Halda Alíz

Nyomtatóbarát változat

Mindig felingerel, ha az ötvenhárom és ötvenhat közötti időszakról úgy beszélnek és írnak, mintha az csupán Rákosi és Nagy Imre közti hatalmi marakodás lett volna. Ez mostanság jött divatba, mióta Nagy Imre nevét egyáltalán leírják, s Rákosit sem illik már annyira védeni. Holott még akik ezt állítják, azok is jól tudják: két politikai irányzat küzdelméről volt szó, s ha Nagy Imre valamiben elmarasztalható, hát abban, hogy Rákosi intrikáit nem vette komolyan. Vásárhelyi Miklós, aki Nagy Imre Tájékoztatási Hivatalának vezetője volt, ingerülten fakadt ki egyszer: „Képtelenség, hogy míg Rákosi éjjel-nappal szervezi a maga táborát, az Öreg[SZJ] abszolút nem törődik ezzel. Mintha nem érdekelné az apparátus; végzi a maga dolgát, este ötkor hazamegy, és játszik az unokáival.” Márpedig az apparátus mindent megtett, hogy gátolja az „új szakasz” – ahogy akkor nevezték – zöld ágra vergődését, noha az egyébként sem ment könnyen. Egyik alapvető célkitűzése volt, hogy a tervutasításos rendszer jármából kiszabadítsa a vállalatokat, s az ipar szerkezetének átállításában – a nehéziparról a könnyűipar fejlesztésének irányába – rugalmasabb mozgásukat lehetővé tegye. Csakhogy a vállalatok élén akkoriban majdnem kizárólag csak politikai szempontból kiválasztott, a szakmához keveset értő, legfeljebb csak pár éves gyakorlattal rendelkező vezetők álltak, akik megszokták, hogy a tervhivatal s a minisztériumok jóformán mindent megszabnak. Még az sem igen mert mozdulni, aki talán akart volna.

Rákosi találékony apparátusának ügyességére jellemző, hogyan bántak el Karczag Imrével, a tervhivatal elnökhelyettesével. Karczag – kiváló koponya lévén, no meg funkciójából adódóan is – világosan látta az ország katasztrofális helyzetét s a változások sürgető, elkerülhetetlen kényszerét. Ezért a tervhivatalon belül minden erejével Nagy Imre gazdaságpolitikájának keresztülvitelére törekedett. El akarta érni, hogy a tervhivatal az átállás megszervezésében segítse a vállalatokat. Egy nap, 1954 őszén azután megjelent [egy] apró hír a Szabad Népben, s tudatta, hogy Karczag Imrét, Fock Jenőt és Karádi Gyulát, a Tervhivatal elnökhelyetteseit az új gazdaságpolitika akadályozása miatt leváltották. Karczag fellebbezésére, beadványaira a Pártközpont nem válaszolt, Nagy Imrét szándékosan félrevezették, s mikor korrigálni akarta volna az intézkedést, már nem volt abban a helyzetben, hogy megtehesse.

A törvényesség dolgában ugyanolyan ádáz küzdelmet vívott egymással Nagy Imre és Rákosi, akár a gazdaságpolitika terén. Azt mindenki tudta, hogy Nagy Imre a politikai foglyok szabadon bocsátását és rehabilitációját követeli. 1953 szeptemberében föloszlatja az internálótáborokat, és feloldja a kitelepítési határozatot. Hogy Rákosi ennek teljes erejével és minden befolyásával ellene szegült, azt indokolni sem szükséges, így állhatott elő, hogy rengetegen voltak börtönben még akkor is, mikor mindenki tudta már, hogy a koncepciós perek vádjai tarthatatlanok.

A közvélemény egyre türelmetlenebb lett. Ennek a nagyon is indokolt türelmetlenségnek adtak hangot az újságírók, költők, írók – eleinte célzások, mögöttes tartalmak formájában, majd felbátorodva, nyíltabb szóval.

A legjelentősebb lázadás éppen a Szabad Nép pártszervezetének ülésén robbant ki, és óriási visszhangot keltett a sajtó és rádió berkeiben. Aztán persze távolabb is. Nagy Imre akkor volt hatalma csúcspontján. Az ’54. októberi központi vezetőség ülése előtt Rákosi hívei hevesen támadták az új szakasz iparpolitikáját, mert – úgymond – az kárára van a munkásosztálynak, és anarchiába taszítja az országot. Nagy Imre azonban kitűnő formában volt, nagyszerűen érvelt, s teljes győzelmet aratott Rákosi, Gerő és híveik fölött. A Szabad Nép újságírói azonban túlmentek a központi vezetőségi ülés határozatain is: a gazdaságpolitika csődjéért és a törvénytelenségekért felelős funkcionáriusok megnevezését, sőt felelősségre vonását követelték, és az ártatlanul elítéllek rehabilitációját. A határozati javaslatot szinte a teljes szerkesztőbizottság s a lap legnevesebb újságírói támogatták: Fehér Lajos, Kende Péter, Lőcsei Pál, Méray Tibor, Fekete Sándor, Novobáczky Sándor, Kornai János... stb. Gimes Miklós – akinek a nyughatatlanság szításában jelentős szerepe volt – nem vett részt a taggyűlésen, éppen Párizsban tartózkodott. A rendíthetetlenül dogmatikus Betlen Oszkár s egy-két híve – Komor Imre vagy az örökké dupla fenekű lélekkel élő Horváth Márton például – tehetetlenül tűrte az elképesztően nyílt hozzászólások áradatát. Akkor legalábbis. Az ellentámadás azonban nem sokáig váratott magára. Még ugyanabban a hónapban leközölte a lap Darvas József A túllicitálók című cikkét. Ez a cikk volt mintegy a kürtjel, amely az apparátus addigi alattomos ellenállását nyílt támadásba lendítette. Maga Darvas József nem értett egyet önmagával, s ezt mindenfelé terjesztette is. Megmondták neki – Farkas Mihály és Horváth Márton –, hogy mit írjon, s ő megírta. A rádió egy nagygyűlésén – a 6-os stúdióban tartottuk – megpróbálta védeni védhetetlen álláspontját. A felszólalók – különösen a fiatalok – heves szemrehányásokkal illették. (…) Darvas a (…) vívódó, lelkiismeretével tusakodó író szerepét adta elő. Nagyon őszinte, nagyon emberi, nagyon bensőséges hangon arról biztosított minket, hogy neki is a szíve szakad meg mindazoknak a bajoknak a láttán, amelyek nekünk is fájnak, de mégis úgy gondolja, szóvá kellett tennie a túlzásokat, mert azok az ellenség malmára hajtják a vizet Volt egy, talán valóban őszinte pillanata is, amely engem elégedett kárörömmel töltött el. A szerep sodrába kerülve bevallotta: legjobb barátai sorra elfordultak tőle; írótársai jóformán mind elítélték cikke miatt.

A cikket mindenféle sejtelmes utalások, párton belüli instrukciók, gyanút keltő intézkedések követték. Nagy Imre pozíciója gyöngülni látszott.

Az erőviszonyoknak ez a változása még zűrzavarosabbá tette az amúgy sem könnyen áttekinthető helyzetet. A rádióban – mely természetéből következően nagyon érzékenyen reagál minden változásra – nap mint nap látványos és szomorú, ámde tanulságos jelenségeknek tanúja lehetett az ember. Természetesen rengetegen voltak olyanok, akik kezdettől fogva ellene voltak az új szakasznak, s ’53 júniusa óta szorongtak – ki azért, mert a pozícióját féltette, ki azért, mert elhajlást látott az új szakaszban –, ezek most megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy alighanem csak átmeneti kitérőről volt szó. Sokan, akik csak azért álltak Nagy Imre mellé, mert ő látszott a jövő emberének, azonnal elkezdték a régi nótát fújni. S voltak, akik hittek ugyan a „júniusi út”-ban, de most megijedtek, hiszen alig másfél év választott el minket a perek és internálótáborok korszakától. E két utóbbi csoport kétségbeesetten latolgatta: mit árthat neki, amit ekkor meg akkor könnyelműen mondott; följegyezték-e, elfelejtették-e kritikusabb hangvételű műsorait, s egyáltalán, mibe kerül neki ez az egész. S végül voltak, hál’ istennek, olyanok is, akik úgy döntöttek: nem adják fel olyan könnyen.

Ez a tipologizálás természetesen felületes és elnagyolt. Minden egyes ember akkori magatartásából érdekfeszítő – és a többiekétől merőben különböző – politikai drámát lehetne írni.

