A Charta ’77 januári felhívása tulajdonképpen Európa minden népéhez szólt, de nincs mit csodálkozni rajta, hogy Nyugat-Európában csak az ott élő kelet-európai menekültek reagáltak rá. Kelet-Európában viszont több országban is követték a felhívást.
Néhány gondolat a felhívásból:
„A fűtött, fényes konferenciatermekben üldögélő delegátusok hajlamosak elfeledkezni arról, hogy van Európában egy ország, ahol az emberek fűtés és világítás nélkül élnek. Romániában negyven évvel a háború után még jegyre is alig van élelmiszer. A brassói események érzékeltetik a teljes kétségbeesést, amely a munkásokat eltölti ebben az országban.”
„Azokhoz fordulunk – folytatódik a felhívás –, akik örömmel fogadták Gorbacsov szavait: »Mindnyájan a közös európai ház lakói vagyunk.« Ebben a házban egy nemzetet arra kényszerítenek, hogy a hidegtől és az éhségtől való félelemben éljen.” Február elsején este 10 órakor oltsuk el a világítást három percre, hogy a román nép szenvedésére gondoljunk – javasolta a felhívás –, napközben pedig a fővárosokban a követségek előtt fejezzük ki szolidaritásunkat Románia népével.
Először Prágában is terveztek megemlékező őrséget a követség elé, de aztán lemondtak róla, bizonytalanok lévén abban, nem lesz-e a rendőrség magatartása brutális. Ehelyett hatvanan böjtöt tartottak egyikük lakásán.
Varsóban megtartották a tüntetést, s a rendőrség őrizetbe vette, majd szabadon engedte a tüntetőket. Az ismert ellenzéki vezetőkön kívül a nemrég engedély nélkül megalakult Lengyel Szocialista Párt is csatlakozott a szervezőkhöz, ez is oka lehetett a rendőrség eljárásának: az utóbbi időben szorgalmasan demonstrálják, hogy „nem tűrik el” a pártalapításokat.
A Szovjetunióban Szaharov akadémikus és néhány jogi szószóló ezen a napon nyilatkozatban ítélte el a romániai állapotokat. Lehet, hogy végképp berozsdált a legerősebb vasfüggöny: a szocialista országok közötti?
Annak, hogy Budapesten a rendőrség nem támadta meg a tüntetőket, valószínűleg nem az lesz az oka, hogy titokban elrendelték a gyülekezési szabadságot. A néhány napja Szűrös által meghirdetett új politika hitele forgott kockán. A rendőrség dilemmáját világosan tükrözték a nap eseményei. Kevésbé volt világos a tüntetésről kiadott, két napig fogalmazott, kétmondatos hivatalos közlemény.
A követség előtti húszperces, néma megemlékezésre szóló felhívást január végén Gadó György, Grawátsch Péter, Haraszti Miklós, Molnár Tamás és Tamás Gáspár Miklós bocsátotta ki, s a Charta ’77 nyugat-európai képviselői által hozta nyilvánosságra. A fentiek a BRFK igazgatásrendészeti osztályának is levelet írtak, kérve, gondoskodjék arról, hogy a rövid megemlékezés zavartalan lehessen.
Február elsején reggel nyolcra levélben – nem idézésben – a BRFK-ra hívták Gadó Györgyöt, a rendőrségnek írott levél feladóját; Haraszti Miklós vele tartott. Borsányné Czégény Julianna alezredes, a budapesti igazgatásrendészet vezetője és helyettese, egy fiatal őrnagy férfi fogadta őket. A beszélgetés részvevői mindkét részről civilben voltak. A két tiszt öltözete igen közel esett ahhoz, amit nyugaton „executive look”[SZJ]-nak hívnak: a nő dinamikus kiskosztümben, a férfi háromrészes öltönyben, csinosak mindketten. Érdemes talán részletesebben felidézni a beszélgetést, ezt az ékes magyar glasznosztygyakorlatot.
„Megkaptuk a levelet; szabálytalan és későn jött; már csak emiatt sem engedélyezhetjük a megmozdulást” – indította a beszélgetést az alezredes. „De hozzá kell tennem, egyébként sem engedélyeznénk. A bécsi konvenció értelmében védelemben kell részesítenünk a diplomáciai képviseletet. Lehet, hogy magánemberként megértjük az önök indítékait – folytatta –, de nekünk arra is gondolnunk kell, hogy ahol emberek összejönnek, bármi megtörténhet. És ha a román hatóságok hasonló akciót szerveznek a magyar követség körül Bukarestben? Mindezek miatt felszólítjuk önöket, állítsák le a megmozdulást, kérjék meg a… közönségüket, ne menjenek el a követséghez.”
Gadó hasonlóképpen technikai jellegű megjegyzéssel kezdte a válaszát. „Sajnos, akkor sem fújhatnánk visszakozzt, ha egyébként szándékunkban állna. Nem áll rendelkezésünkre napisajtó, tévé; rádió is alig. Én a következőképpen látom a kérdést. Hacsak önök el nem intézik nekünk, hogy beszélhessünk a rádióban, ami a megemlékezés nyugodalmasabb formáit kétségkívül lehetővé és ezzel megfontolásra érdemessé tenné, önöknek kell a nyilvánosság elé állniuk és álláspontjukat kifejteniük.”
