Tamás Gáspár Miklósnak
A történelem kritikus pillanataiban gyakran előfordul, hogy hosszú ideig nem vitatott eszmékről hirtelen felfedezi nem azt, hogy tévesek, hanem hogy használhatatlanok; és akkor csaknem mindenki látja, hogy ellentmondanak a józan észnek. Még a szerény szellemi képességekkel rendelkező emberek is egyszerre ráébrednek, hogy az eddigi feltételezéseknek nincs alapjuk. Ez történik manapság majd mindegyik kommunista országban.
Bámulatosan egyszerű dolognak tűnik persze nagy becsben tartott elméleteket felborítani, amikor már nem felelnek meg az idők követelményeinek. De mihez kezdjünk egy olyan eszmével, amely talán sohasem felelt meg e követelményeknek, és amelyet társadalmi megbecsülés vagy jóváhagyás sohasem szentesített? Mert erőszakban fogant rezsimek igazolásaként kezdte, szinte az egész társadalmat átható terror hivatkozási alapjaként, később pedig az éppen aktuális pártpolitikát támogató gumiideológiaként folytatta, végül unalomba fulladva képmutató politikai szólamokat kísérő üres locsogásként fejezte be pályafutását. A marxizmus–leninizmus ugyanis befejezte pályafutását. És köszönhetően annak, hogy az eszmét legkövetkezetesebben valóra váltó uralmi formának a sztálinizmus bizonyult, míg a társadalom szabadabb életét biztosító engedmények mindig az eszme rovására következtek be, a kommunista teóriát felborítani sem nagyon kellett – összeomlott magától is.
A kormányzás persze különösképpen függvénye a szakadatlan változásoknak. A belső dinamizmust és társadalmi egyetértést nélkülöző pártállamok számára érthetően átokszerűek e változások. Annak a közismert ténynek tehát, hogy a kommunista politika – leplezetlenül vagy leplezetten – a valóságot próbálja megerőszakolni, egyenes következménye az, hogy a párt és a társadalom rendezetlen, időnként katasztrofális viszonyának történetében a terror, a kényszer, a tehetetlenség és a tespedés korszakai váltakoznak. Joggal vetődik fel a kérdés: mi jöhet még ezek után?
Tempus omnia revelat![SZJ] A távoli jövőt megjósolni nem lehet, a közeljövő homályából azonban különös dolgok körvonalai rajzolódnak ki. A helyszín a kommunista engedékenységből eddig példát adó Magyarország, mely a Kádár-éra „letűntével” nemcsak új vezetői korszakába lépett, de egy új kommunista modell kialakulásának színterévé is válhat.
A reformok problémája
Ma még nem tudjuk, hogy az országos pártkonferencia voltaképpen milyen szerepet játszott az MSZMP túlélésért folytatott harcában. Mindenesetre az már nyilvánvaló, hogy a reform jelszava első helyre került a párt retorikai sikerlistáján, amiből persze messzemenő következtetéseket nem vonhatunk le, mivel az értekezlet állásfoglalása hemzseg a semmitmondó általánosságoktól, ködös, helyenként sanda célzásoktól és az oly jól ismert mellébeszéléstől. Akik arra számítottak, hogy a párt alapvető politikai reformokat jelent be, nagyot csalódhattak. Az üres közhelyek tömegében minduntalan ismétlődő szavak a határozatlan alanyokhoz tapadó kell és kellene; lényegbevágó konkrét módosításokról azonban szó sincs. Miközben a vezetés szolid önkritikát gyakorol, és a közvélemény állítólag iránta táplált bizalmának csökkenéséről tudósít, fennhangon kijelenti, hogy az MSZMP – „…a magyar társadalom fejlődéséért vállalt történelmi küldetésének” megfelelően – lassanként a „nép pártjává válik”, már csak azért is, mert a „magyar nép döntő többsége a szocializmusban látja a nemzet jövőjét…” Finoman szólva; azt nem tudjuk, hogy a magyar nép miben látja jövőjének zálogát, azt viszont állíthatjuk, hogy az értekezletet kísérő általános érdeklődés inkább Kádár és garnitúrája sorsának, semmint a várható politikai reformoknak vagy az úgymond sorsszerű egypártrendszer megerősítésének szólt.
A reformhangulat azonban nem annyira a vezetés retorikáján, mint inkább a párttagságon és a sajtón mérhető le. A piacgazdaság mind erősebb igénye, a bankok és az értékpapírok szerepének növekedése akkor ért első jelentős állomásához, amikor reformközgazdászok felvetették a piacot mozgató és szabályozó központi pénzintézmény fontosságát. A tőzsde rehabilitálása gyakorlatilag megtörtént, a kérdés most már az, hogy mikor nyitják meg újra.
