet dolgozott az ember, annál jobban fizettek. Persze a magyar ember milyen? Dolgozik, oszt keres, ha nem dolgozik, nem keres. A pénzt csak elhánytam, burgonyát vettem meg élelmet. Legutóbb azért a lágerbe én is összegyűjtöttem vagy 600–700 rubelt, ha hazajövök, jó lesz. Az öcsém azt mondja nekem, meg a barátja, azt mondja, úgyse érünk evvel a pénzzel semmit se, otthon nem vesszük hasznát. Menjünk be inkább a büfébe, megesszük, megisszuk, aztán jónapot. Még be se rúgtunk, megettük, megittuk, aztán elment a 700 rubel. Majd mikor jöttünk hazafele, már ’48 őszén, itt Kőrösmező táján megállott a vonat. Hát persze, akinek pénze volt, kiment, azt vett magának ilyen pogácsákat, amit ott sütögettek ezek a civilek, aztán mind hozott egy-egy öllel. Na, mondom, ládd öcsém, ezért kellett elhányni a pénzt, most nézzük, hogy a másik eszik.
Akkor már kint voltunk a brianszki erdőbe, és dolgoztunk. Ott közel az erdőszélen volt nekünk egy lakásunk, egy nagy épület, mint ide az a másik ház, a túlsó felin. Fele részébe az oroszok voltak, orosz munkások, civilek, azok a felibe, a másik felibe meg a magyarok, na aztán még a lágerbűl jöttek ki. A küldönc kijött, mondta az orosz, na szedjünk össze minden cókmókot, megyünk haza. Na aztán, a magyarnak mi kellett több, összetörtünk minden ágyat, ami csak létezett, mindent bent az épületben, mindent összetörtünk, a krumplit meg otthagytuk a sarokba, egyen az orosz eleget (jót nevet). Mire beértünk a lágerbe, úgy danoltak már, mint a halálos nyavaja. Táncolnak, danolnak, mindnek jó kedve volt, de olyan koszt sose volt, addig se, meg azelőtt se, mint akkor. Mikor hazafele engedtek, volt ott dugig főzelék hússal, meg tudom is én mi, ehetett mindenki, amennyi jólesett. Mi aztán hozzáfogtunk danolni, fütyülni, melyik mit csinált, vót olyan kedve a népnek, hogy azt se tudta, mit csinál. Na meg aztán volt egy ilyen zenekar, azt utánunk állítottak, az kísért ki a vonathoz bennünket. Hát rajt vót a vonat oldalán, egyik oldalon Sztálinnak a fényképe, másik oldalt meg Rákosinak a fényképe, azt mondták, Rákosi meg Sztálin vitet bennünket haza (nevetés), ez volt ráírva az aljára (nevet).
Ruhát, azt adtak, civil-germán ruhát mindenkinek. Aztán, amikor megérkeztünk Debrecenbe, ja, de volt ott annyi rendőr, mint a pelyva. A vagon körül kétoldalt… Egy nagy-nagy udvarra bezártak bennünket, azt ott voltunk. Aztán két nagy konyha ki volt téve az udvar közepibe, volt jó kása hússal főve, jó ilyen merőkanálnyi, úgyhogy elég is volt egy embernek. De vót olyan, aki megevett hárommal is.
Ott kivizsgáltak bennünket, orvosi vizsgán kellett keresztülmenni. Bementünk, volt egy épület, ahogy négy orvos volt. Na most az a rengeteg pucér ember, a ruhát az előcsarnokban hagytuk. Nem voltunk soványak, nyavalyát, hát hizlaltak bennünket, mikor hazafelé jöttünk.
Hizlaltak másfél hónapig. Ott nem csináltunk semmit, csak ettünk, meg magyarul: szartunk (nevet), egyebet semmit se csináltunk.
Debrecenben meg az udvar közepin vót egy ilyen telefondrót. Arra rá volt szerelve rádió, az hozzáfogott zenélni egész estig, azt hallgattuk egy darabig, azt bementünk lefeküdni. Ettünk meg aludtunk, meg ittunk.
Egy helyen, már nem jut eszembe a neve, régen volt, amikor kiszállítottak bennünket a vonatból, oszt tartottak egy előadást. Csináltak egy ilyen pódiumot, arra egy magyar ember felállott, hozzáfogott programolni, hogy hogy és mint menjünk haza. Semmiféle gonoszságot, rosszaságot nem szabad csinálni, arra az egyre ügyeljünk, fogságból jöttünk, a gyomrunk gyenge, mert nem adtak annyit, hogy na, feszüljön a gyomra. Arra ügyeljen mindenki, hogyha hazamegyen, nehogy valaki telizabálja magát, akkor az biztos, hogy másnap már kész.
Hát úgy volt az, hogy 200 forma jött haza, mert ’47-ben is jöttek haza, akiket hadifoglyokként elvittek, mink meg ’48 őszén.
