Soros György

Nyomtatóbarát változat

I.
                  
Újfajta gondolkodás a Szovjetunióban

Gorbacsov újfajta gondolkodásának arra kell késztetnie bennünket, hogy komolyan újragondoljunk néhány dolgot. Megtanultuk úgy nézni a világot, hogy az két egymással szembenálló nagyhatalomból áll, amelyeknek társadalmi szervezete és ideológiája alapvetően különbözik egymástól, de abban hasonlít, hogy mindkettő uralkodóvá akarja tenni a maga szemléletét. A magánpolgár nem okvetlenül gondolkodik így, de akik külpolitikánkért felelősek, azok igen: ha túlságosan eltávolodnának ettől a gondolkodásmódtól, nem maradhatnának a posztjukon.

Gorbacsov nem hajlandó így nézni a világot. Ha az Egyesült Államoknak megvan a bátorsága és a képzelőereje ahhoz, hogy kövesse Gorbacsov példáját, a két ország új világrendet teremthet, amely nem két nagyhatalom szembenállásán alapul.

---

1987 elején kezdtem erőteljesen érdeklődni a Szovjetunió iránt, azután, hogy Gorbacsov felszólította Szaharovot, hogy térjen vissza Moszkvába, és „folytassa hazafias tevékenységét”. Szovjet hivatalnokokkal való kiterjedt tárgyalások után létrehoztam egy alapítványt Moszkvában azzal a kifejezett céllal, hogy segítsek a Szovjetuniónak abban, hogy nyitottabb társadalommá váljon. New York-i alapítványom és a Szovjetunió Kulturális Alapítványának közös vállalkozásával indultunk. Ebből jött létre a „Kulturális Kezdeményezés” elnevezésű, szovjet törvények szerint működő alapítvány. Az alapítványnak független tanácsa van, amely szovjet állampolgárokból áll egy kivétellel, aki New York-i alapítványom igazgatója. A tanács tagjai a glasznoszty Who’s Who-jának reprezentatív figurái: Jurij Afanaszjev történész, Grigorij Baklanov író, a Znamja szerkesztője, Tengiz Buahidze filológus, Daniel Granyin író és népjóléti aktivista, Valentyin Raszputyin író és környezetvédelmi aktivista, Borisz Rausebah vezérlőrendszer-szakértő és vallásfilozófus, valamint Tatjana Zaszlavszkaja szociológus. A Béke Alapítvány (amely olyan ismert propagandaszervezeteket támogat, mint a Béke Bizottság) minden tőlem származó dollárhoz egy rubelt tesz hozzá.

Az alapítvány a szovjet közönségtől fogad el pályázatokat; szemléletét a több mint kétezer közül kiválasztott első negyven pályázat jól érzékelteti. Elfogadtak két, a sztálini korszakot szájhagyomány alapján feldolgozni kívánó tervet; egy nem hivatalos szervezetek anyagát gyűjtő történelmi archívum létesítésére vonatkozó tervet; támogat az alap egy független várostervező csoportot is; egy ügyvédi szakmai egyesületet; egy tolókocsik készítésére alakult szövetkezetet; egy fogyasztói csoportot; egy szovjet szociológusoknak Angliában szervezendő nyári tanfolyamot; egy továbbképző tanfolyamot az Egyesült Államokban, szovjet ügyvédek számára; egy új, nem-hivatalos orosz enciklopédiát s számos kutatási tervet olyan témákban, mint a szibériai nyelvek eltűnése, cigány népdalok, a Bajkál-tó ökológiája stb.

Az alapítványban való részvételem sajátos helyzetet biztosít számomra, hogy megfigyeljem Gorbacsov új gondolkodásának fejlődését és azokat a hihetetlen változásokat, amelyeket ez a gondolkodás a szovjet társadalomban elindított.

---

Gorbacsov új gondolkodásmódja a szovjet rendszer mélyreható válságából ered. Nem átfogó és alapos politikai elemzésen alapul, hanem a harc hevében ölt formát. Nem szükségképpen következetes, sőt esetleg nincs is jól megfogalmazva, de átvilágítja egy látomás, amely összetartja a gondolatokat, és lehetővé teszi, hogy Gorbacsov a látszólag leküzdhetetlen nehézségek ellenére is előrehaladjon.                             

Mit próbál Gorbacsov elérni a nemzetközi kapcsolatok, a belpolitika és a gazdasági reform terén? Látomása a nemzetközi kapcsolatok esetében a legvilágosabb és legkörültekintőbb – a Szovjetunióban tulajdonképpen a nemzetközi szférára alkalmazzák általában az „új gondolkodás” terminust. Egyben ez az a terület, ahol a legavatottabb szakmai támogatásra számíthat.

Elsődleges célja, hogy felszámolja a Szovjetunió elszigeteltségét, s visszaterelje a nemzetek közösségébe. Indokai kézenfekvőek. Felismerte, hogy a Szovjetunió elszigetelten nem tud fennmaradni. Anyagilag és szellemileg oly mértékig kimerült az ország, hogy képtelen elviselni a nagyhatalmi helyzettel járó terheket. A másik indok a nukleáris katasztrófától való őszinte félelem. Személyes benyomásom szerint a felelős posztokon lévő oroszok mélyebben átérzik ezt a félelmet, mint nyugati kollégáik, és jó okkal: közvetlen ismereteik vannak a Szovjetuniót jellemző merev és tehetetlen irányító struktúrákról, s nem osztják a Nyugaton uralkodó vakhitet a technológiában. Gorbacsov messze legerősebb indítéka azonban az a vágy, hogy leromboljon egy olyan gondolkodásmódot, amely csak az elszigeteltségben tud létezni, azt a dogmatikus gondolkodást, amelyet Sztálin terrorja kényszerített az országra, s az utána fennmaradó hatalmi struktúra őrzött meg. Ha megszűnik az elszigeteltség, nyilvánvalóvá válik a dogma és a valóság közötti szakadék, s a dogma elveszíti meggyőző erejét.

A Szovjetunióban sokan nem tudtak erről a szakadékról, s most, hogy láthatóvá vált, érthetően meg vannak zavarodva, de azok számára, akik tudtak róla, semmi sem fontosabb, mint leleplezni azt. Annak tehát, hogy Gorbacsov új módon gondolkodik a nemzetközi kapcsolatokról, épp annyi köze van a glasznosztyhoz, mint a nagyhatalmi rivalizáláshoz.

