Miután közmegegyezés már nincs, ideje kimondanunk, hogy nem is volt. Amit közmegegyezésnek hívtak és sokan hívták annak, az valójában közbeletörődés volt. Közmegegyezésben összemérhető erejű partnerekre van szükség. A hatvanas évek megtorlás utáni magyar társadalma megegyezésre nem, csak tudomásulvételre volt képes. Ez még akkor is igaz, ha a barakk viszonylagos gyarapodása és megvidámodása pszichológiailag érthető, de racionálisan indokolatlan eufóriával és a falak korlátlan elaszticitásának gyermeki hitével töltötte el a politikai infantilizmusra mindig is hajlamos, mert tartósan arra szocializált magyar közvéleményt, beleértve az elitértelmiség számottevő hányadát is.
Aktuális-e a konszenzus? Inkább így tenném fel a kérdést: A konszenzus-e az, ami aktuális? Mert a konszenzus, mint politikai fogalom, számomra madárnyelven van. A „közmegegyezéshez” az idők folyamán giccses-szentimentális aura tapadt, aminek politikában nincs helye, demokratikus politikában legalábbis nincs. Olyan gügye kérdéseket vet föl, mint például, hogy „Szeretem-e a rendszert?” Lehetőséget adott és ad továbbá egy szellemileg tartalmasabb, de annál veszedelmesebb bizalom-demagógiára. Arra a retorikára, amely a dolgok természetes következését megfordítva előre óhajtja lekötni a bizalom tartós hitelét. Márpedig a felnőtt politikai magatartás egyedüli maximája a garanciákat követelő, azok szavatolóképességét tüzetesen megvizsgáló racionális bizalmatlanság lehet. Ahhoz, hogy politikailag felnőjünk, a familiáris-paternalista politizálásnak még a szókincsét is el kell felejtenünk. A bizalom mint politikai kedélyállapot az állampolgár felől nézve: magánügy; a hatalomgyakorló elit felől nézve: lélektani adottság, amit – természetesen – érdekében és jogában áll manipulálni, a társadalomnak viszont ugyancsak magától értetődő érdeke és joga aggályosan ügyelni arra, nehogy a politikusok szívhangokat csempészhessenek az érvek helyébe. Nem konszenzus kell; politikai demokrácia kell.
Maga a konszenzus nem okvetlenül jelent többet az egyetértés minimumánál, a javasolt megoldások valamelyikének akár bevallottan jobb híján való, átmeneti elfogadásánál. Normális körülmények között a konszenzus azt a triviális dolgot jelenti, hogy az emberek készek a mindennapi társadalmi rutint fenntartani, például munkahelyükre utaznak a villamoson ahelyett, hogy felborítanák stb.
Nálunk, persze, nincsenek normális körülmények, nálunk válság van, méghozzá bizonnyal sokkal nagyobb, mint amit képzelni és átélni képesek vagyunk. És ennek a – tegyük hozzá: régóta érlelődő – válságnak sajátos lélektana van. A londoniak bore warnak, unalmas háborúnak nevezték az első nagy légitámadások előtti hónapokat, ironizáltak az állandóan maguknál hordott gázmaszkokon, a légó- és tűzoltógyakorlatokon, az elsötétítéseken. Ez a válság is unalmas: évek óta duzzad, évek óta kompenzálják ál- és félmegoldásokkal, provizóriumokkal, halogatással vagy egyszerűen az „ahogy lesz, úgy lesz” felelőtlenségével. Hasonlít valahogy ez a mai Budapest a háború előtti évek Budapestjére. Amikor egyszerre dúlt az „egy kis mázli kell, és majd csak megússzuk” cinikus és gyermeteg optimizmusa és a súlyos értékválság és értékkeresés, sőt érték utáni kapkodás a fasiszta „új rend” racionalitásban tetszelgő elfogadásától az evangelizációs hullámig és az asztaltáncoltató spiritizmusig.
