1. A felszín:
Újra oroszul tanulunk, igaz, csak néhány szót. Glasznoszty, peresztrojka: ezek az időszerű jelszavak. Nyitás, gyorsítás, áramvonalasítás – kissé technicista színezetű metaforák, s mellettük jól ismert kifejezések: nyilvánosság, demokratizálás. A gorbacsovi garnitúra retorikáját rövid úton elintézhetnénk talán, ha nem történnének nap mint nap váratlan események a társadalmi életben, legfőképpen a tájékoztatási politikában. Anélkül, hogy a főtitkárt[SZJ] a liberális demokrácia élharcosának vagy holmi bolsevik Don Quijoténak tekintenénk, el kell ismernünk, főtitkársága alatt bebizonyította, hogy igen ügyes politikus, aki (egyelőre) jó érzékkel lavírozik az általa életre hívott kurzus zátonyai között. Egyik nap a korrupt bürokratákat, a megcsontosodott pártfunkcionáriusokat ostorozza, másnap a régi jó hagyományoknak megfelelően a bejáratott békepropaganda képzeletbeli oltárán áldozza fel az atomkísérleteket, a közép-hatótávolságú rakétákat, avagy a mongóliai szovjet csapatokat. Többes jelölést, titkos szavazásokat ajánl a pártszervezeti választásokon, merész kritikára hív fel minden embert, miközben hevesen támadja a Nyugatot, jobbára az amerikaiakat az SDI-program miatt. A szovjet televízió közben meghökkentő dolgokat tűz műsorára: szovjet és kínai küldöttek a két országot elválasztó teljes határvonal revíziójáról tárgyalnak, nyilvános fórumon támadják a fiatalok Moszkva egyik utcáján a Komszomolt, az alma-atai zavargásokat taglalják kommentátorok, leállítják egy gigantikus háborús emlékmű építését, egy magas rangú vezérkari tiszt a zárt városokról nyilatkozik és így tovább. A propagandisztikus külszín mögül olyan információk bukkannak elő, melyek egyértelműen arra utalnak, hogy a rendszer komoly válságba került. Mi váltotta ki ezt a válságot?
Az első lehetséges válasz: a gazdaság stagnálása. Az úgynevezett töretlen gazdasági fejlődés, amelyet a rezsim minduntalan látványos adatokkal igyekezett bizonyítani, terméketlen volt a társadalom számára. A hatalmas bürokratikus gépezet egyik jelentős feladata mindig is az volt, hogy a civil társadalom által termelt javakból származó roppant értéktöbbletet lefölözze, a katonai szektorba irányítsa, és csak annyit hagyjon meg a civil rész számára, amennyi az önreprodukcióhoz, illetve az életszínvonal lassú, szinte észrevehetetlen emelkedéséhez elegendő. A katonai szektor elszívta a szakértelmet a civil szférából, de a fegyverkezés hasznosítható eredményeit nem juttatta vissza. A szovjet társadalom nyomorúsága mára odáig jutott, hogy lassan már nincs mit lefölözni, úgyhogy a súlyos gazdasági helyzet önmagában elegendő ok változások kikényszerítésére. Az új vezetés már-már eretnek retorikájára azonban a gazdasági stagnálás nem ad logikus magyarázatot.
A második lehetséges válasz: a hatalmi rutin konfliktusa. Gorbacsov előtt három főtitkár halt meg három éven belül. Emlékezzünk csak Brezsnyev fénykorára, a szovjet tömb sajtója milyen töretlen jókedvvel gúnyolódott a Nyugat politikai rendszerén: a nyugati politikusok „kiszámíthatatlanok”, nem maradnak meg posztjukon hosszú távon, leváltják őket vagy lemondanak, a választások előtti hosszú hónapokon át pedig egyszerűen „használhatatlanok”, mivel választóik „fontosabbak” a számukra mint a világbéke. És erre évenként elhullanak a főtitkárok! A stabilitás, az állandóság mint politikai érv egyszeriben üres jelszó lett. (Jellemző, hogy Gorbacsov hatalomra jutása óta az újabb közkedvelt téma a közte és Reagan közötti korkülönbség.)
A szokás, hogy az új vezető mindig elődje rovására alakítja ki saját képmását, az ő hibáit pellengérre állítva erősíti pozícióját, szinte kikényszerítette, hogy az új garnitúra a megszokottnál erősebb hangot használjon. Csernyenko és Andropov rövid életű országlása miatt az egyetlen céltábla csak Brezsnyev lehetett. Gorbacsovnak és embereinek a néhai főtitkár politikája elleni kiszámított támadásai kettős célt szolgáltak. Egyfelől minden felelősséget az ő garnitúrájára hárítottak, másfelől a hibák kijavításáért folytatott harc meghirdetése az új kurzus dinamizmusára helyezte a hangsúlyt, elfedve a hatalom állandóságának hiányát. A „megszüntetve megőrzés” elve azonban most konfliktushoz vezetett. A folytonosságot, mint az egyik legfontosabb politikai elvet nem lehetett és nem is akarták megkérdőjelezni. Csakhogy a fogalom erősen kompromittálódott, miután a legfőbb problémának a stagnálást kiáltották ki. E konfliktushelyzet is inspirálta a gorbacsovi kritikai nekibuzdulást, ahhoz azonban mindenképpen gyenge motívum, hogy megválaszoljuk; miért ment ennyire „messzire” az új vezetés, amely, úgy tűnik, rég túllépte azt a határt, ameddig a hatalmi rutin szempontjából még el lehetett volna menni.
A harmadik lehetséges válasz: a rezsim külpolitikai krízise. Ez a szovjet hegemonizmus és a katonapolitika krízisét jelenti.
Az első kudarc Kína. A Mao halálát követő reformista vezetés folytatta a maoista külpolitika vonalát, hogy Kína domináns nagyhatalmi pozíciókat építsen ki Ázsiában. Azóta bebizonyosodott e törekvések komolysága, hiszen a kínai rezsim minduntalan tanújelét adja annak, hogy engesztelhetetlen a terveit keresztező szovjet hegemonizmussal szemben. A szovjet hegemonizmus szempontjából ez kudarc, mivel Kína erős hatalommá kezd válni, és „méltányos osztozkodást” követel.
A második kudarc Afganisztán. A Szovjetunió az 1978. áprilisi kommunista hatalomátvételig is erős befolyása alatt tartotta ezt az elmaradott muzulmán országot. A kommunisták erőszakos társadalom-átalakítására, bősz türelmetlenségére és súlyos baklövéseire adott társadalmi válasz, amely végül is a síita fundamentalizmus által ihletett felkelésben jutott tetőpontjára, azt bizonyította, hogy a militáns iszlám komolyan veszi a harcot a szovjet hegemonizmus ellen. A Vörös Hadsereg képtelen szovjetizálni az országot. Bárhogy értelmezzük is az afganisztáni beavatkozást, ma már biztos, hogy a háború terhessé vált a szovjet rezsim számára. Legfőképpen persze azért kudarc e háború, mert a rezsim és hadsereg mind nagyobb presztízsveszteséget szenved. De kudarc azért is, mert részint az iszlám világgal, részint az Egyesült Államokkal és Kínával szembeni pozíciók gyengülését eredményezte.
A harmadik kudarc Grenada és Dél-Jemen. E két országot voltaképpen az kapcsolja egybe, hogy mindkét helyen – bár eltérő időben – kísértetiesen hasonló belháború zajlott le az uralmon lévő leninista párt szembenálló frakciói között. Noha a végeredmény különböző volt – Grenadában az amerikaiak és karibi szövetségeseik intervenciója vetett véget a véres pártviszálynak, a dél-jemeni belharcok viszont a Moszkva-hű frakció győzelmével fejeződtek be –, a két belháború önmagában volt kudarca a szovjet politikának. Bebizonyosodott, hogy nemcsak a Szovjetunió képtelen ellenőrzés alatt tartani az uralmon lévő harmadik világbeli leninista pártokat, de a hatalom szabályozatlansága, illetőleg a szinte korlátlan egyeduralmi helyzet miatt nincs olyan erő ezekben az országokban, amely valahogy kordában tartaná őket.
A kül- és katonapolitikai kudarcok azonban csak részei annak a sokéves eseménysorozatnak, amely a gazdasági stagnálással kezdődött és a vezetési válságban kulminált, de ezzel távolról sem zárult le. Az amerikaiak és a kínaiak megkeményedése, a megszigorított technológiai kereskedelem, a nyugatiak és a japánok ipari-információs szorítása, a harmadik világ mind érezhetőbb elfordulása a szovjet modelltől és az SDI-program olyan kihívások, amelyekre a szovjet rendszer immár nem tud megfelelni. A gyors és hatékony fejlesztésre igényt tartó katonai szektor az érdekeihez igazodó változtatások nélkül képtelen betölteni szerepét. A jelenleg zajló változások ellenben nyugtalanítóak a számára, mivel merev pragmatizmusa összeegyeztethetetlen a „provokatív” új stílussal és az átalakítás lendületével. Már amúgy is számos jele van annak, hogy mind ingerlékenyebb.