Gorbacsov nem akarja, hogy a Szovjetunió feladja nagyhatalmi státusát. Az, hogy az ország nagyhatalom, annyira központi eleme a szovjet nemzeti identitásnak, hogy nincs az a vezető, aki erről lemondva a helyén maradhatna. De Gorbacsov olyan belső változást akar véghezvinni, amelyik összeegyeztethetetlen egy hidegháborús állapottal. Célját egyetlen módon érheti el, úgy, hogy a nagyhatalmak szerepét a világban rivalizálástól együttműködéssé alakítja át. Gorbacsov új gondolkodása mutatkozik meg abban, hogy kinyilvánítja leszerelési szándékát, amit a fegyverek és haderők tényleges csökkentése kísér, hogy hajlandó a nyugati hatalmakkal rendezni a fontosabb politikai konfliktusokat, hogy az ország szűkös dollárkészletét a rég elmulasztott ENSZ kötelezettségek kifizetésére fordítja, s megmutatkozik a „közös európai ház” új jelszavában is. Azok a nyugatiak, akik foglalkozásuknál fogva benne vannak a nagyhatalmi rivalizálásban, nehezen értik ezt. Abban nőttek fel, hogy az állam érdekei határozzák meg az állam politikáját. Lehet, hogy normális időkben érvényes ez az elv, de a Szovjetunióban kivételes időszak van: épp most definiálják újra az állam érdekeit.

A szovjet politika változása túl váratlannak és túl radikálisnak tűnik ahhoz, hogy hihető legyen. Nincs itt valami alantas motívum? Nem arról van szó, hogy éket akarnak verni Nyugaton a közvélemény és a kormány közé, hogy széthúzást idézzenek elő a nyugati szövetségben? Sok nyugati hivatalnok hiszi így. 1988 júniusában részt vettem Potsdamban egy kelet–nyugati konferencián, ahol a szovjet delegátusok először ismertették a hagyományos fegyverzet csökkentésére vonatkozó tervet. Az erről délelőtt folyó komoly magánvita délután, az újságírók előtt, nyilvános szerepjátszássá fajult mindkét fél részéről. Ugyanezen az értekezleten terjesztette elő mégis Vitalij Zsurkin, a szovjet Nyugat-Európa Intézet igazgatója azt az elgondolást, hogy előnyösebb volna, ha fennmaradna Európában az amerikai jelenlét, mert különben – mondta – Európa nem lenne elég tágas, hogy befogadja a Szovjetuniót. A nyugati szövetségesek széthúzása gátolná Kelet és Nyugat megbékélésének folyamatát – ez igazán távol áll azoktól a múltbeli kísérletektől, hogy széthúzást szítsanak a nyugati szövetségesek között.

Gorbacsov új gondolkodásmódja belpolitikai kérdésekben jóval puhatolózóbb jellegű. Megmutatkozott ez az 1988-as nyári pártkonferencián, ahol Gorbacsov habozott, hogy milyen viszony legyen a közvetlenül választott szovjetek és a párthierarchia között. Világos; nem az egypártrendszert, hanem a pártot akarja megreformálni.

Két hatalmas akadállyal kell megküzdenie. Egyrészt a pártapparátus vonakodik lemondani a hatalomról, másrészt pedig a nem orosz nemzetiségek egyre nagyobb autonómiára kívánnak szert tenni, nem kizárva a teljes függetlenség lehetőségét sem.

Ami a politikai struktúrát illeti, úgy látszik, ideiglenes megoldás bontakozik ki. Gorbacsov igyekszik kikerülni a Központi Bizottság befolyását egy közvetlen választásokon alapuló elnökség létrehozásával. Egyidejűleg megpróbálja fenntartani a pártapparátus és a közvetlenül választott szovjetek kapcsolatát, ragaszkodva ahhoz, hogy a főtisztviselők személyét minden szinten a szovjetek hagyják jóvá.

Ami a nemzetiségeket illeti, azt gyanítom, hogy ha Gorbacsov kimondhatná a jövőre vonatkozó reményeit, a szovjet birodalom népközösséggé való fokozatos átalakulásáról beszélne. De ezt a Brit Birodalomhoz kötődő analógiát soha egyetlen szovjet tisztségviselő sem használta; magától értetődőnek tekintik, hogy a nemzetiségeknek a Szovjetunión belül kell maradniuk. Hogy a leválási tendenciákat fékezzék, központosították a törvény és a rend intézményeinek ellenőrzését, beleértve a KGB-t és a helyi katonai rendőrséget is.

A végeredmény az, hogy a hatalom veszedelmesen koncentrálódott Gorbacsov kezében, legalábbis elméletben. Több fontos jogot, például a gyülekezési és az egyesülési jogot megnyirbálták, s Gorbacsov a felvilágosult abszolutista uralkodó helyzetébe került, aki felülről próbálja kikényszeríteni a demokráciát. Lehet, hogy a gyakorlatban egészen más lesz az eredmény. A jelenleg zajló választásokat botrányos visszaélések kísérik. A Tudományos Akadémia hivatalnokainak sikerült kiiktatniuk az összes progresszív jelöltet – köztük Szaharovot és Szaggyejevet – a jelöltlistáról. Gorbacsov könnyen végezheti a pártapparátus foglyaként.

Gorbacsov „új gondolkodása” gazdasági kérdésekben a legerőtlenebb. Szovjetunió-szerte jellemző az elemi közgazdasági ismeretek hiánya, s ugyanez vonatkozik a vezetés legmagasabb szintjeire is. Egy vezető hivatalnok mondta nekem: „Félünk bármit kérdezni, nehogy eláruljuk tudatlanságunkat.”

A Kínával való kontraszt óriási e tekintetben. A Kínai Kommunista Párt főtitkára, Csao Ce-Jang kiváló közgazdász, s ragyogó fiatal értelmiségiek egész serege áll a rendelkezésére. A Szovjetunióban semmi ehhez fogható nincs.