Özönlöttek az apró, töprengésre okot adó információk, politikai pletykák, bizalmas értesülések. Mindenki lázasan böngészte a híreket, számolgatta: hányszor szerepelteti a TASZSZ Malenkovot és hányszor Molotovot, s mire lehet ebből következtem. Most bezzeg nem kellett Szabad Nép-félórákkal kényszeríteni az embereket a lap elolvasására; ki-ki önkéntes házi feladatként elemezte a vezércikkeket, fontosabb nyilatkozatokat: vajon a jobb- vagy a baloldali elhajlást említik-e elsőnek? Egyáltalán: mi történik most? és mi lesz ebből? s vajon tesz-e, képes-e Nagy Imre tenni valamit a megbuktatására szerveződő apparátus ellen? Híre járt, hogy beteg; állítólag infarktusa van. De senki nem tudta, súlyos-e az állapota, sőt: igaz-e ez a hír egyáltalán.

Ebben a tanácstalan hangulatban nagy várakozás előzte meg azt az Újságíró-szövetségben tartott gyűlést, amelyet egyszer már elhalasztottak, nem tudni miért. Az előadó Vásárhelyi Miklós, a Tájékoztatási Hivatal vezetője s Nagy Imre közeli munkatársa volt. A meghirdetett időpont előtt fél órával érkeztem, s az emeleti gyűlésterembe már nem lehetett bejutni. A fent történteket hangszóró közvetítette a földszintre, leültem hát Haraszti Sándor és Losonczy Géza asztalához. Ők sem tudtak semmi biztosat arról: mi hangzik majd el.

Semmi se hangzott el. Vásárhelyi beszéde nem volt se ellentámadás, se biztatás, se bátorítás – semmi se volt. Mindvégig azt vártuk: mikor tér már a lényegre. Haraszti Sanyi bácsi dühöngött, az emberek kedvük szegetten ültek. Mindenki tisztában volt vele, hogy Vásárhelyi nem a maga jószántából csépeli a szalmát, hanem rajta keresztül – ki tudja, miféle okból – Nagy Imre tér ki a konfrontáció elől.

Ma már világos: Nagy Imre valóban beteg volt, s noha infarktusa egyáltalán nem volt súlyos, Rákosi zseniálisan aknázta ki ezt a számára olyannyira kedvező helyzetet: igyekezett tökéletesen elszigetelni Nagy Imrét nemhogy a hivatalától és a pártapparátustól, de még a külvilágtól is.

A módszer nem új. Mint annyi mást, Rákosi ezt is Nagy Példaképétől[SZJ] tanulta. A Moszkovszkije Novosztyi[SZJ] épp a napokban foglalkozott az ’53-as „orvosperrel”. Az MTI jelentése szerint: „…Vinogradov professzor (Sztálin kezelőorvosa) páciensét megvizsgálva megállapította, hogy Sztálin egészségi állapota jelentősen megromlott. A beteglapra beírta: szigorú orvosi felügyeletet javasol, s a betegnek teljesen be kell szüntetnie minden tevékenységét. (…) Berija, aki a kezelőorvosok felügyeletét is gyakorolta, jelentést tett erről Sztálinnak, aki dühödten ordítozni kezdett: »Bilincsbe vele! Bilincsbe vele!« A cikkíró szerint Sztálinnak valószínűleg Lenin betegsége jutott eszébe, s saját szerepe, amikor is – színleg a betegről való gondoskodás miatt – elszigetelte a forradalom vezérét a pártügyektől.”

Rákosinak a trükk nem sikerülhetett volna, ha Nagy Imre nem iszonyodik annyira mindenfajta frakciózástól vagy pláne pártszakadástól. A rögeszme, hogy mindig pártszerűen járjon el, mind hatalma teljében, mind veresége idején megakadályozta abban, hogy maga köré gyűjtve híveit, tudatosan tábort szervezzen magának. Jellemző például, hogy amikor Fehér Lajos elvitte hozzá a Szabad Nép pártgyűlésén született határozatot – amely egyértelműen az ő politikáját volt hivatva támogatni –, nyugtalan lett tőle; azt szerette volna, ha visszavonják.

Úgy látszott: az itt egybegyűlt újságírókat sem akarja harcra buzdítani, noha legtöbbjükben megvolt erre a készség. Mert ha a különböző szerkesztőségek vitái nem keltettek is akkora föltűnést, mint a pártlap botránya, mindenütt voltak számosan, akik sok mindennel torkig voltak már – legfőként talán saját korábbi írásaikkal.

Vásárhelyi után hozzászólások következtek, „természetesen” ugyanebben a hangnemben. Mindenki mellébeszélt; nyomasztó és egyben unalmas volt. S akkor Gimes Miklós kért szót. Mondandóját tömören, világosan és szinte udvariatlan élességgel fogalmazta meg. Mire való ez a szócséplés, mikor nem jelentéktelen kérdésről, hanem az új szakasz sorsáról van szó. Vásárhelyinek nem az lett volna a dolga, hogy a lényegről a figyelmet elterelje… – körülbelül ilyeneket mondott. Szavaira persze nem emlékszem pontosan, hiszen harminc – Uramisten! harminc – évvel ezelőtt történt; de arra igen, hogy minden taktikát félresöprő határozottsága, okfejtésének sodrása mennyire felvillanyozott. (Mellesleg megjegyezve: Vásárhelyit nagyon szerette.) (…)

Gimes Miklós

Miklós, beszéde után lejött a klubterembe, s tőlünk nem messze telepedett le. Mikor megpillantottam, egy cédulát küldtem neki, amire annyit írtam csupán: örülök, hogy valaki mondott végre valamit. Elolvasta, rám nézett, mosolygott, s zsebre tette.

És itt kezdődik a történet.

Nekem természetesen fogalmam sem volt arról, hogy elkezdődött volna bármi is. A gesztus – szándékaim szerint – nem jelentett mást, mint a cédulára írt mondat maga. Miklós azonban egy nő üdvözletét-üzenetét olvasta le arról a cetliről. Ezen később többször, vidáman huzakodtunk.

Két nap múlva összetalálkoztunk a Magyar Nemzet szerkesztőségi folyosóján. Ő akkor már ott dolgozott. Én – megint csak ártatlanul, mindenféle hátsó szándék nélkül – megkértem: szakítson egy kis időt számomra, beszélni szeretnék vele. „Szívesen – felelte –, amikor kívánja.” – „Jó, majd telefonálok.”

Valamiféle politikai tanácsadót kerestem benne. Idegesített, hogy nem értem, mi történik. A részletkérdésekben, a rádióbeli vitákban még csak el tudtam igazodni; akkor már több mint egy esztendeje lecövekeltem magam a júniusi út mellett, s azt több-kevesebb biztonsággal meg lehetett állapítani, hogy mi történik annak érdekében, és mi ellene. De az egészet nem értettem, a háttérben folyó csatározásokig nem láttam el, s azt se voltam képes felfogni: miért ez a kínkeserves vánszorgás.

Türelmetlen voltam, már másnap fölhívtam Miklóst, s megbeszéltünk egy randevút a Hungária kávéházban.

Megérkeztem – már várt. Letelepedtem, s megkérdeztem – mintegy bevezetésként –: ugye, nincsen terhére, hogy igénybe veszem az idejét?

Csöppet hallgatott, figyelmesen vizsgálgatott, aztán barátságos mosollyal, ámde irgalmatlan határozottsággal azt kérdezte:

– Tulajdonképpen mit akar maga tőlem?

Elakadt a lélegzetem. Tudom, ez közhely – de valóban elakadt. A kérdést nem lehetett félreérteni. Először szembesültem azzal a sajátságos tulajdonságával, hogy kertelés nélkül mondja ki, amit gondol. Ezt nehezebb megszokni, mint első pillanatban hinné az ember. Hogy egyáltalán válaszolni tudtam, az annak köszönhető, hogy – ártatlanságom teljes tudatában – méregbe jöttem.

– Hogyhogy mit akarok? Azt szeretném, ha segítene nekem eligazodni ebben az összekuszált magyar életben. Semmi egyebet nem akarok.

Ebbe – úgy látszott – belenyugodott, s nagyon röviden elmondta: hogyan látja ő a helyzetet. A különös az volt, hogy nem mondott semmi újat; semmit, amit én ne tudtam volna, csak valahogy összerakta az egészet, s a végén azon tűnődtem, ugyan mit lehetett ezen nem érteni?

