– Hogyan lett ön független képviselőjelölt?
Darvas Iván: A Szabad Demokraták Szövetsége megkérdezte, vállalok-e képviselőjelöltséget. Azt feleltem, igen, de nem mint az SZDSZ képviselője, hanem mint olyan ember, akit ők ismerni vélnek, és támogatni is hajlandók. Egy-két nappal később felkérést kaptam a Magyarországi Szociáldemokrata Párttól, hozzájárulok-e, hogy ők is támogassanak. Szabad demokrata barátaim azt mondták, nincs akadálya, hogy két párt is támogasson. Ez függetlenségemre is garancia. Számomra nagyon fontos, hogy a szavazópolgárok képviselője legyek. Jóleső érzés volt, hogy két ilyen, egymáshoz csak lazán kötődő párt is belém helyezte a bizalmát, de ha bejutok a parlamentbe, és szavaznom kell, csak a saját lelkiismeretemre hagyatkozom.
– Nagyon remélem, hogy az új, szabad parlamentben minden képviselő csak a lelkiismeretére hallgat. Csakhogy a Demokrata Fórum képviselőinek például feltehetően mást súg a lelkiismeretük.
D. I.: Én ezt nagyon nagy előnynek tartom. Sokszor elhangzik, hogy lám, a magyarokat csak meglegyinti a szabadság szele, és rögtön széthúzás keletkezik, már ötvenkét párt van, hát hova vezet ez? Ebben én semmi rosszat nem látok. Összehasonlíthatatlanul rosszabb volt, amikor tízmillió ember volt kénytelen ugyanazt a véleményt nyilvánítani. Egyáltalán nem baj, ha egy párt érdeke ellenkezik egy másik pártéval. Éppenséggel ez a parlamentarizmus lényege. Ezért kell lehetőséget adni még az olyan eszelős embereknek is, mint Antoniewicz Roland. Még neki is. Mondja csak el minél szélesebb körben a véleményét. Ez nekünk roppant hasznos.
– A sok jó közül rokonszenvválasztása miért esett az SZDSZ-re?
D. I.: Nem látok semmiféle harmadik utat. Elegem van a kísérletezésből. A kísérletezés nagyon fontos dolog, de kísérletezni laboratóriumban kell, és nem egy tízmilliós néppel. Pláne, ha egy kétszázmilliós néppel kísérleteznek hetven évig, aztán azt mondják: pardon, nem sikerült. A Demokrata Fórum programja magában rejti a veszélyt, hogy egy speciális magyar kísérletre szánják rá magukat. Nincs erre semmi szükség.
– Ilyenkor arra szoktak hivatkozni, hogy nincsenek igazi demokratikus hagyományaink. Ön szerint van esély arra, hogy a többpártrendszer létrehozza az igazi demokráciát és a közös bölcsességet?
D. I.: Igen. Határozottan látok erre esélyt, és nem egy külföldi példát. Németországban is idő kellett hozzá, míg kialakult a demokrácia. Idő. Pedig nekik nem voltak olyan évszázados hagyományaik, mint az angoloknak vagy a franciáknak. Jó, elismerem, nekünk sem voltak. De minket annyit pofoztak, olyan gyötrelmeken mentünk át… Lehet, hogy csak a parancsuralmi rendszereket ismerjük, de azokat aztán tökéletesen. Abban mi professzorok vagyunk. Azt hiszem, mi tudjuk, mi az, amit nem akarunk. Én Prágában nőttem föl. Nem ott születtem, de féléves koromban kerültem oda, és azóta is Prágát tekintem szülővárosomnak. Gyerek voltam, de igenis, a zsigereimben ott van a szabadság emléke. Mikor 1938-ban Budapestre költöztünk, ügy éreztem, hogy a középkorba kerültem. Hát micsoda elképesztő baromság az, hogy emberek, akik tegeződnek, úgy szólítják egymást, hogy „méltóságos úr”? Egy gyerek emlékeibe mélyen beivódnak az emberi kapcsolatteremtés hazugságai. Meg a „magyar anyák”, „magyar gyermekek”, „magyar ember”, mindenhez hozzátenni, hogy magyar. Engem ez a mai napig is zavar. Lehet, hogy a tartalma más lett, de a dallama! A dallam: „mi mások vagyunk, mi különbek vagyunk.” Ez nekem mindig rettenetesen ómódi, divatjamúlt gondolkodást sugallt. Csehországban nem vettem észre, hogy bárki hangsúlyozta volna: én rettenetesen cseh vagyok.
– De nekünk minden forradalmunk egyben függetlenségi harc, szabadságharc is volt.
D. I.: Diktatúrában nincsenek szabad emberek, de ez nem indokolja a magyarság különbözőségének hangsúlyozását. Én azt tartanám természetesnek, ha az országhatároknak csak annyi jelentőségük lenne, mint például ha az ember meglátja a táblát: Fejér megye. Ez annyit jelent, hogy elhagyta Pest megyét. Kit érdekel, hogy Fejér megye vagy Pest megye? A helyhatósági köztisztviselőt. Így kéne elhagyni Magyarország határát is Csehszlovákia vagy Románia felé. Isten őrizzen a határok megváltoztatásától. Az az egészséges, ha mindenki ott élhet szabadon és vállalhat munkát, ahol épp van, de szabadon közlekedik, és tetszés szerint vállal máshol munkát.
– Művész úr nem „helyhatósági köztisztviselő”, de színész, aki fokozottan elkötelezettje az anyanyelvi kultúrának.
D. I.: A nyelvi, kulturális kapcsolat lehetősége annál gazdagabb lesz, minél szabadabbá válik a közlekedés. Ettől csak nagyobb jelentősége lesz a magyar kultúrának. Így integrálódhat a magyar kultúra, Magyarország igazán Európába.
– Akkor továbbra is a kultúráról kérdezném. Vitatkoznak arról, kulturális hanyatlásunk következménye-e a gazdasági válság, vagy fordítva?
D. I.: Kultúrán nemcsak a műveltséget kell érteni, hanem azt is, hogyan eszünk, hogyan vallunk szerelmet, hogyan élünk családi életet, hogyan viszonyulunk főnökeinkhez, beosztottainkhoz. A szegénység rontja a tudásszintet, és a romló tudásszint rontja a gazdaságot. Ördögi kör. Elég nehéz azt mondani, hogy előbb tessék erkölcsileg felemelkedni, és akkor az ország majd gazdagodni fog. Épp olyan abszurdum, mint az, hogy tessék előbb elintézni nekem külföldi kölcsönökkel vagy akárhogyan az emberhez méltó életet, és akkor majd emberien viselkedem. A kettő nem választható el egymástól.
– Úgy tűnik, nehéz időknek nézünk elébe. Mégis: ’45 után három év alatt, füstölgő romokból fölépült az ország.
D. I.: Más volt a szemlélet. Az egész ország nagy hittel élt. Úgy érezte, joga van élni. Senki sem kérdezte, van-e hozzá tradíciónk, de egyik napról a másikra született ilyen vállalkozás, amolyan vállalkozás, holott a gazdasági helyzet összehasonlíthatatlanul rosszabb volt, mint most. És rengeteg gyerek született, majdnem azt mondhatnám, épp kilenc hónappal a háború után, és senki sem kérdezte, érdemes-e vagy sem. Túlzás, hogy három év alatt felépült az ország, de megteremtődtek a felépülés lehetőségei. Összetákolták azt a vacak hidat a Parlament és Buda között, és helyreállt a két országrész közötti kapcsolat. Megindultak a színházak. Még az épület sem volt meg. Beesett a hó. De játszottunk. Drámát is, vígjátékot is. És volt néző. Tojással fizettek, volt, aki dollárral, kinek mije volt. Volt valami eufórikus öröm, öngerjesztő élniakarás, mert mindenki elhitte, hogy szabad. Most senki sem hiszi el. Mindenki azt mondja: kivárom. Mit? Hát amíg kiderül, hogy mi lesz… Hogy mi a helyzet… Hát így soha nem lesz semmi! Nem kivárom, hanem megcsinálom.
– Kikkel? Az ipari menedzsergárda ma is volt MSZMP-tagokból áll, akik gondoskodnak régi vadásztársaikról. Nem őket fogja sújtani a munkanélküliség, az infláció.
D. I.: Igen, de képzelje, milyen rosszul csinálná az, aki most csinálja először! Azért csinálták olyan rosszul, mert az alapötlet volt nagyon rossz.
– Önre most közéleti szerep vár. Mi köti választókerületéhez?
D. I.: Munkahelyem: a Vígszínház, amely annak idején létrehozott egy ma is élő stílust. Ugyanazok az emberek vagy az utódaik töltik meg ma is a nézőterét, mint száz éve. Itt létrehoztak egy olyan, igen magas kultúrájú intézményt, amely a hétköznapokat helyezte a színpadra. Ez a pesti hagyomány egyik legértékesebb része. A pesti polgáré, igen, ki merem mondani, ez a kispolgár stílusa. Ezek az emberek, akik itt éltek, körülbelül negyven év alatt megteremtették Budapestet, ’67-től ’14-ig, és néha borzadva gondolok vissza az elmúlt negyven évre: mi épült azóta itt? Itt csak bontottak, hagytuk ezt a városrészt leromlani. Akik itt éltek, európaiak voltak. Nem kellett magukat „felküzdeni Európához”. Mindennapi életükhöz tartozott a kulturált beszéd, a csiszolt viselkedés, az ízléses környezet. Ez a kis kerület hozta létre az én munkahelyem levegőjét. Szeretem a vígszínházi szerzőket, őrzöm ezeket a figurákat, a régi Pest figuráit, mert ez olyan érték, amely ízig-vérig demokratikus. Apró jeleiben is. Azok a pofák, amiket itt vágnak, azok a színészek, akik ezt a stílust meghatározták, egy Törzs Jenő, egy Varsányi Irén… És azóta is: a Vígszínházba valahogy azok a színészek jönnek, akik odavalók. Akármennyi botrány fűződik is Latinovits Zoltán nevéhez, valahogyan oda való. Mint ahogy Ruttkai Éva sem volt elképzelhető máshol, csakis vígszínházi színészként. És ha majd meghalok – azzal hízelgek magamnak –, rólam is azt fogják mondani: „Olyan igazi Vígszínházba való színész volt.”
– Mégis, ha majd a választóival találkozik, mit mond nekik?
D. I.: Én nem tudok mást nyújtani, csak a saját gondolataimat, politikai nézeteimet. Nem tudom, hogyan lehet az országot kivezetni a csődből, de ha nem tudok valamit, meg kell kérdezni a szakemberektől. Az se szégyen. Egy biztos: nem úgy kell csinálni, ahogy most. Lehetetlenség, hogy kultúrára a maradék maradéka jusson. Az állam ugyanúgy nem vonulhat ki a kultúrából, ahogy a honvédségnek sem mondhatja, hogy tartsa el önmagát. El tudja tartani magát, de attól isten őrizz! Amíg valakinek fegyvere van, mindig tud rekvirálni! Ugyanúgy: a kultúra is el tudja tartani magát. Csak hogyan? Természetesen úgy, hogy elkurvul. Tartsák el magukat a múzeumok? Vannak műkincseink, van két Leonardónk, el lehet adni… Elvégre piac van! És még ott az oktatás, amelynek egyenes következménye, hogy milyen könyvek árasztották el a könyvpiacot. Az oktatásra Amerikában is elképesztő összegeket költenek. Nálunk? Nemtermelő ágazat… Jó, azt mondják, maradjunk buták, csak maradjunk életben. Nem igaz. Az okos ember mindig megtalálja a módját, hogyan maradjon életben. Sőt: hogyan emelkedjék fel.
- Belföld [6]