Skip to main content

Kell-e tapétázni?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Együttes kelet-európai tiltakozás a berlini letartóztatások ellen


Olykor úgy tűnik, az NDK-ban is oldódik valami. Aztán kiderül, az „első demokratikus állam német földön” továbbra is a Stasi állama, az állambiztonsági szervezeté, ahogy Románia a Secué.[SZJ] A sztálinista Poroszország a KGST-kontinens utolsó országa, ahol a sztálini üdvtan változatlanul érvényes, és rituáléit még ma is eljátsszák.

Tizenhárom évvel ezelőtt megfosztották NDK-állampolgárságától Wolf Biermann költő-dalénekest, a rendszer marxista, kommunista kritikusát: nyugat-németországi turnéjáról nem térhetett vissza választott hazájába, ahová Hamburgból települt át világnézeti okból. A hatósági döntés ellen akkor nagyszámú író tiltakozott, köztük az írószövetség pártbizottságának tagjai is. Úgy tetszett, az ideológiai erjedésből, amelyet a prágai intervenció sokkja indított el, értelmiségi-írói reformmozgalom születik. De a párt gondolatrendőrsége lecsapott a zúgolódókra. Az ingadozókat időleges megjelenési tilalommal sújtották, a makacsokat Nyugatra kényszerítették – azaz végérvényesen kirekesztették az NDK szellemi életéből.

1987 telén – hiába fújnak reformszelek Moszkvában – a berlini Vének Tanácsa ismét elővette a régi forgatókönyvet. A megfélemlítés új hullámának ismét egy költő-énekes lett a jelképes alakja: a 32 éves Stephan Krawczyk, akit egy ideig „futtattak”, majd eltiltottak a publikálástól és a nyilvános fellépéstől.

A nemzetközi figyelmet keltő atrocitások 1987 nyarán kezdődtek. Ezúttal azonban a hatalom nem egyetlen értelmiségi körrel állt szemben, hanem egy erősödő társadalmi mozgalommal, mely békeaktivisták, környezetvédők, polgárjogi aktivisták, egyházi bázisközösségiek egymással szolidáris csoportjaiból jött létre.

Június 6. és 8. között három napon át fiatalok tömege gyűlt össze a Brandenburgi Kapu közelében, hogy meghallgassák a Fal elérhetetlen másik oldalán rendezett rockfesztivál koncertjeit. Az együttes zenehallgatást a rendőrség agresszív fellépése változtatta politikai tüntetéssé. Le a fallal! Le a fallal! – követelte a tömeg, és két nevet kiáltottak a rohamozó rendőrök felé: Gorbacsovét és Rosa Luxemburgét. Különösen az utóbbi érinthette kínosan a Szocialista Egységpárt ideológusait, hisz a mártírhalált halt forradalmár az NDK nemzeti szentje – holott köztudottan ő nyitotta meg a szovjet rendszer kommunista kritikusainak hosszú sorát. A Béke és Emberi Jogok Csoport összegyűjtötte és kiadta a rockzendülésre vonatkozó dokumentumokat, szemtanúi beszámolókat. Becslésük szerint 160-200 fiatalt vettek őrizetbe a Brandenburgi Kapu közelében. Hasonló, bár kisebb méretű demonstrációra került sor augusztus 13-án, a Fal felállításának évfordulóján is.

A nyár másik jelentős eseménye a bázisközösségi csoportok találkozója volt. Az evangélikus (lutheránus) egyház a 80 százalékban evangélikus lakosságú NDK-ban több szuverenitást őrzött meg, mint a magyarországi nagy egyházak. Számos pap támogatta az egyház belső megújulását, a fokozottabb társadalmi elkötelezettségét szorgalmazó bázisközösségeket, és védelmébe vette a másként gondolkodókat is. A különböző független csoportok az egyház keretei között kezdtek szerveződni. A templomok sok szabad kulturális rendezvénynek adnak otthont; így léphetett közönség elé Krawczyk is, miután a nyilvános szerepléstől eltiltották. A templomi gyülekezetek belső használatra információs füzeteket adnak ki, ezeket előzetesen nem cenzúrázzák. A független csoportok léte természetesen vitákat vált ki az egyházon belül. Sokan úgy vélik, hogy működésük veszélyezteti az egyház viszonylagos szabadságát, és főképp azoknak a csoportoknak a tevékenységét ellenzik, amelyek nem vallásos alapon szerveződtek. Mások viszont, különösen az alsópapság körében szolidárisak a másként gondolkodókkal, sőt egyesek nyíltan részt vesznek tevékenységükben.