Abban mindenki egyetért, hogy valamit tenni kell a szovjet gazdasággal. Gyakran hallani, hogy csökkenteni kell a központi tervezés szerepét, s nagyobb cselekvési szabadságot kell biztosítani a dolgozóknak, a fogyasztóknak és a helyi vezetőknek. Azt viszont nem értik, hogy a jelenlegi rendszerben a nagyobb szabadság nem vezet az erőforrások jobb elosztásához. Úgy vélik, hogy a munkások és a fogyasztók, ha módjuk van rá, megpróbálják megvédeni az érdekeiket; de a Szovjetunióban senkit sem érdekel egy vállalkozás haszna. A baj nem a vezetőkkel, hanem azzal a rendszerrel van, amelyben mindig figyelmen kívül hagyták azt a problémát, hogy a befektetett tőkének megfelelően meg kell térülnie. Ennek következtében pazarlóan használják a tőkét. Egy új gyár felépülése például átlagosan tíz évig tart. Moszkvában megtekintettem a Paleontológiai Múzeumot, amely tizenhét évi rekonstrukció után még mindig nem nyílt meg a nagyközönség előtt. Ilyen körülmények között nem lehet gazdaságos semmilyen befektetés.

A tőkeallokáció problémája nemcsak a Szovjetuniót jellemzi; ez teszi tönkre a gazdasági reformot Kínában és Magyarországon is. De ott legalább kezdik megérteni a problémát. Kína drasztikusan lecsökkentette beruházási programját, s leállította az árreformot addig, amíg nem sikerül előbbre jutni a javakat előállító és eladó vállalkozások reformjával. Magyarországon az állami vállalatokat részvénytársaságokká alakítják át.

A Szovjetunióban a gazdasági reform a zavarosság posványába süllyed. A profitot a kapitalizmussal kapcsolják össze, és Gorbacsovtól távol áll, hogy feladja a szocializmus alaptételeit. Még ha akarná, se tehetné ezt. Az egyenlőség mélyen a szovjet hagyományokban gyökerezik – a faluközösségek (obscsinák) formájában tulajdonképpen meg is előzte a szovjet rendszert. Ma a valóság egyáltalán nem hasonlít a dogmára: az uralkodó osztály viszonylag nagyobb privilégiumokat élvez, mint a világon bárhol. A reformerek meg akarják szüntetni a privilégiumokat, de egyúttal fenn akarják tartani a bérek és az árak egalitárius megközelítését, ami összeegyeztethetetlen a gazdasági reformmal. Magukévá teszik az önigazgatás koncepcióját – jóval azután, hogy az működésképtelennek bizonyult Jugoszláviában –, de nem óhajtják jutalmazni a vállalkozókészséget és a kockázatvállalást.

A szovjet gazdasági reformerek komoly hibát követtek el, amikor lebontották a felelősség vertikális szintjeit, mielőtt megteremtették volna azokat az egységeket, amelyek képesek horizontális kapcsolatrendszerben, vagyis piaci feltételek között működni. A Szovjetunióban finom és informális irányítási rendszer alakult ki, amelybe mindenki beletartozik, s azt figyeli, hogy mi zajlik a csúcson, hogy abba az irányba hajoljon, amerre a szél fúj. Ez a beállítódás Sztálin uralkodása alatt alakult ki, amikor életveszélyes volt, ha valaki nem igazodott, s a tehetetlenség a brezsnyevi „pangási időszakban” is fenntartotta. Gorbacsov nekilátott, hogy megtörje ezt a habitust, s túlságosan jól sikerült neki: a hivatalnokok ma nem vesznek tudomást a csúcsról érkező jelekről, és saját érdekeiket hajhásszák. Ennek eredményeként a gazdaság még kevésbé érzékeny a fentről érkező jelzésekre, mint korábban.

A felülről irányított gazdaságon belül a vállalatok némi önállóságot kaptak, s ez felbátorította őket arra, hogy kihasználják a rendszer anomáliáit. Hogy Szaharov kedvenc példáját idézzük: eltűntek az olcsó szappanok, mert a szappangyárak most csak drága szappant gyártanak. Miután a vállalatoknak nincs valódi indítékuk a nyereség maximálására, az áremelkedést termeléscsökkenéssel párosítják. Rázzunk meg egy merev struktúrát, s elkezd összeomlani. Az örmény földrengés a szovjet gazdaság drámai metaforája.

---

A csodával határosak azok a változások, amelyek a szovjet társadalomban Gorbacsov alatt lezajlottak. Amikor 1987 márciusában Moszkvában jártam, hiába kerestem a civil társadalmat, azokat a személyeket t. i., akik az államtól függetlenül gondolkodnak és cselekszenek. Ez nem pusztán tapasztalatlanságom következménye volt, maguk a szovjet értelmiségiek sem tudták, hogy mit gondolnak az emberek saját bizalmas körükön kívül. A független gondolkodás a föld alá szorult. Mindez megváltozott. Álláspontok körvonalazódtak, s a különbségek nyilvános vitákban tisztázódnak. Az átalakulás olyan, mint egy álom.

A gondolkodás és a valóság között mindig van eltérés, de a Szovjetunióban ez sajátos formát öltött. Sok évig fennállt egy formális rendszer, amelyet marxista–leninista nyelven fejeztek ki. Ebben a valóságot is, a gondolkodást is a dogma uralta, s létezett a valódi világ, amely teljesen más volt, mint a dogma. Az embereknek azt kellett tettetniük, hogy a kettő nem különbözik, s elvárták tőlük, hogy úgy használják a dogmatikus marxista nyelvet, mintha az az életüket írná le. Ez volt az a szakadék, amellyel a szovjet polgároknak meg kellett tanulniuk együtt élni – akár úgy, hogy elfogadták, akár úgy, hogy tagadták, akár úgy, hogy valamilyen kompromisszumot találtak.

Gorbacsov a glasznoszty bevezetésével összetörte a gondolkodás formális rendszerét. A gondolat hirtelen felszabadult a dogma uralma alól, s az embereknek megengedték, hogy kifejezzék valódi nézeteiket. Az eredmény az, hogy hatalmas és nyíltan elismert divergencia van a gondolkodás és a valóság között. A szakadék voltaképpen nagyobb lett, mint volt valaha, mert minden változás a gondolkodás szférájában zajlott le, miközben az anyagi valóság, amelyben az emberek sorba állnak ritkán kapható élelmiszerekért és gyatra iparcikkekért, egyáltalán nem változott. A két világ közötti eltérés álomszerűvé teszi az eseményeket. Ha a vitát, a publikálást, az új eszmék lehetőségét nézzük, ez csupa izgalom és élvezet; a mindennapi életben alapvető tapasztalat a kiábrándultság: a kínálat csökken, egyik katasztrófa követi a másikat. A két világban csak egy dolog közös: a zűrzavar. Senki sem tudja egész biztosan, hogy a rendszer melyik része lesz átalakítva s melyiknek kellene úgy működnie továbbra is, mint eddig; a bürokraták nem mernek se igent, se nemet mondani, ezért szinte minden lehetségesnek látszik, és szinte semmi sem történik, így is jellemezhetünk egy álmot.

