Andrzej Katynski

Nyomtatóbarát változat

Minden lengyel számára igen kellemes élmény volt azt olvasni a hivatalos lengyel lapokban, hogy – a népi Lengyelország történetében először – a kommunisták nem nyerték meg a szavazatok többségét a kiírt választáson.[SZJ] Mégis, néhány nap eltelte után az embernek alaposabban el kellett gondolkodnia a történteken. Valóban a nép akarata fejeződött ki az eredményben? Milyen mértékben képes ez az eredmény befolyásolni a lengyel belpolitikai élet jövőbeni fejleményeit? Vagy pusztán jelentőség nélküli színjáték volt az egész?

Ismeretes, hogy Oroszországban 1917 decemberében a bolsevikok nagyon szerették volna megnyerni az alkotmányozó nemzetgyűlési választásokat, de mégis alulmaradtak a mensevikekkel és eszerekkel szemben. És… mégis ők jutottak teljhatalomra. 1945-ben Csehszlovákiában a kommunisták mindent megtettek azért, hogy törvényes úton megszerezzék a hatalmat, és bár kudarcot vallottak, a hatalom mégis az ő kezükbe került. Végül 1945-ben Magyarországon hasonló módon vesztettek a kisgazdapárti többséggel szemben, mégis csakhamar ők lettek az ország korlátlan urai. Feltételezhetjük egyáltalán, hogy a lengyel kommunisták megfeledkeztek ezekről a csábító történelmi példákról?

Sokkal valószínűbb, a lengyel kommunisták esetleg nem is akarták megnyerni ezt a népszavazást. Hadd idézzük Jan Litynski véleményét, amely a Tygodnik Mazowsze 230. számában jelent meg 1987. december 2-án:

„Ezt a népszavazást a hatalom saját akaratából veszítette el. Mivel nem állított az emberek elé reális választási lehetőséget, eleve megfosztotta súlyuktól a szavazatokat, és arra használta fel ezt az alkalmat is, hogy önnön megrendíthetetlenségét demonstrálja...”

Rákényszerült-e a kommunista hatalom, hogy beismerje vereségét, vagy pedig hasznosnak ítélte a beismerést? Sokfelől hallani olyan véleményeket, sőt bizonyítékok is vannak rá, hogy a hatalom körülbelül 10 százalékkal hamisította meg a maga javára a szavazás eredményeit. Felmerül a kérdés, miért nem nagyobb arányban, 20 vagy 30 százalékkal, netalán egészen a 99,99 százalékig? De legalábbis 51 százalékig? Hiszen bármiféle eredmény manipulálása módjában állt volna.

A kérdésre megtaláljuk a feleletet a Tygodnik Mazowsze 1987. december 9-én megjelent, 231. számában:

„A hatalom széles körű információkkal rendelkezett a lakosság hangulatáról. Az erőteljesen negatív reakciók a tervezett áremelésekkel kapcsolatban csaknem pánikhangulatba sodorták. Ebben a helyzetben kénytelen volt belátni, hogy előnyösebb óvatosan visszalépni a túlságosan drasztikus elképzelésektől…”

Mindezek után nehéz lenne a népszavazás eredményét egyértelmű sikernek elkönyvelni. A lengyel nép hangulata alapjában véve nem reformellenes, sőt… A baj csak az, hogy nem tud hinni a nómenklatúra „reformszándékaiban”. De hát hogyan is kelthetnének bizalmat az ilyen és hasonló Rakowski-féle nyilatkozatok, mint például:

„Tulajdonképpen megnyertük volna a népszavazást, csak a kérdések rosszul voltak feltéve…”

De elnézést, hát nem ők fogalmazták meg a kérdéseket? Olyan stílusban és olyan magabiztossággal, mintha máris övék lenne a győzelem?

Mindenesetre ez alkalommal a kommunistáknak nem sikerült a lengyel társadalom még látszólagos támogatását sem megszerezniük. A népszavazás eredménye arra mutat, hogy a lengyelek akarják a gazdasági és politikai reformokat, de elutasítják a hatalom monopolizálását. A népszavazás lefolyása egyúttal azt is bebizonyította, hogy a lengyel tömegeknek sikerült túljutniuk azon a reménytelenségen és kilátástalanságon, amelybe a szükségállapot időszaka juttatta őket.

December 13-án Zbigniew Bujak az RKW (Regionalna Komisja Wykonawcza) Mazowsze, vagyis a Szolidaritás Mazowsze területi Végrehajtó Bizottsága nevében leszögezte álláspontját:

„A Szolidaritás történetének eddigi fejezete megmutatta, hogy a gazdaságot nem lehet megújítani a társadalom támogatása nélkül. De ugyanez az időszak bebizonyította azt is, hogy gyengék vagyunk és megosztottak, nincs egyértelmű cselekvési irányunk. A Szolidaritás továbbra is megmarad, a Szolidaritás képes volt arra, hogy megőrizze saját arculatát. De ez még kevés ahhoz, hogy ismét olyan tényleges politikai erővé váljon, amely befolyással bír az állami élet területén. Ezért új utakat, új módszereket kell keresnünk, hogy nyomást tudjunk gyakorolni a kormányzatra.”

Zbigniew Bujak nyilatkozatát Jerzy Urban, a kormány szóvivője arra használta fel, hogy december végén egy sajtókonferencia keretében hosszasan ecsetelje a Szolidaritás vezetőségében tapasztalható állítólagos ellentéteket. Lech Walesa elképzeléseivel szembeállította Slowik, Jurczyk, Rulewski nézeteit, és kedvtelve idézgette Bujaknak, Litynskinek, Kulerskinek a Szolidaritás meggyengüléséről mondott szavait. Urban propagandazsonglőrködései ellenére december 27-én azt olvashattuk a hivatalos sajtóban, hogy

„A népszavazás kimenetele miatt a kormány lemond a korábban tervezett radikális átalakításokról az ár- és bérstruktúrák területén.”

Mi csak attól félünk, azért teszi, hogy a jövőbeni újabb gazdasági kudarcokért a nemmel szavazott lengyeleket tehesse felelőssé... És kenyér hiányában időnkint betömje a szájakat az ilyen és ehhez hasonló szavazási lehetőségek cukrozott pirulájával.

Varsó, 1987. december

• Térségünk