Mi mást tehetnénk?

Jacek Kuron [1]

Válasz a Beszélő kérdéseire[SZJ]

Mit jelent Önnek, harminc év múltán az 1956-os forradalom?

Szörnyű tehetetlenséget éreztem, amikor meghallottam: Budapesten tankok tiporják el a forradalmat. Az eseményekről pontosan értesültünk, mert kiváló újságírók tudósítottak Budapestről: Wiktor Woroszylski, Krzys Lewicki, Hanka Bielicka a „Sztandar Mledych”-tól, talán Wirpsza is, de ebben nem vagyok biztos. Ragyogó riportokat küldtek. Woroszylski beszámolóját nemrég újraolvastam, mert megjelent az egyik független kiadványban. A hatalom természetesen megpróbálta a maga javára fordítani a tudósításokat: hogy a kép, ami így kirajzolódott előttünk, mindaz, amit a magyar forradalomról megtudtunk, lecke legyen a lengyel társadalom számára. Az is lett, szörnyű lecke. A tehetetlenségre emlékszem, a félelmetes tehetetlenségre. Hogy mi mást is tehetnénk a magyarokért véradáson és rokonszenvgesztusokon kívül? Kivonultunk az utcára, virágot vittünk a magyar követséghez, véradásra jelentkeztünk, a házakon magyar zászlók tűntek fel, gyűléseken a magyar nemzetiszín lobogót emelték a magasba, később már gyászszalaggal. Gyógyszert és élelmiszert gyűjtöttünk, amit állítólag elküldték Magyarországra. Azért mondom, hogy állítólag, mert ezt már a hatalom intézte, a hatóságaink.

Amikor az ENSZ-ben a „magyar kérdésről” szavaztak, bennünket – a varsói egyetem forradalmi aktíváját – úgy tájékoztattak, hogy a lengyel delegáció tartózkodott a szavazástól. Szenvedélyes vita támadt: mit tegyünk, tiltakozzunk-e? És akkor azt halljuk, hogy a delegáció nemcsak hogy nem tartózkodott, hanem szavazott – a határozat ellen, amely megbélyegezte a szovjet tankokat! Mert úgymond ez Magyarország belügye, a magyar kormány kérte a szovjet hadsereg segítségét. Ez az a tehetetlenség, amit realizmusnak nevezünk. Mit tehetünk ilyenkor? Mai napig nem tudtam magamnak megválaszolni a kérdést. Mert senkinek sincs joga, még a legnagyszerűbb eszme nevében sem, hogy népét a tankok alá küldje. De a népnek megvan rá a joga, hogy a tankok elé menjen. Most se tudok válaszolni a kérdésre. Csak annyit mondhatok harminc év múltán: abban, hogy mi oly mélyen átéltük a magyar forradalmat, szerepet játszott az is, hogy frissek voltak még a háborús emlékeink, a varsói felkelés emléke, és az a szent meggyőződés hatott át bennünket, akik romjaiból újra felépítettük fővárosunkat, hogy egyetlen ország sem folyamodhat erőszakhoz a másikkal szemben. Erre jöttünk rá az 1956-ot megelőző években. És ehhez kapcsolódott a magyar tapasztalat. Amiből azt a következtetést vontuk le, hogy folytatnunk kell, amit elkezdtünk, de nagyobb tudatossággal, másképp, békés eszközökkel, lépésről lépésre kell nyomást gyakorolni a hatalomra.

Negatív tapasztalat – és csak ennyi? Persze, hogy nem. A mi lengyel októberünk[SZJ] baloldali mozgalom volt, hangadói zömmel kommunistának tartották magukat, s a magyar események sokunk számára fordulópontot jelentettek, eltávolodást a marxizmus eszméjétől, a politikai pluralizmus felé. Igaz, diákkoromban, még kommunistaként, kiálltam a pluralizmus mellett, cikket is írtam róla. Ám akkor, 1956-ban rá kellett jönnöm, hogy ezek az eszmék összeegyeztethetetlenek a kommunizmussal. Ezért is volt fontos számomra a magyar tapasztalat, hogy átértékeljem és megváltoztassam kommunista beállítottságomat.

De úgy gondolom, hogy 1956 az egész lengyel nép számára sorsdöntő élményt jelentett. Ekkor váltak igazán szorossá követeléseink más elnyomott népekkel. Ekkor született meg a testvériség mai napig élő érzése, mely összeköt bennünket a magyarokkal. Ez már népeink közös tapasztalata, a mi közös hagyományunk.

Hogyan ítéli meg a december 13. utáni Szolidaritás esélyeit?[SZJ]

A Szolidaritás létezik, és folytatja munkáját. Létezik – de mint tömegmozgalom egyre gyengül, mert a hatalom, amely katonai puccsból nőtt ki, meglehetősen érzéketlen a társadalmi nyomásra. A lengyel történelemben nem volt még mozgalom, mely a Szolidaritáséhoz hasonló tömegbázissal rendelkezett volna. Tudjuk, mit akarunk. Független, demokratikus Lengyelországot akarunk. De tudunk-e a jelen körülmények között tenni azért, hogy megváltozzék a helyeztünk? Képesek vagyunk-e engedményekre szorítani a hatalmat? Nem, erre nem vagyunk képesek. Így hát: marad a hatalom érzéketlensége. És ezért gyengül a mozgalom.