Ezt illusztrálja a korábban bemutatott Kulturális Kezdeményezés Alapítvány. Hogy egyáltalán létezik, az azt bizonyítja, hogy radikális változások mentek végbe a Szovjetunióban. De valóban létezik? Konferenciákat tartunk, rubel- és dollárösztöndíjakat adunk sok-sok embernek és intézménynek; készen állunk első éves jelentésünk közzétételére; ám hivatalos engedélyünk még mindig nincs minderre. (Az engedélyt február 23-án aláírta Rizskov.) Létezésünk talán legkézzelfoghatóbb bizonyítéka az a tény, hogy az általunk elfoglalt XVII. századi épület pincéjében ízletes üdítőket szolgálnak fel egy szövetkezeti kávézóban.

A Kulturális Alapítvány nem kivételes jelenség. Hallottam az azóta szívrohamban elhunyt Borisz Naumovot, a Személyi Számítógépek Intézetének igazgatóját nagyszabású tervéről, az elemi iskolai használatra szolgáló több millió személyi számítógép gyártásáról beszélni. Ezután arról panaszkodott, hogy nincsen dollárja, s nem tudja kifizetni azt a száz darab IBM személyi számítógépet, amelynek behozatalára engedélye van. Miután alapítványunknak rubelre volt szüksége, felajánlottam neki a szükséges dollárösszeget. Ott és akkor megállapodtunk, neki azonban egy évébe telt, amíg megszerezte az engedélyt, hogy átadhassa a rubelellenértéket az alapítványnak.

Az elképzelés és a valóság közötti szakadék megtalálható az emberi jogok területén is. I. F. Stone legújabb cikkében téved ezen a ponton, ő Gorbacsov emberi jogokkal kapcsolatos kijelentéseiben keresi a hibát, de a hiba abban van, ahogyan ezeket a kijelentéseket a gyakorlatba átültetik. A Külügyminisztérium emberjogi osztályának egyik tisztviselője azzal dicsekedett nekem, hogy gyakorlatilag minden, ami a foglyok szabadon bocsátása és a szabadabb kivándorlás terén történt, az ő minisztériumuk kezdeményezésére történt. Biztos, hogy a kormány más szerveinek is részt kellene venniük a munkában! Az a félig hivatalos emberi jogi bizottság, amely Gorbacsov utasítására alakult meg, és Fjodor Burlakij író vezeti, eddig elsősorban azzal foglalkozott, hogy kedvező benyomást keltsen. Több ezer panasszal fordultak a bizottsághoz egyéni ügyekben, ezekkel viszont semmi sem történt. A helyzet javulhat, ha alapítványom hivatalos működési engedélyt kap, mert szándékunkban áll a bizottság számára adminisztratív segítséget nyújtani, nehogy mentsége legyen arra, hogy nem foglalkozik a panaszokkal.

A gondolkodás és a valóság közötti eltérés olyan nagy, hogy valaminek történnie kell: vagy a valóságnak kell megváltoznia, vagy a gondolkodásnak kell visszavonulnia a valóság birodalmába. A mozgás eddig túlnyomórészt eszmékre korlátozódott. Viszonylag kevés ember vesz részt aktívan a különböző tevékenységek megszervezésében, a vélemények kifejtésében vagy az új kezdeményezések életre keltésében, s az ő tevékenységük nagy része is a sajtóban és a televízióban zajlik. Annyira elfoglaltak ők, és olyan fontosak, hogy bármelyik pillanatban szívrohamot kaphatnak, különösen mivel egészségtelenül is táplálkoznak és ülő foglalkozást űznek. Hosszú szabadságokat vesznek ki, és időnként szanatóriumba vonulnak, de ez még hektikusabbá teszi munkarendjüket. Nem csoda, hogy ténylegesen olyan kevés dolog történik. Ahhoz, hogy valami történjék, általában az kell, hogy a legfelsőbb szintekről adják meg a lendületet, mert az alsóbb szintű bürokraták vagy félnek a cselekvésektől, vagy aktívan ellenzik a változásokat, saját kezébe pedig nagyon kevés ember meri venni a dolgokat. Akik ezt teszik, vezetőkké válnak, és rövid idő alatt bekerülnek a sajtóba.

A csalódottság egyre fokozódik. Az emberek egyre többet követelnek, mivel látják, hogy milyen kevés történik. Borisz Jelcin, a párt moszkvai első titkára az első volt csak, aki átlépte a határt, és váratlanul a kimondhatatlanról kezdett beszélni. A gondolkodás egyre radikalizálódik, s ez nyugtalanítóan hasonlít a Prágai Tavaszra és a lengyelországi Szolidaritás-periódusra.[SZJ] De ellentétben az említett epizódokkal, itt nincs általános egyetértés abban, hogy milyen irányt kellene vennie a társadalomnak. Az intelligencia mélységesen megosztott. Két fontosabb irányzatot lehet felfedezni. Az egyik a külvilágra, a másik az orosz múltra függeszti tekintetét, vagy másképp fogalmazva: az egyik modernizálni akar, a másik a hagyományos értékek után áhítozik, amelyek a paternalizmus és a közösségi eszmék furcsa keverékéből állnak. A legtöbb nézet azonban, amit az ember hall, e két irányzat elemeit keveri eltérő arányban és nem okvetlenül következetesen. Az eredmény: növekvő megosztottság, amely odáig erősödhet, hogy a véleményformálók már nem képesek szót érteni egymással.

Hová vezethet mindez? Az álom könnyen rémálommá válhat. A glasznoszty baljós reakciót válthat ki, ha nem párosul az anyagi szféra javulásával. Az átlagember úgy érzi, becsapták, de nem tudja, kik. Kezdődő elégedetlenségét könnyen kihasználhatják azok, akiknek az egzisztenciáját fenyegetik a gorbacsovi reformok. Nem túlzottan erőltetett az az okoskodás, hogy Azerbajdzsánban az örmények elleni első pogromokat a G. A. Alijev irányítása alatt álló hírhedt helyi maffia[SZJ] szította, hogy patthelyzetet teremtsen Gorbacsov számára. Gorbacsov nem támogathatta az örményeket, mert elidegenítette volna a mohamedánokat. Azzal, hogy semleges próbált maradni, aktív ellenállásba hajszolta az örményeket, akik természetes szövetségesei lehettek volna.

