Kádár János mamutpártja nem maradhat egyben. Több mint 800 ezer embert kötött az államhoz. Tagságában minden réteg megjelent, a közigazgatási és gazdasági oligarhiáktól a szellemi eliteken át a munkásokig és alkalmazottakig. Ott volt minden településen, minden munkahelyen. Lehetetlen, hogy ekkora tömeg, ennyiféle érdek és világnézet egyazon szervezetben vészelje át a pártállam széthullását. Nem mindegy azonban, hogyan válnak el egymástól.
Legkorábban a tagság leolvadása kezdődött meg. Egy év leforgása alatt csaknem 10% távozott: túlnyomórészt nem politizáló kisemberek, kisebbrészt kiábrándult vagy presztízsüket mentő értelmiségiek. Ám kilépésüknek – ameddig üteme nem nő – csak azokban az esetekben van politikai jelentősége, amikor a volt MSZMP-tag csatlakozik valamelyik ellenzéki párthoz. S az MSZMP teljes taglétszámához képest az átlépők aránya elhanyagolható.
Súlyosabb tény a kommunista párton belüli frakcióképződés. Gyülekeznek az ókommunisták különböző csoportjai, melyek a marxizmus–leninizmus jegyében szeretnék szorosra zárni az MSZMP sorait. A másik szélen a reformkommunisták tömörülnek; ők a párt megújulását akarják, hogy az MSZMP ne csak úgy sodródjon a többpártrendszer tudomásul vétele felé, hanem a politikai átmenet kezdeményező erejévé váljék. Semmi kétség, ez a két szélsőség nem maradhat meg sokáig ugyanabban a pártban.
A Nyers Rezső vezette pártcentrum nem csinál titkot belőle: szívesen megszabadulna az ókommunista szélsőségesektől. Ha ezek új pártot (pártokat) alapítanának, rájuk lehetne testálni a kommunista nevet a hozzá tapadó történelmi örökséggel együtt, a kékcédulás választásoktól az 1956-os forradalom leveréséig és tovább. Majd pedig, kompromisszumot kötve a reformkörök fő erőivel, helyreállítanák a párt egységét és cselekvőképességét. Maga a szervezet nem szakadna, csak szélsőségek szakadnának le róla.
Ez a stratégia egyszerre több betegségben szenved. Az ókommunisták vonakodnak kilépni az MSZMP-ből. De ha távoznának is, inkább csak a még élő rákosistákra és az 1957/61 közötti rémuralomban kompromittálódott elemekre számíthatnának. Kicsiny, peremre szorult, kihaló csoportok. A párt apparátusait meg a gazdasági és közigazgatási csúcsokat megszálló, a valódi erőt képviselő konzervatív körök aligha követnék őket. A káderoligarchia a hatalmához ragaszkodik, nem lejáratódott ideológiákhoz.
De kiegyezhetnek-e a káderoligarchiával a reformkommunisták amúgyis bizonytalan politikai hitelük feláldozása nélkül? Sokan közülük azzal fenyegetőznek: ha a kongresszuson nem sikerül megtörni az apparátus ellenállását, szakítanak és új pártot hoznak létre. Igaz, ők sincsenek többen, mint az ókommunisták. Csakhogy távozásuk napirendre tűzheti az MSZMP vezetésén belüli szakadást is. Pozsgay Imre, Németh Miklós, Szűrös Mátyás meg a többi, aki a reformkörök retorikájával szerzett népszerűséget, politikai öngyilkosságot követne el, ha nem menne együtt a táborával. Ha viszont ők is szakítanak, akkor az MSZMP az elnökségtől az alapszervezetekig legalább két részre hasad. Minden tagjának, minden tisztségviselőjének, minden testületének külön-külön el kell döntenie, hova áll. Visszavonhatatlanul bekövetkezik a pártszakadás.
Az országnak föl kell készülnie erre az eshetőségre. Ha az állampárt most szakad, tisztázatlan hatalmi helyzet keletkezik. A pártállami berendezkedés még csak megingott, még nem váltotta fel a többpártrendszerű demokrácia. Jelenleg még az MSZMP elnöksége a főhatalom: végső kérdésekben az rendelkezik a kormány fölött, neki engedelmeskedik a hadsereg, hozzá igazodik a parlamenti többség. Mihelyt több utódpártra szakad szét a kommunista egypárt, eldönthetetlenné válik, hogy melyik van az állam csúcsán. Nem lesz egyetlen főhatalmi szerv, nem lesz végső autoritás. „Vagy a káosz, vagy én” – kiáltaná valamely önjelölt hadúr, és Mihail Gorbacsov (megtört szívvel) rábólintana.
De bizonyos-e, hogy így kell lennie? Bizonyos-e, hogy a zűrzavarnak az erőszakos rendcsinálás volna az egyetlen ellenszere? A kérdést máris föl kell tenni, mert nem zárhatjuk ki az MSZMP szakadásának eshetőségét. Az országot nem szabad készületlenül érnie, ha a kommunista párt több részre esik szét.
Először is, a katonai hatalomátvétel csak a felületes tekintet számára magától értetődő megoldás. Puccshoz nem elég a hatalmi űr, szükség van államcsínyképes hadseregre is. Ki mondja meg azonban, hogy a pártszakadás hogyan érinti majd a tisztikart? Ahogy a civil apparátusok tagjainak, a katonatiszteknek is el kell majd dönteniük, hogy melyik utódpárthoz csatlakoznak; a helyzet aligha fog egyik napról a másikra tisztázódni. Aki puccsot kísérel meg, annak számolnia kell vele, hogy könnyen úgy járhat, mint nem egy argentin vagy bolíviai ezredes. Minél rendezettebb marad a civil élet a pártszakadás után, annál kisebb az esélye, hogy a hadsereg egyik-másik része vállalja ezt a kockázatot. Annál valószínűbb, hogy a hadsereg zöme a politikai semlegesség mellett dönt, és legfeljebb a szórványos puccskísérletek ellen lesz bevethető.