Amikor vége lett a cécónak, hát reggel felébredtünk, kinyitva a kapuk, mehet mindenki, amerre akar, hát aztán persze kimentem a kisvasúthoz, ami errefele jött, a kisvasút; a többi ment a nagy vasúton. Aztán amikor Szalkára értünk, megáll a vonat, jöttek a vöröskeresztesek. Jöttek oda a vonathoz, kiszorítottak bennünket, be az étterembe, adtak egy kis tál krumplit hússal meg egy pohár sört, ennyi volt az összes ellátás (nevet). Hát azt megettük, kerítettek nekünk szállást, olyan fogadóhelyiséget. Azt mondták a vöröskeresztesek, hogy lesz egy fogadóhely, ahun elszállásolnak bennünket éjszakára. Hát aztán persze voltak köztünk fiúk, itt lakott mindjárt szemben, a Dunántúlon lakik most. Azt mondja nekik, halljátok, menjünk, azt mondja Gyarmatra, hátha ott is lesz ilyen ellátás. Menjünk no. Felültünk a vonatra, elindultunk. Hát mikor beértünk Gyarmatra, az állomáson kiszálltunk; na, mondom, Károly, ki fogad bennünket? Senki, csak a legyek meg a szúnyogok. Ott háltunk az állomáson, a kövön meg a lócán, meg melyik hun. Aztán 5 óra tájban jönnek az utasok befele, még akkor feküdtünk ottan a földön. Jön egy öregasszony, jaj Istenem, honnan jönnek ezek az emberek, én már ébren voltam, ezek nagyon messziről jöhetnek. Én meg azt ráfeleltem a vénasszonynak, bizony mamám, mink jövünk a paradicsombul. Azt mondja, fogságból jönnek? Mondom, igen, hálálkodott, azt se tudta, mit csináljon (nevet). Hát aztán a hentes azt mondja nekem, eriggy csak fel a Koronához Gyarmaton, a buszmegállóhoz, hátha tanálsz valami fogatot, vagy valamit, ami hazavisz bennünket. Na hát azt elmentem arra. Hát kivel tanálkozok? Evvel a zsidóval, az én gazdámnak az unokájával. Na, elkezdett hálálkodni a zsidó: hogy van Károly bácsi, hogy van? Megvónék, megvónék Pali, de én azt szeretném, hogy mennék haza. Azt mondja, csak a krumplit adjuk el, aztán megyünk hazafele. Na, menjünk befele, fizetett féldeci pálinkát, megittam. Mindenkinek vett egy féldecit (hosszan nevet). Felültünk oszt a szekérrel, jöttünk haza. Bementünk egy kocsmába, volt ott egy pap. Honnan jönnek, kérdezte? Magyarázunk neki: mondom, most jövünk a fogságból. Hát maga kicsoda? Ő Uszkán a pap, azt mondja. Amikor elmentem, nem ő volt.
Kevesen jöttünk haza, csak tizenhatan. Balla Endréné, a falu végén, annak az ura is ott volt. Simon Kálmán, hát az hazajött, …Elemérné, a Mári, annak is odamaradt az ura, az meghalt. Vagy Jóska, már elfelejti az ember. Akkor Ari Elemér is odamaradt, Borbély Lajos bácsi, akkor Kerekes, az hazajött. Akkor Gulácsi is hazajött, Gacsai Kálmán bácsinak a fia, az is ott maradt. Akkor Karnacsi, Rózsinak az ura, Bálint, az is oda maradt …Mezei hazajött. Akik megholtak, azt akarom sorolni. Kerekes is hazajött. Akkor Bezsó Ferenc, az is megholt már. De az is hazajött, Gulácsi is, amikor már hazajött, akkor halt meg. Sokan vótak így, olyan betegek voltak, a Karnacsi az Debrecenben a gyűjtőlágerben halt meg Magyarországon. Akkor volt itt egy Kis Béla nevezetű, annak is két fia, Bali Jóska bácsinak a fia, meg az Engi Sanyinak a fia, az is odamaradt. Az agronómusnak a fia, az is odamaradt. Sok odamaradt, meghaltak. Ez a Kis Károly bácsi, ez is odamaradt. Szembe velünk, Szirmai Zsiga, az is odamaradt.
Itt van a szomszédnak, a Bakosnénak a férje, az is odamaradt. Akkor itt van valahun, cigányok vették meg a házát, harmadik, negyedik szomszédba, Gulyás Pista bácsi. Hát meg Szirmai Károly, az is odavan. Jenő, meg ott annak a vénasszonynak két fia, odavan Szirmai Jenő, Szirmai Károly, Ernő, meghalt az is.
Aztán, amikor idejöttek agitálni, jöttek ide milliók, úgy ötösével, hatosával mentek egy-egy házba, ide, énhozzám is, idejött öt ember, hogy így lesz jó, úgy lesz jó, emígy lesz jó! Ide tessék figyelni – mondtam –, én pont a kolhozból jöttem haza, tehát én ösmerem a kolhozt mind, engem ne verjen itt is meg a kolhozzal a fene.
(Uszka, 1980. IV. 20.)
„Magyarok, németek, románok, észtek, lettek, finnek, tatárok, 64 ezer embert dolgoztatni, az nehéz!”
DEBRECENI KÁLMÁN
Én ’25-ben születtem. Mikor felcseperedtem, negyvenkettőben apámat elvitték katonának, szegény apám elment.
14 éves vótam, itthagyott engem gyermekkorban. Én taknyos kölyök vótam, kis pici fiú vótam, és ketten gazdálkodtunk anyámmal.
1894-ben született anyám, 50 év körüli volt, amikor elvitték apámat, pontosan már nem emlékszem. Az anyám gyenge fizikumú asszony vót, nem nagyon bírt dolgozni, én dolgoztam magam.
Majdnem csak hogy éhen nem haltunk, aztán ’44. november 20-án vittek el bennünket apámmal.