A nacionalista mozgalmak közül az orosz a legveszélyesebb. A szovjet rezsim megpróbált kedvezni a többi nemzetiségnek, hogy kellemessé tegye számukra az orosz uralmat. Ennek következtében az oroszok úgy érzik, hogy őket mint nemzetiséget elhanyagolják. A Pamjatynak nevezett félig nyilvános, félig konspiratív mozgalom ezt a sértődöttséget próbálja Gorbacsov európai értékei ellen felhasználni. A mozgalom zsidó- és értelmiségellenes, az orosz karakter legalantasabb és legprimitívebb, egyben legmisztikusabb és legegzaltáltabb ösztöneire támaszkodik, s már most jelentősen korlátozza Gorbacsov progresszív intézkedéseit. A Pamjattyal szembeni feloldhatatlan ellentét nehezíti meg például azt, hogy kielégítse a balti nemzetiségek igényeit.

Könnyű pesszimistának lenni, mert az alapfolyamat a felbomlás, s nincs koherens új terv, amely felválthatná a régi rendet. A problémák látszólag megoldhatatlanok, s az orosz történelem tapasztalata arra tanít, hogy a rövid reformkorszakokat hosszú elnyomás szokta követni. A legkisebb ellenállás iránya az elégedetlenségtől a rendetlenség felé mutat, mígnem a rendetlenség olyan fokot ér el, hogy felszólítják a hadsereget a rend helyreállítására. Ez történt Lengyelországban Jaruzelski hatalomátvételekor. Felszólíthatná a hadsereget a rendcsinálásra Gorbacsov, vagy felszólíthatná utóda.

Ám ez a sötét prognózis nem veszi figyelembe, hogy micsoda teremtő energiákat szabadított fel az elnyomó rezsim felbomlása, s nem veszi figyelembe Gorbacsov vezetői képességeit, amelyek pedig jócskán megmutatkoztak már. Még ha összefüggő terve nincs is, van egy látomása, s talán képes lesz kordában tartani azokat az erőket, amelyeket elszabadított. Egy dolog biztos: a jelenlegi helyzet nem lehet tartós. Az eszmék és az anyagi feltételek közötti feszültséget így vagy úgy, de fel kell oldani. Hogy miként megy ez végbe, az az egész emberiség számára mérhetetlenül fontos kérdés.

---

Új gondolkodásra van szükség az Egyesült Államokban

Hogyan kellene a világnak a Szovjetunióban zajló változásokra reagálnia? Lehetne azt mondani, hogy a Szovjetunió jövőjéről a szovjet népnek kell döntenie, de ez a válasz üresen cseng. Gorbacsov úgy határozott, hogy helyet talál a Szovjetunió számára a népek közösségében, de nem válthatja valóra ezt a döntését a többi nemzet, különösen az Egyesült Államok közreműködése nélkül. Gorbacsov kezdeményezésére válaszolni kell. Ha nem kap választ, az kezdeményezése elutasításával egyenértékű.

Gorbacsovnak három különböző szinten van pozitív válaszra szüksége. A legnyilvánvalóbb a nemzetközi konfliktusok megoldása és a leszerelés. A második a Szovjetunió belső gazdasági átalakulásának támogatása. Nem okvetlenül segít, ha könnyen kapnak kölcsönöket elhibázott tervekhez, mert a pénzeket valószínűleg éppúgy elpazarolják, ahogy a múltban tették. Arra van szükség, hogy segítséget kapjanak a vezetési ismeretek elsajátításához, s hitelt ennek finanszírozására. A Szovjetunióban az emberek a piac működéséhez szükséges legelemibb készségekkel sem rendelkeznek. Hogy csak egy példát említsek: az értékcsökkenés fogalma egyszerűen hiányzik a szovjet elszámolási rendszerből. Hogy válhatnak a cégek önfenntartóvá, ha nem számolnak befektetésük értékcsökkenésével? A hiányzó vezetői készségeket rövid távon csak úgy lehet biztosítani, ha külföldről importálják azokat.

A harmadik szint az eszmék világa. A gorbacsovi glasznoszty politikáját csak a Nyugat pozitív válasza igazolhatja. A glasznoszty arra a hitre épül, hogy a társadalom jobban működik, és jobban kielégíti tagjai igényeit, ha nyitott. Egy nyitott társadalomnak kifelé is nyitottnak kell lennie – innen a glasznoszty és a szovjet külpolitika szoros kapcsolata. A világközvéleménynek sokkal nagyobb súlya van a Szovjetunióban, mint az Egyesült Államokban, méghozzá éppen azért, mert a szovjet emberek oly hosszú időn át el voltak vágva ettől a közvéleménytől.

Nyugaton a közönség tulajdonképpen gyorsan reagált Gorbacsov nyitására. Az Egyesült Államok kormányának reakciója kevésbé világos. A heves lelkesedést potenciális visszahúzó erőnek tekintik. Attól is félnek, hogy a különböző NATO-országok, amelyeket különböző vezetők vezetnek, és amelyeknek eltérő nemzeti érdekeik vannak, eltérő politikát fognak folytatni, s a NATO egysége, amit az észlelt veszéllyel szemközt is épp elég nehéz fenntartani, fel fog bomlani, így aztán a NATO felbomlását önmagában vett veszélyként észlelik, és ez tovább bonyolítja a helyzetet. A legkisebb ellenállásba ütközik a kivárás, ami azonban, mint utaltam rá, egyenértékű a nemleges válasszal.

Egészében véve Európa pozitívabban reagál Gorbacsov kezdeményezésére, mint az Egyesült Államok, amit jól mutat az európai országok készsége a hitelek növelésére, s az a kemény kritika, amit ez az Egyesült Államokban kiváltott. Politikailag Nyugat-Németország a legelkötelezettebb, bár gazdaságilag Olaszország legalább olyan aktív, mint Németország, és Margaret Thatcher szintén nagy megértést és támogatókészséget mutat Gorbacsov iránt. Mitterand Franciaországa a legtartózkodóbb, de alapvetően szintén nagyon konstruktív.

