A SZOT kulturális, agitációs és propagandaosztályának kiadványaként jelent meg a fenti címen az a kis füzet, Király István munkája, amelyhez az alábbiakban néhány megjegyzést fűzök. Az egész dolgozatot nem akarom elemezni – akit érdekel, olvassa el. Az írás végén azonban Király István Csoóri Sándor megnyilatkozásait bírálja, s most csakis erre válaszolnék.
A nemzetgondolat és nemzeti tudat, nemzeti érzés különböző korszakainak számbavétele után a szerző eljut a „szocialista hazafiság” és a „forradalmi nemzettudat” fogalmáig, s itt foglalkozik a nemzeti kisebbségek kérdésével is.
Király István irodalomtanár, s ezért nyilván úgy gondolja, hogy a nemzetiségi kérdés taglalásakor is a legjobb módszer, ha – történészek, politológusok helyett – költőket idéz, Adyt és József Attilát. Ady az „internacionalizmus jegyében, az emberiség felől válaszolt meg egy rendkívül nehéz és bonyolult kérdést”, nevezetesen a helyes magyar magatartás kérdését az I. világháború alatt – írja Király István –, József Attila pedig a Trianon utáni Magyarország általános uszító légkörében mondta ki: „Rendezni végre közös dolgainkat...” S ez a követendő példa, nem pedig Csoóri Sándor magatartása, aki a megbékélés helyett „akarva-akaratlan a kiélezés irányába visz”.
Annyit már elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy Csoóri Sándor – tudomásom szerint – már akkor „közös dolgaink rendezésén” fáradozott (pl. az Ítélet című magyar–szlovák–román koprodukciós film elkészítésével),[SZJ] amikor Király István még azt hirdette az egyetemen, hogy a nemzetek hamarosan el fognak tűnni Európa térképéről (de Kelet-Európáéról mindenképpen). Azzal vádolni tehát Csoórit, hogy nem próbált közeledni szomszédainkhoz – legalábbis életművének nem ismerését bizonyítja. S ha az elmúlt évtizedben megkeseredett, és hangja élesebbé, Király István véleménye szerint „torz kiáltássá” vált, annak esetleg nem Csoóri az oka.
A határokon túli magyarság helyzete az elmúlt másfél évtizedben általában romlott; de igen sokat romlott Szlovákiában, és katasztrofálissá vált Romániában. Ha Király István ismeri a vonatkozó statisztikákat, akkor tudja, hogy a szlovákiai magyar iskolák és osztályok száma rohamosan csökken, a szlovákiai magyarság kulturális ellátottsága egyre rosszabb, a Magyarországgal való kapcsolattartást egyre jobban megnehezítik a szocialista Csehszlovákia hatóságai. Ha Király István venné a fáradságot és elutazna Erdélybe (természetesen nem írószövetségi fődelegátusként!), és figyelmesen körülnézne, akkor láthatná, hogy ott a sokszínű erdélyi kultúra fokozott ütemű, módszeres és cinikus pusztítása folyik, s ebben a munkában az ottani magyar etnikum felszámolása az egyik legfontosabb programpont.
A tények – az agyonvert papok, a halállal megfenyegetett emberek, a rettegéstől öngyilkos értelmiségiek, a bezárt iskolák, szétdúlt múzeumok – ismeretében azt állítani, hogy „a szocializmusnak azért van esélye, hogy meg tudja oldani ezt a problémát, mert a helyenkénti torzulások ellenére is végső soron az internacionalizmus, a »rendezni végre közös dolgainkat« elve hat benne”: demagóg értelmetlenség. S ebben a helyzetben József Attilára hivatkozni – blaszfémia.
Király István azt állítja, hogy „a polgári társadalmak... azért nem tudták... megnyugtatóan megoldani a nemzetiségi kérdést, mert mindig a kiélezésére esett valahogy a hangsúly”. Azt hiszem, nem a hangsúlyon múlott, hogy melyik polgári demokratikus társadalom hogyan oldotta meg a nemzetiségi kérdést, hanem a hagyományokon és az erőviszonyokon. Valamennyi európai társadalom – vagy állam – valóban nem tudta megoldani a kérdést, de azért akad egy-kettő, amelyektől a „lenini nemzetiségi politika” gyakorlói igencsak tanulhatnának (pl. Finnországtól, Spanyolországtól, Svájctól, Belgiumtól). Ezek a társadalmak esetleg nem a – Király István által oly gyakran emlegetett – „végső megoldást” keresték, hanem egyszerűen csak az adott aktuális társadalmi (nemzetiségi) problémák feltárására törekedtek, s tették ezt abban a tudatban, hogy a „végső megoldás” életveszélyes fantazmagória. De még talán azt is tudták, hogy a megoldás keresése során az érintetteket kell megkérdezni, nem pedig Lenint, aki – mint Király István idézi – „hangsúlyozta, hogy ez a lehetőség (értsd: a nemzetiségi kérdés megoldása) csak akkor lesz valósággá, amikor már minden téren megvalósult a demokrácia”. Nyugat-Európában – mint tudjuk – „minden téren” még nem valósult meg.
Király István programként a „szocialista demokratizmus jegyében folyó templomépítést” (szegény Ady!) ajánlja, mert ez „egyúttal a legjobb segítség ahhoz is, hogy megoldódjék egyszer a nemzetiségi kérdés”. Nem tudom, milyen elképzelése van Király Istvánnak erről a „majdani” megoldásról. Én inkább Csoóri Sándor véleményét osztom, aki aggódva figyeli a „részmegoldások” elmaradását, a helyzet rohamos romlását, és az alaptalan ábrándozás és lirizálás, a demagóg szónoklatok helyett tetteket sürget.