Az egyház szokásos évenkénti fesztiválját a múlt évben először rendezték Berlinben, tekintettel a város alapításának nagy állami pompával megünnepelt 750. évfordulójára. A bázisközösségek már márciusban elhatározták, hogy önálló jelenlétüket demonstrálni fogják a fesztivál során. Akciójukat alulról kezdeményezett egyházi fesztiválnak (Kirchentag von unten) nevezték. Az egyházi vezetés némi huzavona után beleegyezett a Kirchentag von unten megrendezésébe. A fesztiválon a bázisközösségek mintegy ezer aktivistája vett részt, zászlóik, röplapjaik, vitafórumaik általános figyelmet keltettek. A kocpenicki stadionban rendezett záróünnepségen 25 ezer résztvevő előtt bonthatták ki transzparensüket: Glasznoszty az egyházban – Glasznoszty az államban.                                                          

Szeptemberben a független csoportoknak újabb alkalma támadt a nyilvános fellépésre. A háromnapos Olof Palme-békemenetben, amelyet a Béketanács rendezett, a független békemozgalom tagjai is részt vettek: tábláikon a militarista nevelés, az (NDK-ban létező) alternatív szolgálat militarista szelleme, a kelet-nyugati kapcsolatok korlátozása ellen tiltakoztak. A háromnapos menetben részt vett a januárban letartóztatott 35 éves Vera Wollenberger is, könyvkiadói szerkesztő, egykori párttag, aki a bíróság előtt büszkén jelentette ki: örül, hogy a rakéták kérdésében a kormány elfogadta azt az álláspontot, amelyet ő 1983-ban is képviselt. A rendőrség tartózkodó viselkedését a békemenet idején sokan az állami tolerancia jelének tekintették. Utólag a magyarázat egyszerűbbnek bizonyult: már csak néhány nap volt hátra Honecker első bonni látogatásáig.

A kiválóan sikerüli nyugat-németországi vizit után, amelynek következtében a belnémet kapcsolatok annyira bensőségessé váltak, hogy az NDK hatóságai már egymillió nem nyugdíjas korú alattvalójuknak engedték meg, hogy a nagymamájuk temetése vagy az unokatestvérük esküvője alkalmából ellátogassanak a „kapitalista külföldnek” nevezett másik Németországba, már semmi sem állt útjában a nagy leszámolásnak. November 27-én házkutatást tartottak a berlini Sion-templomban és a hozzá tartozó környezetvédelmi könyvtárban. A házkutatók sokszorosítógépeket, kéziratokat koboztak el, és két független újság, az Umweltblätter (Környezetvédelmi Lapok) és a Grenzfall (Határeset) példányait foglalták le. (Az Umweltblätter a Sion-templom Béke-és Környezetvédelmi Körének tájékoztatója, megjelentetése tehát nem ütközik jogszabályba.) Az akció kapcsán húsz személyt vettek őrizetbe. Világszerte tiltakozások kezdődtek, de az őrizetbe vetteket már hetvenkét óra múlva szabadon engedték. Akkor ez is a tolerancia jelének tűnt, a későbbi eseményekből azonban kiderült, hogy a Sion-templom elleni támadás csupán figyelmeztetés volt. (A tiltakozás mellett a megkönnyebbülésnek adott hangot az a levél is, amelyet húsz magyar értelmiségi intézett Erich Honeckerhez, az NDK Államtanácsának elnökéhez. A levél szövegét a Demokrata januári száma közölte.)

A független csoportokat nem félemlítette meg a vaskos intelem. Január 17-én, a Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht meggyilkolásának évfordulóján rendezett szokásos állami körmeneten megjelentek a független csoportok is: a Gegenstimmen (Ellenhangok), az Unabhangige Initiative für Friedens- und Menschenrechte (Független kezdeményezés a béke és az emberi jogok védelmében) tagjai és az „állampolgársági jogokért küzdők” csoportja, vagyis azoké, akik mindeddig hiába folyamodtak engedélyért az NSZK-ba való áttelepülésre. Transzparenseikre Rosa Luxemburg mondatait írták, köztük a híres kijelentést: „A szabadság mindig a másként gondolkodók szabadsága.” (Az NDK PEN-centrum elnöke a Neues Deutschlandban megjelent cikkében az akciót az istenkáromlás vétkéhez hasonlította, „amelyet egyetlen egyház sem tűrne el”.) A felvonulókat rendőrök rohanták meg, sokukat őrizetbe vették. Az áttelepülést kérelmezők közül – némelyikük ügye évek óta húzódott – mintegy százat azonnali hatállyal kitoloncoltak az országból. Tizenöt személyt, akik nem akartak áttelepülni, letartóztattak. A letartóztatottak közül egyeseket, így Vera Wollenbergert, valamint a 17 éves Till Böttchert és a 20 éves Andreas Kalkot, akiket már a Sion-templomi házkutatáskor is őrizetbe vettek „csődület támasztásának kísérlete” vádjával bíróság elé állították, és gyorsított eljárással hat-hat hónapi börtönre ítélték. Másokat, így az ügy jelképes főszereplőjévé növő Stephan Krawczykot és a feleségét, Freya Klier színházi rendezőt, valamint Barbel Bohleyt (42 éves festő), Werner Fischert (36 éves), Ralf Hirschet, Wolfgang és Regina Templint, az Initiative[SZJ] tagjait „hazaáruló tevékenységgel” gyanúsították; e vád alapján tízévi börtönbüntetés is kiszabható. (Az utóbbi öt név a magyar forradalom 30. évfordulója alkalmából kiadott közös nyilatkozaton is szerepelt.)[SZJ]