Azután kérdezősködni kezdett, s én ma sem tudom hogyan, egyszerre csak azon kaptam magam, hogy az életemet magyarázom neki. Nem vagyok ugyan kórosan zárkózott, de könnyedén kitárulkozó sem; bizalmas barátaim szóra bírhatnak, ha éppen akarnak, de hogy így, első beszélgetéskor kiteregetem a lelkemet – ez se azelőtt, se azóta nem fordult elő velem.

Elpanaszoltam neki: milyen lehetetlen alak vagyok. Hogy mindig mindent elrontottam, mindig mindent abbahagytam. Nincs bennem semmi kitartás, semmi szorgalom, szerencsére ambíció sem. Nézzük például az iskoláimat: nyolc gimnázium helyett csak négyet végeztem, négy kereskedelmi helyett csak kettőt, de abbahagytam két év után a Színművészeti Főiskolát is, méghozzá a magam jószántából. Elkezdtem tanulni életem során vagy hat nyelvet, de nem tudok, csak magyarul. Voltam már szövőnő, csomagolónő, gépírónő, öt éve lektor vagyok, de ez se szakma. Közben atletizáltam is, de persze nem egy számban, hanem hatban indultam a versenyben, aztán abbahagytam azt is. A házasságomat három év után úgyszintén. Ja igen, verseket is írtam, de tökéletlenségük elkedvetlenített. Most éppen kritikust akarnak csinálni belőlem, de azt is abba fogom hagyni, mert ha valami, ami nem nekem való, hát akkor éppen ez az. Itt állok 27 évesen, nincs se gyerekem, se célom, se tervem; semmim, senkim – tulajdonképpen mire vagyok én jó egyáltalán? S ráadásul hiú vagyok, indulatos, s még fecsegő is, amint látja…

Ilyenformán soroltam magam elleni vádjaimat majd egy órán át. Alig szólt, de nagyon figyelt. Mikor elhallgattam, azt kérdezte:

– Miért nem tud belenyugodni abba, hogy olyan, amilyen?

Csak bámultam rá. A kérdésben rejlő tanácsot annyira képtelennek éreztem, annyira idegen volt tőlem, hogy értetlenül visszakérdeztem:

– Hogy gondolja ezt? Hogy lehet abba belenyugodni, ha az ember ilyen?

Elnevette magát:            

– Nincs mit tenni. Nézze, én például egy kényelmes, rest, szemlélődő természet vagyok. Azt szeretném, ha nem lenne semmi egyéb dolgom a világon, mint hogy ülök egy kényelmes fotelben, olvasok, emberekkel beszélgetek csendesen, vagy inkább hallgatom őket, és gondolkozom mindenfélén. Erre vágyom. S ehelyett unos-untalan tenni kell valamit, újságírónak lenni, vitázni, állást foglalni és tusakodni, mert az embert a tisztessége erre kötelezi, bár nincsen hozzá semmi kedve. De – úgy látszik – ez is a természetemhez tartozik. Legegyszerűbb, ha beletörődik az ember, hogy az élet ilyen, és nem fecsérli erejét az önmaga elleni hadakozásra.

Ha nem találkozunk többé, ez a beszélgetés is beleveszett volna abba a kibogozhatatlan hangzavarba, amit évtizedeken keresztül tartó örökös társalgásaink teremtenek az emlékezet légterében. (Néha juhász szeretnék lenni egy hegyi legelőn.) De mert ő valóban kibékített önmagammal – legalábbis amíg velem volt –, első beszélgetésünk jelentőséget kapott, és fölvésődött az én belső agyagtáblámra. Néha még hallom nyugodt kérdését: Miért nem tud belenyugodni…? Vagy ahogy később mondta, ha rossz kedvemben talált: „Ejnye no, megint haragban vagy magaddal, kedvesem?”

(…) A politika volt az én igazi vetélytársam. Ez idő tájt (1955 vége) sokat bosszankodtam amiatt, hogy lemondott randevúkat, vagy órákkal később jött, mint ígérte. Hangosan sose zúgolódtam; a szemrehányást – majd minden esetben –jogtalannak is, értelmetlennek is tartom. Igaz, erről soha senkit nem sikerült meggyőznöm. Pedig sokszor megpróbálkoztam vele, mert újra meg újra ámulatba ejt, hogy az emberi kapcsolatokban – szerelmekben, családi viszályokban, barátságokban – milyen reménytelen csökönyösséggel használják az emberek ezt az eszközt egymás ellen, noha semmit sem érnek el vele. Mi értelme van szemére hányni valakinek a szerelem elmúltát, hajdanvolt ígéreteket; előszámlálni jótéteményeinket és a másik háládatlanságát, vagy akár szenvedélyeit, szokásait – egyáltalán: más voltát. Dőreség. A mi esetünkben különösképp igazságtalan lett volna szemrehányást tenni „holdkóros politikai kóborlásaiért”, hiszen barátságunk kezdetén engem éppen ez a belőle sugárzó elkötelezett szenvedély fogott meg. Úgy akartam folytatni ezt a mondatot, hogy: meg aztán engem is éppannyira foglalkoztatott a politika, mint őt. De ez nem igaz. Mégpedig nem azért, mert helyem, szerepem jelentéktelenebb volt, mint az övé – ennek az elkötelezettség szempontjából nincsen jelentősége –, s nem mintha azt gondolnám, hogy a politika a férfiak dolga. Talán írtam már, hogy a népi kollégium az arra hajlamosakba kiirthatatlanul beleplántálta a haladásért való küzdelem erkölcsi parancsát, csak éppen a haladás mibenlétének tisztázását kapkodtuk el némileg.

Miklósban – aki a maga másfelől érkező szózatait követve szintén az emberiség üdvét hajszolta – valami egyéb is munkált: a lelkifurdalás és a jóvátétel elszánt akarása. „Néhány író halálba üldözése, szóra sem érdemes…” – írta a könyvtári kérőlapra tréfálkozva. Pedig korántsem vette tréfára a dolgot. Nem tudok általa halálba üldözött írókról, sőt olyannal sem találkoztam, aki igazán haragudott volna rá. Meglehet persze, hogy aki mégis, nem éppen nekem fogja sérelmét elpanaszolni. Mindenesetre nehéz egy ember felelősségének határait körülrajzolni, főként ha kártevése ideológiai természetű. Össze lehetne állítani Miklós bűnlajstromát. Legjelentősebb tétele valószínűleg Révai Déry-ellenes offenzívájában való részvétele,[SZJ] de fellelhetők volnának szép számmal szigorú hangvételű cikkei, amelyekben ideológiai eltévelyedéseket ostoroz, és polgári csökevényeket gyomlál. Igen. Az ő állásfoglalásainak, nyilatkozatainak, vezércikkeinek hatása is ott gomolygott az ötvenes éveket beborító fojtogató szmog sötét tömegében. Bűntudata azonban mélyrehatóbb volt; nem tételes, hanem általános. Azért is felelősnek érezte magát, amit nem ő csinált. Mert közéjük állt, hozzájuk tartozott; tollat, sőt lelkét adta annak igazolására, ami végbement. Nem sokat beszélt erről, inkább kérdéseinek hitetlenkedő-döbbent hangsúlyára emlékszem: „Hogy-hogy nem vettem észre?” „Hol vétettem el?” A magam részéről meg vagyok győződve róla, hogy ha nem mint ideológus és külpolitikus dolgozik a lapnál, hanem mondjuk mezőgazdasági riporterként kezdi, másként alakul az élete. Az első szájon vágott paraszt láttán elfogta volna a kétségbeesés – és a kétely.

