1956 harmincadik évfordulóján történészeket avatott a magyar könyvkiadás. Geréb Sándor és Hajdú Pál nevét eddig nem ismerte a közönség, s nem ismerték őket a történettudomány berkeiben sem. Holott történészek ők, e megjelöléssel szerepeltek a Velünk élő történelem[SZJ] ötödik adásában is, és a tv-néző meglepetéssel vehette tudomásul, hogy nem is pályakezdő ifjak, hanem ősz és kopaszodó, inkább hatvanas tudósok. A két szerző csak nyugdíjazása után lépett ki a közvélemény elé, addig annál a testületnél szolgáltak, mely alig engedi meg beosztottainak a nyilvánosságot. Geréb Sándor, nyugdíjazásakor, a Belügyminisztérium ezredese, 1956 után az állambiztonsági részleg operatív osztályának egyik vezető munkatársa volt, az ugyancsak történésszé avanzsált Hollós Ervin alezredes beosztottja. Hajdú Pál is magas rendfokozatú főtiszt, ő már 1956 előtt is az Államvédelmi Hatóság beosztottja, bár olykor polgári területre vezényelik, egy időben például a Magyar Rádió párttitkáraként szolgál.
Minderre nem kellett volna szót vesztegetni, ha a szerzőpárost bemutatja a könyv fülszövege, ha megemlítik szakmai előéletüket előszavukban, vagy legalább a Népszabadságban hivatkozik rá a lelkendező recenzens, Vajda Péter – az ÁVH volt főhadnagya. Hiszen a könyvnek csak hitelességét növeli, hogy céhbeli szerzők írják. Ugyan, ki más olvashat bele a BM-archívumba, ki előtt nyílnak meg az Nb., a T. Nb., az FB. TNb.[SZJ] irattárai? Oly titkokat rejtenek ezek az akták, hogy még a rövidítések feloldását sem közlik az olvasóval, csupán sejthetjük, hogy különböző népbírósági tanácsok fóliánsait jelölik.
Kár, hogy a szerzők nem egészítették ki forrásaikat személyes élményeik leírásával – bizonyára a szubjektivitás vádjától tartottak. Pedig mily érdekes lenne megismerkedni a nyomozások és vizsgálatok egykori vezetőinek akkori és mai gondolataival, azzal, hogyan élték meg ők az utóvédharcokat, milyen eszmeiség és milyen politika irányította – kívülről és belülről – nehéz munkájukat. De érthető is, hogy a két újdonsült történész nem lépett ki inkognitójából. És tárgyilagosságuk bizonyítéka, hogy eddig még nem publikált dokumentumokat közölnek.
Fontos könyvet tart tehát kezében az olvasó – amelytől éppen a tárgyilagosságot kérjük számon. Tudomásul vesszük, hogy a szerzőpáros az 1956. október 23-a utáni eseményeket ellenforradalomnak minősíti, a tények ettől még tények maradnak. 30 esztendő után az olvasó a harcokban részt vevő csoportok, pártok, személyek, rétegek cselekedeteinek, nézeteinek, céljainak elemzését várja. Tényekről szeretne olvasni, konkrétumokról, megnevezett személyekről, hogy végre megtudja róluk – a könyv egyik lektorának[SZJ] hasonló tárgyú könyvét idézve –, kik voltak, mit akartak? Miért harcoltak tovább a legyőzhetetlen túlerő ellen? Honnan jöttek, és mi lett a sorsuk?
Ezekre a kérdésekre csak igen kis részben kapunk megnyugtató választ (ismét az eltelt 30 évre és a kutatás bő lehetőségére utalunk). Figyelmes olvasással mégis sok információhoz juthatunk. Arra biztatjuk az olvasót, hogy gondosan és gondolkozva olvassa a könyvet, álljon meg egy-egy mondatnál, mintha csak idegen nyelvet tanulna, fordítsa le az elolvasottakat, dekódolja a szöveget. Fáradsága jutalmaként értékes történelmi ismeretekre tehet szert. Csak néhányat említünk.