Nyilvánvaló, hogy korszerű hitelrendszer és néhány alapvető gazdasági intézmény megteremtése önmagában nem elég, ha nem kíséri őket a költségvetéstől független modern bér- és társadalombiztosítási rendszer kiépítése. De mindez keveset ér, ha megmarad domináns szerepében a központi adminisztratív irányítás. A tőkét nemcsak bizalmatlanná tehetik, egy idő után visszavonulásra is késztethetik az olyan intézkedések, amelyek bár magánszemélyeknek is lehetővé teszik értékpapírok vásárlását (esetleg korlátozott börzemanővereket is engedélyeznek majd a számukra), a tulajdonost kirekesztik a döntésekben való részvételből. A reformok problémája többek között abban áll, hogy a gazdaság liberalizálása összeegyeztethetetlen az állam nyomasztó súlyával, tulajdonosi és rendelkezési jogkörének bénító hegemóniájával, legfőképpen pedig az éppen aktuális politikai megfontolásnak diktátumával. Ha a változások azt jelentik, hogy szolid haszon vagy kamat ígéretével a rezsim bűvészei az állampolgárok pénzét csalogatják elő, deficites vállalatokat pedig szanálnak, a tőke gazdájának ellenben továbbra sem adnak szót, a reform rövid távon is bukásra van ítélve.
A vezetés legfőbb gondja nem a vállalkozási rendszer gazdasági és jogi feltételeinek bővítése, hanem a jelek szerint az, hogy miként egyeztesse össze a vágyva vágyott piacgazdaságot a fennálló politikai rendszerrel, amely a jelenleginél lehet rugalmasabb, pluralista demokrácia azonban, a szó nyugati értelmében, nem lehet. A pártkonferencia állásfoglalásában szereplő mondat – „A néphatalom érvényesülésének és gyakorlásának feltétele és eszköze a párt vezető szerepére épülő szocialista pluralizmus” – erre utal. Úgy tűnik, a pragmatikus kommunisták szeme előtt egy kelet-európaizált kelet-ázsiai modell lebeg. Nem a finnlandizálás, hanem – nevezzük így – a thailandizálás[SZJ] felé kacsingatnak, annak külpolitikai hozadékát természetesen mellőzve; és sajnos nem alaptalanul. A magyar társadalom jelenlegi állapotából éppenséggel következtethetnek arra, hogy a kommunista párt uralmának és vele a tekintélyuralmi rendszernek a modernizálása nem összeegyeztethetetlen a vállalkozói szabadságra épülő, de valamilyen formális szakszervezeti mozgalmat is eltűrő gazdasági élettel. Ennek persze nemcsak olyan feltételei vannak, mint a hatékony pénzügyi szervezetek, modern oktatási rendszer, erőteljes középosztály létezése, hanem az is, hogy az eddigi antidemokratikus politikai rendszer képes legyen átalakulni egy – a valódi sajtószabadságot, a független bíráskodást, illetve a jogállamiságot továbbra is nélkülöző – áldemokratikus rendszerré. A kérdés ugyanis ekként hangzik: van-e még esélye a kommunista pártállamnak „hosszú” távon? A válasz: thailandizálás esetén talán, anélkül valószínűleg nem. Az előbbi megvalósulása a kisebbik rossz, az utóbbi bekövetkezése a nagyobbik, ha az összeomlást „rendcsinálás” követi majd.
A szocialista pluralizmusnak nevezett pszeudodemokrácia eléréséig a rezsimnek igen nehéz bel- és külpolitikai problémákkal kell szembenéznie. Amíg ezek nem oldódnak meg, a magyar változások nem válhatnak modellé.
A folytonosság problémája
A magyar átalakítás kulcskérdése, hogy az új vezetés milyen mértékben számol le elődje politikájával. Az a szokás, hogy az új vezető mindig elődje rovására alakítja ki saját képmását, az ő hibáit pellengérre állítva erősíti pozícióit, nem egyszerűen tradíció a kommunista országokban. Több annál: egyfelől az informális vezetésváltás követelménye, hogy az új garnitúra a történelminek nevezett hibák áthárítása után tiszta lappal indulhasson, másfelől a propaganda szabálya, hogy az új garnitúra így hangsúlyozza újdonságértékét. De amíg például a Szovjetunióban szinte gátlástalanul lehet szidni azokat, akiknek hibáit ki kell javítani, úgymond tiszta forrásból merítve, a rendszeralapító Lenin eszméiből, addig ez Magyarországon jelenleg majdnem lehetetlen, hiszen az előd, akit szidni kellene, azonos a rendszeralapítóval. A Grósz-kurzus nem számolhat le Kádárral úgy, ahogyan Kádár leszámolt Rákosival, illetve Gerővel. A helyzet fonákja: se vele, se nélküle.