A mi mostani értékválságunkat egy speciális körülmény is jellemzi: a normális szellemi kontinuitás csaknem sikeres megszakítása 1948 és mondjuk ’64–65 között. A kultúrának ez a példátlanul brutális gleichschaltolása[SZJ], a még elérhető szellemi színvonalától is megfosztott marxizmus állami kultusszá emelése, a politikai döntések ad hoc jellegének elrejtése az ideokratikus facade mögé – ez jellemezte ezt a majdnem húszévnyi időszakot. Ezután kezdődött a hivatalos ideológia először lassú, majd mind gyorsabb elsorvadása, funkcióvesztése. A hetvenes évek végére – szinte észrevétlenül – a „vörös farok” is levált a társadalomtudományi eszmefuttatások végéről. A kezdődő józan és kiábrándult pragmatizmus sokunk szemében maradéktalanul üdvözlendőnek tetszett. Magam is sokáig elégedetten és megkönnyebbüléssel vallottam azt, amit legmarkánsabban Schöplin Gyula fogalmazott meg visszaemlékezéseiben[SZJ]: „Felnőtt embernek nincs szüksége világnézetre.” Ez az elégültség azonban rövidlátónak bizonyult. Tényként kell megállapítani, hogy a dekórummá üresedett állami kultusz hatalmas vákuumot hagyott maga után, illetve: tett láthatóvá. A retrospektív nemzeti identitáskeresés hevessége, az erőteljes vallásos orientáció, a régi és távoli kultúrák iránti növekvő érdeklődés, az értelmiségnek az a jellegzetes válságreakciója, hogy Max Weberrel szólva garantáltan antik bútordarabokkal rendezze be a lelkét: a fundamentalitás iránti elemi vágy megannyi jele – még akkor is, ha leszámítjuk a kritikátlan újkonzervativizmus és a közönséges kóklerkedés szimptómáit.
A jövőhajó szervezőinek a szellemi program lehetőségére vonatkozó kérdése is ennek a fundamentalitás-vágynak a kifejezése. Nos, ha szellemi programon az egész közösséget hosszabb távon eligazítani képes, magatartásának szabályokat adó programot, magyarán egy új hitet vagy világnézetet értek, akkor válaszom nemleges. Hiteket, világnézeteket nem adnak – azok lesznek, támadnak, keletkeznek. A lelkeket valóban átható tanokhoz, még ha e tanokat mindig hozzárendelték is egy létezett vagy fiktív személyhez, szervesen hozzátartozik ez a természeti folyamatokat jellemző anonimitás. A terjedés, az egyének áthatásának kapilláris jellege.
Nem látok azonban olyan új tant, amely e funkciót betölthetné. (A zöldek nagyon viszonylagos eredetisége abban áll, hogy az ökológiai problémát kinevezték a problémának. Fundamentalista változatuk zavaros neokonzervatív, vallásos, ultrabaloldali eklekticizmus. Nemigen teszünk és tehetünk mást, mint vagy megmaradunk dacos – s ezzel már-már világnézetté stilizált – pragmatizmusunknál, vagy a szellem second-hand piacának pultjain turkálunk. Én egy alig használt, nálunk különösen alig használt klasszikus politikai liberalizmust találtam John Stuart Mill védjeggyel. Más mást. Általános szellemi program tekintetében nem látok egyéb ajánlhatót és követelhetőt, mint a turkálás szabadságát és a csereberélés zavartalanságát. Ami a szellemi programot mint hivatási programot illeti, a művészi hivatások terén határozottan programellenes vagyok. Az avantgárd és a neoavantgárd eredményeit nézve szembeötlő az értékálló művek kis száma és a programok dömpingje. A felszólító mód gyakorisága fordított arányban áll a szellemi tartalommal. A művészet, az írás mindig is magányos dolog volt. Maradjon is az.
- Jövőhajó [6]