Mindez megváltozhat, ha a Szovjetunióhoz való erőteljesebb közeledés ára az Egyesült Államoktól való elidegenedés. Az Egyesült Államokban máris vannak befolyásos szószólói egy „csendes óceáni szegély” stratégiának. James Baker külügyminiszter és Bill Bradley szenátor is ennek támogatója. Az elgondolás még kissé zavaros, de arra a vágyra lehet következtetni belőle, hogy az Egyesült Államok távolodjék el Európától, s erősítsük jelenlétünket az egyre erősödő csendes óceáni térségben.

Az európaiak elkezdhetnek különböző irányokba húzni. Németország marad a legnagyobb valószínűséggel hű Ostpolitik[SZJ]-jához, de minél tovább megy Németország a kockázatvállalásban, annál nagyobb ellenállásba ütközik Franciaország és Anglia részéről. Ahogy a szovjetunióbeli Nyugat-Európa Intézet igazgatója olyan jól látja, egy európai ház, amelybe az Egyesült Államok nem tartozik bele, túlságosan kicsi ahhoz, hogy befogadja a Szovjetuniót. A választás így szinte teljes egészében az Egyesült Államok kezében van.

Két fontos ellenvetést lehet felhozni Gorbacsov támogatásával szemben. Az egyik: nem biztos, hogy Gorbacsov marad. Ha túl messzire megyünk véderőink lefegyverzésében, könnyen abba a helyzetbe kerülhetünk, hogy szembe kell néznünk egy egészen más rezsimmel, amelynek csak egy ütőkártyája lesz, a katonai agresszió.

A másik ellenvetés mélyebb. Érdekünk nekünk egyáltalán, hogy Gorbacsov sikeres legyen? Jelenleg a Szovjetunió válságban van. Ha Gorbacsov sikerrel jár, a Szovjetunió újra erőssé válhat. Miért kellene az egyik nagyhatalomnak támogatnia és elősegítenie a másik nagyhatalom talpra állását?

Ahhoz, hogy átgondolhassuk ezeket az ellenvetéseket, nemcsak a Szovjetunióban zajló változásokat kell figyelembe vennünk, hanem saját nagyhatalmi szerepünket is, s azt is el kell döntenünk, hogy milyen világban szeretnénk élni.

Különös, de a szovjetunióbeli változásokat nem nehéz igazi valójukban látni. Mindössze az eszmék és a valóság divergenciáját kell ehhez felismernünk. Egy dolog Gorbacsov látomása – a Szovjetunióról mint nyílt társadalomról, a nagyhatalmi vetélkedéstől mentes világról, amelyben a békét a nemzetközi együttműködés biztosítja, s más dolog a Szovjetunió valósága. Mindkettővel külön kell foglalkoznunk a megfelelő szinten.

Ahogy Robert Kayser a Foreign Affairs-ben rámutatott egy újabb cikkében, a szovjet rendszer válsága tény, Gorbacsov reformjainak sorsa viszont a sejtések birodalmába tartozik. A helyzet a célok és a megvalósítás közötti távolság nagysága miatt rendkívül ingatag. De bármi lesz is a dolog kimenetele, a Szovjetunió nem tud visszakerülni korábbi erőpozíciójába. Még mindig nagy hadserege lesz, de kevésbé tudja majd fenntartani és megújítani fegyverzetét. Ez talán eggyel több ok arra, hogy katonai kalandokba bocsátkozzon, míg az erejéből futja, csakhogy ez az elgondolás figyelmen kívül hagyja a szovjet birodalmon belüli nyugtalanságot, ami valószínűleg leköti a csapatok jó részét. A fegyveres konfliktus kitörésének lehetősége persze nem zárható ki – a hanyatló birodalmak arról nevezetesek, hogy háborúkat robbantanak ki –, de a háborús cselekmények valószínűsége nagyobb, ha a birodalom megvédéséről, mint ha külső kalandokról van szó. A Nyugatnak ébernek kell maradnia, és meg kell őriznie egységét, de nem fogja ugyanakkorra veszély fenyegetni a Szovjetunió részéről, mint a múltban, s kiváltképp nem a világ kiterjedt területein. A veszély természetesen még kisebb lesz, ha a fegyverzetcsökkentést kifogástalan ellenőrzési feltételeket tartalmazó szerződések megkötése kíséri.

Nehézségek akkor támadnak, ha saját stratégiai céljainkat vesszük szemügyre. Gorbacsov új gondolkodásmódja intenzív válságban gyökerezik. Mi szintén válságban vagyunk, s e válság gyökerei kibogozhatatlanul összefonódtak nagyhatalmi szerepünkkel. Egyszerűen arról van szó, hogy többet költünk – az ország is, a kormány is –, mint amennyit keresünk. A többletkiadás Reagan elnök hivatalba lépése óta szinte centre megegyezik hadikiadásaink növekedésével. Ennek következtében gazdasági versenyképességünk felmorzsolódott, pénzügyi állapotunk annyira leromlott, hogy a dollár már nem alkalmas arra, hogy a világ tartalékvalutája legyen. A krízis azonban nem heveny, és csak homályosan tudunk róla, mert van egy készséges partnerünk, Japán, aki boldogan termel többet, mint amennyit fogyaszt, és boldogan adja kölcsön a feleslegeit. A partneri viszony lehetővé teszi, hogy fenntartsuk katonai hatalmunkat, Japánnak pedig, hogy növelje gazdasági és pénzügyi hatalmát. Mindenki azt kapja, amit akar, de az Egyesült Államok kilátásai meglehetősen sötétek. A történelemben rengeteg példa van arra, hogy adók beszedésével tartottak fenn egy katonai hatalmat, de arra, hogy kölcsönökből őrizték meg a hegemóniát, nincs precedens.

A mi nehézségeink jelentéktelenné halványulnak, ha a Szovjetunió problémáival vetjük őket egybe. Gorbacsov azonban gyökeresen másképp kezdett gondolkodni, gondolkodása összhangban áll az előtte tornyosuló problémák nagyságrendjével. Mi gyakorlatilag semmit sem változtattunk a gondolkodásunkon. Az elnökválasztási kampány[SZJ] sem tett okosabbá bennünket: a vita csípős megjegyzésekre korlátozódott, s az összetett mondatok mintha be lettek volna tiltva, így aztán nem vagyunk felkészülve arra, hogy előnyösen kihasználjuk azokat a lehetőségeket, amelyeket Gorbacsov kezdeményezése kínál.