A letartóztatások hírére megmozdult a közvélemény. Kelet-Berlin egyes templomaiban szolidaritási istentiszteleteket tartottak, és szolidaritási őrséget állítottak fel, amelynek tagjai egymást váltva virrasztottak éjjel-nappal.

A berlini kormányhoz küldött külföldi levelek és táviratok közül különösen fontos öt kelet-európai ország állampolgárainak együttes tiltakozása. Az aláírásgyűjtést a londoni Kelet-Európai Kulturális Alapítvány koordinálta. A jugoszláv aláírók között egyképpen szerepelnek szerbek, horvátok, szlovének, macedónok, egyetemi tanárok és egyetemisták, papok és a hivatalos ifjúsági szövetség tisztségviselői. A lengyelországi aláírásgyűjtés egy nap késedelmet szenvedett: az aláírásgyűjtők és az aláírók egy részét a varsói román követség előtt rendezett tüntetés során őrizetbe vették. Csehszlovák részről a levelet szervezetek írták alá: a Charta nevében többek közt Jiri Hájek, a jogellenesen üldözöttek szervezete (a VONS) nevében Vaclav Benda, a Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága nevében Duray Miklós. A levélnek négy szovjet aláírója is volt: Larisza Joszifovna Bogoraz, Jurij Hronopolo, Szergej Adamovics Kovaljov és Lev Mihajlovics Tyimofejev.

A társadalmi tiltakozásnál valószínűleg hatékonyabb volt a nyugatnémet kormány csendes nyomása. Elsőként Stephan Krawczykot és Freya Kliert tették át a berlini határon – a megkönnyebbülésbe keserűség vegyült. A humanitárius segítségnyújtás és a nyugati politikai engedékenység ismét a szokásos eredményre vezetett: a letartóztatottak kiszabadultak, de el kelleti hagyniuk az NDK-t, holott ők nem menekülni akartak, hanem arra törekedtek, hogy az NDK lakosai élhessenek nagyobb szabadságban.

De ezúttal mintha a nyugati engedékenység nem lett volna korlátlan, mintha az NDK hatóságai is engedni kényszerültek volna. Till Böttcher és Andreas Kaik elhagyhatták a börtönt, és az NDK-ban maradhattak. Barbel Bohley, Werner Fischer és a Templin házaspár, valamint Vera Wollenberger megtarthatták az NDK-útlevelüket, és ígéretet kaptak, hogy hat, illetve tizenkét hónap múlva visszatérhetnek az NDK-ba. Ilyen ígéret néhány évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Most azonban még az sem elképzelhetetlen, hogy az NDK hatóságai megtartják a szavukat.

Egy újságíró megkérdezte Kurt Hagert, a Szocialista Egységpárt agg főideológusát, lesz-e hatása a glasznosztynak az NDK-ban. A hajthatatlan ósztálinista kérdéssel válaszolt: „Ha a szomszédja újratapétázza a lakását, kötelességének érzi, hogy maga is újratapétázza a magáét?” Honecker és társai, köztük Erich Mielke, az állambiztonság nyolcvanéves főnöke, úgy vélik, nem kell tapétázni, maradhat a faluk véres és piszkos, amilyen mindig is volt. Az NDK-ban élők többsége úgy érzi: nem tapétázni kell. El kell tűnnie a Falnak úgy, ahogy van.

(Összeállításunk a kaliforniai Berkeleyben megjelenő Across Frontiers és a hamburgi Die Zeit adatai alapján készült. A közeljövőben részletesebb cikket közlünk a Magyarországon kevéssé ismert keletnémet ellenzékről.)