Munkaszolgálatban: Vértes László, ?, Magos Gábor (Gimes Miklós sógora), Gimes Miklós

De ő nem a magyar vidéket járta, hanem például Görögországot, ahová ’48 elején küldték, hogy a szabadságharcosok hősi küzdelméről tudósítson.[SZJ] Nem a cikkeiből – a Szabad Nép akkor sem volt érzelmes orgánum –, de ott készült jegyzeteinek tömegéből kiviláglik: milyen mély együttérzéssel, a baloldaliak ügyének igazságába vetett hittel ajándékozta meg ez a kaland. Az utazás külső körülményei is rendkívül impresszionálóak és teátrálisak voltak: a partizánok rejtekhelyeihez az éjszakák leple alatt vezették, kézről kézre adva őt a jelszavakat suttogó harcosok. Hat-nyolc órákat mentek egyfolytában, ráadásul lovon, ami őt jó párszor levetette a hátáról. Nem csoda: először próbálkozott ezzel a sporttal. De a kínlódásokkal teli út operai díszletek rejtelmességét idéző, óriási, holdsütötte hegyeken, sötét erdőkön, vízmosásokon át vezetett, hogy elérjenek végül a csodálatos bajtársiassággal együtt élő partizáncsoporthoz, majd újra lóra, öszvérre szállva a másodikhoz, harmadikhoz… Őt – a népi Magyarország küldöttét – mindenütt szeretettel és szinte baráti gyöngédséggel fogadták, noha beszélni jószerivel egyáltalán nem tudott velük, mert csak nagy néha akadt egy-egy angolul vagy franciául gyengén tudó tolmács. Mégis, embereket ismert meg, sorsokat jegyzett le, mohón és sietősen, hogy majd később, a nyugalom óráiban megírja mindezt. (…)

Ez a görögországi kiküldetés nem csupán egy szolgálati út, szakmai feladat volt számára, hanem tudósítás egy igazságos háborúról, ahol a frontvonalak tisztán látszanak; a tájat az egyértelműség hegyi levegője lengi át, s az emberek oly kétely nélküli biztonsággal tudják, hogy merre tanyázik a gonosz, akit le kell győzniük, akár a mesében.

Úgy jött haza, mint a mohamedánok Mekkából vagy a keresztények a Szentföldről: hitében megerősödve. Lám, mi történik egy néppel, ha a jobboldal kerekedik fölül! S itthon igyekezett megfelelni az alkatával olyannyira ellentétes szerepnek; mindent megtett, hogy egy dogmatikus párt fegyelmezett sorkatonája legyen. Alig egy karnyújtásnyira voltunk a Rajk-pertől.

Az okos emberek sokkal tovább képesek őszintén kitartani tévképzeteik mellett, mint az egyszerű józanok, mert nagyobb intellektuális arzenált képesek felvonultatni hittételeik vagy előítéleteik megvédésére. Lukács György például – annak ellenére, hogy irtóztató események tanúja volt a Szovjetunióban és idehaza – mindhalálig bírta ideológiával. Nagy koponya volt. Miklós is megpróbálta állni a csapásokat, amelyeket a valóság mért a szocializmus elméletére, de érzelmekkel nem bírta. „Csak a szíve… mállott szét csikorogva.”

Valamikor ’57 telén, egyetemi vizsgáról jövet betértem a Nárcisz eszpresszóba egy kávéra. Király István odaült az asztalomhoz, és Miklósról érdeklődött: kaptam-e felőle valami hírt?

– Nem, semmit sem tudok róla – feleltem –, azt sem akarják megmondani, hol van.

Király nagyon részvevő volt. Mindig szerette Miklóst, mondta, s mostanában sokat töpreng azon: hogy juthatott idáig.

– Meddig?

– Mi ingathatta meg őt a hitében? – tépelődött tovább Király zavartalanul. – Mi tántoríthatta el a szocializmustól?

– Nagyon a szívére vette a törvénytelenségeket, és önmagának sem tudja megbocsátani, hogy kiszolgálója volt egy olyan politikának, amelynek ártatlan emberek estek áldozatául. Király elnézően mosolygott:

– Ne haragudjon, de ezt nem hiszem. Ez afféle női érzelmesség. Egy politikus – márpedig Miklós az volt – nem közelíthet így a dolgokhoz. Egyébként biztos vagyok benne, hogy most, mikor módja van mindent újra végiggondolni, ő is másként látja azt, ami történt.

– Őszintén szólva meglepne, ha most a börtönben jönne rá, hogy Rákosinak volt igaza.

– Félreértett! – tiltakozott élénken Király. – Én a szocializmusról beszélek.

S valóban beszélt volna róla, ha a második mondatánál föl nem állok azzal, hogy mennem kell. (…)

---

Ezen a nyáron (1956) egy vidám asztaltársaság verődött össze vasárnap délelőttönként a Szilágyi Erzsébet fasori Kis Lugas vendéglő kerthelyiségében. A törzstagok a környéken lakókból verbuválódtak: Vásárhelyi, Hámos, Örkény, Karczag, Méray, Aczél jóformán mindig ott volt, hol feleséggel, hol anélkül. Gyakran tévedtek oda mások is: Újhelyire, Losonczyra, Novobáczkyra, Harasztira emlékszem, és Rajk Júliára, aki többször is eljött. Egyszer elhozta magával Potoczky Máriát, barátnőjét és börtöntársát, egy nagyon szép asszonyt. Természetesen ő is ártatlanul ült, legfeljebb szociáldemokrata múltját vethették a szemére, egyebet nemigen. Júlia szerint azért terelődött rá a figyelem, mert Nógrádi szeretője volt. Meglehet, de az biztos, hogy nem erkölcsnemesítő vagy családvédelmi célok vezették az ÁVH-t ez ügyben, mert a bátyját is lecsukták, aki aztán végképp úgy került ebbe a dologba, mint Pilátus a krédóba vagy Tarisznyás Györgyi nagymamája Vácra.[SZJ] De ő rosszabbul járt szegény, mert meghalt odabent. Júlia iszonyúan haragudott Nógrádira, mert nemcsak hogy szeretője letartóztatását tűrte rezzenetlenül – úgy is, mint KV-tag és vezérezredes –, de még akkor sem mozdította a kisujját sem, amikor sorra rehabilitálták az embereket, s ez a boldogtalan teremtés még mindig bent ült. Júlia, aki világéletében energikus nő volt, megfenyegette Nógrádit, hogy erkölcsileg tönkreteszi, ha el nem intézi, hogy hajdani szerelmét záros határidőn belül kiengedjék. A fenyegetés hatott; nem sokkal utána Mária kiszabadult.

Szerettem ezeket a vasárnap délelőttöket. Sokat okosodtam ilyenkor. Szükségem is volt rá. (…)        

A Kis Lugas-beli vasárnap délelőttökről kitartóan faggatták Karczag Imrét 1957-ben a Gyorskocsi utcai börtönben, őt nem csukták le, de többször kihallgatták. Mindenképpen arra akarták rábírni: vallja be, hogy a Nagy-csoport tagjai a hatalomátvétel terveit vitatták meg ott a gesztenyefák alatt. Mikor Imre annyit elismert, hogy politizáltunk – úgy vélte: ezt tagadni butaság volna –, diadalmasan vágták rá: „Na ugye!”

Az úgynevezett Fehér Könyvnek, a Nagy Imre és bűntársai ellenforradalmi összeesküvése című brosúrának ugyanez a logikája. Már amennyiben ez logikának nevezhető. Egy példa – Vásárhelyi Miklós vallomásából idézek –: „»Nagy Imre nem helyeselte azt, hogy a júliusi határozat után rehabilitálásunkat elfogadtuk anélkül, hogy az ő ügye is rendeződött volna. Rossz néven vette tőlünk, hogy mi különböző funkciókat fogadtunk el, amikor őt még nem vették vissza a pártba.« E vallomásokban szinte refrénszerűen visszatérő téma Nagy Imre visszavétele a pártba, és a párt erőinek bomlasztására irányuló tervszerű aknamunka” – írják. (27. l.)

A mondat első felének állítása – ti. hogy Nagy szívósan harcolt a párttagságáért – valóban igaz, de hogy ezt a párt tervszerű bomlasztásának érdekében tette volna, még rágalomnak is kétségbeejtően ostoba.

Hosszan bíbelődni a Fehér könyvvel nem érdemes: érvelési technikája olyan primitív, hogy talán a legkevésbé tájékozott olvasó is rájön magától: mennyire hazug. A szerzők arcátlanságban odáig mennek például, hogy kijelentik: „A szovjet katonai parancsnokság (…) Maléterrel semmiféle tárgyalást nem folytatott. Az ellenséges híresztelésekkel szemben Maléter Pált a magyar hatóságok és nem a szovjet katonai alakulatok tartóztatták le.” (57. l.) Nem is értem, miben reménykedtek, amikor ezt leírták.