A folytonosság első problémája, hogy valamilyen formában mégis szakítani kell a korábbi kurzussal; ezt diktálják a kommunista hatalomgyakorlás törvényei. Ugyanakkor a kontinuitást sem lehet következmények nélkül megbontani. A legszívesebben persze mindkettőt megtenné a vezetés, de ez a manőver egyszerűen képtelenség. Az átmeneti eredmények ellenére harminc év politikája vezetett a válsághoz. Nem lehet azt mondani, hogy volt egy jó Kádár meg egy rossz Kádár: a „jó” megmentette a rendszert, aztán „rossz” lett, és elrontotta az egészet. Egyáltalán: egy ilyen állítást csak akkor kockáztathatnának meg, ha felülvizsgálnák a hatalomgyakorlás rendszerét is. Márpedig ez jelenleg elképzelhetetlen.
A folytonosság második problémája, hogy a rezsim számára Kádár – jelkép. Hogyan lehet egy monumentálissá lett szobrot ha nem is ledönteni, legalább összezsugorítani és félretenni? – ez a kérdés. A rezsimnek mindig is hízelgett a nemzetközi sajtó közhelye, miszerint az úgynevezett magyar útmodell a kommunista országok számára. A pártértekezlet állásfoglalása természetesen igyekszik életben tartani ezt az aszott legendát, amikor így ír: „Hazánk kedvező nemzetközi megítélését mindenekelőtt szocialista építőmunkánk eredményeivel és reformpolitikánkkal, az erre épülő nemzetközi tevékenységünkkel vívtuk ki, s ezzel őrizhetjük meg a jövőben is.” Ebben a propagandamondatban minden szó mögött ott van Kádár személye a maga nyomasztó súlyával.
A folytonosság harmadik problémája, hogy Kádár még él. Az a vezetés, amely ebben a rezsimben előre akar lépni, csak egyet tehet: hátrafelé rúgnia kell; ez a kommunista politika egyik nagy vívmánya. De bele lehet-e rúgni a kiszemelt áldozatba és a nevével fémjelzett politikába, amikor az illető arra van kárhoztatva, hogy egy díszpáholyban várjon egyéni és történelmi sorsára?
A folytonosság negyedik problémája, hogy az új garnitúra, amennyiben általános támadást intéz majd Kádár ellen, mihez kezd az esetleg meginduló lavinával, amely menthetetlenül elsöpörheti a rezsim ’56-tal kapcsolatos ítéleteit. A változások együtt járnak szilárdnak hitt vélemények megváltozásával. Kádár jelképes, majd valóságos temetésén tehát nem lehet az ő felfogásában megtartani a halotti beszédet, amelyben ’56 ott fog szerepelni. A forradalom vérbe fojtása, százak kivégzése, ezrek, tízezrek bebörtönzése, meghurcolása és megbélyegzése megkerülhetetlen és rendezésre váró nemzeti ügy. Vajon egy pszeudodemokratikus rendszer kereteibe belefér-e a forradalom rehabilitálása és a megtorlások elítélése annak fejében, hogy a társadalom fogadja el a történelmi igazságot tevő rezsimet? Persze, minden hatalom játszhat az idővel: építhet a felejtésre vagy le nem gázolt nemzedékek tragédiahiányára. Ha lesz még idő erre a játékra. Mert ’56 olyan ügy, amelyet nem lehet félretenni. A társadalom emlékezete – a térség hagyományához híven – eleven, a mostani rezsim pedig nem képes feledtetni a történteket: újra és újra igazolja magát, hogy eredetmítoszát életben tartsa. Ha majd nem mítoszából, de egy valóságos legitimitásból merít, amelynek révén a társadalom egyetértését akár időlegesen is elnyeri, kezdődhet meg a forradalom és eltiprása igaz történetének hivatalos megírása is.
A folytonosság ötödik problémája az eszme halálával kapcsolatos ideológiai űr, amelyet ki kellene tölteni. De mivel? Talán sovány elméletekkel a kisvállalkozói szocializmusról vagy a fogyasztói piac liberalizálásáról? És miként? Talán úgy, hogy előbb bevallják: a marxizmus–leninizmus használhatatlan, az ideológiai múltja pedig egy csőd története?
A Kommunista Kiáltvány híres kezdősora ismét aktuális lett. Ám micsoda különbség van régmúlt és jelen kísértete között! Ami egykor egy eszme szelleme volt, a pápát és a cárt, Metternichet és Guizot-t, francia radikálisokat és német rendőröket riogató, az ma szellemeszme, egy halott kísértete. Csak a babonásokat rémiszti, ők még hódolnak is neki, a többiek nevetnek rajta.