Apámat először elvitték sorkatonának, aztán fogságba volt, azt ’39-ben elvitték megint, akkor már háború volt, akkor szabadult fel Kárpátalja, akkor elvitték megint, oda vót ’40-ig. Az volt a rossz időszak, akkor ketten kínlódtunk, mert elvitték, na amikor hazajött apám a katonaságtól, leszerelték, bejöttek az oroszok, akkor elvittek mind a kettőnket. Együtt mentünk el Oroszországba.
Hát ez az, itt kidoboltatták, hogy itt mindenkinek el kell menni, ez a Lebovics volt, az volt a leggazemberebb, Lebovics vót, meg Tiszabecsen Hersli, az még gazemberebb volt Lebovicstul, és amellett, hogy őket itt bujtogatták, takargatták a németek elől, szemtelenek voltak. A németek itt voltak, és akkor összevissza dugdosták őket, hogy a németek meg ne fogják, űk meg szemtelenül viselkedtek velünk szemben, elvitettek bennünket, az egész falut.
Tiszaújlakon átalmentünk, a hidat felrobbantották, komp vót, már hadifogolynak tartottak bennünket, mi ezt nem tudtuk, és akkor szegény apám, ű már tudta, azt mondja, na, kedves fiam, mi már hadifoglyok vagyunk. Kést, villát, mindent elvettek, azt mondja, na fiam, mi már hadifoglyok vagyunk, nekünk már végünk van. Szegény apám, végig jött velem Oroszországba, de őáltala jöttem haza, mert ő jobban tudott beszéni oroszul, mint én.
Civilben mentünk el, az legyütt rólunk, és akkor engemet átöltöztettek német katonának, de vesztemre, mert úgy tessék képzelni, hogy ameddig a front vót, én bejártam Oroszországot, addig minket köpdöstek. Vót olyan hely, ahol a németek vótak, piszkosak voltak, azok ott leköpdöstek bennünket, ahol a magyarok voltak magyar katonaruhában, ott meg azt köpdösték le. Legyütt rólunk a civil ruha, mert dolgozni kellett. Német katonaruhába, orosz katonaruhába, meg magyar katonaruhába öltöztettek bennünket, a hulláknak a ruhájába.
Amikor a front már nem vót tovább, már belül mentünk, olyan aranyosak voltak hozzánk az oroszok, ott már nagyon rendesek, de addigra már meghalt egy csomó ember, sokan meghaltak, 64 ezren voltunk egy táborban.
Magyarok, németek, románok, észtek, lettek, finnek, tatárok, és ott becsület nem vót. 64 ezer embert dolgoztatni, az nehéz. De jaj, hát nem volt ott ember! Ott csak nők voltak, minden ember katona vót Oroszországban, a nők voltak velünk puskával, bocsánat, szemtelen vagyok, a nők piszkosabbak voltak, mint a férfiak, azok vigyáztak ránk.
Mikor oszt onnét elkerültünk, ott, ahol már a front nem vót, hát mintha itthon lettünk volna, azok az ottani oroszok, fiúk, lányok, öregek, mind azok oly szépen beszéltek velünk. Onnan se engedtek ki, de ott már nem törődtek annyira velünk, lágerben voltunk, ott aludtunk, de ott már nem voltunk olyan nagy fegyelem alatt.
Hát először mentünk Staniszlauba, akkor mentünk Palampovicsba, akkor mentünk Orelbe. Orelben volt az elosztó, úgy osztályoztak bennünket, hogy tiszta meztelenre levetkőztünk, és kit milyen kategóriába osztottak be. Tiszta meztelenre, mint itt nálunk a jószágot osztályozzák.
Nagy nehezen egy helyre kerültünk apámmal, pedig hat hónapig nem voltunk együtt, mert akkor én egy kicsit jobb kondícióban voltam, elvittek apámtól, kit-kit hova. Mink elmentünk Orelbe, és ott a parancsnokság azokat az embereket, akik már olyanok voltak, hogy alig bírtak mozogni, azokat elvitték, úgy hallottuk. Hogy hova, azt nem tudjuk, de egy olyan gyűjtőlágerbe vagy mi az istennyila vót.
Sose találkoztunk velük, na de apám az eljött. Mi Orelban vótunk, és engemet kivittek munkára, ő bent maradt, apám a konyhának a favágója lett, és akkor addig beszélt az orosznak, amíg engemet is behoztak.
Hát tetszik tudni, mennyi volt ott egy ember, ha itt vóna most ezer légy, azt akkor itt leütök egyet, semmi, annyi volt egy emberélet.
Ide tessék hallgatni, ha benyúltam ide a hónom alá, ha nem vettem ki 100 tetűt, egyet se, annyi vót. A flekktífusz kiütött Orelbe. 64 000 emberbűl, négy hónap alatt, azt hiszem, tán 400 maradt, mindenki meghalt.
Na jó, szegény apámról, úgy mondták OK-s, őtet hazahozták. Az a betegállomány, ez egy olyan orosz jelölés. Akkor volt egy orosz nő, hát most ebben a korban, az én apám akkor volt 50, 52 éves, ez a forma, mint az én feleségem most, egy orosz orvosnő volt, és akkor apámat beosztotta, hogy jön haza. Apám azt mondta neki, hogy nem jön, hát miért, mondja, mert a fiam nem vihetem! Akkor a menetszázadbúl vittek ki munkára, mert akkor már kiszedték azokat az embereket, akik betegek voltak, azokat szállítják haza, minket meg vittek volna ki megint Szibériába, munkára, a menetszázadba. Abbúl vettek ki engemet, mert azt mondta apám, akkor ű se jön haza.