Tudunk nagyhatalmi vetélkedés nélkül élni? Képesek vagyunk egy olyan világhoz alkalmazkodni, amelyet nem nagyhatalmak dominálnak? Tudunk olyan szövetségben élni, amelyre nem próbáljuk rákényszeríteni az akaratunkat? El tudjuk-e fogadni olyan szervezetek döntéseit – legyenek azok az ENSZ vagy a Nemzetközi Valuta Alap –, amelyek nem állnak az ellenőrzésünk alatt? Mély kérdések ezek, magunkról alkotott képünk lényegére tapintanak rá.

Nemzeti identitásunk integráns része lett, hogy nagyhatalom vagyunk. A szabad világ védelmezőinek tartjuk magunkat. A NATO olyan katonai tömb, amelyet az Egyesült Államok ural, ahogyan a Varsói Szerződést uralja a Szovjetunió. Ragaszkodunk szavazattöbbségünkhöz a Világbankban és a Nemzetközi Valuta Alapban, még ha ez meg is bénítja esetleg ezeket a szervezeteket, s jelentéktelenné tesszük az ENSZ-t, amit nem ellenőrzünk.

Az a baj, hogy magunkról alkotott képünk és a valóság közötti távolság úgy megnövekedett, hogy az kezd elviselhetetlenné válni. Szavazattöbbségünk a Nemzetközi Valuta Alapban nincs összhangban pénzügyi erőnkkel. Katonai kötelezettségeink messze meghaladják szükségleteinket és erőnket. Addig igazolhatók, amíg van egy ellenfelünk, amelyik ugyanezt a játszmát játssza. De most, hogy Gorbacsov világszerte hajlandó visszavonulni Angolától a Cam Rahn öbölig,[SZJ] hogyan igazolhatjuk folyamatos jelenlétünket Dél-Koreában és a Fülöp-szigeteken? Előbb vagy utóbb felül kell vizsgálnunk helyzetünket a világban, de Gorbacsov sürgeti, hogy szembenézzünk a problémával.

Nézzük Dél-Korea estét. Meg kellett védenünk a kommunista inváziótól nem kevés amerikai élet árán. De ez majdnem negyven évvel ezelőtt volt. Azóta is csapatokat tartunk ott, és megrendülve vesszük észre, hogy az ország forr az Amerika-ellenes érzelmektől. Az amerikai csapatokra nem vonatkoznak a koreai büntetőjog törvényei, és viselkedésük irritálja a lakosságot. Az új, televízión közvetített kihallgatások az előző katonai diktatúra rémtetteiről felfedték az amerikaiak bűnrészességét az 1980-as kwangju mészárlásban.[SZJ] Az országnak több mint 500 000 katonája van. Észak-Koreának nagyobb a hadserege, de a lakossága a fele, ipari kapacitása pedig csak a töredéke a dél-koreainak, s már nem számíthat sem Kína, sem a Szovjetunió támogatására. Miféle fenyegetés ellen védjük hát Dél-Koreát?

Ha magunkról alkotott képünk ennyire elszakadt a valóságtól, ideje revideálnunk ezt a képet. Fájdalmas folyamat ez, mert azt jelenti, hogy fel kell ismerni a valóságot: sem olyan erősek, sem olyan igazságosak nem vagyunk, mint gondoljuk. De a jutalmak kárpótolhatnak a szenvedésért. Sok-sok problémánk magunkról alkotott hamis képünk következménye. Ezek gyakorlatilag semmivé válnak, ha újragondoljuk nagyhatalmi szerepünket. Közelebbről: költségvetési deficitünk nemcsak csökkenthető, de meg is szüntethető, s visszanyerhetjük gazdasági és pénzügyi hatalmunkat. S ha valóra válik Gorbacsov látomása, megváltozhat a világ jellege: a Szovjetunió és az érdekszférájába tartozó országok visszatérhetnek a szabad világba. Hihetetlennek tűnik, de a Szovjetunió valóban a barátunk és a szövetségesünk lehet, ahogy azok lettek Németország és Japán, hajdani ellenségeink is.

Sajnos hatalmas erők léteznek, amelyek harcolnak egy ilyen újragondolás ellen. Eisenhower elnök leköszönő beszédében óvott bennünket a katonai-ipari összefonódástól. Ennek alattomos természete van: áthatja gazdasági és politikai életünket, a vállalatok működését, a vállalatok és a kormány viszonyát. Döntő fontosságúvá vált a kutatások és a technológiai fejlődés szempontjából. Fő mozgásiránya az önfenntartás, és ebben roppant sikeres. Carter elnök nullszaldós költségvetési elképzelésekkel érkezett Washingtonba, de a hadügyre meg se próbálta alkalmazni elképzeléseit. Reagan elnök csökkenteni akarta a kormányzat részvételét a gazdasági életben, de ennek ellenkezőjét érte el a hadikiadások növelésével. Az utolsó elnökválasztás idején védelmi elkötelezettségünk érinthetetlen volt: mindössze azt lehetett vitatni, hogy hogyan osszák el az előirányzott összeget. Globális védelmi kiadásaink radikális átértékelése azonban nemcsak lehetséges, de elkerülhetetlen is.

Mi történnék a világgal, ha nem őrködnénk tovább felette? Jelenleg gyakorlatilag minden helyi konfliktust kiaknáz, de fékez is a nagyhatalmi versengés. Ha a nagyhatalmak visszavonulnának, lehet, hogy a konfliktusok kontrollálhatatlanná válnának. Még befolyásuk tetőfokán is voltak olyan konfliktusok, amelyeket nem tudtak megfékezni. Ha hatalmuk megcsappan, elszaporodhatnak a helyi háborúk. A világnak szüksége lesz valamilyen békéltető befolyásra, hogy biztonságos hellyé váljon.

A nagyhatalmi versengést a nagyhatalmi együttműködésnek kell felváltania. Ez már bevált, meghökkentően rövid időn belül sikerült több háborút befejezni. Újjászülethetne az ENSZ, amelyet effajta együttműködésre terveztek, de soha nem volt lehetősége megmutatni, hogy hogyan tevékenykedne kedvező légkörben. Gorbacsov lelkesedik ezért a perspektíváért, nekünk azonban egész világszemléletünket át kell alakítanunk, mielőtt ehhez hozzájárulhatunk.                           