Kiderül a könyvből, hogy az október 23-án kezdődő tömegmozgalom a főváros népének spontán felkelése volt. Kis létszámú felkelő csoportok, gyengén felfegyverzetten, általában szakképzett parancsnokok nélkül harcoltak az október 23. utáni napokban. Az első este mámora, majd az idegen hadsereg bevonulása késztette őket a harcra. A Nagy Imre-kormány szinte valamennyiükkel tárgyalt. Geréb és Hajdú részletesen leírja, hogy (különösen a fővárosban) több helyen kormányhű nemzetőregységek alakultak, s hogy sikerült semlegesíteni az egyik legismertebb felkelő csoportot, Szabó bácsi Széna téri egységeit. Kiolvasható az írottakból, hogy november 3-ára minden feltétel adva volt a konszolidációhoz és a rend helyreállításához.
Gazdagon illusztrálja a könyv a munkástanácsok tevékenységét is. Nagy léptékben végigkísérhetjük a munkástanácsok megalakítását az újpesti kezdeményezéstől a Nagy-budapesti Központi Munkástanács működéséig, reménytelen kísérleteiket, hogy a kormánnyal tárgyaljanak, sokoldalú tevékenységüket, mely lapengedély híján tájékoztatók kiadására is kiterjedt, kapcsolataikat a különböző értelmiségi szervezetekkel. Megismerkedhetünk a munkástanácsok néhány vezetőjének elfeledett és a múltban alig említett nevével.
Kitűnik a könyvből, hogy november 4-én hajnalban a szovjet hadsereg „nagy erejű, gépesített csapatai” 1 órával azelőtt (!), hogy a szolnoki rádió bejelentette volna az ellenkormány megalakulását, már megindították a támadást, valamint azt is, hogy hány helyen és milyen erővel tanúsítottak ellenállást az országban. A Ferencvárosban, Pesterzsébeten, Csepelen, Kispesten – Budapest jellegzetes munkáskerületeiben –, Pécsett, Sztálinvárosban és még sok helyütt százak, néhol ezrek kísérelték meg a harcászati lehetetlenséget, megállítani a világtörténelem legnagyobb szárazföldi hadseregét. A nép többsége (a „lakosság”) valóban tudta, hogy az ország sorsa elbukott: a bevonuló páncélosok válogatás nélkül lőttek minden valóságos és vélt célpontra, néhány nap után Budapest hathetes ostromára emlékeztetett a Nagykörút és a Rákóczi út környéke, a lakosság pincébe húzódva féltette sorsát, lakását, vagyonát és életét. A barikádra és az eszme-barikádra mindig is a kevesek mentek: a hősök, elszántak, bátrak, fantaszták, egzaltáltak, azok, akiknek elszámolnivalójuk volt, olykor esetleg éppen önmagukkal is. Így bontakozik ki a felkelés résztvevőinek tarkasága.
A felkelés vezetői közül a szerzők bemutatják többek között Angyal István építészt, akiről, ha máshonnan nem, hát a televízióból megtudhattuk, hogy kommunista volt, és a náci koncentrációs táborból tért haza, majd a franzstadti felkelők vezére lett,
Bárány Jánost – bajtársai Bordósapkás Jancsinak nevezték –, aki utóbb a csepeli munkástanács tagja volt,
Nickelsburg Lászlót, a Baross tériek vezetőjét, akiről Hollós–Lajtai régebbi könyvéből tudjuk, hogy zsidó vallású szövetkezeti dolgozó,
Szirmai Ottó újságírót, aki – megint csak a tévére kell hivatkozni – a rádió egyik alapszervezetének párttitkára volt,
Szabó Jánost, aki valóban harcolt – mint korosztályában minden fegyverbíró keresztény férfi – a második világháborúban, és egészen az őrmesterségig vitte, majd derék gépkocsivezető lett a Földművelésügyi Minisztériumban –, és másokat.