Elvittek bennünket Besszarábiába, Besszarábiából jöttünk le Foksániba. Na, Foksániban ott voltunk még 8 napig, és akkor nyolc nap múlva bevagoníroztak megint, megint volt vagy 100 000 ember ott. Össze voltunk keverve, románok, magyarok, a kutya istenit, ott ahány ember vót, annyi nyelven beszélt, ott alig tudtunk egymáshoz szólni. Mindenki másképpen beszélt. Aradon a ruha már alig állt rajtam, orosz katonaruha vót rajtam. Egy ilyen fiatalasszony, a férje annak is odavolt, nem tudott rúla semmit, levetkeztetett anyaszült meztelenre, és megfürösztött, oly szép tiszta ruhát adott rám, de olyan voltam, fekete-kék volt mindenem. Az a szép fiatalasszony, valamivel volt öregebb, mint az én feleségem, de nem sokkal, én nem tudom, a férje ruhája vagy mi volt, oly szép tiszta alsóneműt adott rám, de én oly koszos voltam, hogy aztat elégette rögtön, el lehet képzelni, hogy néztem ki. Az aradi nép az kimondottan aranyos volt, de nem csak velem, másokkal is ezt csinálták, olyan szép tisztán felöltöztettek, na akkor bejöttünk Szegedre, a Rózsamalomba, elengedtek bennünket, ki hogy tudott, hazajöttünk.
Jóska már meghalt. Hazajöttünk, azt vagy négyen meghaltak, de úgy tessék hinni, anyám kifőzte a levest, 10 litert hozott be, azt megettem, mire főtt a másik, azt is megettem, a Botosnak az apjával egy húszliteres fazékkal megettünk. De az is meghalt, meghalt már mindenki, még egy ember van Magosligeten, aki él, a Szabó Sándor, az él, Tiszabecsen meg van nekem egy unokatestvérem, Debreceni Albert, az is velünk vót. Mikor elosztottak bennünket, akkor elkerült, de ő is hazajött. Itthon csak akkor tudták meg, hogy még élünk, amikor bejöttünk, senki se tudta, az vót, hogy elégettek bennünket, felakasztottak bennünket, a tengerbe süllyesztettek bennünket.
(Uszka, 1980. IV. 5.)
Dokumentumok
Jegyzőkönyv
Készült Uszka községben, 1946. okt. 9-én, a község tanácstermében Erdélyi Sándorné, uszkai lakos hadigondozási ügyében.
Jelen vannak alulírottak:
Idézés nélkül megjelent Erdélyi Sándorné, született Szentpéteri Erzsébet, uszkai lakos, és előadja, hogy férjét az oroszok 1944. november 20-án munkára elvitték. Hírt közvetlenül tőle nem kapott, csupán 1945. október 6-án hazatért Kiss Béla és Kánya Lajos uszkai lakosok mondták, hogy férje 1945. március 12-én a brjanszki erdőben a hadifogolykórházban meghalt.
A fentiek alapján kéri, hogy ő, valamint Tibor, 15 éves; Sándor, 13 éves; Erzsébet, 10 éves és Zoltán, 8 éves gyermekei is hadigondozottnak legyenek nyilvánítva, és nevükre hadigondozási díj legyen megállapítva. Egyben kéri, férje elhalálozására vonatkozólag Kiss Béla, Kánya Lajos uszkai lakosok kihallgatását…
Kiss Béla
jegyzőkönyvvezető
Jegyzőkönyv
Készült Uszka községben, 1946. október 9-én a községháza tanácstermében Kovács Istvánné uszkai lakos hadigondozási ügyében. Idézés nélkül megjelent Kovács Istvánné, szül. Fülep Berta uszkai lakos, és előadja, hogy férjét az oroszok 1944. november 20-án munkára elvitték. Hírt közvetlenül tőle nem kapott, csupán 1945. december 9-én hazatért Boros Albert és Debreceni Jenő uszkai lakosok mondták, hogy férje 1945. február 2-án Orelban elhalt.
A fentiek alapján kéri, hogy ő, valamint István, 1931. évben született gyermeke hadigondozottnak legyenek nyilvánítva és részükre gondozási díj legyen megállapítva.
jegyzőkönyvvezető
Jegyzőkönyv
Készült a tiszabecsi közjegyzői hivatalban 1947. december hó 11-én Simon Kálmánné szül: Mester Mária uszkai lakos hadiözveggyé nyilvánítása ügyében.
Jelen vannak:
Idézés nélkül megjelent fent nevezett és előadja, hogy férjét az orosz katonai hatóságok 1944. november hó 20-án munkára vették igénybe, és elvitték a szolyvai gyűjtőtáborba, honnan tovább vitték Oroszországba. Az igénybevételtől a mai napig sem tért haza, sem életjelt nem adott magáról. Nevezett férjével, Simon Kálmánnal 1937. június 30-án kötött házasságot, mely házasságból 1939. október 18-án Ilona nevű – 1941. augusztus 29-én Gizella Margit nevű –, 1944. június 30-án Erzsébet nevű, 1946. november 3-án Piroska nevű gyermekei születtek, akik eltartásáról férje távolléte óta kizárólag ő gondoskodik. Fentiek alapján kéri magát hadiözvegynek, valamint négy tizenhat éven aluli gyermekét hadigondozottnak nyilvánítani, és részükre a segélyösszeget megállapítani. Jegyzőkönyv felolvasása után helybenhagyva aláíratott.
Kmft.
jegyzőkönyvvezető
Simon Kálmánné
kérelmező, uszkai lakos
II.
Uszkáról évekig nem publikáltam semmit. Kevésnek találtam a történeti háttéranyagot, és kezdtem lemondani a közzétételről. 1988 januárjában Tollas Tiborral beszélgetve újra előbukkant és kiegészült a történet. Információi hitelesítik és más perspektívából mutatják be az olvasottakat.
Beszélgetés Tollas Tiborral
Tollas Tibor önéletrajza: Az első világháború után, 1920. december 21-én születtem a Borsod megyei Nagybarca községben. Apám, Kohlman Tamás ezredes, arra volt büszke, hogy nagyapjának testvére, Kohlman József császári tiszt 1848-ban mint táborkari vezérezredes az osztrák seregek ellen harcolt a magyar szabadságért. Anyám, Kecskésy Jolán, édesanyjától, született Geleji Katona Zsuzsannától nemcsak a szülői házat, de a haza szeretetét is örökölte, melyet négy gyermekének adott tovább. 14 éves koromban az ő nevét vettem fel. Középiskolába egy évet Kőszegen, hét évet a soproni Rákóczi Ferenc honvéd reáliskolai intézetben jártam. Innen kerültem Budapestre, a Ludovika Akadémiára. 1941-ben avattak hadnaggyá. Hadibeosztásban 1945 tavaszán Veszprém mellett mindkét kezemen súlyosan megsebesültem. 1945 után az ún. demokratikus honvédség tisztjeként szolgáltam, 1947-ben hamis vádakkal letartóztattak. A kiszabott 10 év börtönbüntetésből 9 évet a Gyűjtőfogházban, a váci börtönben és a tatabányai rabbányában töltöttem. 1956 júliusában, a politikai perek felülvizsgálatakor több társammal együtt szabadultam.
Az ’56-os forradalomban a budapesti Nemzetőrség összekötő tisztjeként vettem részt. November első napjaiban rádión keresztül egy lap alapításának megbeszélésére hívtuk össze költő és író rabtársainkat. A lap végül is külföldön 1956. december l-jén, bécsi szerkesztésben jelent meg „Nemzetőr” címmel. Azóta megszakítás nélkül vagyok a lap szerkesztője és kiadója.
1958-ban megnősültem. Magyar feleségem etnológus, 1963-tól a müncheni Néprajzi Múzeum munkatársa. Három gyermekem közül Tamás és Csilla Bécsben, Krisztina Münchenben született.
(Részlet a „Forgószélben” c. verseskötet fülszövegéből.)
D. G.: Feltáratlan események koronatanújával beszélgethetek. Az elcsatolás történetének ismerőjével, akinek az életét a későbbiekben is befolyásolta az a tényfeltáró munka, amit a kormány megbízásából Kelet-Magyarországon végzett. Felteszem a kérdést, mi történt 1944 decemberében a Kárpátaljához közel eső, határ menti községekben?
T. T.: Mint minden nagy dolog, ez is véletlen, hogy 1944-ben erre a vidékre kerültem. Az első hadsereg mögött felállított Tisza-vonalon hídőrség-parancsnokká neveztek ki, alám tartozott Tiszaújlak hídja, és Tivadarnál egy híd. De kezdjük a történetet kicsit korábban. Amikor a németek március 19-én bevonultak, én még Muraszombaton szolgáltam, és csak büntetésből helyeztek át onnan a frontra, a Tisza vonalához. Ugyanis tüntetést szerveztünk az ottani szlovén és vend lakossággal, tiltakoztunk a német megszállás ellen. Én mint csendőrtiszt, sokkal súlyosabb büntetést kaptam volna, de az ügy szerencsésen végződött az akkori parancsnokom jóvoltából. Közbenjárására kétheti szobafogsággal megúsztam, és utána a frontra vezényeltek.
1944 októberében Tiszaújlak és Tiszabecs községekből visszavonulóban a 117-es tábori csendőr zászlóalj kötelékében szakasz-, majd századparancsnok lettem. Magunkkal hoztuk az újlaki gyógyszerész családját, ugyanis a patikus lányának udvaroltam. Ők, a Royko család tagjai oroszul, németül és magyarul tökéletesen beszéltek. Ez így természetes azon a vidéken a nemzetiségi keveredés miatt. Nos, én az egész családot autóra raktam, és hoztam magammal. Napi harminc kilométeres, erős ütemben haladtunk. Székesfehérvár körzetében megsebesültem egy páncélököl elsülése közben, és ujjaim szétroncsolódtak. Veszprémben megoperáltak, de még a gyógyulásom előtt továbbvonultunk az osztrák határ felé. A németek itt be akarták vetni az alakulatunkat kezdetleges páncélöklökkel az előretörő szovjet harckocsiékekkel szemben. A legénység hozzám fordult. Nem akarunk szökni, de a magyar határon a mi feladatunk véget ért, nem akarunk továbbmenni, elhagyni a hazánkat. Egyetértettem velük és fegyver, rangjelzés nélkül, az erdőkben bujkálva elindultunk visszafelé. Dögtemetőkben aludtunk, és rendkívüli szerencsével jutottunk el úti célunkig.
