Az ország második emberét[SZJ] nemrégiben Csepelre küldték gyűlést tartani. Ő elment, tartotta, sokan pedig unták és aludtak. Unatkoztak és szenvedtek.
Van, aki szenved, van, aki dolgozik, méghozzá sokat.
A gyűlés után többen azt mondták, azért aludtak, mert a küldött nem mondott semmit.
Csakhogy ez nem igaz – mondták a dolgozók káromkodva, s mutatták az újságot, amely nyíltan szemükbe vágta: közös a felelősség.
Mármint abban közös a dolgozók és vezetők felelőssége, hogy igen mélyre süllyedtünk gazdasági és erkölcsi létünkben egyaránt.
A dolgozók szentségelése, jégesőszerű káromkodása és legyintgetése jár a fejemben, azon gondolkodom, miért szítják a tüzet, amikor úgyis épp elég a baj.
Csak nem attól félnek, hogy a „dolgozó nép” komolyan veszi alkotmányban rögzített „minden hatalmát” és gyakorolni fogja? Csak nem ezért készülnek őreikért kiáltani, s bármi áron „megvédeni az alkotó nyugalmat”?
Láthatták is, hallhatták is ezt a dolgozók, az írók és a költők is, akik ugyancsak dolgozók. Én eggyel több, mint harminc éve dolgozom, éppen 15 éves korom óta, és mostanában egyre többet – sok millióan nálam is többet és hosszabb ideje dolgoznak, mégis mélyponton vagyunk, mégis folyton csúszunk ezen a hazai lejtőn.
A szemükbe vágott újság szalagcímétől fölhergelve sokan úgy szidták a közös lovat abban a nagy gyárban, hogy még mutogattak is hozzá. Némelyek egyenesen így fogalmaztak: Ezek a dicső urak ismét romlásba ideologizálták-kormányozták az országot. Nemcsak még több terhet raknak a vállunkra, hiszen kiére is rakhatnák, nyakunkba varrják a közös felelősséget is. Közös teherviselés? A felelőtlenek birodalmában ez csak szóvirág. Ahol mindenki felelős, senki sem felelős – ez tragédia. Ezek az unatkozva szenvedők és a legfelül levők szépen kibújnának a felelősségre vonás alól, mondván, a továbbiak a ti ügyetek.
Erre csaknem megijedtem, s azt kérdeztem: hová vezet ez, emberek?
Csak féljenek! – mondták, ugyanakkor legyintettek és dologhoz láttak, mivel mégis csak föl kell építeni valamit, ami soha nem volt, mégis összedűlt. Az egyenlőség szép épületét?
Miért azt? Azért, hogy a vezetők minél előbb eljuthassanak a kommunizmusba, ahova egynémelyike már el is jutott. Anyagi és szellemi gondjaik nincsenek; egyikkel azért nincs gondjuk, mert van belőle elég, másikkal meg azért nincs, mert nincs. Feltehető viszont, hogy nekik is, különösen némelyiknek, saját földalatti vagy föld feletti börtöne is van, meg rádiója, amelyen bejelenti: azé a hatalom, akié a rádió. Érdekes, hogy csak hatalomban tudnak gondolkodni!
Tudnak vezekelni is. Cinikus szájukba nem illik költemény, mégis megtörténhet, hogy némelyik tisztességben megőszült honatya holnap meg József Attilával próbál kábítani minket, úgynevezett választókat, imigyen: „Mit bánja sok törvényhozó, mint pusztul el szép fajunk.”[SZJ]
Itt álljunk meg kicsit. Irányítsuk figyelmünket a munkásokra, a félretaposott cipősökre. Akik nem egészen azonosak a dolgozókkal. Ez abból is látható, hogy egyre mélyebb öntudatlanságba süllyedve legtöbbet ők robotolnak, legmélyebben ők horkolnak, néha káromkodnak, mint a jégeső, ám legtöbbször csak legyintenek, hogy elegük van mindenből, s ezért Tamási Áront idézik: „nekünk többet ne trombitáljanak!”
A félretaposott cipősök osztálya ma még, vagy ma már, egyelőre, csak fizikai létében létezik. Nyilván ezért legyintget. Az isten angyalainak se akar talpra állni. Mert mélyre süllyedt? Mélyre taposták. Lehet tovább rúgni, tovább taposni, megvetni az ostobákat. De hát mi az oka a méltósághiánynak?
Alapvetően a védelemhiány.
S ezen a ponton ismét összekapcsolhatjuk a megkülönböztetett munkásokat és a dolgozókat, azzal a szigorítással, hogy az anyag gyermekeinek nemhogy pártja vagy szakszervezete, még csak egy kis őrangyala sincs. Míg a szellem gyermekei egynémelyikének azért akad védelem itt-ott.
