Csalog Zsolt, dr. Bognár Éva, Fényi Tibor

Nyomtatóbarát változat

Hírlik, hogy a román hatóságok műszaki határzárat építenek a román–magyar határ mentén. Egyelőre azonban még változatlan intenzitással folyik a menekülés: hetente százak kockáztatják életüket, vállalják nemcsak a bizonytalanságot, de a román határőrök golyóit, vagy az azzal majdnem egyenértékű lebukást – egy kicsit szabadabb élet reményében. Elsősorban romániai magyarok, akik a drasztikus nemzetiségi elnyomás elől is menekülnek – de nemcsak ők: érkeznek szászok, cigányok és románok is. Mert Ceausescu szocializmusában a lét már régen nemcsak a nemzeti kisebbségek számára elviselhetetlen.

A magyar határőrség a határon átmenekülő magyarokat általában beengedi az országba, ők megkapják az ittlét legalitását jelentő ideiglenes tartózkodási engedélyt – kivéve a büntetett előéletűeket és az otthonukban körözött bűnözőket. De hogy a Ceausescuékkal még most is együttműködő magyar kormányzat milyen sorsot szán például a politikai ellenállás „bűneiért” odaát közbűntényesnek minősített menekülő magyarnak, azt némi fantáziával elképzelhetjük.

Hírlik, hogy a befogadás általában csak a magyar határátlépőknek jár, vagy esetleg még a szásznak, akit könnyű lesz továbbpasszolni Ausztriába, Nyugat-Németországba. A szökött románt és cigányt azonban a magyar határőr átadja román kollégáinak, akik a boldogtalant úgyszólván a szeme láttára verik félholttá, hogy utána a hírhedt romániai táborok egyikében tüntessék el, nemegyszer örökre. A bennünk reménykedő menekülőt kiszolgáltatni üldözőinek: az emberiesség törvényeinek cinikus lábbal tiprása, sötét bűn. De ebben az esetben még súlyos politikai baklövés is: ebben a rémdrámában éppen az emberiesség gesztusainak gyakorlásával gyűjthetnének tőkét a jövő megbékélt Kelet-Európája számára, a magunk jövőjéhez is. Ha ezt a lehetőséget is kihagyjuk, miképpen lesz valaha is élhető világ ezen az égtájon?

De hát ez csak szóbeszéd, hiszen a visszaadás aktusánál újságíró nem szokott jelen lenni, a magyar hatóságok meg nem számolnak be sötét üzelmeikről. Hírlik, hírlik, valószínűleg így is van – dokumentálni azonban nem tudjuk. Vagy mégis?

Az alábbiakban két szemtanú személyes élményeit foglaljuk össze. Kilétüket és az azonosításukhoz szükséges adatokat egyelőre nem tehetjük közzé, hiszen védenünk kell őket nemcsak a Securitate, de a szekusok hazai elvbarátainak bosszújától is – a részletes adatokat is tartalmazó, hiteles dosszié a birtokunkban van. És addig is, amíg a bizonyítékokat a nyilvánosság elé tárhatjuk, szólnunk kell. Hogyha már a morális és a józan politikai megfontolások nem működnek, legalább a botránytól való félelem fogja le a bűnös kezeket.

---

1988. szeptember közepén három fiatalember lépte át „zöld úton” a román–magyar határt: egy magyar, egy német és egy román ajkú román állampolgár. Régtől jó barátok. Közös történetüket a magyar meséli el – nevezzük Pistának –, akit mára többé-kevésbé befogadtak ideát. A német fiú útra kész: várja a továbbutazást az NSZK-ba. A román fiú pedig? Ő újra Romániában van.