Egy ízben a Royko-család mentette meg arany ékszereivel a századot attól, hogy a bői repülőtér aláaknázott kifutópályájára ráhajtsák valamennyiünket. Később a legénység lassacskán szétszéledt, ki-ki hazafelé tartott. Én április végén értem el Tiszabecsre. A Tisza túlpartjára eső Tiszaújlakra valók voltak Roykóék. De Tiszabecsen kiderült, hogy a kárpátaljai területet időközben a Szovjetunióhoz csatolták. Tiszabecsen tanácstalanul várakozva, nem tudtuk ugyanis, hogy mitévők legyünk, döbbenetes híreket kaptunk. 1944 decemberében a vásárosnaményi járáshoz tartozó községeket és három további falut, Tiszabecset, Uszkát és Milotát, a Tisza innenső oldaláról, a kárpátaljai területhez csatoltak a megszálló orosz csapatok, és rögtön szovjet közigazgatást vezettek be. Ezek a községek a trianoni Magyarországhoz tartoztak, de úgynevezett „szabadcsapatok” rohanták le őket a határ megváltoztatásának szándékával. Erről a területről minden magyar férfit, 18-től 50 éves korig összeszedtek „kismunkára”, egynapi élelemmel és gyalogmenetben elhajtották őket Szolyva felé.
D. G.: Mikor történt ez?
T. T.: Nem tudom egészen biztosan, ’44 végén, a terület elfoglalását követő napokban lehetett. De nemcsak ezeknek az átcsatolt területeknek a férfilakosságát hurcolták el. Így történt, ez volt a forgatókönyv egész Kárpátalján… Minden magyar férfit begyűjtöttek és Szolyvára vittek. Állítólag 60-80 ezer embert tartottak itt fogva a legkegyetlenebb módon, élelmezés, fűtés nélkül. Asszonyok tömegei hordták az ennivalót, batyukban az élelmet, éhen ne haljanak fiaik és férjeik.
D. G.: Mi volt a menete, forgatókönyve az átcsatolásnak?
T. T.: Azt akarták elhitetni a világgal, hogy az átcsatolást a nép akarta. Valójában összefogdosták a községi elöljáróság tagjait, és az átcsatolást kérvényező írást akartak aláíratni velük. Azt mondták nekik, hogy kivégzik őket, ha nem írják alá a papírt. Tarpa kivételével mindenütt aláírták a kérelmet. Akkoriban én ezeket a papírokat láttam, eredeti példányokat olvastam. Rossz magyarsággal íródott, a nagy Sztálint éltető szövegek voltak ezek, telis-tele helyesírási hibákkal.
D. G.: Mi volt a cél, miért akart a Szovjetunió kihasítani egy darabot Kelet-Magyarországból?
T. T.: Búzatermő sík vidék ez, szemben a hegyes-dombos Kárpátaljával. Élelemmel önellátó terület lebeghetett az orosz katonai stratégák szeme előtt, de Tiszabecs, Milota és Uszka esetében már hídfőállásról lehetett szó. A főútvonalon lévő Tiszaújlak–Tiszabecs közötti híd stratégiai fontossággal bírt. A Tisza innenső oldalára eső községek egyfajta hídfőállás szerepét tölthették volna be, itt bent az országban, túl a Tiszán.
D. G.: A deportálás a teljes lakosságot érintette?
T. T.: Tudomásom szerint minden magyar férfit begyűjtöttek, tehát a kárpátaljai ruszinok kimaradtak belőle, de a cigányokat se vitték el.
D. G.: Mi lehetett ennek a genocídiumot előkészítő intézkedésnek az oka?
T. T.: ’44 decemberében már tudták, hogy Kárpátalja a Szovjetunióhoz fog csatlakozni, és meg akartak szabadulni a nemkívánatos magyar kisebbségtől. Úgy gondolhatták, hogy ha a férfiakat elhurcolják, akkor az asszonyok beolvadnak, asszimilálódnak. De úgy tudom, hogy nagy számban áttelepítettek magyar családokat a Kárpátok túlsó oldalára is.
D. G.: Valahol ott tartottunk, hogy minderről ti Tiszabecsen szereztetek tudomást. Mi történt ezután?
T. T.: Motorkerékpárral felhajtottam Budapestre, egy éjszakán keresztül tartott az út, és jelentettem a Honvédelmi Minisztériumban, hogy mit tapasztaltam. Rőder Jenő altábornagynál jelentkeztem, és neki mondtam el, miről szereztem tudomást. Róla el kell mondanom, hogy ő volt a honvédségen belül az igazoló bizottság főtitkára. Ezt a megbízatást a zsidóság mentése kapcsán szerzett érdemei miatt kapta.
Beszámolóm alapján jelentést készített, és átvezetett a miniszterelnökségre, ahol egy minisztériumi tanácsossal találkoztam. Pázsint jelentette az ügyet a miniszterelnöknek, Nagy Ferencnek, és átirányítottak a honvédelmi miniszterhez is. Itt egy Bernolák nevű osztálytanácsoshoz kerültem. Jegyzőkönyvezte az ügyet, és a magyar kormány a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz fordult panasszal.
D. G.: A te szereped véget ért ezzel a jelentéstétellel?
T. T.: Nem. Orosz és magyar nyelvű nyílt parancsot kaptam az ellátási osztálytól. Étolaj beszerzése volt a papíron szereplő feladatom, valójában az ügy részletes feltárásával bíztak meg.
Visszamotoroztam Tiszabecsre. Első dolgom annak felderítése volt, hogy az okkupációban szabadcsapatok vagy reguláris alakulatok vettek részt. Egyértelműen kiderült, hogy Koniev marsall csapatai foglalták el a községeket. Végül is az amerikaiak és az angolok tiltakozására 1945 júniusára az oroszok kivonultak erről a területről, de ki tudja, mi történt volna, ha a kormány nem tiltakozik időben.