2. A mély:
Két tényből kell kiindulni. Az egyik az „Irán-jelenség”, a másik a „marxizmus–leninizmus kiüresedése”.
Az „Irán-jelenség” az iszlám forradalom terméke; lényege szerint egy, a modern kor kihívásaival szemben ellenállóképesnek tűnő teokratikus állameszmény megvalósulása. Az iszlám tanítása szerint vallás és politika egybeesik, következésképpen vallás és állam feloldhatatlan kapcsolatban vannak egymással. A síita fundamentalizmus gyors és tartós diadala Iránban figyelmeztetett, hogy a modern körülmények nem teszik lehetetlenné a dogma gyakorlati átültetését, és rávilágított, hogy az új teokratikus mozgalmak roppant tömegeket képesek magukkal ragadni. Egyben kihívást is intézett a szovjet rezsimhez, mivel az iráni állam nemcsak a totalitárius állameszmény újabb megvalósulásaként, de ideológiáját, az iszlám fundamentalizmust mint üdvtant tekintve is riválisként lép fel. De több is talán kihívásnál, hiszen az afganisztáni háború egyik tanulsága éppen a szovjet marxizmus meggyengülése. E tény a marxizmus–leninizmus kiüresedésének kapcsán érthető meg igazából.
Az elmúlt évtizedekre visszatekintve jól nyomon követhető az egész szovjet tömbben az ideológia elszürkülése, lezüllése, majd kiüresedése. Az a körülmény, hogy a kommunista rendszereket Sztálin uralma idején a terrorral alátámasztott leninista ideológia igazolta, a sztálinizmus letűnése után komoly legitimációs problémákat vetett fel, mivel a terror megszűntének természetes következményeként rohamos hanyatlásnak indult az ideológia. A legtöbb újdonsült kommunista kurzus ezért az életszínvonal többé-kevésbé következetes emelésével, illetve az anyagi-egzisztenciális igények elismerésével vagy megtűrésével, végső soron a gazdaság valamilyen liberalizálásával igyekezett új legitimációs alapot teremteni. A gazdaság lett a legfőbb téma, az eredeti tanból megőrzött varázsszó.
A Szovjetunióban azonban semmi ilyesmi nem történt. S még inkább feltűnő, hogy az ideológia tagadhatatlan kiüresedése ott nem vezetett legitimációs válsághoz. Ott ugyanis az ideológia szerepét már rég átvette egy, az eredeti tanhoz is kapcsolódó szubsztanciális eszme. Nevezzük ezt az eszmét a felszabadítás mítoszának. Nos, ezt a tényt szem előtt tartva mondhatjuk, hogy a szovjet rendszer különleges helyzetben volt. De csak volt, mert mára elvesztette helyzeti előnyét. A jelenlegi változások hátteréből ugyanis egy igen mély legitimációs válság tűnik elő, ami ennek az eszmének a kimerülésével hozható összefüggésbe. A fennálló nagy társadalmi problémákra adott újszerű hatalmi válasz – túl a konkrét okokon – ezen össztársadalmi nyelvként funkcionáló eszme bomlásából vezethető le.
A szovjet rendszer alapvető válsága a felszabadítás mítoszának szétesésével függ össze. Minden mítosz bomlásának első jele, hogy rítusai függetlenednek tőle és burjánzásnak indulnak, mialatt a társadalomban sajátos változások mennek végbe. Az emlékezet mind többször kihagy, a társadalmi ellentmondások a felszínre kerülnek, és az a generáció, amelynek tapasztalata adta a mítosz alapjául szolgáló kollektív élményt, a természet törvényének megfelelően lassanként átadja helyét új tapasztalatokkal, új élményekkel bíró nemzedékeknek. A hagyományok, a régi viselkedési programok és főbb értékek, a funkciók és hivatalok persze nélkülözhetetlenek, hiszen hiányukban szétesne az új nemzedékek által örökségként kezelt rend, ezért a bomlás idején a puszta ritualizmus tartja össze a társadalmat, és ha nincs a mítosz feléledéséhez szükséges új kollektív élmény, semmi más nem marad, mint a lassan kiüresedő és rutinszerűen kezelt szertartásrendszer, valamint a társadalom tagjai részéről különbözőképpen átérzett bizonytalanság.