A szökés a román fiatalember gondolata volt; egy magyar barátja révén ismerte egy rövidke határszakasz viszonyait, és döntött: elmenekül a diktatúra, az éhezés és a perspektívátlan vegetálás elől. Nem kellett hosszas rábeszélés, hogy a másik kettő is csatlakozzon a vállalkozáshoz; pedig mindhárman tudták, hogy a román határőrök lőnek. Hallottak már a visszatoloncolások tragikus történeteiről is, kétségbeesésük azonban nagyobb volt, mint félelmük; nekivágtak az útnak. Első alkalommal az esős éjszakában eltévedtek; visszafordultak, csak másodjára hajtották végre a tervet. Egy román határőrlaktanya és egy pásztázó reflektor között kellett átjutniuk, órákig kúsztak egy kukoricásban. Nem messze tőlük három lövés is dördült; megmerevedve hasaltak a sárban – de a golyók nem nekik szóltak, aznap éjjel ugyanott mások is próbálkozhattak.

Átgázoltak egy csatornán, átbújtak egy drótkerítés alatt, már túljutottak a senki földjén, mégsem merték hinni, hogy ideát vannak. Kezükkel tapogatták az országutat, „sima volt, nem úgy, mint nálunk”, a kukorica is magasabb, a közeli falu kivilágított, „fényes” – talán akkor ez Magyarország! Amikor meglátták a kutyás embert, felálltak és odamentek hozzá: lesz, ami lesz.

A határőr barátságos volt, cigarettával kínálta őket, az őrsön enni kaptak és száraz ruhát. A kihallgatásnál a román fiúnak Pista tolmácsolt, utána négyszemközt maradva a határőrtisztet kérdezte szorongva: „Maradhatunk? Vagy visszaadnak minket?” A tiszt megnyugtatta: neki nem kell félnie. A másik kettő sorsáról még nem döntöttek, ő azonban, ha a másik kettőnek nem árul el semmit, biztonságban van már. További feszült órák, birkózás a kimerültséggel, félelem, és még szólni sem szabad. A német fiú választhatott: ha nyugat-németországi rokonai garanciát vállalnak érte, mehet tovább; ha nem, visszaadják Romániának, de Magyarországon nem maradhat. Pista egyhetes tartózkodási engedélyt kapott, majd útiköltséget magyarországi rokonaihoz, azóta már állása is van, dolgozik. Román barátját azonban azon az éjszakán látta utoljára. Az itteni rokonok, amikor átutaztak Romániába, hírt vittek Pistáról – és hírt hoztak a román fiúról. Az ottani határőrök kegyetlenül megverték, mája és veséje beteg, de arca ép – a határőrök az arcot nem ütik –; egy évre ítélték, 40 százalékos bérezéssel.

A román fiú büntetve sosem volt, a magyarokkal kifejezetten szimpatizál – szimpatizált –, Pista reméli, hogy barátja testi sérülései nem végzetesek, hogy túléli a lelki sérüléseket is, hogy nem veszíti el reményét, és újra neki mer vágni a határnak, s hogy akkor már nem adják vissza, és mégis itt várhatja ki, amíg odaát megszűnik a diktatúra – hiszen más esélye nincsen.

---

Második történetünk szereplőit nevezzük Annának és Ioannak. Házasok, három gyermekük van. Anna magyar anyanyelvű, magyar iskolába járt, népszámláláskor is magyarnak írták be. Ioan román ajkú, de azt mondja, ezenkívül semmi más nem köti „ahhoz az országhoz”. Évek óta konok elszántsággal el akarják hagyni Romániát. Még a pártba is belépett, csakhogy útlevelet kaphasson – de hiába. Később átszökött Jugoszláviába, ám néhány nap múlva egy razzia során elkapták a papírok nélkül csellengő férfit és visszatoloncolták. Először a határőrök verték össze, másodszor a szekusok, harmadjára pedig pártalapszervezetének önkéntesei. Mindez azonban csak bevezető volt, a másfél év Duna-deltával.