D. G.: Az elhurcolt emberekért nem lehetett fellépni?
T. T.: A kivonulás után visszaengedték az időseket, az ötven éven felülieket és a nagyon fiatalokat. Így került haza a Bertuska édesapja is, aki terménykereskedő volt. A többség azonban nem tért vissza. Addigra valószínűleg olyan mérhetetlenül nagy volt az elhalálozás, hogy ezt nem lehetett vállalni, és inkább nem engedtek haza senkit. De a hazatértek közül is sokan meghaltak a közeli hetekben.
D. G.: Ebben az időben még a határ menti területet jártad?
T. T. Igen. A visszatérteknél jegyzőkönyveket vettem fel. Így szereztem információkat az ún. szolyvai haláltáborról. Így hívták a legnagyobb gyűjtőtábort, ahonnan naponta 10-15 embert vittek ki saroglyán, koporsó nélkül a meszesgödörbe. Szándékos tömeggyilkosságról is beszámoltak nekem. Elmondás szerint a tábor orvosa kevert nagyobb mennyiségű sztrichnint a cukorba. A cukrot az orosz őrség megdézsmálta, és közülük haltak meg nagyobb számban, de nemcsak ők ettek belőle. A hazatértek közül sokan rejtélyes körülmények között néhány napon belül meghaltak, a hírek szerint ugyancsak sztrichninmérgezésben. Feladatom volt annak felderítése, hogy ezeket a szerencsétleneket hová temették el, és a sírhelyekről térképet készítettem. Pontosan lerajzoltam a Tiszabecs, Uszka és Milota körüli temetőket azért, hogy egy későbbi exhumálás kimutathassa a feltételezett mérgezést.
D. G.: Mi történt a jegyzeteiddel és beszámolóiddal?
T. T.: Egy részük a minisztérium irattárába került, és ott kell lenniük a Pázsint, illetve Bernolák-féle iratok között. Sajnos, a perem idején a többit barátaim, engem féltve, megsemmisítették. Az egész ügyről csak néhány dokumentum maradt fenn. Nagy Ferenc igazolta később a tevékenységemet, de még értékesebb igazolást adott róla Kiss Sándor kisgazdapárti képviselő, aki a környék földosztó bizottságának tagja volt. Egyébként ’45 nyarán a minisztérium Kiss Sándor közbenjárására meleg holmikkal látta el a három község kárt szenvedett lakosságát.
D. G.: Milyen volt az élet, hogyan viselte a lakosság ezeket a megpróbáltatásokat?
T. T.: Rendkívüli idők voltak. Az asszonyok végeztek el minden munkát, szántottak és arattak. Semmijük nem maradt, és az erről szóló beszámolóim indították el az említett segélyakciót. Szilágyi Sándor vezérkari tiszt kísérte el a teherautó-szállítmányt, Rőder Jenő nem mert eljönni, mert attól tartott, hogy egy ilyen magas rangú személy látogatását az oroszok provokációnak tekintik. A tiszabecsi templomban osztottuk szét a segélycsomagokat a községek által összeállított lista szerint. Étolajat, konzerveket és meleg ruhát kapott minden család. Az egybegyűltek azokra emlékeztek, akik ott maradtak a szolyvai táborban vagy továbbhurcolták őket. Az ünnepség miatt engem a vásárosnaményi kommunista pártszervezet perbe fogott és vizsgálatot indíttatott a működésem kivizsgálására.
D. G.: Milyen következményei lettek ennek később?
T. T.: A szekszárdi hadosztályhoz kerültem, ahol Király Béla volt a vezérkari főnök. Ő mesélte el később, hogy ott is nyomoztak utánam és érdeklődtek, hogy mit csináltam a határ mentén.
D. G.: Nemcsak a figyelmet hívtad fel magadra. Úgy tudom, ez volt a valódi oka annak, hogy később rendkívül súlyos vádakkal illettek.
T. T.: Igen. Azok közé a csendőrtisztek közé tartoztam, akiket az igazoló bizottságok igazoltak. Összesen heten voltunk. Nemcsak azt kellett bizonyítanunk, hogy nem követtünk el semmi népellenes cselekedetet, de bizonyítanunk kellett azt is, hogy felléptünk a német megszállás ellen. A muraszombati tüntetés szervezése miatt ez nekem nem volt nehéz. Azok voltak rosszabb helyzetben, akik ezek után el akartak ítéltetni. Azt nem mondhatták, hogy a határ menti községekben való nyomozásom miatt ítélnek el, mert akkor az eljárás során az egész ügyre fény derült volna. Ezért egészen mással vádoltak.
D. G.: Mivel?
T. T. A történet hosszú. Mentő tanúnak jelentkeztem egy Tavi Árpád nevű ember mellett, akire ráfogták, hogy a beregszászi gettó parancsnoka volt, valójában pedig csak névrokona az időközben Nyugatra menekült gettóparancsnoknak. Mentő vallomást tettem mellette, és végül is őt felmentették, de néhány hónap múlva engem vádoltak ugyanezzel. Tíz évet kaptam. Ugyanazok, akik eskü mellett állították, hogy Tavi Árpád volt a gettó parancsnoka, most ellenem vallottak. Csak azért nem akasztottak fel, mert két volt beregszászi gettófogoly pontosan felidézte a táborban szolgálatot teljesítő tisztek és altisztek névsorát, és nem voltam közöttük. Fel is menthettek volna, de az ÁVO nyomására így kaptam tíz évet. Kilencet leültem, amikor a Nagy Imre-beszéd után két héttel bizottságokat küldtek a börtönökbe, hogy a jogellenes ítéleteket felülvizsgálják. 1956. július 25-én helyeztek szabadlábra és javasolták, hogy kérjem a rehabilitációmat, mert tévedés volt és jogsértés történt.