Tény persze, hogy igazi védelmet a felelőtlenek birodalmában a legeslegfelelőtlenebbek, azok közül is a legvezetőbbek élveznek. Nekik annyi őrangyaluk is van, hogy még egy igen nagy országban sem férnek el.
Mit tehetnek ilyen helyzetben a dolgozók? Mint mondtam, a szellem emberei is dolgozók. Feltételezhetően megpróbálják felülmúlni magukat, s odaállnak a legvédtelenebbek mellé, segítik őket eszméletre ébredni, azért is, hogy valóban megérdemeljék a szellem emberei kitüntető címet.
S mit tehetnek a félretaposott cipősök?
Mint mondtam, legyintgetnek ugyan, és föltámadnak mégis. Újra meg újra. Naponta. Többre nem tartják érdemesnek magukat? Nem ez a legtöbb, amit megtehetnek? Kétségessé vált ez, is, az is? Forradalom is, munka is?
Mégis koptatják magukat chaplini cipőseim, legalább a század eleje óta, legalább a francia forradalom óta, koptatják sokszor félretaposott cipőjüket, mígnem az utolsó pár is elkopik. Akkor föltámadnak újra. Újra félretapostatnak? Meglehet. Támad új reggel, akad új cipő, új pár. Belelépünk. Tapossuk. Félretaposnak? Sebaj! Működnek a cipőgyárak éjjel-nappal. Éjszaka is forog a Föld.
Így hullámzik az elpusztíthatatlan cipősök tengere véges-végtelen.
Megtörténhet, hogy nem marad más e lánctalpas földön, csak egy-két cipő?
Akkor majd átlépünk egy másik világba?
Mégis bízom; lassan-lassan kitisztul a világ. Elválik közösség, hatalom és felelősség. Egyik oldalon az anyag és a szellem gyermekei, másik oldalon a vezetők. Így majd elválik egymástól a mi ügyünk és a ti ügyetek. A tiszta erkölcs és a tisztátalan politika. A konkoly és a búza; az igazi népképviselet a hazugtól.
Képessé kell válnunk a Veres Péter-i „becsületterror” gyakorlására: a lusták, a tolvajok, a hazugok, az ámítók, a szellemet szennyezők, a dolognak mindig a könnyebbik végét megfogók közösségért való munkálkodására. De a kártevők kiközösítésére is.
Az emberi méltóság ennek nemcsak feltétele, következménye is.
Az igazi népképviselethez természetesen emberi méltóság szükségeltetik mind a választott, mind a választó részéről. Ehhez természetesen először is szabad, közvetlen választások kellenek. Hogy ez megtörténhessen, először is olyan alkotmány szükséges, amely a szabad, közvetlen választások jogát törvénybe iktatja. Nemcsak azt mondja ki, amit kimond, hogy „minden hatalom a dolgozó népé”, hanem azt is, hogy a népnek joga és kötelessége elzavarni azt a vezetőjét, aki nem a közjó érdekében dolgozik. Első és legfontosabb pontjaként törvénybe iktatja a nép forradalomhoz való jogát. Természetesen azt is kimondja, hogy két osztály van, a dolgozók és vezetők osztálya, s ehhez tartozóan ugyancsak törvénybe iktatja a kétpártrendszert.
Folytassam?
A két párt valamelyike lesz majd a kormányzópárt, ugyanakkor a két párt legtöbb szavazatot kapott képviselőiből létrejön a kongresszus, melyben a kormánypárt képviselői lesznek többségben; közülük kerül ki az elnök –
De nem akarom végigmondani az amerikai választási rendszer szisztémáját, csak annyit jelzek még, hogy érdemes volna lekoppintani azt a berendezést.
Valahogy így kellene fejünkről két lábra állni. Ha Amerika lemásolását sokallják, én beérem itt Anglia másával is.
Ha pedig valaki azt gondolja, ez itt csak tréfál, azt felelhetem: nem tréfálok. Azért szólok, hogy kiemelkedhessünk a „mély” süllyedésből, hogy először is erkölcseiben, ismét emelkedjen a magyarság.
Valamennyien tudjuk, hogy ezt a rendszert újra meg újra az összeomlás veszélye fenyegeti, s csak komoly és igen költséges erőkkel lehet megóvni az összerogyástól. Sajnálom a rendszert? Nem. Nem is a hatalmat féltem, hanem Magyarországot és népét. Ezért kell végre két lábra állni. Mert ha nem, akkor – Kassákkal szólva – az erősebb és gazdagabb nemzetek úgy megtanítanak bennünket „kesztyűbe dudálni”, hogy kesztyű se marad belőlünk.