De az sem igaz, hogy az emberek egyszerűen faképnél hagytak volna bennünket. Apránként elszivárognak, mert egyre nehezebb az életük, egyre többet kell dolgozniuk, futkosniuk, ügyeket intézniük, túlórázniuk, plusz munkát vállalniuk... És abbahagyják a mozgalmi munkát, mert nem látják értelmét. Ez lassú folyamat, s így a Szolidaritás még jó ideig megmarad tömegmozgalomnak. Ráadásul a hatalom nagy árat fizet az érzéketlenségéért. Ha ugyanis nincs társadalmi együttműködés – például a gazdasági reform kérdésében –, akkor nem lehet bevezetni a reformot sem. Igen magas az infláció, ez destabilizálja a piacot, emelni kell a fizetéseket. Egyik kezükkel emelik az árakat, a másikkal meg a fizetéseket, szinte ugyanabban a pillanatban. Főleg a nagyobb gyárakban, azoknál a vállalatoknál, ahol erős volt a Szolidaritás. Valamivel meg kell vásárolni az embereket, nehogy feltámadjon a mozgalom. De ilyen körülmények közt képtelenség piaci egyensúlyról beszélni. Az infláció lassan eléri azt a szintet, ahol a nyolcvanas évek elején volt. Most az 1982-es szintnél tartunk.

Mi a kiút? Természetesen továbbra is lehet emelni az árakat és a fizetéseket –, de ez öngyilkossághoz vezet. A hatalomnak tárgyalnia kellene a szakszervezettel, hogy közösen hozzanak létre egy fizetésemelési moratóriumot, ami egy időre függetlenítené a fizetéseket a termelékenység növelésétől – bizonyos meghatározott engedmények fejében. De ahhoz, hogy újra szót értsünk egymással, arra volna szükség, hogy ők érzékenyebbek legyenek a társadalmi nyomásra. Említhetnék bőven más példát is, amelyek tanúsítják, hogy lenne lehetőség a megegyezésre – de az az igazság, hogy a hatalom még mindig fél a társadalomtól, fél attól, hogy visszatérnek a katonai puccs előtti állapotok.

Hogyan működik ma a Szolidaritás?

Három tevékenységi területet neveznék meg. Az első az illegalitás szférája, a tömegmozgalmat szervező földalatti tevékenység, a szakszervezeti, kulturális, pedagógiai és tudományos munka. Ide tartozik a különféle kiadványok, újságok stb. szerkesztése, előállítása és terjesztése is. A második tevékenységi kört úgy nevezném, hogy a „szürke szféra”, az a legális vagy féllegális tevékenység, amelyet a hatóságok nem ismernek el, s bármelyik pillanatban illegálisnak minősíthetik. Olyasmikre gondolok, mint hogy alkalomszerűen közös akciókra kerülhet sor egy-egy munkahelyi kollektívában, de ide tartoznak a nyári táborok, a szociális tevékenység, az önképzés különböző formái is. S itt kell megemlítenem az „erőszakellenes bizottságok” munkáját is. Három ilyen bizottság működik: Varsóban, Szcecinben és Krakkóban, adatokat gyűjtenek a hatalmi szervek, elsősorban a rendőrség és a belügy jogsértő ténykedéséről. E bizottságok képviselői megtalálták a módját, hogy a nyilvánosság előtt is szóhoz jussanak. Végül a hivatalosan elismert intézmények keretei közt is nyílik lehetőség a mozgalom működésére – ez a harmadik szféra: a társadalmi munka során, az egyházközségekben, plébániákon, gyári-vállalati önkormányzati szervekben, egyes szövetkezetekben, klubokban stb. folytatott tevékenység. Egyik terület sem fontosabb, mint a másik. A társadalomnak szüksége van mindegyikre, hiszen kiegészítik és feltételezik egymást.

A legfontosabb azonban maga az önszerveződés, az, hogy az emberek összejönnek, és közösen akarják megoldani különféle gondjaikat. Utóvégre arra törekszünk, hogy az emberek elkötelezzék magukat minden fontos ügyben, ami érinti őket. Rendkívül jelentősnek tartom azokat a változásokat, amelyek a szükségállapot idején az emberi kapcsolatokban végbementek. Amikor például többen összejöttek, hogy magnetofonkazettákat hallgassanak meg, vagy amikor megszervezték a kazetták és más független kiadványok kölcsönzését, akkor egyfajta nem hivatalos könyvtári hálózat bontakozott ki. Vagyis nyilvánvaló lett, hogy nemcsak a munkahelyi tevékenység biztosítja a mozgalom létét, hanem emellett vagy ezen kívül is megteremthető közös, egységes fellépés. Főleg, ha lényegbe vágó kérdésekről van szó, amilyenek az egészségügy, az élelmiszer-ellátás vagy a környezetvédelem kérdései. Lehet továbbá ténykedni a lakóhelyi bizottságokban, az önkormányzati szervekben stb. Bebizonyosodott az is, hogy a kultúra és a nevelés terén jelentős mértékben korlátozható az állam monopóliuma, viszont gazdasági téren mindaddig lehetetlen, amíg hiányoznak a szükséges szervezeti keretek. Az összes munkahely 10 százalékában működik a dolgozók valamiféle önkormányzati szerve, de ebből is csak 2-3 százalék az, ami valóban annak nevezhető, s ezek is inkább a dolgozók önvédelmét szolgálják. Tudniillik amíg nincs vállalati önállóság, addig magától értetődően nem létezhet független önkormányzati szerv sem. Igaz, van néhány önálló szövetkezet az országban, de az egész népgazdaság szempontjából ennek nincs különösebb jelentősége.

