Mi történt veled a felszabadulás után?
Nagyszombaton reggel megjelent egy fiatalember egy nyomtatott, kitöltött cédulával, hogy idézést kapok a Böszörményi úti volt csendőrlaktanyába, most rendőrtiszti iskola, tanúkihallgatásra. A Böszörményi úti rendőrlaktanyában bevezettek egy szobába, megkérdezték tőlem, hogy hogy hívnak, letartóztattak, levittek egy börtönbe, ahol rajtam kívül még kb. 50-en voltak. Aztán éjjel felvittek az I. emeletre, ahol eszméletlenségig összevertek.
Miért tartóztattak le?
Egyszerű a magyarázat. Rámfogták, hogy én vagyok az a bizonyos Hertelendy, aki csendőrtiszt volt.
Apáddal tévesztettek össze?
Tulajdonképpen én voltam saját magam apja. Hiába hivatkoztam égre-földre, minden elképzelhető dologra, hogy kérem, nem lehetek. Gondoljanak bele, az én koromban, hogy lehettem csendőr ezredes. De hiába volt minden mindaddig, amíg nem kaptam azt az utasítást, hogy ötödmagammal álljak neki és takarítsam ki a Böszörményi úti csendőrlaktanya bal oldali szárnyépületét. Ez az épületszárny volt valamikor édesapám hivatala. Az I. emeleten voltak az irodák. Felmentem oda söprűvel, lapáttal felszerelve és nekiálltam takarítani. Egyszer csak bemegyek az egyik teljesen üres helyiségbe, ahol a földön rengeteg szétszórt nyomtatvány, irat hevert. Ezt kellett összegyűjteni, összetakarítani, és szemétre hordani. Ahogy ott söprögetek, takarítok, a kezembe került ez a könyvecske. Lapozz csak bele, légy szíves!
Látom, benne van édesapád fényképe.
Akkor én ezt bemutattam. Így sült ki a tévedés, aminek a jutalma az volt, hogy kaptam többek között egy rettenetes pofont, hogy a másik falnál kötöttem ki. Mire, már fölbátorodva, megkérdeztem, hogy ezt miért kaptam most. Erre föl az volt a magyarázat, hogy ennél különbet érdemelnék, mondjuk azt, hogy agyonverjenek, mert hogy lehet valaki olyan megátalkodott gazember, csirkefogó, hogy beállítja magát csendőr ezredesnek. Mondom, könyörgöm, mást sem csináltam, mint tiltakoztam. Na de hát, hogy én nekik mennyi fölösleges problémát okoztam. Figyeljen ide, Hertelendy! Maga átvert bennünket a palánkon. Én kérem? Igen, maga. Mert maga ahelyett, hogy megmondta volna, hogy maga egy kis senki, maga hagyta, hogy mi foglalkozzunk magával. Üljön le oda az íróasztalhoz, és írjon egy jegyzőkönyvet! Én? Miért, nem tud írni? De. Akkor írjon! Mondom, mit írjak? Írja oda először a teljes nevét, írja oda, hogy mi volt az édesapja, aztán írja oda, hogy jobboldali szellemben nevelték. Zárójelben írja oda: pápai bencés reálgimnázium. Írja csak oda. Mondom, és most mit írjak még? Elvették a papírt, elolvasták, nézték egy darabig, írja még oda ezt az egy sort: hitt a német győzelemben. Mondom, könyörgöm, nem hittem. Hertelendy, már megint kezdi? Nem volt elég magának hat hónap? Akar még hat hónapot? Ilyen hülye maga, hogy ezért az egy sorért itt okoskodik? Írja csak oda nyugodtan, hogy hitt a német győzelemben. Mondom, ha csak ez kell. Odaírtam. Ezután levittek egy rendőrbíróhoz, név szerint Gábriss rendőrkapitányhoz, aki foglalkozásra nézve suszter volt. Elolvasta a papírt, rámnézett, azt mondja: maga eddig úr volt és nem dolgozott. Figyeljen ide, hat hónapra internálom. Azalatt megtanulja a munkát becsülni, és ha igyekszik, még lesz magából ember. Azt kérdezi tőlem: fellebbez? Mondom, nem. Na látja, maga a jövő embere! Mert ha most azt mondta volna, hogy fellebbez, egy évre elítélem. Elmehet! Hat hónapot töltöttem Budafokon az Elektromos Műveknél, internálótáborban, a Láng gépgyáros fiával, a Meinl vezérigazgatójával stb. Barakkban laktunk. Amikor letelt az internálás, a Kelenföldi Erőműtől kaptam egy levelet, az üzemi bizottság írta, hogy példás magatartásommal kiérdemeltem, hogy mint dolgozó vállaljak náluk munkát. Én elvégeztem Jalsoviczkynél a technológiát, a gőzkazánok kezeléséről letettem a vizsgát, a Kelenföldi Erőmű főgépésze személyesen foglalkozott naponta velem. Később aztán felvittem az Elektromos Műveknél egészen a revizori állásig.
Mint internált milyen munkát végeztél?
Kazántisztítás, szénkirakás, majd mészkirakás. Később voltam turbinagépész, kazánfűtő, szóval végigjártam az iskolát. Sőt voltam élelmezési vezető is. Amikor kihirdették, hogy akinek érettségije van, az jelentkezzen, akkor kiemeltek, és úgy kerültem az árameladási osztályra, az Eskü térre.
Mit csináltál ott?
A pénzbeszedők teljesítménybérben dolgoztak. Az volt a feltétel, hogy aki a számlán egy hibát elkövet, annak tíz számlát vonnak le a munkájából. Két helyen föl kellett tüntetni az óra leolvasási idejét a számlán, és tekintve, hogy nem fizetett mindenki azonnal, a kifizetés napját is. Én azt mondtam, a számolásban nem lehet hiba, se a vállalat hasznára, se a fogyasztók kárára. Tehát ahol lemaradt egy dátum, leüzentem a portára, hogy X pénzbeszedőt küldjék fel az irodába. Amikor feljött hozzám, mondtam neki, kolléga úr, nézze csak meg ezeket a számlákat, nézze csak át, hol a hiba. Utánanézett, végül rájött, hogy hiányzik egy vagy két dátum. Azt mondtam neki, nézze, itt az indigó, javítsa ki. Kivétel nélkül mindenkivel megtettem ezt. Az egyik feljelentett. Összeült a fegyelmi bizottság, és megállapították – hogy hogyan, fogalmam nincs –, hogy 15 000 Ft-tal megkárosítottam a népgazdaságot, és megelégszenek azzal, hogy elbocsássanak, holott megérdemelném, hogy méltó helyemre kerüljek. És elbocsátottak. Igen ám, de ez azt jelentette, hogy beírták a munkakönyvembe, és el kellett mennem az Üllői útra, a köpködőbe.
Mi az a köpködő?
A munkaközvetítő. Itt csak büntetőállásba kézbesíthettek ki. Tehát elküldtek a vágóhídra. Amikor megjelentem a felvételi irodában, tetőtől talpig végigmértek, és azt mondták nekem, hogy mondja, elvtárs, evett maga már nyers húst? Mondom, még soha. Nem kellett még, de kérem, ha kell, majd megpróbálom. Nézze elvtárs, itt próbálni nem kell. Minekünk olyan ember kell, aki a nyers húst is megeszi. A másik dolog pedig, hogy maga képtelen egy fél marhát a vállán elvinni. Köszönjük szépen, adja ide a papírját, ráírták, hogy itt volt, elvállalta, nem felelt meg. Alászolgája. Erre elküldtek a hengermalomba, a Soroksári útra. Ott azt mondták, barátom, itt vagonból kell 80 kilós zsákokat kirakni, berakni, maga édesem, erre képtelen. Köszönjük szépen, itt volt, rendben van, nem tudjuk használni, elmehet. Kiküldtek Kőbányára a kőgyárba. Az orvos azt mondta, uram, nézzen csak ki az udvarra. Kinéztem. Azt mondja, látja azokat a „malomköveket” ott. Mondom, igen. Nahát, azt mondja, ilyeneket kell emelni, meg elmozdítani. Maga erre képtelen. Hát, mondom, eddig még nem csináltam. Azt mondja: minálunk nem is fogja. Megírta a papírt. Visszamentem a köpködőbe, ott azt mondták, nézze kérem, maga mindenhova elment, mindent elvállalt, használni nem tudják, tudja mit, hozzon egy állást, ahol fölveszik, kikézbesítjük. Elmentem a fürdőigazgatósághoz a Gellértbe. Éppen kellett Csillaghegyre egy ember kabinosnak. Kikézbesítettek. Kimentem oda, mondtam, hogy laknom is kell, mert az első feleségemtől elváltam. Azt mondták, jó, adnak szobát is, mindent. Volt ott egy öreg fürdővezető, azt mondja, mondja, fiatal barátom, tud maga úszni? Mondom, tudok. Na jól van, azt mondja, éppen nincs úszómesterem, maga jó lesz úszómesternek. Egy egész szezont ott töltöttem.
Mihez kezdtél azután?
Elmentem jelentkezni a földalattihoz. A földalatti vasút Szent István téri föld alatti telepén egy régi cséplőgéppel, egy lokomotívval fűtötték a fürdőszobákat. Ugyanis a keszonosoknak kötelező volt a gőzfürdő, hogy a pórusok kitáguljanak és a bennük lévő sűrített levegő kijöjjön belőle. Lakner Dénes volt a fő-építésvezető, annak a bizonyos gyermekszínházas Lakner bácsinak a fia. Meg kell mondanom, hogy tip-top úriember volt, nagyon rendes fiú. Elmegyek a földalattihoz, jelentkezem, és a munkavezető kivisz a lokomotívhoz. Nekem elég jó iskolám volt a Jalsoviczkynél, aki komoly szakember volt. Mondom a művezetőnek, hogy kérem, művezető elvtárs, én ezt a konstrukciót nem tartom jónak. Azt mondja nekem, kérem szépen, maga most jön ide és máris okoskodik. Kérem szépen, rendben van, én nem vitatkozom, majd megpróbáljuk. A vége az lett, hogy rájöttek, hogy bizony a lokomotív nem ér semmit. Nem képes annyi meleg vizet termelni, mint amennyire szükség volt. Pár száz embernek kellett zuhanyozni. A lokomotívot megszüntették, vele együtt én is feleslegessé váltam. Mentem Lakner Déneshez, mondom, fő-építésvezető elvtárs, tessék nézni, én nagyon nehéz körülmények között vagyok minden vonatkozásban, két fiam van, a családi körülményeimmel is problémáim vannak, és most itt is, mert nem tudom, hogy mi lesz velem. Azt mondja, nézze, le akar menni a keszonba? Hát, mondom, kérem, ha lehet, le. Elmentem orvosi vizsgálatra, ahol azzal fogadtak az orvosok, hogy barátom, öngyilkos akar lenni. Mondom, eszem ágában sincs. Azért, mert ha öngyilkos akar lenni, akkor ha a Margit hídról vagy Lánchídról a Dunába ugrik, az sokkal hatásosabb, mint ez. Mondom, nem akarok öngyilkos lenni, dolgoznom kell, mert a család stb. Megvizsgáltak tetőtől talpig, és megállapították, hogy alkalmas vagyok. Visszamentem a telepre, a fő-építésvezetőnek bemutattam a papírt, azt mondja, rendben van. Kérdezi tőlem, hogy Hertelendykém, hova osszam be magát? A vájári munka az magának nehéz. Figyeljen ide, menjen maga a szállítókhoz! Csilléket tologat, az majd megy valahogy. Hát jó. Az első leszállásom borzalmas volt, sose felejtem el, kirepedt a dobhártyám, a mellettem ülő keszonos csupa vér lett. A földalattinál dolgoztam egész addig, amíg el nem követték azt a szörnyű marhaságot, hogy aláfúrtunk a Filmmúzeumnak. Az Budapest egyik legnagyobb bérháza, és úgy van építve, hogy van egy alagsor, alatta vannak a lakók pincéi, és a pince alá építették a háború alatt az óvóhelyeket. Igen ám, csakhogy mi erről nem tudunk. Az egyik nap a keszonmester kiadja nekem az utasítást, hogy Laci, előremész a zsiliphez, intézkedni, hogy a csillék folyamatosan jöjjenek le, mert megkezdjük a termelést, és állandó munkaversenyben voltunk, egyik brigád a másikat múlta fölül. Én elindulok előre, megyek olyan 10 métert, egyszer csak egy irtózatos detonáció. Engem odavágott a sínek közé, de úgy, hogy abban a pillanatban megszűntem létezni, 10 óra múlva ébredtem fel a gyógyzsilipben, mellettem két doktor alsónadrágban, meztelen felsőtesttel. Sakkoztak. Mikor megmozdultam, az egyik orvos odafordult. Na, Hertelendy szaki, fél lábbal a sírban volt, de most már nincs semmi baj. A lényeg az, hogy 16 keszonos társamat úgy kisimítottak, mint ez a terítő. Ha nem küldenek előre, én is ottmaradok. Utána betegállományba kerültem, és elkezdődött a kálvária, egyik kórházból a másikba jártam. A Balassa utcai klinikán volt egy kiváló orvosom, nagyon nagy gonddal, odaadással foglalkozott velem, bár halvány sejtelme se volt a betegségem tulajdonképpeni mibenlétéről. De minden elkövetett, amit megtehetett.
Milyen tüneteid voltak?
A földalattinál az volt a gyakorlat, hogy 9 óra volt a munkaidő, ebből 6 órát töltöttünk föld alatt munkával, 1 óra volt a ki- és bezsilipezés, tehát a keszonba való bemenetel és a keszonból való kijövetel, és 2 óra kötelező várakozási idő volt azért, mert ez volt az a kritikus idő, amikor fellépett a presszió. Egy alkalommal, amikor öltözködtem, egyszer csak a várakozó dolgozótársaim rámszólnak, hogy Hertelendy szaki, mi van magával? Mondom, miért? Végignéztem magamon, meztelen voltam, és azt láttam, hogy a hasam úgy emelkedik föl, mintha pumpáltak volna. Pillanatok alatt úgy néztem ki, mint egy terhes nő a szülés előtti órákban. A látványtól kivert a veríték. Természetesen azonnal mentek a telep orvosához, hogy baj van. Ilyenekre csak egy segítség volt: vissza a zsilipbe. A felszínen volt egy hatalmas henger, amiben ugyanazt a nyomást idézték elő, ami a keszonban volt lent a föld alatt. A zsilip falán volt egy nagyon vastag vízcsap, ezen a csapon eresztették be a sűrített levegőt. Amikor a zsilipben a nyomás elérte a munkatérbeli nyomás szintjét, akkor ez az ajtó magától kinyílt. De csak akkor lehetett kinyitni, ha azonos volt a nyomás. Betettek ebbe a zsilipbe, előállították ezt a nyomást, aminek következtében aztán helyreállt a normális állapot. Akkor rendbe jöttem. Ez ilyen haspresszió volt. Ahol ez a presszió fellépett, ott helyi bénulást idézett elő. Tehát karon, lábon stb. De ha Isten ne adja, ez a légbuborék az agyban vagy a szívben kerekedett, akkor az egyenlő volt az azonnali halállal.
Kikkel dolgoztál együtt?
A földalatti úgy festett, mint egy idegenlégió. Ott a katolikus paptól a vezérkari tiszten át a kulákgyerekig minden megtalálható volt. A szakmunkások olyan bányákból elbocsátott bányászok voltak, akik valamilyen oknál fogva ott nem voltak kívánatosak. Tehát nagy volt a szájuk vagy ilyesmi. Ezek dolgoztak a földalattinál mint vájárok és ácsok. Tehát a szakmabeliek, akik valamit értettek a dolgokhoz, ezekből kerültek ki. Egyszer tervbe vették, hogy a Szovjetunióból hozatnak fúrógépeket. Ezek a gépek meg is érkeztek. Egy-egy ilyen fúrópajzs, fúrógép kb. akkora volt, mint egy T–34-es tank. Úgy is festett, mert az a fúrócső, aminek a végén volt a marógömb, az úgy nézett ki, mint egy ágyúcső. Ilyen gumi hernyótalpakon közlekedett. Ezeket a gépeket alkatrészekben szállítottuk le a föld alá, és a föld alatt lettek összeállítva. Mikor aztán nekivittük a falnak, akkor kisült, hogy ezek a gépek itt nem használhatók, mert a moszkvai sziklás talajhoz voltak tervezve, a pesti talaj pedig olyan volt, mint a hamu. Zsíros márga.
Mikor történt a baleseted a földalattinál?
1955-ben.
Mennyi ideig voltál betegállományban?
Egy évig jártam a kálváriát, egyik kórházból ki, a másikba be.
Mihez kezdtél, amikor elbocsátottak?
A második feleségem vett a pártfogásába. Ő egy nagyon előkelő erdélyi családból származik, Czecz lány, az édesapjának a nagyapja volt az a bizonyos Czecz János, aki a szabadságharcban a Bemnek volt nem is tudom mije és aki később a szabadságharc leverése után Argentínába emigrált és ott megalapította a térképészeti intézetet és az argentin Katonai Akadémiát. Pár évvel ezelőtt leplezték le a szobrát Buenos Airesban. A feleségem a vendéglátóiparban dolgozott, a IX. kerületben, mint pénztáros, 25 éven át. A fizetése elég alacsony volt, de nagyon sok volt a mellékes. Ő egy ún. apák boltjában[SZJ] volt pénztáros, és a munkásember az gavallér, ha pénze van, és ha megy a pénztárhoz, hogy kér egy féldecit vagy egy korsó sört, akkor a visszajáró pénzt nem fogadja el. Vagy pedig megkérdezi, hogy kérem, maga nem akar valamit inni? Természetes, hogy a pénztárban nem lehet inni, de hát azért a pénzt otthagyja. A feleségem nem engedett engem dolgozni, hanem azt mondta, hogy sokkal jobb, ha itthon maradsz és a távollétemben ellátod a háztartást.
A forradalmat itt éltem meg, ebben a házban. A házban lakó párttagok mind elmenekültek Nyugatra. A környéken mindenki csodálkozott, hogy hogy lehetséges az, hogy ilyen emberek elmentek, ezzel szemben én maradtam. Erre csak azt tudom felelni, amit az unokahúgom révén rokonom, Széchenyi Zsigmond mondott, mikor megkérdezte tőle egy újságíró, hogy nem gondolt soha arra, hogy elhagyja az országot, hiszen jómódú és rendkívül befolyásos arisztokrata rokonai élnek külföldön. Mire Széchenyi azt felelte, hogy a Zsiga az menne, de a Széchenyi nem engedi.
A forradalom napjaiban mit csináltál?
23-án délután Lujzikával Pesten beszéltem meg randevút. A 12-es autóbusszal mentem, amikor a Szent István körúton, a Nyugati pályaudvar közelében, fölvonulók jöttek, egyetemisták vonultak a Margit híd felé. A Visegrádi utca sarkán az I. emeleten egy ügyvédi munkaközösség van, aminek az erkélyéről Rákosi kivágott fejét eresztették le egy kötéllel a nyakában. Én az autóbuszban álltam, érthetetlen volt számomra a szituáció. Emlékszem, hogy előttem az ülésen egy ávós tiszt ült egyenruhában, és a sapkája alól veríték csurgott végig az arcán. Aztán a Kossuth Lajos utcában, miután találkoztam Lujzikával, teherautók száguldoztak, rajtuk fiatalemberek kiabáltak, zászlót lengettek. Végigmentünk a Petőfi Sándor utcán a Vörösmarty térre, hogy autóbuszra szálljunk, ott röpcédulát osztogattak, amin rajta volt a 16 pont. De valahogy nekem olyan furcsa érzésem támadt. Mondtam Lujzikának, hogy siessünk haza. Lényeg az, hogy ki se mozdultam a házból egész idő alatt. Semmiben nem vettem részt, nem is lettek következményei a dolognak.