A júniusi budapesti tüntetés hírére úgy gondolták, hogy elérkezett az idő: ha átjutnak a határon, Magyarország befogadja őket. Három család fogott össze. „Napokig csak sírtam, ha a gyermekeimre néztem – meséli Anna –, mert a három család a nyolc gyermekkel nem indulhat a határnak. Azt mondtuk, hogy csak egy-egy gyermeket vihetünk magunkkal az útra.” Két napig rejtőzködtek egy határ közeli napraforgósban, csak egy éjszakai viharban mertek nekivágni az utolsó néhány száz méternek. Egy folyón kellett átkelniük, és az egyik gyermek elmerült a vízben. Anna rémülten kiáltott a férfiaknak, de hangját a határőrök is meghallották. Ordítozás, kutyaugatás, világító rakéták, géppisztolysorozatok. Anna kétségbeesve kutat a gyermek után, míg végre ráakad. „Nem tudom, hogyan kerültünk ki a vízből. Csak rohantam, húztam magam után a kisfiam. Ő nagyon sírt. Majd ártértünk a finom homokkal felszórt sávon, és azt mondtam neki: Most már ne sírj, otthon vagyunk, Magyarországon.”

Tévedett. Bár a sorkatonák emberségesek voltak velük a T-i őrsön, forró teát, meleg takarót adtak addig is, amíg a járási központból megérkezett az ügyüket elbíráló százados, az azonban már semmi jót nem sejtetett, hogy a főnök végignézve az ázott, megviselt társaságon, a Népköztársaság nevében e szavakkal köszönt nekik: „Na mi a faszomat csináljak veletek?!” Anna ebben a pillanatban megértette, hogy hiába tartotta ő egy életen át magyarnak magát, hiába beszélt magyarul a gyermekeivel, hiába remélte, hogy Magyarországon otthon lehet – a százados szemében ő csak egy koszos cigány, aki nem hazajött, hanem ideszemtelenkedett. Ezután ennek megfelelően bántak velük. Először azt mondták, mindenki írjon önéletrajzot, de az épp csak elkezdett írást sebtiben összeszedték, majd egyenként a százados elé vitték őket. Itt előbb valamit aláírattak velük, aminek a tartalmát nem ismerték. Majd a kihallgató szobából kilépőket egyenként megbilincselték, különválasztották a férfiakat a nőktől és a gyermekektől. „A százados azt mondta, hogy a határhoz visznek, hogy mutassuk meg, hol jöttünk át, hogy hol nem őrzik eléggé a határt – meséli Anna –, de mi tudtuk: visszaadnak. Nagyon sírtunk, könyörögtünk, hogy ne adjanak vissza. A kiskatonák a kocsin azt mondták, van a románokkal egy egyezmény, hogy nem bántják azokat, akiket a magyarok visszaadnak.” Addig nem is bántották őket, amíg a magyarok ott voltak. Utána földre, a sárba kellett hasalniuk, a kezüket magastartásba tenni, és a határőrök ütötték, rugdosták, taposták őket. Később, a szekulaktanyában ismét. A főnök itt is egy százados volt, csizmasarokkal taposta a kezüket. „Magyarországra vágyakoztok?! Koszos cigányok, majd kiverem én belőletek!” Amikor lecsillapodott, közölte velük, hogy Erdélyből kitiltja az egész csoportot, Óromániában kell majd lakniuk, és ott jelentkezni a helyi szekunál.

Ioan tudta, hogy ezután ismét a Duna-delta jön, és úgy gondolta, inkább meghal, de nem megy újra oda – ő tudja, miért. A gyerekét elvitte a nagymamához, és felkeresett egy közeli szász testvérpárt. Felajánlotta: átviszi őket Magyarországra, ha a rokonok neki és Annának is küldenek az NSZK-ból befogadási nyilatkozatot. Pár nap múlva négyen ismét nekivágtak a magyar határnak. A román katonák újból lőttek rájuk, a szászok elvesztettek a fejüket, és elkezdtek visszafelé futni. „Ne arra, ne arra!” – kiabált Ioan, feledve minden elővigyázatosságot, de a szászok nem hallgattak rá. A határőrök vadul lövöldöztek. Eleinte hosszú sorozatokat, később két rövidet. Anna megbénult a félelemtől, mozdulni sem tudott. Ioan húzta maga után, mint korábban ő a kisfiát, míg végre átértek Magyarországra. Látták egy autó közeledő fényeit, tudták, hogy magyar határőrök lehetnek kutyákkal, ezért nyakig merültek egy mocsaras, vizes gödörbe. Itt vártak reggelig, rettenetesen fázva, félve, éhesen.