A rezsim „küldetése bizonyításához” a háborútól kapta a lehetőséget, és Európa keleti felének, illetve Ázsia egy csekély részének felszabadításával meg is ragadta. A szinte az egész társadalmat érintő tragikus élmény oly megrendítő volt, hogy a legtöbb ember a rezsim terrorját is feledni tudta. Az önvédelmi harc jogosságát senki sem vonhatta kétségbe, és kevés kivételtől eltekintve még a rendszerrel szembenállókat is magával ragadta a hazafias érzés, amelyet a nácik brutalitása még csak jobban felkorbácsolt. Aztán a felszabadító háború végképp egybekovácsolta a patriotizmust és a vallásos küldetéstudatot. A szenvedéseitől megváltott emberiség elvont ideológiai képe a Berlinig vezető hosszú úton konkrét látvánnyá vált. Ami az idáig a párt eszméje volt, az a háborút követően az egész társadalom kollektív érzülete lett. Minden feltétel adva volt a felszabadítás össztársadalmi mítoszának mint a rendszer legitimációjának a létrejöttéhez.
Csakhogy pár évvel ezelőtt súlyos problémák támadtak. Az újabb nagy nemzedékváltási hullám azt a generációt emelte fel, amelynek már nem élménye a háború, márpedig ennek eltűnésével egy csapásra bomlásnak indult a mítosz is, bekövetkezett a legitimációs válság. A puszta ritualizmus természetesen megmaradt, hiszen az új nemzedék nem tudja, de nem is akarja megtagadni a hagyományokat, ez a tény azonban semmit nem változtat azon, hogy a társadalom elerőtlenedett, mi több hitetlenné vált. A Brezsnyev-korszak végén még valahogy egyben lehetett tartani az eresztékeiben recsegő-ropogó építményt. A néhai főtitkár halálát követő hároméves vezetési válságot követően azonban megnyílt a zsilip. Először csak résnyire, ám ezen keresztül, vékonyan bár, előcsordogáltak a szennyeződések. Aztán egy váratlan robbanás szinte szétvetette a zsilipkapukat, és hirtelen a szovjet társadalom nyakába zúdult múlt és jelen megannyi, kiszűrésre nem ítélt szennye. Ennek a robbanásnak Csernobil volt az epicentruma. A szokásos hallgatás a katasztrófát követően pár napig tartott, aztán a nemzetközi nyomás és a következményektől való félelem kikényszerítette a tisztességes híradást. A tömegtájékoztatás még tett néhány kísérletet, hogy szemérmes eufémizmussal intézze el a történteket, de olyan mértékű volt a robbanás hatása, hogy ez rövidesen lehetetlenné vált. Ám több is történt. Csernobil egy szempillantás alatt negatív jelkép lett. Jelképe a civilizációs trend ellentmondásainak, jelképe a tudomány mindenhatóságába vetett hit hamisságának. De Csernobil szimbóluma lett a szovjet rendszemek is. Az önveszélyes iparpolitikának, az oly jellemző gigantomániának, a szakigazgatás inkompetenciájának és a tájékoztatáspolitika csődjének. Leleplezte a „csalhatatlan” szovjet állam propagandáját és azt, hogy mennyire nem hatékony a szigorúan hierarchizált irányítási rendszer. Bebizonyította a bürokrácia felelőtlenségét és rámutatott arra, hogy a rendszer súlyos hiányosságai konfliktushelyzet esetén beláthatatlan következményekhez vezetnek. Csernobil nemcsak radioaktivitást sugárzott szét, de vészjeleket is egy válságba jutott társadalomról.
A jövőt persze megjósolni nem lehet. Bizonyos azonban, hogy a jelen a kritikai hévvel palástolt bizonytalanság ideje. A legitimációs válság tagadhatatlan, de számos jele van annak, hogy a mítosz szétesését legalábbis kompenzálni akarja a rezsim. Eddig eltemetett műalkotásokat jelentetnek meg, amelyek a Nagy Nemzeti Tragédiát infernálisabbnak, az emberi jellemeket pedig változatosabbnak mutatják be. A változásokat a régi módon, rítusok és harsány emblémák segítségével propagálják. Újjáéled a jelszó- és a hőskultusz mint társadalmi-politikai stílus. Mindezek azonban a ritualizmus tünetei, mert a mítosz bomlása feltartóztathatatlan. Egy biztos, a szovjet rendszerben immár semmi sem biztos.
- Témáinkhoz [6]