Nem ismerjük meg azonban a harcoló katonatisztek nevét – azokét, akik úgy gondolták, a haza, és nem az idegen hatalom védelmére esküdtek fel, és katonai szaktudásukat félretéve könnyű- és nehézfegyvereikkel csatlakoztak a második invázió ellen harcoló civil egységekhez. Ágyúikkal Csepelen még egy szovjet repülőgépet is le tudtak lőni. („Polgári gép” – írják a szerzők!) De vajon mit keresett a harcoló Csepel felett a polgári IL 28-as? Nem valószínű, hogy éppen Intourist-csoport készült volna leszállni a közeli tököli repülőtéren.
Véleményünk szerint jobb lett volna, ha a szerzőpáros maga jellemzi a könyv szereplőit, a harcok résztvevőit. Mert az olvasó nem tud mit kezdeni a 30 év előtti sajtótermékek szokvány fordulatával, miszerint „a nőtüntetés[SZJ] egyik főszereplője Csontos Erzsébet környezetéhez tartozó prostituált lett”, különösen akkor, amikor nevezettről is csak annyit közölnek, hogy az „ellenforradalom alatt szabadult”, mert közveszélyes munkakerülés és üzletszerű kéjelgés miatt büntetve volt. Természetesen lehetséges. S mivel az olvasónak nem volt alkalma nevezettek ez irányú tevékenységét ellenőriznie, nincs okunk foglalkozásuk megkérdőjelezésére. Csak azt tesszük szóvá, hogy a szerzők önkényesen kezelik a neveket és foglalkozásokat. Az egyik prostituáltnak van neve – a másik üzletszerűen kéjelgőnek nincs. Egyes írókat megneveznek (például Gáli Józsefet és Obersovszky Gyulát), másokról hallgatnak (például az ugyancsak az Élünk miatt elítélt Eörsi Istvánról vagy a munkástanácsok ülésén felszólaló Déry Tiborról). Nem tudjuk meg, hogy ki fogalmazta az írószövetség Gond és hitvallás c. nyilatkozatát (Tamási Áron), és homályban marad, hogy ki volt Hungaricus (Fekete Sándor, az Új Tükör jelenlegi főszerkesztője). Itt már az orwelli történetírás működik: a jelen szempontjai szerint „kímélnek” egyeseket, hogy egykori „botlásaik” miatt ne érhesse őket kár se innen, se onnan. Mert mivel lehet magyarázni, hogy az olvasó megtudhatja: a csepeli munkástanácsot Nagy Elek vezette, de nem tudhatja meg, ki volt az a kőbányai gyári munkás, aki a X. kerületi nemzetőrség parancsnoka lett. És mivel lehet bizonyítani, hogy ez a nemzetőrségi parancsok szembefordult a szocialista rendszerrel, amikor október 31-én hozzáfogott a rendfenntartó alakulatok megszervezéséhez, de Bajusz Rezső – hihetőleg a MÁV későbbi vezérigazgatója – a rendszerhez hű nemzetőr alakulat szervezését kezdeményezte a VII. kerületben, amelyet ráadásul november 3-ig fegyverben is tartott?
Külön hiányérzetet kelt, hogy a könyv szereplőinek további sorsa felett elsiklanak a szerzők. Míg a műegyetemista Varga Imréről közlik, hogy a bíróság természetesen (!) felmentette, mivel alaptalanul vádolták, a legtöbb esetben megelégszenek a lakonikus „felelősségre vonták” kitétellel, és még Dudás Józsefről és Szabó Jánosról sem mondják meg, hogy mindkettőjüket kötél által végezték ki. Ugyanígy nem értesültünk Angyal, Szirmai, Bárány, Nickelsburg és mások kivégzéséről, s arról sem, hogy a névvel említett értelmiségiek éppen úgy szenvedtek sokéves börtönbüntetést, mint azok, akikre oly tapintatosan csak utalnak. Különösen meglepő Bibó István életfogytiglani ítéletének elhallgatása. Megkérdezzük a szerzőket és lektorokat: mit szólnának egy olyan történeti műhöz, amely Bajcsy-Zsilinszky Endre vagy Schönherz Zoltán, Korvin Ottó vagy Kiss János altábornagy élettörténetét az „utóbb felelősségre vonták” formulával zárná le?[SZJ]
Bárhol ütjük fel a könyvet, nyilvánvalóvá válik a módszere. Szúrópróbaszerűen olvassuk el a Dunaújvárosról szóló fejezetkét. Megtudhatjuk belőle, hogy a sztálinvárosi munkásság már október 25-én tüntetett, a hadsereg fegyvert használt, és a sortűznek egy halálos áldozata is volt. De az áldozat nevét, foglalkozását nem ismerjük meg. A nemzeti tanács október 31-én alakult „Nagy Imre kormányintézkedéseinek hatására” – írják a szerzők. Hogy a tüntetést követő hat nap során mi történt a városban és a vasműben – erről nem szólnak. Holott sok víz lefolyt a Dunán, míg Pados István „volt bencés szerzetes” lett a nemzeti tanács elnöke. Pados jól jön a szerzőknek: ha nem is szabadult bűnöző, ha nem is titkosan kéjelgő, ha nem is egykori katonatiszt, de 18 évvel azelőtt (1938-ig) bencés szerzetes. A papi rendből való kiugrást is a számlájára írják: „állandóan pereskedett egyházával”, hiszen 1931-ben elmegyógyintézeti kezelés alatt állott, és a bíróság megállapította (vélhetőleg védője kérésére), hogy „kifejezetten pszichopátiás személyiség”. Mindez akár igaz is lehet: az iratok ismeretének hiányában semmit nem tudunk Pados múltjáról és személyiségéről. Lehet, hogy mindezek mellett még – mint olvassuk – karizmatikus is volt. De kik voltak a többiek? Ki volt a tanács titkára? A Horthy-rendszerbeli jegyző? Kik voltak a városi katonai alakulat tisztjei, akik letették a honvédesküt, és a nemzeti tanács szolgálatába állottak? Miféle emberi sors jutott Nagyéri Károly századosnak: október 25-én belelövetett a tömegbe, emiatt néhány nap múlva letartóztatták a felkelők, majd a szovjet támadáskor (november 4-én!) „fenyegetések és ígéretek hatására” megszervezi a város védelmét. Hányan és miként védték az ország első szocialista iparvárosát az első szocialista nagyhatalom haderejével szemben? Ki volt a személyzete a város repülőterén „maradt” két repülőgépnek, amely röplapszórással a harc továbbfolytatására buzdított? Hogyan kötött a volt bencés szerzetes (1938–1956 között mit csinált?) katonai szövetséget? Hogyan működtették a Rákóczi adót, amelynek adását az egész országban, de még külföldön is fogni lehetett? Kik támogatták a dunapentelei forradalmi szervek akcióit (a város visszakapta nevét ezekben a napokban), milyen erők voltak a városban, hogy a szovjet csapatoknak parlamentereket kellett a nemzeti tanácshoz küldeni, és a város súlyos harcban esett el, az ellenállás negyedik napján? És itt is: mi lett a névvel megemlített és a meg nem említett szereplők sorsa? Mindezt nem tudjuk – a sztálinvárosi-dunapentelei események történeti leírása és elemzése még várat magára.
A recenzensek még sok ténybeliséget szeretnének helyreigazítani, és még több esetben a „hallgattassák meg a másik fél” (ha még életben van!) régi tételére kell utalniuk. Bár a könyv – a maga módján – bemutatja, hogy a mindent elsöprő túlerővel szemben sok helyütt öt, néhol 9-10 napig is tartották magukat a fegyveres ellenállás gócai, hogy az értelmiségi ellenállás – a teljesen kilátástalan erőviszonyok közepette is – hónapokon át létezett, mégsem mondhatjuk, hogy az 1956 végi utóvédharcokról átfogó mű született volna. Szomorúan kell megállapítani, hogy a történésszé nyugdíjazott állambiztonsági nyomozótisztek könyvének szelleme három évtized után sem a nemzeti megbékélés, a tárgyilagosság és a tisztázás keresése, hanem a céh hagyományainak megfelelően a tények elkenése és tendenciózus csoportosítása. És még fenyegető üzenetet is küld e munka a demokrácia, a nemzeti érzés, a tudományos és független gondolkodás címére.
- Bírálat [6]