A helyzet kulcsa tehát a civil élet nyugalma: sikerül-e rendezett körülmények között eljutni a szabad választásokig. Ez talán elsősorban a politikai pártokon fog múlni. Hogy elkerüljék az ellenőrizhetetlenné váló hatalmi harcokat, felújíthatnák a nemzeti egyeztető tárgyalások intézményét. Nem biztos, hogy az MSZMP valamennyi utódpártja hajlandó lenne részt venni a folyamatos tárgyalásokon, de minél szélesebb volna az asztal, annál inkább elszigetelődnének azok, akik nem vállalják a békés egyezkedést. A tanácskozások célja nem újabb törvényjavaslatok alkotása volna, hanem csakis az, hogy kezelhetővé tegyék a vitás ügyeket, melyek az átmeneti helyzetben könnyen elmérgesednek. A tárgyalásoknak a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt kellene zajlaniuk.
A résztvevőknek ki kellene jelenteniük, hogy ragaszkodnak a békés átmenethez, és nem folyamodnak semmilyen fegyveres erőhöz a politikai küzdelmek eldöntése céljából. El kellene fogadniuk az egyeztető tárgyalásokat ellentéteik rendezésének fórumául. S ami a legfőbb, egyetértésre kellene jutniuk abban, hogy melyek legyenek a tömegmozgósítás szabályai a választásokig.
A gyülekezési szabadság és a sztrájkjog rendeleti korlátozása veszélyes precedenst teremtene, és könnyen visszafele sülhetne el – ezért kerülendő. Mégis elejét kellene venni a tüntetések és ellentüntetések egyre dagadó áradatának meg a vég nélküli sztrájkoknak, nehogy valóban úrrá legyen a káosz az országon. A pártoknak kellene megállapodniuk, hogy – választási gyűlések kivételével – átmenetileg nem rendeznek szabadtéri demonstrációt (vagy csak közösen, a demokrácia elleni, esetleges támadások visszaverése céljából). A szakszervezeteknek is – mind a függetleneknek, mind a SZOT-hoz tartozóknak – ígéretet kellene tenniük, hogy a választásokig nem hirdetnek sztrájkot. Cserében a kormány kötelezné magát, hogy nem dönt üzemek bezárásáról, és nem rendel el olyan áremelést, amely korábbi tervekben nem szerepelt. Ha emiatt rendkívüli hitelekre volna szükség, a kormány – esetleg a pártok támogatásával – tárgyalásokat kezdhet a Nemzetközi Valutaalappal, valamint a hazánk gazdasági megsegítésére összefogott nyugati államok vezetőivel.
A kormánynak egyébként is ki kellene nyilvánítania, hogy a választásokig a folyó ügyek vitelére szorítkozik: nem hoz politikai jelentőségű döntéseket, nem terjeszt az Országgyűlés elé sarkalatos jelentőségű törvényjavaslatokat – így a magyar állam nemzetközi szerződéseit sem módosítja (kivéve, ha a módosítás halaszthatatlan, és már korábban elhatározták). Ez a korlátozás a Szovjetunió vezetőit is megnyugtathatná: a hatalmi űr heteiben-hónapjaiban nem születik olyan döntés, mely visszavonhatatlanul megváltoztatná Magyarország nemzetközi státusát.
A külső nyugalom biztosítása érdekében kérni lehetne a Varsói Szerződés főparancsnokságát, hogy a parlamenti választásokig hazánk területén ne rendezzenek hadgyakorlatot, és magyar csapatokat ne vonjanak be más országok területén rendezendő hadgyakorlatba. Kérni lehetne a moszkvai kormányt, hogy a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok tartózkodjanak minden rendkívüli hadmozdulattól.
Ha az MSZMP szakadása megbénítaná miniszterek közötti rendes együttműködést, a kormány visszaadhatná megbízatását, és helyébe hivatalnok-kabinetet nevezhetnének ki. Ez a megoldás azért is célszerű volna, mert így a kormány hatásköre automatikusan leszűkülne az ügyek vitelére; nem kellene attól tartani, hogy a minisztertanács, ígéretei ellenére, pártpolitikai célok szolgálatába áll.
Az első lépések egyikeként ki kellene tűzni a parlamenti választásokat, méghozzá a lehető legközelebbi időpontra, hogy a politikai bizonytalanság állapota minél rövidebb ideig tartson. Érdemes volna mindjárt ezzel egy időben bejelenteni, hogy a kormány semleges megfigyelőket kér föl a választások tisztaságának ellenőrzésére.
Lesz-e valóban pártszakadás: ezt természetesen nem tudhatjuk. Valószínűbbnek látszik, hogy a személyes és a politikai kockázatok végül is visszariasztják az MSZMP jelenlegi vezetőit a szakítástól; egy szervezetben maradnak, és együtt csúsznak lefelé a pártjukkal. Ha azonban mégis bekövetkezik a pártszakadás, az ország nem lesz arra kárhoztatva, hogy tehetetlenül figyelje, ahogy eluralkodik a zűrzavar. A veszély persze nem lesz csekély. De ki mondja meg, mekkora veszélyt idéz az országra, ha mindenáron elejét akarják venni a szakadásnak? A kommunista párt egysége csak apparátusának hegemóniája alatt őrizhető meg. S hogy az apparátus mit akar, jól mutatja az MSZMP centrumának mind feltűnőbb megmerevedése.
- Beszélő [6]