Nekem nagyon fontos ennek az elcsatolási történetnek a felderítése, mert valójában engem az ottani munkám miatt ítéltek el. Legalább a gyerekeim és unokáim ismerjék meg a tényeket, tudják meg, mi is történt valójában. Nem hittem, hogy valaha el tudom még mondani mindezt, és különösen annak örülök, hogy a beszélgetés egyéb dokumentumokkal és visszaemlékezésekkel együtt kerül nyilvánosságra.
D. G.: Köszönöm a beszélgetést.
Dokumentumok
Nyilatkozat
Alulírott Kiss Sándor volt magyar országgyűlési képviselő, a Magyar Parasztszövetség igazgatója a következőket igazolhatom Kecskési-Tollas Tibor 1945. és 1946. évi működéséről.
Bereg megye vásárosnaményi járásának 23 községéből és néhány Tisza-menti Szatmár-megyei faluból a Szovjet Vörös Hadsereg 1944. évi őszi bevonulása után „pár napos munkára” hívta be a 18–60 év közötti férfilakosságot. Ugyancsak ilyen munkára hívták be a kárpátaljai magyar falvak lakóit is. A Beregszászra és Munkácsra bevonulókat 1944 októberében Szolyvára vitték gyűjtőtáborba, majd november végén útnak indították őket át a Kárpátokon, nyári öltözetben, hetek óta kiéhezetten, leromlottan Ukrajnába. Nagyobb részük ez út alatt elpusztult. 1945 őszétől egyesek hazaszállingóztak közülük, betegen, évtizedeket öregedve. Az elhurcoltaknak csak mintegy egytizede maradt meg, az sem lett soha életében egészséges.
1945 március–áprilisában e községekben földet osztottam a földreformtörvény lehető legjobb végrehajtása érdekében. Ennek a kerületnek lettem képviselője előbb az ideiglenes Nemzetgyűlésben, majd – miután a Független Kisgazdapárt Országos Vezetőségének megbízásából a párt részéről vezettem az 1945. novemberi választásokat – az Országgyűlésben is. 1944 őszén a vásárosnaményi járás 23 községében orosz közigazgatást vezettek be. A Független Kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt vezetőinek tudomására jutott, hogy a Szovjetuniónak az a terve, hogy e terület lakosságával kimondassa a Magyarországtól való elcsatlakozást.
A Miniszterelnökség és a Honvédelmi Minisztérium e két párthoz tartozó tagjai akciót szerveztek ennek megakadályozására. Az akció vezetői voltak: Kecskési-Tollas Tibor, az új demokratikus hadsereg leigazolt főhadnagya és Szilágyi Gábor vezérkari százados. Kettőjük közül Szilágyi Gábort még az ellenállási mozgalomból ismertem, Kecskési-Tollas Tiborral ott Beregben ismerkedtem meg. Igyekeztek adatokat szerezni az elhurcoltakról, bátorítani a határ menti magyar falvak nagyrészt asszonyokból, gyerekekből és öregekből álló lakosságát az elcsatolást szolgáló, megfélemlítő propagandával dolgozó szovjet tervvel szemben. Feladatukat mindketten nagy körültekintéssel, becsületességgel és elszántan végezték, még akkor is, amikor tevékenységükre a szovjet vezetés alatt álló politikai rendőrség és katonapolitikai osztály is felfigyelt.
Mivel engem az összeesküvési perben a kommunista rendőri szervek 1947 januárjában lefogtak és elítéltek, e területre nem térhettem vissza. Börtönből való kiszabadulásom utáni időkben értesültem arról, hogy azokat, akik ebben a szovjet elcsatolást megakadályozó mozgalomban részt vettek, az ÁVO üldözőbe vette.
New York, 1968. június 10.
Kiss Sándor
volt országgyűlési képviselő
Nyilatkozat
Alulírott Nagy Ferenc volt magyar miniszterelnök igazolom, hogy Kecskési-Tollas Tibort 1945 és 1946 esztendőkből ismerem, aki akkor mint a demokratikus honvédség főhadnagya különleges megbízást kapott tőlem és a honvédelmi minisztertől, hogy a Bereg megyei orosz csapatok által megszállt és közigazgatásilag is kisajátított községek elhurcoltjai érdekében felderítést végezzen.
Kecskési-Tollas Tibor ezt a feladatát a legnehezebb körülmények között mindvégig becsületes magyar munkával végezte még akkor is, amikor a katonapolitikai osztály és az államvédelmi szervek erre fölfigyeltek.
Jelentései nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az akkori Szövetséges Ellenőrző Bizottság közreműködésével sikerült elérni, hogy e területet újból visszacsatolják az anyaországhoz.
Tudomásom szerint a későbbiekben ez volt az igazi oka annak az üldözésnek, melyet ellene az ÁVO megindított, s mely később börtönbe juttatta.
Washington, 1966. február 25.
Nagy Ferenc
v. miniszterelnök
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét