Ürügy nélkül
Egy vidéki hadosztály könyvtárának polgári állományban lévő vezetője meséli, hogy bizony elérte a honvédséget is a demokratikus átalakulás szele. A politikai osztály például megszűnt. Helyette működésbe lépett a nevelési osztály. Sajnos azonban – tette hozzá eltűnődve – ez a gyökeres névváltozás nem érintette a szervezet személyi állományát, struktúráját, munkakörét és szellemiségét. Neki például továbbra sem azt teszik kötelességévé, hogy a rendelkezésére álló pénzért jó könyveket szerezzen be – a pénzt szocialista könyvekre kell kiadnia. Aki ismeri a politikai tisztek szóhasználatát és gondolkodásmódját, annak kétsége sem lehet afelől, hogy ezzel a szóval a szocreál fájának élvezhetetlen gyümölcseit jelölik.
A Dunagate-botrány senkit sem lephet meg. Vagyunk jó néhányan, akik például a lehallgatást a rendőrség gyatra technikai felszerelése folytán lépten-nyomon tapasztaljuk. Azon már inkább csodálkozhatnánk – ha nem volna nálunk ez is szinte természetes –, hogy maga a belügyminiszter irányítja, beosztottjai segítségével, azt a vizsgálatot, mely ellene és minisztériumának egyik osztálya ellen irányul. Vizsgálatot folytat továbbá a katonai ügyészség is, amelytől – hacsak nem ment át az utóbbi időben döntő személyi és szervezeti változáson – szinte sértő gyanúsítás lenne objektivitást kívánni. Ezt a vizsgálatot csak semleges szakértői csoport végezhetné el. Még ámulatraméltóbb a miniszter védekezése: nem tudott egy olyan illegális tevékenységről, melyet saját minisztériumának Állambiztonsági Szolgálata hivatásszerűen és rutinszerűen folytat. Ez magyarán azt jelenti, hogy a miniszter, saját állítása szerint, nem bűnöző, hanem csacsi. Igen meghökkentő, hogy ez a mentegetőzés nem ingerelte a mi különben jótorkú országunkat homéri kacagásra. Még meghökkentőbb, hogy mindeközben tovább folyhat az inkriminált iratok megsemmisítése. De a legmeghökkentőbb, hogy a hangadó közvélemény jelentős része nem azt kérdi: kiknek az utasítására, kiket figyeltek meg, és hová továbbították az illegális információkat, hanem azt terjesztik, hogy a botrány az SZDSZ VÁLASZTÁSI furfangja, lám csak, kiderült, hogy eme pártnak rendőrkapcsolatai vannak. Egy Babus Antal nevezetű úr állampolgári jogaira hivatkozva azon tűnődik a Népszabadság hasábjain, „hogy az SZDSZ és a belügy együttműködése mikortól datálható”. A kérdés annyiban jogos, hogy az SZDSZ jó néhány tagja csakugyan már 10-20-30 éve együttműködik a szóban forgó minisztériummal. Az együttműködés formája azonban nem babusgatás, hanem körülbelül a vadászok és vadak együttműködéséhez hasonlatos. Általános lehetne az öröm, hogy negyven év után végre az ország nyilvánossága elé kerülhet, és ily módon talán korlátok közé szorítható a rendőrállam legundorítóbb hétköznapi tevékenysége: a levéltitok megsértése, a telefonlehallgatás és a magánviszonyokat is megmérgező spiclirendszer; ehelyett a bűnök feltáróit kiáltják ki bűnösnek. Természetesnek vehetnénk, hogy a közéletbe újabban beáramló demokratikus eszmék az Állambiztonsági Szolgálat tagjait is megmételyezhetik; ehelyett a vadászok és a vadak titokzatos összeesküvéséről fantáziáinak, és megkondítják a vészharangot.
Pozsgay Imre államminiszter lemond a Magyar Rádió és Televízió felügyeletéről, mert ez a funkciója összeférhetetlen azzal a másik minőségével, hogy a kormányzó párt elnökjelöltje és választási kampányának irányítója. Ez a választások szempontjából oly fontos terület azonban továbbra is Pozsgay államminiszteri fennhatósága alá tartozik. Különféle vezető szervek, kuratóriumok neveződnek ki, kitűnő emberek is helyet kapnak bennük, de az új irányítók furcsa módon, csaknem kivétel nélkül többé-kevésbé közel állnak az államminiszterhez. Emiatt Pozsgayt támadások érik. A támadók persze – mint ezt itt is, ott is olvashatjuk – ismét a saját választási pecsenyéjüket sütögetik. Rossz néven veszik tőlük, hogy nem óhajtanak behozhatatlan előnyt adni a Magyar Szocialista Pártnak, mely – mint e cikk példái is bizonyítják – nem rázta még le magáról „csalatásban és fenében” oly gazdag uralkodásának negyven év alatt felhalmozódott erkölcsi terheit. Hivatalos nyilatkozat bizonygatja, hogy az államminiszter nem fenyegeti az esélyegyenlőséget, mert a személyi ügyekbe nincs beleszólása. Ezek után a Televízió új elnöke, Nemeskürty István – aki politikai vonzalmait akkor tárta utoljára ország-világ elé, amikor az 1986-os írószövetségi közgyűlés után a Berecz-féle kultúrpolitikával szolidaritást vállalva kilépett az írószövetségből – puccsszerűen leváltotta a Tv-híradó és A hét főszerkesztőjét, Aczél Endrét, és helyette a Pozsgayhoz közel álló Pálfy G. Istvánt nevezte ki erre a politikailag oly fontos posztra. Aczél másnap nyilvánosságra hozta, hogy Nemeskürty elárulta neki: leváltása és Pálfy kinevezése Pozsgay nyomatékos óhaja volt. Nemeskürty rögvest közölte, hogy ő ilyet nem mondott. Sajnos nem kuporogtam a Dunapark kávéházban az asztaluk alatt, és így nem tudhatom teljes bizonyossággal, hogy melyikük hazudik. Logikám azt súgja, hogy az efféle alaptalan állítás, tekintettel az államminiszter égbekiáltó semlegességére, jóval nagyobb kockázattal jár, mint alaptalan letagadása. De eltekintve ettől a részletkérdéstől, nem értem, hogy egy magát demokratikusnak feltüntető és valódi érdemeket is felmutató politikus miként viseli el azt az ellentmondást, mely a Televízió ellenőrzése és államelnöki becsvágya között feszül? Nem fél-e attól, hogy amennyiben ambícióját ilyen feltételek között lakatná jól, és valóban államelnökké magasztosulna, az ország kritikus közvéleménye nem lelkesült arcokat vonultatna elé – amilyeneket nemrégiben Prága terein és utcáin láttunk –, hanem fintorgó, viszolygó fizimiskákat?
„Visszarendeződés” – micsoda undok szó. Félünk a „visszarendeződéstől”, vagyis a posztsztálinista pártállam feltámadásától. Példáimmal azt akartam bizonyítani, hogy félelmünk alaptalan. Feltámadni csak az bír, aki meghalt. Nem rendeződhetünk vissza, mert még oda se rendeződtünk. Akiben vágy él a demokrácia iránt, annak arra kell törekednie, hogy rendeződjünk végre „oda”!
- Hátsó oldal [5]