Az ellenajánlat elhangozván, rövid szünet következett. Ám mivel a szünetet hallgatás követte, nyilvánvalóvá váltak a hangsúlyozottan csupán pillanatnyi erőviszonyok. Gadó vigasztalóan hozzáfűzte: „Tavaly a Batthyány-mécsesnél nem okozott önöknek különösebb problémát, hogy nyilvános tereket mondhatni elzárjanak a nyilvánosság elől; holott akkor nem is küldtünk előre értesítést.” „Március 15-e egészen más!” – vetette közbe az őrnagy. „Nem márciusra, hanem júniusra gondolok – mondta Gadó –, amikor Nagy Imrére emlékeztünk.” „De hogyan néz az ki, egy… szocialista ország követségét körülvenni? Hogyan magyarázzuk meg a román diplomatáknak? Ez felelőtlenség, aminek az erdélyi magyarok látják majd kárát.”
Ezt az érvet, amely szerint a tiltakozás csak növeli a bajt, Haraszti már ismerni vélte a hazai gyakorlatból, s nem tartotta nagyra. Inkább három szempontot ajánlott fel, amelyek a hatóságok számára könnyebben elviselhetővé tehetik az átmeneti status quót. Az egyik az, hogy a szolidaritás, mint a felhívásból is kitűnik, Románia minden népének szól majd, s így nem szolgáltathat ürügyet nacionalizmus vádjára. A másik az, hogy ezen a napon egész Európa ugyanezt teszi majd, tüntet a román viszonyok ellen, „csehszlovák felhívásra” – tette hozzá, udvariasan álcázva a forrást. „Minderre hivatkozhatnak, ha szükséges, s végül az is módjukban áll, hogy a sajtóban elhatárolják magukat a tüntetéstől, közölve: önök ezt nem engedélyezték. Erre a közleményre aztán utalhatnak a diplomaták, ha vita támad.” „Köszönjük – felelte csípősen az alezredes –, majd kivágjuk magunkat valahogyan.”
Gadó György más is javasolt. „Mi ugyan néma megemlékezést terveztünk, de mi volna, ha egy szónokunk közölné az egybegyűltekkel az önök negatív döntését? Figyelembe véve, hogy amúgy is csupán húsz perc hasznos időre számítottunk, valamint hogy az emberek még a moziból is el szoktak késni, így a tüntetők sem járnának rosszabbul, és a törvényességnek is elég tétetne. Valami azt súgja, a szervezőktől szívesebben fogadna el a tömeg egy ilyen bejelentést, mint az önök képviselőjétől, legyen akár civilben az illető.” „A tömeg? Hány emberre számítanak tulajdonképpen?” „Semmiség: legfeljebb ha hatvan, de legfeljebb száz emberre” – válaszolta Gadó kellő határozottsággal.
„Egyszóval – jelezte az alezredes a beszélgetés végét –, mi nem engedélyezzük ezt a nyilvános eseményt. A felelősség az önöké.” „A ránk eső része” – felelte Haraszti.
Eddig a kulisszák mögötti történet. Négy órakor, a meghirdetett időpontban, mintegy ötszázan gyűltek össze a román nagykövetség keskeny járdáján s bizony jócskán az úttesten is – nem „mintegy 330-an”, ahogyan azt a két nappal későbbi közlemény mondta, túl ügyesen. Az egyenruhás rendőrség távolabb várakozott. Egyedül az Inconnu csoport transzparensei estek erőszak áldozatául: bizonyos civilek kiszakították mindegyiket azoknak a kezéből, akik magasra tartották vagy a kerítésre tűzték a fekete betűs fehér vásznakat. Ezt olyan „odarontok és elpusztítom őket” stílusban csinálták, mintegy panorámaváltozatban, s így a felső emeleti ablakból kifilmező román kameramannak volt mire fókuszálnia és zummolnia. A transzparenseket később visszaadták, nyilván mint a leforgatott jelenet már fölösleges kellékét. Meg van örökítve, hogy ők nem engedték kibontani: „LE A DIKTATÚRÁVAL!” és „EMBERI ÉS POLGÁRJOGOKAT ROMÁNIA NÉPEINEK!”
Tamás Gáspár Miklós világos teveszőr felöltőben felkapaszkodott a szomszéd ház kerítésére, oly könnyedén, hogy közben szivarját is megtartotta. S míg lábai alatt a hekusok még akkor is húzták-vonták a transzparenst, amikor már rég náluk volt, TGM minden szót külön mondva, hogy a túloldalon is értsék, így beszélt:
„Hölgyeim és uraim! Azért vagyunk itt, hogy együttérzésünket, testvéri rokonszenvünket fejezzük ki nemcsak a magyar kisebbség iránt, hanem Románia egész szenvedő népe iránt, amelyet a Ceausescu család diktatúrája pusztít; s hogy kimutassuk vágyunkat egy baráti Közép-Európa iránt. Kérem önöket, hogy amikor befejeztem szavaimat, önök is távozzanak majd el, hogy megőrizhessük a békés hangulatot; a rendőrség ugyanis közölte, nem engedélyezi a tüntetésünket. S hadd fejezzem be szavaimat azzal, amit tájainkon oly régen nem hallhattunk: Éljen a magyar–román barátság!”
Igazi, ihletett szónoklat volt, utána senki sem látott-hallott, csak tapsolt percekig. Nemigen akarózott elmenni. „Haraszti úr, még mindig itt vannak, nem ezt ígérték reggel a kapitányságon!” – mondta hangosan egy transzparensnyúzó. Néhányan magukra vállalták a feladatot, hogy le-föl sétálva udvariasan megköszönjék a részvételt és megkérjék az embereket: induljanak haza. Sok idős ember álldogált a kerítés előtt, gyertyát gyújtottak, letették, és aztán csak nézték a lángot. Végül is, szinte egyszerre, mindenki elment, a követség előtt csak égő gyertyák és walkie-talkie-s férfiak maradtak, meg a túloldalon a nézők.
Hivatkozott cikkek
- Térségünk [6]