Mi marad tehát? Egy ideológia nélküli párt nyers hatalomvágya.
A látszatdemokrácia víziója
Minden lényeges belpolitikai változásnak megvannak a külpolitikai feltételei térségünkben. Egy magyar kísérlethez szükség van Moszkva legalább hallgatólagos beleegyezésére. A tartós szovjet engedékenység alapvető feltétel. De legalább ennyire fontos más kommunista országok politikájának alakulása és az, hogy milyen társadalmi modellek jönnek létre ezekben az országokban. A kínai reformfolyamat „hongkongi verziója” például a szimbióziselméleteket serkentheti, s ennek messzemenő hatása lehet Kelet-Európára. A jugoszláv önigazgatási modell mély válsága viszont azt bizonyíthatja, hogy a függetlenség is értéktelen lehet az egypártrendszer keretei között. A lengyel út nyilvánvalóan nem járható. A társutas árnyékpártok a pluralizmusnak még a látszatát sem tudták soha felkínálni. A rezsimmel gyakorlatilag 40 éves harcban álló lengyel társadalom ezt a fajta többpártrendszert sohasem fogadta el. A magyar reformkommunisták vezetőjének tartott Pozsgay Imre teóriája szintén zsákutca, mivel gyakorlatilag érintetlenül hagyja az uralmi formát. Kétkamarás parlament létrehozása semmit sem ér a létező egypártrendszer keretei között. Az érdekcsoportokat tömörítő alsóház és a pártarisztokráciát magába fogadó, vétójoggal rendelkező felsőház elmélete olyan, mint az olcsó butikvállalkozás: a régi ruha átszabása vagy feldíszítése. Ráadásul a kommunista Lordok Házának kiszolgáltatott alsóházi képviselők érdekeket ütköztetnének, nem megbízóik akaratát közvetítenék, holott a parlamenti politikának az utóbbi a feladata.
Hát akkor mi történhet?
A látszatdemokráciához hozzátartozik a nem valódi sajtószabadság, a nem valódi független bíráskodás, illetve a látszat-jogállam, akárcsak a nem valódi pluralizmus. Amint a magyar szakember mondja: érdemi vita csak hozzáértők között képzelhető el. Nos, ilyen vitákra van szüksége a rezsimnek egy látszatparlamentben. A vállalkozók liberalizált gazdasága, a formális szakszervezeti mozgalom bizony összhangba hozható az olcsó kultúrára fogott, fogyasztói önzésre nevelt nép meg a vita szabadságával megajándékozott hivatalos szakértők társadalmával. Mi kellene még ehhez? Hát egy nem valódi többpártrendszer.
A pártértekezlet állásfoglalása szigorúan megtiltja a frakciózást és az illetékes pártfórumokon kívüli véleménynyilvánítást. Tények és jelek viszont arra mutatnak, hogy nemcsak különvélemények szabad kifejtésére, de a frakciókra is igény van a pártban. Mind nyilvánvalóbb, hogy a párton belüli polarizálódás megállíthatatlan. Ez esetben pedig megérett az idő egy nem valódi többpártrendszer megteremtésére, hiszen a frakció már egyfajta pártkezdemény.
Nem árnyékpártok lesznek itt, de nem is valódi, alapvetően eltérő koncepciók szerint szerveződő, hatalomesélyes pártok. Lesz itt mégis ellenzéki párt és kormánypárt. Lesz itt látszatválasztás, kérem. És megvalósul a látszatdemokrácia! A pártegység dogmája rövidesen kimúlik, és megtörténik, amire eddig kevesen gondoltak: az egy párt többes jelölés gyakorlata után megszületik a két párt többes jelölés elmélete, aztán kettéhasad a monopolpárt, és létrejön egy reformista kommunista párt és egy konzervatív kommunista párt. Egyes nyugati testvérpártok osztódása már sejteti a közeljövőt; a példák és az esélyek tettre serkentenek. A félelem persze felüti fejét: hol az osztódás határa? Mindenesetre: ki mondhatja a megvalósult szocialista pluralizmusra, hogy rosszabb a nyugati szisztémánál? Mindenki, akinek majdan kinyílik a szeme, miután ráébred a valódi szabadság hiányára.
Nem Finnland, csak Thailand, nem demokrácia, csak áldemokrácia, nem egyéni szabadság, csak familiáris rend. A közeljövő homályából szomorú világ körvonalai rajzolódnak ki.
- Témáinkhoz [6]