De nem a nyilvánvaló történelemhamisítások cáfolata most a célom – sose érnék a végére –, hanem a koncepció bázisául szolgáló rögeszméhez volna hozzáfűznivalóm. Ahhoz tudniillik, hogy ezt a társadalmi robbanást – a tüntetést csakúgy, mint a fegyveres felkelést – előre megszervezték. Az imperialisták, a hazai reakciós és fasiszta elemek, de mindenekelőtt a revizionista Nagy Imre-csoport. Az elmúlt harminc évben sok könyv jelent meg ’56-ról itthon is, számtalan cikk, tv- meg rádióinterjú, és ezek többsége valamivel árnyaltabban beszél az eseményekről, mint a Fehér Könyv. De a megszervezés vádjának ismételgetésében megegyeznek. Hát persze, mondhatnánk, egyszerűen cinikusak. Az összeesküvés bizonygatásával kell igazolniuk az ítéleteket, indokolniuk a kivégzéseket. És főleg, elleplezni valahogy azt a világraszóló blamázst, hogy a rendszer tizenkét óra alatt tökéletesen összeomlott.             

De az ilyen magamfajta renegátnak – aki több éven át hitt olyan dogmákban, amelyekben az emberek többsége szerint lehetetlenség volt hinni –, illik feltételeznie, hogy esetleg mások is hisznek a maguk rögeszméjében. S talán nem is csak érdekeik miatt, hanem mert képtelenek a tömeget másnak látni, mint birkanyájnak, amely a vezérürüt követi, vagy arra hömpölyög, amerre a juhászbojtárok és a terelőkutyák hajtják. Még azt is fel lehet hozni az összeesküvés-pártiak mentségére, hogy valóban van abban valami megrendítő és jóformán hihetetlen, ha százezer ember egyazon napon dönti el: márpedig ebből végérvényesen elegünk van!

És még valami: tulajdonképpen az lett volna a normális – sőt kívánatos –, ha a Nagy-csoport tényleg előretekint: programot dolgoz ki, s szervezetileg is alkalmassá formálja magát a cselekvésre – ha valami esetleg történik…

De a Nagy-csoport ezt elmulasztotta, sportnyelven szólva: kihagyta a helyzetet.

Egyedül Miklósnak volt bátorsága könyörtelen következetességgel végiggondolni: mit lehetne, mit kellene tenni. S ha már végiggondolta, elő is állt vele. Haraszti és Vásárhelyi jelenlétében javasolta Nagy Imrének, hogy valamiféle szervezetet kellene létrehozni, mert azzal semmire se jutnak, ha örökösen csak beszélgetnek, vitatkoznak. Részletesebben nem volt módja kifejteni a dolgot, mert Nagy Imre és Haraszti Sándor annyira felbőszültek és kétségbeestek az ötlet hallatán, hogy készek voltak azonnal megszakítani Miklóssal minden kapcsolatot. Hiszen egy ilyen kísérlet az eddig követett politikának éppen az ellenkezője volna; mind ez ideig tűzön-vízen keresztül ragaszkodtak ahhoz, hogy párton belüli ellenzékként, kizárólag pártszerű módszereket alkalmazva küzdjenek a maguk igazáért.

Miklós rájött, hogy túl messzire ment, és visszavonult. Semmiképpen sem akarta kenyértörésre vinni a dolgot, s kénytelen volt belátni: aligha sikerül meggyőznie őket. A csatabárdot végül is – nem utolsósorban Vásárhelyi diplomáciai érzékének segítségével – elásták.

A kihallgatóknak azonban sikerült azt kikotorniuk. A Fehér Könyv nagy fontosságot tulajdonít a ténynek, hogy felmerült az illegális szervezkedés gondolata – három tanúvallomást is idéz e tárgyban –, csupán azt felejti el közölni, hogy Miklós javaslatát egyöntetűen elvetették:

„Haraszti Sándor újságíró, az államellenes titkos szervezkedés tagja – akit ebben a bűnügyben tanúként hallgattak ki – vallomásában elmondotta, hogy a Nagy Imre-csoport 1955 őszén kristályosodott ki határozott formában. A csoporthoz ebben az időben Losonczy Géza, Vásárhelyi Miklós, Donáth Ferenc, Gimes Miklós, Újhelyi Szilárd és Haraszti Sándor tartozott.

Felmerült a kérdés, milyen formában szervezkedjenek. Újhelyi Szilárd tanúvallomásából kitűnik, hogy illegális központ szervezését tervezték. Újhelyi a következőket mondotta:

»Haraszti Sándor elmondta nekem, hogy Gimes Miklós javasolta Nagy Imrének, hozzanak létre féllegális vagy illegális szervezetet, melynek feladata lenne összefogni és irányítani azokat a személyeket, akik országszerte nyíltan felléptek az akkori kormány- és pártvezetés ellen.«

Februárban, a bírósági tárgyaláson Nagy Imre az elnök kérdésére ezeket válaszolta:

»Gimes 1956 közepén vagy e körüli időben olyan javaslatot tett, hogy jó volna az én politikámhoz közelálló személyekből szűkebb bizottságot alakítani. Két ízben merült fel ez a probléma. Egyszer közvetlenül Gimes, Fazekas és Lőcsei nekem vetette fel ezt a kérdést.«” (19. l.)

Ugye milyen ügyes bizonyítási metódus! Jóllehet Újhelyi is, Nagy Imre is csak a javaslat felmerüléséről szól, az egész passzus úgy kezdődik, hogy „Haraszti Sándor újságíró, államellenes titkos szervezkedés tagja...” Tehát a priori tényként kezeli a titkos szervezet létezését, noha ezt senki be nem vallotta, minthogy nem volt ilyen.

Később még egyszer nekirugaszkodott e tárgynak:

„Jóllehet a Nagy Imre-csoport jelentős tábort toborzott magának az Írószövetségben, az Újságíró-szövetségben, politikai befolyását 1956 elején mégis nagyon hiányosnak ítélte. Ugyanis az ország lakosságának tömegeiben, elsősorban a munkásosztály soraiban nem volt számottevő befolyásuk.

Haraszti Sándor vallomásában erről a következőket mondotta:

»Emlékezetem szerint egy alkalommal Gimessel együtt jöttünk el Nagy Imrétől, beszélgettünk. Gimes olyan kijelentéseket tett, hogy harcunk nem terjed túl az értelmiség sorain. Ennek okát harcunk szervezetlenségében határozta meg. Érdeklődésemre azután kifejtette, hogy eredményesebben akkor tudnánk továbbvinni harcunkat, ha azt más – nem értelmiségi – tömegek felé is kiterjeszthetnénk. Ennek előfeltételeként vetette fel valamiféle szervezet létrehozásának szükségességét.” (26. l.)

Kiszabadulása után megkérdeztem Haraszti Sándort, hogyan került szóba ez az egész. Hiszen a tény, hogy egyáltalán fölmerült a szervezkedés gondolata, egyiküknek se vált hasznára.

Nem akartam én felelősségre vonni, hiszen mélységesen tiszteltem. Makulátlan jellemű ember volt, olyan bátor, önfeláldozó és puritán, akár egy ifjúsági regény forradalmár hőse. No persze a sorsát – a felszabadulás utáni sorsát – már kissé nehézkes volna álmodozó serdületleneknek elmagyarázni. Bár Horthy, Rákosi és Kádár börtöneiben egyaránt otthonos volt, sose hallottam, hogy vallomásai, viselkedése ellen bárki kifogást emelt volna valaha is. Márpedig Pesten semmi sem marad titok.

Nemcsak becsültem, szerettem Haraszti Sándort, ő is kedvelt engem. Mégis indulatba jött, amikor előhozakodtam ezzel a kérdéssel: haragudott, védekezett. Elmondta, hogy Losonczy jóformán letartóztatása pillanatában összeomlott; visszazuhant abba a zavarodott elmeállapotába, amelyből három évvel korábban, szabadulását követően gyógyították ki. A kihallgatásairól készült jegyzőkönyvekből egyértelműen kitűnt: képtelen különbséget tenni jelenlegi és korábbi börtöne közt; az ötvenes évek vallomásainak stílusában vádolta önmagát vagy bárkit, akire rákérdeztek. S noha a napnál világosabb volt, hogy egy beteg ember nyilatkozatairól van szó, a kihallgatók úgy tettek, mintha hitelt adnának a szavának, s nekik, a többieknek kellett ebben az összefüggéstelen tényhalmazban rendet teremteniük.