Hogyan ítéli meg a napokban kihirdetett amnesztiát?[SZJ]

Elég nevetséges volt az egész. Először azt mondták: csak azokat engedjük ki, akiket akarunk. Így megtehették volna, hogy senkit sem eresztenek ki, de megtehették volna azt is, hogy egyeseket kieresztenek, másokat nem. S akkor váratlanul mindenkit kiengedtek, még azokat is, akiket nemrég fogtak el, mint a földalatti Szolidaritás egyik vezetőjét, Zbigniew Bujakot.

Elég egyszerűnek tűnik a magyarázat, mi rejlett a döntés mögött. Az ország helyzete kényszerítette rá őket. Az országnak hitelekre van szüksége, s a hitelező országok – mint az Egyesült Államok vagy Franciaország – a hitelek előfeltételeként követelték a politikai foglyok szabadlábra helyezését. És ez hatott. Emellett erős volt az egyház nyomása is. Továbbá, azt hiszem, a hatalom tisztában van vele, hogy zsákutcába jutott, s nyitásra volna szüksége. De ezt úgy akarja elérni, hogy ne kelljen szóba állni a Szolidaritással. Tehát a „közép” képviselőit kell megtalálnia – de velük se tud szót érteni, ha nem ad teljes amnesztiát.

Mi lesz a folytatás? Lesznek-e további lépések?

Erre nehéz válaszolni, mert az apparátust még mindig megbénítja a Szolidaritás emléke s még inkább annak a szabadságnak az emléke, akit a Szolidaritás hozott. Így annak ellenére, hogy az apparátus egy része jól tudja: elkerülhetetlen a társadalmi nyitás, ma még túl sok bennük a félelem. Már nemegyszer lélegzetet vettek, hogy bizonyos lépéseket tegyenek, már fel is emelték a lábukat, de aztán szépen visszatették.

Lehetséges és kívánatos-e a „magyar út” Lengyelországban?

Ha „magyar úton” a fentről irányított reformot és a társadalom tehetetlenségét értjük, akkor nem lehetséges, se nem kívánatos. De úgy vélem, az utóbbi időben a magyar társadalom aktivitása egyre nő, és a hatalom bizonyos lépései is azt mutatják, hogy keresi a társadalommal való együttműködést. A gazdasági reformra és az új választási rendszerre gondolok. Közismert, hogy az 1985-ös választások alkalmával manipulálták a szavazókat, de az a szavazási rendszer, amit Magyarországon bevezettek, megenged másfajta manipulációt is. Arra gondolok, hogy most a hatalom képviselői a saját beszervezett szavazóikat hozták a gyűlésekre, s hogy az ellenfél nem volt elég erős és főleg nem volt eléggé megszervezve. De ha a társadalom jobban megszervezi magát, és szervezettebben támogatja a maga jelöltjeit, akkor már nem lesz olyan könnyű manipulálni vagy csalni. Feltéve, hogy nem változtatják meg ezt a választási rendszert, értékes, perspektívát nyitó eredménynek nevezném.

Az így értelmezett „magyar út” lehetséges is, szükséges is Lengyelországban. Persze, újra felmerül a kérdés, járható-e ez az út egy olyan országban, ahol az apparátust megbénítja a félelem?...

Lát-e esélyt az együttműködésre a keleti blokk országainak ellenzéki mozgalmai között?

Az ellenzék szerepe országonként más és más. Az mindenképp lehetséges, hogy tanuljunk egymástól, kicseréljük a tapasztalatainkat. A KOR – a Munkásvédelmi Bizottság – idején[SZJ] felvettük a kapcsolatot a Charta ’77-tel, a Szovjetunióban működő emberi jogi bizottságokkal, s felkerestek bennünket magyar barátaink is. Egyszóval jöttek hozzánk többfelől, találkoztunk egymással, elég gyakran. Emlékszem, az egyik vitakörünkön – akkortájt nagyon sok ilyen vitakör volt nálunk – legalább húsz vendégünk volt a Szovjetunióból. Az ilyesféle kapcsolatok igen hasznosak, mint ahogy az is, ha közösen lépünk fel valamely ügyben, hiszen az egybetartozás érzését tudatosítjuk így a blokk népeiben.

(1986. szeptember)

• Térségünk [8]