A mi világszemléletünkre erősen rányomja bélyegét a legrátermettebb fennmaradásának tana, amit a gazdaságra is, a nemzetközi kapcsolatokra is kiterjesztünk. Dicsőítjük az önbizalom és a szabad vállalkozás erényeit, amelyek a kapitalizmusban testesülnek meg, s borzadunk a kormányzati beavatkozás sorvasztó hatásától, ahogy az a kommunizmus szélsőséges esetében megmutatkozik. Ez a tan különösen vonzó annak, aki a legrátermettebb, ezért kapcsolódik olyan szorosan nagyhatalmi státusunkhoz.

Mint minden tan, ez is tartalmaz néhány belső ellentmondást. Hogy csak a legnyilvánvalóbbat említsem: a nagyhatalmi státus nagyon széles körű kormányzati beavatkozással jár mind saját gazdaságunkban, mind más országok ügyeiben. Az ellentmondás feloldásának egyik módja az, hogy visszavonulunk a nemzetközi kapcsolatok terén – a nagyhatalmi státus alternatívájaként mindig felmerült az elszigetelődés – de a visszavonulás nem életképes megoldás. Előre kell lépnünk világnézetünk felülvizsgálatában.

A legrátermettebb fennmaradásának tana – ahogy jelenleg az Egyesült Államokban értik – téves. Az evolúció sokkal bonyolultabb folyamat, mint ahogy a szociáldarwinizmus uralkodó változata képzeli. A bonyolult rendszerek elméletének legújabb fejleményei (a „káosz” elméletek) új megvilágításba helyezik az evolúciót, de még nem hatoltak be a társadalom tudatába.

A korlátlan verseny elve nem szolgálhat a politika alapjául sem a nemzetközi, sem a belpolitikai ügyekben. A civilizált létezés versengést és kontrollt egyaránt feltételez. A Szovjetunió rájött, hogy a kontroll versengés nélkül nem működik, nekünk fel kell ismernünk, hogy a versengés kontroll nélkül épp olyan elégtelen. Ez igaz a gazdaságban – a részvénypiacok összeomolhatnak, a szabadon mozgó átváltási arányok szétzülleszthetik a gazdaságot, a korlátlan fúziók (bekebelezések és üzletfelvásárlások) megingathatják az érdekképviseleti rendszert –, de még inkább áll ez a nemzetközi kapcsolatok esetében. Tömören fogalmazva: a legrátermettebb fennmaradása nem biztosítja a rendszer fennmaradását.

Nem voltunk mindig ennyire a szociáldarwinizmus rabjai. Nem olyan régen még nyílt társadalomnak képzeltük magunkat, amely átlépi a nemzeti határokat, és amelyben a politikának épp olyan fontos része volt az együttérzés, mint a versengés („...add nekem fáradt, szegény, fejvesztett tömegeidet, amelyek az után sóvárognak, hogy szabadon lélegezhessenek”).

Ez a beállítottság a második világháború végén volt a legerősebb, ez hozta létre az ENSZ-t, a Bretton Woods intézeteket és a Marshall-tervet.[SZJ] Nemeslelkűségünk maradandó emlékműve, hogy szövetségeseinkké változtattuk hajdani ellenségeinket, és hagytuk, hogy prosperáljanak. Sajnos Sztálin kihasználta akkori naivitásunkat, s megkezdődött a hidegháború a legrátermettebb fennmaradásának hangsúlyozásával.

Gorbacsov látomása furcsa módon az Egyesült Nemzetek alapításának korába visz vissza bennünket. Ez nem véletlen: az Egyesült Nemzetek Szövetsége Sztálin miatt lett sikertelen, és Gorbacsov látomása a sztálinizmus megtagadása.

Gorbacsov régmúlt korszakok nyugati értékeiből meríti inspirációját. Furcsa módon ezeket az értékeket jobban megőrizték a Szovjetunióban, mint Nyugaton. A Nyugatot megfertőzte a Szovjetunióval való versengés: eltanultuk néhány módszerüket. A Szovjetunióban viszont az elszigeteltség és az elnyomás megtisztította a nyugati értékeket.

Gorbacsov rendszere a folyamatosság megszakadását jelenti a Szovjetunióban. A nyugati beállítottságokban ehhez fogható jelentőségű változás nem zajlott le. Az antikommunizmus mint ideológia nem sokkal különb a kommunizmusnál, s a szociáldarwinizmus nem sok teret ad a nemeslelkűségnek.

Gorbacsov látomása lehetőséget kínál a Nyugatnak, hogy visszahódítsa magának a nyílt társadalom értékeit. Az a veszély fenyegetett bennünket, hogy nagyhatalomként való fennmaradásunkért harcolva elveszítjük ezeket az értékeket. Ám ha ezek az értékek elég erősek ahhoz, hogy Gorbacsovot és követőit inspirálják, bennünket is inspirálniuk kell a gorbacsovi kihívásra adandó válaszunkban. Be kell vallanom: személyes részvételemnek ez az indítéka.

Vigyáznunk kell, nehogy elragadtassuk magunkat. Nem ez az első eset, hogy a Szovjetunióból kisugárzó eszmék óriási hatást gyakorolnak az egész világ gondolkodására, az sem először fordul elő, hogy a világ támogatása és érdeklődése döntő szerepet játszik a Szovjetunió történelmében. Az előző alkalommal kegyetlenül rászedték az idealistákat, és a sztálinista állam megteremtése a nyugati civilizáció értékeinek megcsúfolásához vezetett.

A történelmet önmaga ismétlésében csak úgy akadályozhatjuk meg, ha tanulunk tőle. A legfontosabb lecke, amit meg kell tanulnunk: az eszmék és a valóság közötti szakadék. A mai Szovjetunió esetében a szakadék tarthatatlanul nagy. Lelkesen helyeselhetjük Gorbacsov látomását, és épp mivel olyan szorongatott helyzetben van, megadhatunk neki minden támogatást, amit használni tud. De ismernünk kell a szovjet valóságot is, és tudomásul kell vennünk, hogy Gorbacsov tettei nem feltétlenül illenek látomásához. Ezért meg kell bizonyosodnunk róla, hogy támogatásunkat arra használják, hogy a valóságot a látomás felé mozdítsák el, s nem megfordítva. Ha így teszünk, visszanyerhetjük elvesztett vezető szerepünket.

1989. március

• Térségünk