Reggel a falu legszélső házáig lopakodtak, ahol elbújtatták őket egy napig. Jöttek a szomszédok, ki ruhát hozott, ki ennivalót. Másnap a plébános egy öreg Skodával kilopta őket a határőr községből, és elvitte az A-i vasútállomásra. Jegyet váltott Pestig, vett egy Nők Lapját és egy Fülest: a megyehatárig csináljanak úgy, mintha keresztrejtvényt fejtenének, legalább nem lesz feltűnő, hogy nem beszélnek egymással. Némának kellett maradni, nehogy Ioant elárulja erős akcentusa. Pesten az első férfi, akitől megkérdezték, hogy hol van a Moszkva tér, elvitte őket az édesanyjához, néhány napig ott ellakhattak. Egy hétig gyűjtötték a bátorságukat, aztán mégis csak elmentek a KEOKH-ba. „Itt kedvesek voltak, segítettek nekünk, papírt adtak, mondták, hogy menjünk a Vöröskereszthez, ott kapunk ruhát is. Én végig csak remegtem. Kérdezték is, hogy mitől félek ennyire? Nem mertem megmondani, hogy attól, újra nyílik az ajtó, belép a százados, és megint azt mondja: „Na mi a faszomat csináljak veletek?!”

---

További adatokkal is rendelkezünk, amelyek azt bizonyítják: az ország különböző részein, egymástól függetlenül (???) döntenek úgy: románok és cigányok hozzánk nem jöhetnek. Nem állítjuk, hogy minden románt és minden cigányt visszaküldenek Romániába, de azt igen, hogy a határ menti falvakban őket fokozottan fenyegeti ez a veszély. Megengedhetetlennek tartjuk, hogy bárki faji vagy nemzeti előítéletei alapján néhány perces beszélgetés után döntsön arról, hogy ki jöhet be Magyarországra és ki nem! Követeljük, hogy az országból kiutasító határozatot csak bíróság hozhasson, és az ellen fellebbezéssel lehessen élni. Írja elő törvény, hogy mikor nem adható menedékjog. Ez csakis a magyar törvények által is súlyos bűncselekményt elkövetett körözött bűnözőkre vonatkozzon, ám őket is ügyüket kivizsgálva, törvényes kiadatási eljárás során adják ki.

A magyar–román kapcsolatok előítéletekkel, gyűlölködéssel terheltek. Történelmi lehetőség számunkra, hogy megmutassuk: különbséget teszünk a román nép és a román kormány cselekedetei között. Milyen alapon követeljük a magyarellenes diszkrimináció megszüntetését, ha magunk is diszkriminálunk?! Az itt élő román menekültek véleménye az, hogy a magyarok döntő többsége nem rajtuk kívánja megtorolni a román sovinizmus bűneit. Száz és száz román látja, hogy nem végzetszerű a magyar–román gyűlölködés. De vajon mit gondolnak rólunk azok, akiket visszaadunk Romániának? És mit gondoljunk mi Grósz Károly miniszterelnöknek a sovinizmust és cigányellenességet elítélő szavairól, ha az általa irányított apparátusban a rasszizmust nem számolja fel?

Lehet, hogy eddig nem jutott el hozzá e gyakorlat híre? Íme, mi most szólunk. És gyűjtjük tovább a dokumentumokat.

---

Kérjük mindazokat, akik hasonló, ellenőrizhető esetekről tudnak: keressék meg a cikk szerzőit a Menedék Bizottság vagy szerkesztőségünk megadott címein.

• Térségünk