Erről sohasem szoktunk beszélni, mintha az áldozatoknak kellene szégyenkezniük, mintha ők szorulnának mentségre. Ez méltánytalanság. Sőt az is, hogy aki maga nem ment át azokon a megpróbáltatásokon, amelyekben a szocialista börtönökben részeltetik a rabot, ítélkezzék fölöltük. Bár, ha becsületes akarok lenni, töredelmesen be kell vallanom: némely történetek hallatán kemény intellektuális fegyelem kell hozzá, hogy ezt elkerülje az ember. De nem Losonczy esetében. Őt Rákosi verőlegényei valóban tönkretették, Kádáréi pedig meg is ölték. (…)

---

Az ősz szenzációja volt az is, hogy húsz centire felhúzták a vasfüggönyt. Egy hajó úszkált Budapest és Bécs között, értelmiségi turistákkal megrakodva. Természetesen a munkahelyek szervezték az utakat. Ha jól emlékszem, a „színészhajó” volt az első. Hazaérkezvén Ruttkay Éva háborogva panaszolta a rádió pagodájában, hogy az egyik bécsi lap milyen szánakozó lenézéssel számolt be az eseményről: megjelentek a budapesti Nemzeti Színház színésznői kis vulkánfíber koffereikkel… – Gondolhatod – mondta Éva sértetten –, hogy mindannyian a legjobb ruháinkat vittük magunkkal, s háromnapi eleganciára még egy magyar színésznőnek is telik. És senki se sétált az utcán vulkánfíber kofferrel.

Engem is lázba hozott az utazás, de nem a vásárlási kilátások miatt, hanem mert Miklóssal elterveztük, hogy ő is jön. A rádió ugyanis október 10-ére hirdette meg dolgozóinak az utat, s ez az időpont egybeesett az osztrák–magyar futballmeccsel, amire a drukkerek sokasága készült, élve a kormány nagylelkű engedélyével. Nyilvánvaló volt, hogy én a hajón alszom majd, ő meg az Ibusz által lefoglalt szobában – többedmagukkal –, de mégis! Ő mutatja meg nekem Bécset, megnézzük a Bruegheleket, a schönbrunni kastélyt, sörözgetünk a kiskocsmákban, és borozgatunk a Grinzingen… – Azt se tudtam, hova legyek az örömtől.

Pár nappal az indulás előtt közölte, hogy mégse jön.

– Mindenki elmegy. Az Öreg egész baráti köre. Valakinek vigyáznia kell, nehogy belerántsák valami olcsó kiegyezésbe. Nagyon kerülgetik, és ő is vágyik rá, hogy véget érjen a kirekesztettsége.

– De miért éppen te?! És különben is: nem gyerek már, hogy vigyázni kelljen rá.

– Persze hogy nem – felelte mentegetőzve. – De azért mégsem mindegy, hogy szót tud-e váltani valakivel, ha valami mégis történnék.

Az ilyen pillanatokban kifejezetten undorodtam a politikától.

Nem Bécs tehet róla, hogy csak húsz év múlva jöttem rá: milyen szép és vonzó város. Akkor utáltam. Igaz, nem láttam belőle sokat; vonszolódtam a többiekkel a Mariahilfer Strassén, vásárlásokat tolmácsoltam azoknak, akik még annyit sem tudtak németül, mint én; felkerestük Salgó urat is, aki magyarokra szakosodott: olcsó nejlonsálakat, nejlonpulóvereket és orkánkabátokat árult forintért is! Még a Bruegheleket se néztem meg. Miklós nagyon megrökönyödött ezen – hiszen annyira vágytam rá –, és nem is tudtam értelmes okát adni a mulasztásnak. Csalódottságom kiölt belőlem minden érdeklődést; árván és tehetetlenül ténferegtem Bécs utcáin.

Ami a konspirációt illeti: nem lett volna könnyű dolgunk, ha ő is eljön. Alighanem csak a bécsi erdő fái alatt lehettünk volna magunkban. Mintha ezekre a napokra az osztrákok átengedték volna nekünk Bécs belvárosát; jóformán csak magyar szót lehetett hallani. A Kärntner Strassén annyi ismerőssel találkozott az ember, mint a körúti sajtóház környékén fizetésnapon: Vásárhelyi, Reismann, Fazekas, Novobáczky, Hámos, s ki tudja már, ki mindenki jött szembe az utcán. Méray Tiborékkal elmentünk egyik este a badeni kaszinóba, ahol három perc alatt veszítettem el azt a szolid kis összeget, amit erre a kalandra szántam.

Aztán hazajöttünk. Kellemes emlékként csupán a bolti eladók és a rendőrök kedvessége maradt meg bennem. Az előbbit még csak értettem: a profitra éhes kapitalista rögvest kirúgja az alkalmazottat, ha az barátságtalan a vevővel. De miért kedvesek a rendőrök?

Itthon az a hír várt, hogy Nagy Imrét visszavették a pártba. Mondtam is Miklósnak: „Lám, nem jól vigyáztál rá.” Csak élcelődtem persze, hiszen ez az aktus győzelemnek számított; hiszen nem a belátás, hanem a kényszer bírta rá őket erre a lépésre, ami aztán meg is látszott a határozat megfogalmazásán: „Jóllehet követett el politikai hibákat, ezek nem tették indokolttá pártból való kizárását.”

Nagy Imrét talán bántotta ez a félmondat, de népszerűségének használt.

---

Bibónak igaza van: ez a forradalom az emberi méltóság lázadása volt. Az első pillanattól kezdve annak éreztem. Talán azért, mert – hitem szerint – a nélkülözést, a testi-lelki szenvedést könnyebb elviselni, mint a megaláztatást. Pontosabban szólva: a létért való harc, az ilyen-olyan bajok elleni küzdelem még javára is válhat az embernek, még fölemelő is lehet, ha nem párosul megaláztatással. A szocializmus – legalábbis az, aminek szolgálatába én 18 éves koromban elszegődtem – éppen ezt ígérte. Egyenlőséget. „Az alsó néposztályok” fölemelését, létbiztonságot mindannyiunknak, s hogy nem lesznek urak, akik előtt lekapja kalapját a szegény. Hogy „a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet”, hogy „a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán”...[SZJ] Hányszor idéztük, Istenem!

Él bennem egy kép – ’46-ból talán –, a körúton láttam, a villamosból. Nyár vége volt, meleg nap. Az úttesten egy sovány, nekem akkor úgy tűnt: öregember húzott egy szeneskocsit, magát fogva be lónak. A meztelen, inas felsőtestét borító szénporba – vagy koszba? – csíkokat mosott a verejték. A kötelek mélyen bevágódtak a vállába, előrenyújtott nyakán úgy feszültek meg az izmok, dagadtak ki az erek, akár egy anatómiai ábrán. Arcán az igavonó állatok reménytelen közönye. A villamos éppen állt, így hát egy-két percig néztem, ahogy vonszolja a zsákokkal megpakolt kocsit, külön megküzdve minden lépésért. „Ezt nem lehet – gondoltam kétségbeesve –, nem szabad egy embert idáig alázni.” Az én hajdani, szocializmus iránti sóvár szerelmem indítékai közt – ezer más élmény és ok mellett – ez a férfi is ott van, akár egy jelkép.

---

Hogy ő kiszabadult-e a hámból, nem tudhatom. De ha végiggondolom, mit viselt el ez a nép, azt kell hinnem: a Rákosi-korszak munkásait, parasztjait nem a szocialista realista szoborcsoportok, festmények, plakátok, kerámiafalak és gobelinek ezrein ábrázolt egyenes derekú, büszkén a jövőbe tekintő, kalapácsot szorító férfiak és búzakévét sarlóval magukhoz ölelő asszonyok szimbolizálják, inkább ez a terheit verejtékesen vonszoló magányos férfi.

A Szabad Nép 1956. október 16-i számában „Időszerű a kötelező begyűjtés jelenlegi rendszerének felülvizsgálata” cím alatt ez olvasható: „...meg akarjuk teremteni a feltételeit annak, hogy minden olyan termelőnek, aki teljesíti kenyérgabona-vetési kötelezettségeit, megmaradjon a háztartási szükséglete is.” Egy hét választ el minket a forradalomtól! Hét nap! És nem azt ígérik, hogy meghagyják a termelők betevő falatját, azt pláne nem, hogy eltörlik a kötelező beszolgáltatást, csupán a feltételek megteremtéséről szíveskednek elmélkedni.

Akitől minden további nélkül elvehetik, amit megtermelt, az utolsó szem gabonáig – mi más az, ha nem szolga? S nem kizsákmányolt proletár-e a normákkal nyomorított munkás? S nem emberi méltóságától megfosztott senki-e a személyzetisek, párttitkárok szobájából kiszédelgő értelmiségi, akit azért hívattak, mert megtudták, hogy külföldi rokonai vannak; hogy az apja nem kocsis volt, hanem fuvaros, vagy nem középparaszt, hanem kulák; hogy a felesége osztályidegen, vagy egyházi iskolába járt; hogy a lánya templomban esküdött; hogy pappal temettette el az anyját… Esetleg csak mondott valamit a folyosón, nem zárta be az íróasztalát, továbbmesélt egy viccet, elkésett a Szabad Nép-félóráról, nem végez rendszeresen pártmunkát…

Vádat koholni egyszerű dolog. Kinek nincs vaj a fején ebben a „fasiszta országban”? Hiszen valamit csak csinált a delikvens a Horthy-rendszerben. Valahol csak dolgozott, kiszolgálván ezzel a feudálkapitalista rezsimet. És a háború alatt? Nyilván harcolt a szocialista Szovjetunió ellen. És a háború után? Milyen pártba lépett be? Kire szavazott ’45-ben? A szociáldemokratákra? A kisgazdákra? A gyanú jogos, hiszen a kommunisták csak 17 százalékot kaptak.

Hogy gyerek volt a két háború közt? – nem mentség. Hiszen lehetett cserkész, netán levente, de legalábbis ministrált faluja templomában.

És természetesen nacionalista nevelést kapott.

A bizonyított baloldaliság sem nyújt védelmet. A ’19-es vöröskatona tán Kun Béla emlékét dédelgeti; az illegális kommunista lehetett spicli is, vagy – ami szinte biztos –: frakciós.

A hajnali csengetések rémületéhez persze nem hasonlítható a „káderezés”, de ahhoz elég, hogy megalázza, kiszolgáltatott alattvalóvá degradálja a beidézettet.

A gerinctörés módozatainak kimeríthetetlen tárhazával rendelkezett ez a hatalom. Nemcsak a koncepciós perek elítéltjei, a megtaposott veséjű, beszakított dobhártyájú rabok, nemcsak az internálótáborok agyonrugdosott munkaszolgálatosai, a falusi rendőrőrszobákon félholtra vert „gyújtogató” kulákok, „szabotáló” gépészek, „téeszbomlasztó” hajdani cselédek, nemcsak a kitelepítettek elfagyott kezű-lábú, kiéhezett robotosai voltak itt jogfosztottak. Úgyszólván mindenki. A hatalom megengedhette magának, hogy megalázza az embert mindenféle minőségében: mint egyént, mint egy közösség vagy osztály tagját és mint a nemzet honpolgárát. Elvehetett tőle mindent, és el is vett. Mindenekelőtt – mint legveszedelmesebbet – az egymás iránti szolidaritás lehetőségét azzal, hogy szétrombolta nagy és kis közösségeit: a pártokat, az egyesületeket, az iparos- és gazdaköröket, az ifjúsági, vallási és szakmai szervezeteket, mindenfajta klubot és szövetséget, egészen a dalárdákig és asztaltársaságokig. A munkásoktól a jogokat, amelyeket még a század elején harcoltak ki maguknak: az érdekvédelmet, a sztrájkot, a nyolcórás munkaidőt; a parasztoktól a generációk során parcellánként összekínlódott földet, az újgazdáktól azt a pár holdat, amit ’45-ben kaptak; a kereskedőtől az üzletét, a kisiparostól a műhelyét, akinek háza volt, attól azt – kitől mit lehetett.

A nemzettől elvették ezeréves történelmét: a királyok-hercegek-grófok machinációi helyett a termelési erők és termelési viszonyok csatározásán épülhettek a kisiskolások, s hogy mégse legyen teljesen személytelen az oktatás, Lenin, Sztálin, no meg Rákosi életrajzát tanították nekik, és szovjet hősöket tűztek példaként az úttörők elé.

Egyetlen nemzeti ünnepet sem hagytak meg. Március 15-e munkanap, annak ellenére, hogy az 1848-as forradalmat haladó hagyományként ismerték el. Augusztus 20-át elvették Szent István királytól, s az alkotmány ünnepévé minősítették át, tudatva a néppel, hogy a magyar történelem nem az államalapítással, hanem a kommunista hatalomátvétellel kezdődik. De a legeslegfontosabb évfordulók – amikor a kitüntetéseket és pénzjutalmakat osztogatják – április 4-e és november 7-e, a Szovjetunió iránti hűség és hála demonstrációi. A forradalom után született keserű viccek sokaságából hadd idézzek egy jellegzeteset: Egy fogadáson megszólítja a török követet szovjet kollégája: „Mondja, mi lehet az oka, hogy maguknak sikerült 150 évig uralkodniuk ezeken a rebellis magyarokon?” A török követ eltűnődik: „Talán, mert nem követeltük tőlük, hogy minden évben megünnepeljék a mohácsi vészt.”

---

Igen. A jelképekre kölcsönösen érzékeny minden elnyomó hatalom és minden elnyomott nép. Ezért aztán szovjet típusú címert kapott az ország, szovjet egyenruhába bújtatták a magyar katonákat, a piros-fehér-zöld zászlót egymagában nem volt szabad kitűzni, csak a vörös zászlóval együtt, egy kokárdáért bárkit bevihettek a rendőrségre (még öt évvel ezelőtt is), és Rákosi terve – hogy a Himnusz helyett újat komponáltassanak – csak Kodály ellenállásán bukott meg.

Ezt az átgondolt, gátlástalan zsarnokságot betetőzte a mindent átitató hazugság. Szerintem ez volt a kirobbanó indulatok legfontosabb indítéka. A föltételezésben nincsen semmi fennkölt moralizálás, nagyon is hétköznapi, földhözragadt dologról van szó. Az embereknek arról a – változatos formákban, de őrjítő gyakorisággal megélt – tapasztalatáról, hogy hülyének nézik őket. Ez hosszú távon hihetetlenül irritáló érzés.

Bizony annak nézték őket. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a sztálinista társadalmi berendezkedéseknek az a sajátos perverzitása, hogy jelszavakkal fejezzék ki magukat. Érvelni nem szükséges, elég, ha kiírjuk minden terem falára, transzparensekre, útszéli táblákra, plakátokra, hogy: – Minden hatalom a dolgozó népé! – A legtöbb érték az ember! – A párt a mi eszünk, lelkiismeretünk! – Tiéd az ország, magadnak építed! – és így tovább, végeérhetetlenül.

Azzal sem kell törődni, hogy az emberek az ellenkezőjét élik meg annak, amit a fejükbe akarnak sulykolni, hiszen nem tiltakozhatnak. Itt minden az államé: az újságok, a rádió, a könyvkiadók, nyomdák, még a stencilező masinák is.

Mai szemmel elolvasni egy régi Szabad Népet döbbenetes élmény. Nekem legalábbis. Ez az a pont ugyanis, ahol nem értem hajdani magamat. Hiteimre, nemes és nemtelen indulataimra, bizonyosságnak vélt illúzióimra nagyon is jól emlékszem, ahogy az első szerelmet sem feledteti el sem a csalódás, sem az idő, sem a későbbi szerelmek. Ma már másképp látja az ember – távolról, elfogulatlanul –, de azért tudja: mit érzett akkor. Azt azonban képtelen vagyok megérteni, hogy bírtam olvasni ezeket az újságokat. Pedig olvastam, szorgalmasan. Ha a hazugságokat igaznak hittem is, hogy-hogy nem ébresztett bennem gyanakvást a stílus? A demagógia? A primitív logikátlanság? Elegendő mentség vajon, hogy nekem ez volt az újság; nem ismertem másfajtát? De ha megpróbálom elképzelni: miként viselték el a párt győzelmi jelentéseit, Rákosi öntelt beszédeit, az életszínvonal szüntelen emelkedésén eufórikusan örvendező vezércikkeket, a szocialista jogrendszer magasabbrendűségéről elmélkedő eszmefuttatásokat, a Szovjetunió iránti testvéri szeretet és hódolat örökös bizonygatását azok, akik ott toporogtak a maguk nyomorúságában, megfélemlítve, némán, naponta százszor visszanyelve a föltörni készülő káromkodást…

Semmit sem tartok természetesebbnek, mint ezt a forradalmat.

De ez utólagos megállapítás. Akkor még korántsem voltam ilyen okos; századrészét sem ismertem a tényeknek, amelyek azóta eljutottak hozzám. Csupán a magam megcsalattatása, Miklós kétségbeesése és a barátaim – túlnyomórészt értelmiségiek – indulatai formálták a helyzetről alkotott képemet; a nép feneketlen elkeseredettségét és dühét nem láttam át. Igaz, a Rajk-temetés után, mikor néztem a temetőből kifele hömpölygő irdatlan, komor embertömeget, elfogott valami tétova szorongás: nem lesz ebből valami baj? De október 23-án nem gondoltam erre. Olyan boldogítóan vidám, balsejtelmek nélküli, gyönyörű nap volt!

---

Egy forradalom minden generációnak kijárna.

Ha az ünnep szó valami rendkívülit, a hétköznapokból kiragyogó eseményt jelent, akkor október 23-a igazi ünnep volt. Ezt azonnal éreztük, amint kimentünk az utcára. Hogy mekkora volt a rádiós csoport és kikből állt, erre jóformán egyáltalán nem emlékszem, annyira elkápráztatott a látvány: a Múzeum körúton, az egyetem előtt már nagyon sok ember nyüzsgött; fiatalokkal együtt sodródtak a járókelők; mindenki izgatott, hangos és vidám. S ahogy a tömeg haladt előre, azokból az utcákból, amelyeket átszelt, szinte magába szippantotta az embereket. Mire a Bajcsy-Zsilinszky útra értünk, nem volt már járda és úttest, az utca teljes szélességében hömpölygött az emberáradat. Gondolom, akkor értek ide azok is, akik először a Március 15-e téren, a Petőfi-szobornál gyűltek össze, s onnan indultak a Kossuth Lajos utcán át a Bajcsy-Zsilinszky út felé. Jelszavak röppentek fel innen-onnan, előbb csak egy kisebb csoport kiabálta, hogy „Szabadságot akarunk, Nagy Imrében bizalmunk”, „Lengyelország utat mutat, követjük a lengyel utat”, aztán átvették a többiek, s a hangorkán előre-hátra hullámozva áramlott a tömeg feje fölött. A 16 pont tömörített mondatait harsogták – március 15-ét, szabad választásokat, demokráciát követelve –, meg ilyesmiket például: „Azt kérdezik Pesten, Budán, hová lett a magyar urán?” Meglehet, ezek a rigmusok nem minősíthetők a költészet csúcsteljesítményeiként, de a lényeget fejezték ki.

---

A Bajcsy-Zsilinszky út nemcsak vízszintesen, de függőlegesen is telítve volt emberrel: jószerivel minden ablakból integettek, kiabáltak, kendőket, zászlókat lobogtattak. Itt láttam először lyukas zászlót, amelyből kivágták a címert.

Boldog voltam. Akárha egy nagy erejű folyó vitt volna előre, szinte súlytalanul, majdnem öntudatlanul hagytam magam sodortatni. Vannak, akiket rettegéssel tölt el a tömeg, sem az emberek sűrű testközelségét nem bírják, sem azt az ellenőrizhetetlen elektromosságot, amelyet ezer, tízezer, százezer ember szoros együttléte jelent. Nekem nincs tömegiszonyom. Tudom persze – nem vagyok naiv –: az indulatokkal telített sokaság vadállati módon is viselkedhet, mint tette Szent Bertalan éjszakáján, a Kristály-éjszakán,[SZJ] az orosz és lengyel pogromok éjszakáján, az örmények lemészárlásakor, és ki tudja még hány milliószor a történelem során. Mégis, váltig azt reméltem, hogy akad valaki egyszer, aki megírja Karinthy Frigyes Barabbás című novellájának a fordítottját. Ez a háromoldalas remekmű arról szól, hogy Krisztus, feltámadván a harmadik napon, ismét Pilátus elé járul, maga köré gyűjtve az úton azokat a szerencsétleneket, akik tudják már, hogy rosszul választottak, amikor Pilátus kérdésére azt felelték: Barabbást bocsássa szabadon.

„...és egyre több béna és sánta és nyomorult bélpoklos csatlakozott hozzájuk, akiket Barabbás tönkretett. És mindegyik külön-külön zokogva verte mellét, és könyörgött neki, hogy intsen majd, ha kiáltani kell: »a názáretit!« mintha azt kiáltanák: »békesség! békesség! békesség e földön!« –” (…)

Pilátus „kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt:

– Hát kit bocsássak el mármost, Barabbást vagy a názáretit?

És ekkor ő intett nekik.

És ekkor zúgás támadt, mint a mennydörgés zengett fel a sokaság. És a sokaság ezt kiáltotta: »Barabbást!«

És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik azt kiáltotta: »a názáretit!«”

Karinthy ezt a novellát 1917-ben írta, kétségbeesett tiltakozásul a háború ellen, amelybe magasztos és szent jelszavakkal indultak a katonák; amelyet minden nemzet a maga igazának tudatában harcolt végig, amelyet külön-külön senki sem akart, s mégis milliók gyilkolták egymást négy esztendőn át, és amely mérhetetlenül meggyötörte a népeket, mint minden háború és minden forradalom. Mégis azt hiszem: lehetetlen megvonni az emberiségtől azt a jogot, hogy felkeljen a Rossz ellen, hogy harcba szálljon a Gonosszal. Elnézést a nagybetűkért, nem szeretnék patetikus lenni, de nem tudom magam máshogyan kifejezni. Azt akarom csak mondani: elfogadhatatlannak tartanék egy olyan történelemszemléletet, amely szerint Hitlert – a békesség érdekében – el kellett volna fogadnia a világnak. S embertelennek tartom azt a nézetet is, hogy a magyar népnek tűrnie kellett volna a sztálinista zsarnokságot az idők végezetéig, vagy amíg az a saját jószántából meg nem javul. Vannak jó ügyek. S ilyenkor az emberek – akik külön-külön korántsem angyalok, hanem talán önzők, gyávák, sőt vétkesek is – együtt, abban az elragadtatásban, amit egy jó ügy vonzása jelent, igenis názáretit kiáltanak.

Ez most ilyen tömeg volt. Jóindulatú, boldog. A tüntetés résztvevőit szinte mámorossá tette, hogy ennyien vannak, hogy szabadon belekiabálhatják a levegőégbe: mit akarnak, és miből van elegük. A részegség egy előrehaladottabb stádiumában aztán felcsattant a „Ruszkik haza!”. Ez egy csöppet megijesztett, de meglepően hamar megszoktam. Mire a Szent István körútra értünk, már olyan jelszó volt, mint a többi.

A Margit híd közepe táján megálltam egy percre a korlátnál. Ekkor láttam csak igazán az emberáradat méreteit. Lévén a híd tört ívű, a korláton áthajolva szemügyre vehettem az előttem és mögöttem vonulókat meg a rakparton csoportosuló-zsúfolódó sokadalmat. A híd, mint egy fekvő homokóra szűkülete csorgatta át magán az embereket Pestről Budára. Honnan került ide ez a töméntelen nép? Ennyi diák, ráérő járókelő összesen sincs a városban, hiszen hétköznap van. Az utókor krónikásai szerint a délelőtti műszak munkásai is csatlakoztak a tüntetőkhöz. A magam részéről hajlamos vagyok azt hinni: mikor a „hír” Budapest-szerte beszivárgott az ablakréseken, az emberek kabátot kaptak magukra, s egyszerűen otthagyták az irodákat, gyárakat, lakásokat, akár fészküket ősszel a vándormadarak, hogy csapatba verődve, izgatottan zajongva-kerengve tudassák egymással: eljött a cselekvés ideje.

Nem a magam tettvágyát általánosítva képzelek ilyeneket – én Isten bizony nem akartam forradalmat csinálni, azt se tudtam, hogy benne vagyok –, de az egész folyamat annyira elementáris volt, mintha mélyen rejtező természeti erők irányították volna.

A tömeg csak felülről, messziről, kívülről arctalan. Közelről minden arc jól kivehető; merő véletlen, hogy személyesen nem ismerjük egymást. Amint így bámészkodtam, egyszer csak megpillantottam Miklóst. Feltehetően Vásárhelyiékkel jött, de rájuk egyáltalán nem emlékszem; az öröm teljesen elvette az eszemet. Mi ez, ha nem csoda? Természetesen nem ugorhattam a nyakába, civilizáltan kellett viselkednem, de még ez sem tudta elrontani a kedvem. Ő is örült. A tüntetésnek is, nekem is. Egy darabig együtt mentünk, diskuráltunk, de semmi érdemlegeset nem jegyezhetek fel beszélgetésünkből, csak arra emlékszem, hogy elégedetten nevetett a lelkendezésemen. A Bem téren már nem volt velem; azt sem tudom: elköszöntünk-e egymástól, vagy csak elsodródott a tömegben a barátaival.

Új tankok érkeznek – Átkelés Budára a Szabadság-hídon

• Forradalom – ellenforradalom