Az együttes kelet-európai tiltakozó levél szövege és magyarországi aláírói:

Alulírottak, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Lengyelország, Magyarország és a Szovjetunió demokratikus gondolkodású állampolgárai felháborodva értesültünk arról, hogy Berlinben letartóztatták Stephan Krawczyk énekest és a feleségét, Freya Klier színházi rendezőt, Barbel Bohley festőt, Regina és Wolfgang Templint (két – három és tizenhárom éves – gyerek szüleit), Werner Fischert és Ralf Hirschet, a Béke és Emberi Jogok Csoport aktivistáit. Az NDK állambiztonsági hatóságai hazaárulással vádolják őket. Pedig semmiféle bűnt nem követtek el, csupán másként gondolkodnak, és ragaszkodnak ahhoz a jogukhoz, hogy nézeteiket a hatóságok beleegyezése nélkül is nyilvánosságra hozzák. Azért vannak börtönben, mert nem nyugodtak bele abba, hogy a demokratikus szabadságjogokat felszámolták, és nem békéltek meg a rendőri erőszakkal. Letartóztatásukkal az NDK vezetői megsértették a Helsinki Záróokmányt, amelyet az NDK kormánya is aláírt.

Követeljük valamennyi letartóztatott azonnali szabadon bocsátását, és az ellenük folyó eljárás megszüntetését. Követeljük, hogy bocsássák szabadon a már elítélt Vera Wollenbergert, Till Böttchert és Andreas Kalkot és a többieket, akiket hozzájuk hasonlóan „csődület támasztásának kísérlete” címén egy évig terjedhető börtönbüntetésre készülnek elítélni, mert részt vettek az 1988. január 17-i tiltakozó felvonuláson.                                                   

Követeljük, vessenek véget annak, hogy az NDK állampolgárait – hosszú börtönbüntetéssel és más megtorló intézkedésekkel fenyegetve őket – kivándorlásra kényszerítik.

Követeljük, hogy az NDK kormányzata is tartsa tiszteletben a szólásszabadságot, és ne vessen gátat az eszmék szabad áramlásának.

Szolidárisak vagyunk mindazokkal, akiket az NDK-ban demokratikus meggyőződésükért üldöznek.

Prága–Brno–Bratislava/Pozsony
Belgrád–Ljubljana–Zágráb és további hét jugoszláviai város
Varsó–Wroclaw
Budapest
Moszkva

1988. február 1.

Adamik Mária tanár, Algol László író, fordító, Balassa Péter tanár, Bauer Tamás közgazdász, Benyó Pál mérnök, Bereczki Vilmos mérnök, Bégány Attila programozó matematikus, Bilecz Endre tanár, Bokros Péter grafikus, Bouquet Gábor szakmunkás, Buda Géza betanított munkás, Czakó Gábor író, Cseh Tamás énekes, Dalos György író, Dénes János szakmunkás, Diószegi Olga egyetemista, Esterházy Péter író, Enyedi Zsolt egyetemista, Éliás Sára ügyvéd, Farkas Elemér villamosmérnök, Fodor L. Bertalan, Fónay Jenő mérnök, Gadó György fordító, Gál Éva történész, Gondos Béla hírlapárus, Grawátsch Péter szabadfoglalkozású közíró, Haraszti Ákos gépészmérnök, Haraszti Miklós író, Havas Gábor szociológus, Hodosán Róza tanár, Holczer Tibor könyvárus, Kapitány Éva bedolgozó, Kátay Mónika egyetemista, Kis János filozófus, Kis Pintér Imre irodalomtörténész, Klaniczay Gábor történész, Konrád György író, Kovács András filozófus, Kozák Gyula szociológus, Könczöl Csaba kritikus, Kőszeg Ferenc tanár, Lezsák Sándor író, Litván György történész, Lugossy Gyula író, Mécs Imre mérnök, Mészöly Miklós író, Miszlivetz Ferenc szociológus, Molnár Tamás grafikus, Nagy András szociológus, Nagy Jenő szerkesztő, Nagy Lajos esztergályos, Nagy László ügyvéd, Nádas Péter író, Pálinkás Róbert grafikus, Perczel Anna építész, Perlaky Tamás üzemgazdász, Pető Iván levéltáros, Petri György író, Philipp Tibor fordító, Radnóti Sándor kritikus, Rácz Péter író, Rácz Sándor szerszámkészítő, Rév István történész, Sárosy László mérnök, Serfőző Magdolna grafikus, Solt Ottilia szociológus, Szabad György történész, Szeleczky Zoltán tud. főmunk., Szekeres László fotógrafikus, Szilágyi Sándor kritikus, Szörényi László irodalomtört., Tamás Gáspár Miklós filozófus, Tardos Márton közgazdász, Tóth Károly Antal levéltáros, Vásárhelyi Antal grafikus, Vásárhelyi Judit könyvtáros, Vigh Károly történész, Vit László mérnök.























































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon