1989 őszén a gdyniai fesztivál vetítőjében a félmúlt idéződik meg. A vásznon 1980 eseményei peregnek. A dokumentumfilmek a Szolidaritás létrejöttével, a sztrájkokkal, a játékfilmek a december 13-án kihirdetett szükség- (hadi-!) állapottal foglalkoznak.
A tematikai áttörés természetesen nem előzmények nélkül való. Az egyre erősödő politikai vonulat első markáns darabjai már 1981–82-ben elkészültek Andrzej Wajda „X” Stúdiójában. (A stúdiót a kulturális kormányzat gyorsan be is záratta, az itt készült filmek többségét pedig betiltotta.)
Az utolsó tiltott film
A tiltó rendelkezésekkel a történelmi kontinuitásukból kiemelt filmeket, egyediségüktől, lényegüktől fosztották meg. A művek azonban sajátos étetet kezdtek élni: „szájhagyomány” útján bekerültek a köztudatba, profán, illetve politikai mítosz képződött köréjük.
Ryszard Bugajski filmje, a Kihallgatás az ötvenes évek fordulóján, 1948–53 között játszódik. A hadiállapot idején forgatott, 1982-ben elkészült film középpontjában a koncepciós perek rendezésének metodológiája, s a következmények bemutatása áll. A film rideg, steril képi világa a cselekvések, hétköznapi történések, gesztusok mögé irányítja a néző figyelmét. A kínzások, az embertelen börtönkörülmények naturális és mégis visszafogott ábrázolásával a rendező a belső változásokra, a lélek megtörésének stációira koncentrál.
Krystyna, a fiatal színésznő egy éjszakai mulatozás után a börtönben találja magát. Még nem tudja, hogy évekre megszűnt számára a szabad élet. Nem különleges jellem, egyszerű, hétköznapi ember, aki az élet-halál helyzetben hőssé magasztosul. Kálváriája: az ártatlan ember bűnhődése azért, amit nem követett el. A súlyos, sötét premierplánokat éles, fehér fények hasítják szét, drámaian érzékeltetve a szenvedést. Az emberi arc tükörként mutat minden változást: zavart, bizonytalanságot a kínzók arcán, és lassú halált Krystyna eltompult tekintetében. A tipizálás, a jellemzés leggyakoribb eszköze a filmben a fiziognómiai változások bemutatása. A kihallgatások közelképét csak a kínzások totáljai törik meg.
Bugajski nem kegyelmez hősének. Miután sorra kiállta a fizikai és lelki megpróbáltatásokat – kész csoda hogy szervezete egyáltalán még működik –, vallatója megerőszakolja. Az utolsó jelenetben Krystyna a szabadulás után kislányával megy fel a lépcsőn régi otthonába. A gyerek az apját szólongatja. Nem tudjuk, hogy ott fenn várja-e őket valaki…
Bugajski jól szerkesztett, hatásos filmje művészi tett, melynek modellértékét főleg történeti vonatkozásaiban kereshetjük.
Szamizdat filmek
E filmek alkotói – a Dokumentum Stúdió munkatársai; gdanski független filmesek, akik annak idején azonnal rögzítették a fontos politikai eseményeket, demonstrációkat, tárgyalásokat, sztrájkokat, megtorlásokat. Az erőszakot, a manipulációt leleplező művek mozgósító funkciója mára ugyan elhalványult, de megmaradt tényrögzítő, felhívó szerepük. Legfőbb témájuk: a Szolidaritás.
Az 1980-as gdanski hajógyári sztrájkról készítette Munkások ’80 című filmjét Andrzej Chodakowki és Andrzej Zajczkowski. Augusztus. A tárgyalások közvetlen politikai célja a szociális követeléseken túl a független szakszervezet elismertetése. A recsegő hangszórókból vég nélküli szócsaták áradnak, a vásznon elgyötört arcok – fekete-fehérben. Lech Walesa szinte mindenütt jelen van. S bár ’88-ban már kompromisszumokat készít elő (a dokumentumkockákon is ritkábban bukkan fel), itt még keményebb, harcosabb, nagyformátumú politikusként látjuk. Ügyesen taktikázik – ellenfele soha nem tudja meg, hogy a sztrájk lendülete apadóban van.
A Ballada a sztrájkról (Piotr Bikont, Leszek Dziumowicz) hasonlít a Munkásokra. A jelentősebb eltérések a technikából adódnak. A videokamera szemérmetlenebbül leskelődhet, s még azt is meg tudja mutatni, amikor „rajtakapják” az embert. A kép meglódul: egyenruhák tűnnek fel, lábak, karok mozgásban, rendőrségi autó belseje, folyosók, hivatali szobák, egy kihallgatás résztelei – eddig meg nem örökített helyszínek, személyek: a végrehajtó hatalmat láthatjuk működés közben.
Bohdan Kosinski az emlékezésnek szentelte alig tíz perces filmfohászát. A Hívunk benneteket! esti felvétetem hatalmas tömeg gyülekezik a gdanski „három keresztnél”. A fáklyatengerben könnyező arcok. Gyászszertartás – koporsók nélkül. A halottakat lélekben idézik meg. Hívunk benneteket – a ’68-as poznani vérengzés ártatlan áldozatait!
A „sztrájkműfaj” kétségkívül legsikerültebb darabja a Bányászok ’88 (Andrzej Piekutowski). Az előbbi filmek spontán képi ötletei itt tudatosan szerkesztett kompozíciókban, ritmikus sorokban jelennek meg. Hús-vér emberek vitatkoznak a hangszórók előtt, s ha kell, csillékből barikádot emelnek. Megrázó interjúk, lírai képek a vágatokban alvókról, az erőszakkal eltávolított hozzátartozókról: a rendőrök kíméletlenül taszigálják a lányokat, asszonyokat, gyerekeket.
És a sztrájk folytatódik tovább…
Az Állapot
A hadiállapot idején játszódó új lengyel filmek címei jelképesek: Lelkiállapot (Krysztof Tchórzewski); A félelem állapota (Janusz Kijowski); A birtoklás állapota (Krysztof Zanussi; Üvölteni szeretnék (Jacek Skalski); Az utolsó komp (Waldemar Krzystek). A dokumentatív igényű vagy drámaian túlfűtött műveket a szó közvetlen és szimbolikus értelmében is joggal nevezhetjük állapotfilmeknek. Rendezőik hasonló fikciós modellben – de különbözőképp stilizáltan mutatják be a kilenc évvel ezelőtti eseményeket, a lengyel társadalomban végbemenő változásokat. A filmek világa, cselekménye, jelképrendszere sokban hasonlít egymáshoz.
A Lelkiállapot hősnője a gdanski kikötőből (emblematikus jelentés!) indul vitorlás hajóval világ körüli útjára – közben pedig itthon az Állapot mindent megváltoztat. A Barátait zaklatják, gyakoriak a házkutatások, letartóztatások, az utcán katonai járőrök cirkálnak. Nem tudni ki, miben bűnös. A vitorlásklub baráti körét szétrombolja az erőszak.
Hasonlóan zárt közösségben játszódik a Félelem állapota. Főszereplője, a tehetséges, fiatal színész ellenzéki konspirációba keveredik. A rendező szürreális visszaemlékezésekkel és színházi betétekkel stilizálja művét. A krimire emlékeztető cselekmény legsikeresebb jeleneteiben a rendező aprólékos gonddal mutatja be a megfigyelői, lehallgatói, besúgói lánc működését. A hősök feltűnően gyakran néznek ki az ablakon. Ilyenkor a jelen történelmét látjuk – videoképernyőn.
Az Üvölteni szeretnék című filmben szintén találkozhatunk ilyen dokumentumbetétekkel. Például: a rendőrségi rohamkocsi a tömegbe hajt, embereket gázol halálra (a felvétel 1970-ben készült). A kollektív erőszak természetét a téli éjszakában cirkáló katonai járőrök, igazoltatások, házkutatások, elhurcolások (mintegy epitethon ornansok) képsoraival rajzolja meg az elsőfilmes rendező. Ismétlődő jelenetekben narratív funkcióval egészíti ki a rész-egész viszonyát; a közeliek (csizmák, fegyverek, sisakok, gumibotok) a maszk mögé bújt hatalom kifejezőjévé válnak. Az erőszakos, külső történésekkel szemben a lakótelep sivár világában csak a szerelmes, páros magány jelent védelmet a két hős számára. Míg a fiút be nem hívják katonának…
„Furcsa pár” Zanussi új filmjének két főszereplője. A korábban cenzorként dolgozó nő és a nála jóval fiatalabb egyetemista szerelme lassan halad a kamaradráma végkifejlete felé. A szűk térbe a külvilág, a politika a szavakon át szűrődik be.
Ezeknek a filmeknek a hősei a külvilág elől menekülő, mind zártabb térbe kényszerülő értelmiségiek. Egy részük tudatos forradalmár, többségük azonban nem akar aktívan részt vállalni a politikából. Az Állapot idején azonban nincs hova visszahúzódniuk. Szóval, tettel – de állást kell foglalniuk.
Az események hátteréből keveset tudhatunk meg, a művek elsősorban érzelmekre hatóan építkeznek. Tudjuk, hogy azért minden második embert nem vitték el, s most mégis úgy tűnik mintha… A filmek elnagyoltságának egyaránt oka az indulatok hirtelen felszabadulása, az egyre romló gazdasági, politikai helyzet és a fásultság.
Háromszáz mérföld az égig
Maciej Dejczer megtörtént esetet feldolgozó filmje friss és fájó sebeket tép fel. 1985-ben egy 12 és egy 15 éves lengyel fiú kamionba rejtőzve Svájcba szökött. Dejczer hangulatilag túlfokozza és szociografikus irányba tolja el a cselekményt – a valóság mélyebb bemutatásának érdekében. Az új nemzedék menekülési kényszere külföldre, a válsághangulat és a diszkriminációs mozzanatok a mai lengyel valóság tragikus jellemzői. Hiszen milyen tragikus, amikor a filmbeli apa (egykor tanár, most vályogvető) azt mondja külföldre szökött fiának a telefonba: Ide ne gyere haza, fiam…
- Film [6]