I. A Népköztársaság súlyos öröksége
1. Mit köszönhetünk a rendszernek?
A rendszerváltást ígérő választások előtt hazánk gazdasága súlyos válsággal küszködik, s a kormányt március–április után átvevő erőknek reálisan számolniuk kell ezzel az örökséggel.
Miből ered a válság? A bajok gyökerét az eddigi gazdasági rendszer alapjaiban kell keresni. Négy évtizeddel ezelőtt az államosítás, majd három évtizeddel ezelőtt a mezőgazdaság kényszerű szövetkezetesítése, a központosított tervgazdaság erre épülő rendszere megteremtette a gazdaság központi-állami ellenőrzésének lehetőségét és eszközeit, ugyanakkor kiölte a gazdaságból az önálló kezdeményezés erőit. Uralkodóvá vált a szervezett felelőtlenség elve és gyakorlata. Mindennek folytán jellemzővé vált a fogyasztói kereslet figyelmen kívül hagyása, a nehézkesség, a pazarlás. A rendszer szándékai és mechanizmusai egyaránt a befelé fordulást erősítették, háttérbe szorultak az ésszerű külgazdasági kapcsolatok, és az ország gazdasága évtizedekre elszigetelődött a műszaki fejlődés nemzeti irányzataitól. Technikai lemaradásunkat a KGST-együttműködés fennen hirdetett elvei akkor sem ellensúlyozták volna, ha a Magyarországéhoz közel álló fejlettségi szintű országokkal valóban kibontakozott volna a gazdasági integráció; ám ez nem történt meg, sőt a magyar gazdaságot úgy láncolták a KGST-hez, hogy onnan jobbára csak visszahúzó hatások érkeztek.
A magyar közgazdászok már az ötvenes–hatvanas években felismerték, majd a hetvenes években, a nyolcvanas évek elején mind határozottabban követelték a gazdaságpolitikai irányváltást, a gazdasági rendszer átalakítását, s a hatvanas évek második felében, majd a nyolcvanas évtized elején sikerült is az akkori kormányzattal elfogadtatni bizonyos fontos reformokat. A pártállami rendszer létérdekei, a kialakult érdekcsoportok visszahúzó ereje azonban mind a hatvanas–hetvenes évek fordulóján, mind a nyolcvanas években megakadályozta az áttörést. A rendszer újra meg újra visszatért korábbi önmagához, és ennek következménye a pazarló iparfejlesztés kiújulása, a világpiaci térvesztés, végső soron pedig a gazdasági feszültségek felhalmozódása, a súlyos belső és külső eladósodás lett.
2. Mit köszönhetünk a jelenlegi kormányzatnak?
Miközben a Grósz-, majd Németh-kormány megnyerő retorikát alkalmazott és a külpolitikában látványos lépéseket tett, a gazdaságpolitikában a szép szavakat nem követték átgondolt tettek. A kormányzat továbbra is a régi érdekcsoportok fogságában vergődött. Hogy mennyire nem szakított következetesen a korábbi rögeszmékkel, azt jól mutatja, hogy a kormány csak hosszú huzavona, további milliárdok elfecsérlése után szánta rá magát a nagymarosi építkezés felfüggesztésére, tovább folytatja a teljesen értelmét vesztett tengizi építkezést, és megalapozott előkészítő számítások nélkül ugratja bele az országot a világkiállítási kalandba.
A kapkodó, szerencsétlen kormányzati lépések nyomán a gazdaság helyzete nemhogy javult volna, hanem tovább súlyosbodott:
– minthogy a kormányzat meggondolatlanul, kapkodva próbálta szabályozni a turizmus pénzellátását, illetve a lakossági devizatartást, és képtelennek bizonyult a rubelexport kézben tartására, az elmúlt évben ismét meggyorsult az adósságállomány növekedése;
– noha két évvel ezelőtt a kormányzat még azzal ámította magát és a lakosságot, hogy a két számjegyű infláció az adóreformmal összefüggő egyszeri fejlemény lesz, 1989-ben az infláció nem lassult, hanem gyorsult, és 1990-re a kormányzat újra csak nem annak lassulását, hanem további gyorsítását tervezi;
– meggondolatlanul, a forgalmazó monopóliumok hatalmának megtörése nélkül felszabadítva az élelmiszerárakat, felerősítette a vállalatok és a lakosság inflációs várakozásait, megnyitva ezzel az utat az infláció jugoszláv és lengyel típusú elszabadulása előtt;
– a kormányzati intézkedések egész sorával (a lakossági devizaszámlákra történő befizetés liberalizálása, a dollárboltok körének bővítése, ugyanakkor a hivatalos turistavaluta-ellátás radikális csökkentése) utat nyitott a kettős valutarendszernek.
Ezzel egyidejűleg egy erkölcsileg romlott apparátus vágott bele a privatizálásba végiggondolatlan szabályok alapján, súlyos visszaélésekkel hosszú időre lejáratva egy feltétlenül szükséges átalakulási akciósorozatot.
Egészében véve megállapítható, hogy a jelenlegi kormány még súlyosabb örökséget hagy az új kormányra, mint amilyet maga vett át. A kilábaláshoz szükséges áldozat ezért ma még nagyobbnak ígérkezik, mint amilyennek egy-két évvel ezelőtt tűnhetett.
3. Csalóka hiedelmek
E folyamatok alakulásában az utolsó másfél évben, a korszakos politikai átalakulás közepette sem történt fordulat.
Nem kevesen hiszik – s egyik-másik régi-új politikai szervezet vagy éppen szakszervezet propagandája erősíti is az ilyen hiedelmeket –, hogy a mai gazdasági bajok egy liberális, „thatcherista” gazdasági irányvétel, netán valamiféle fiskális diktatúra, esetleg a Nemzetközi Valutaalap diktátumának következményei, s egy más vezetés, más politika mellett akár ma is visszatérhetne a Kádár-korszak nyugalma, lehetne ott folytatni, ahol Havasi Ferenc és Lázár György két évvel ezelőtt abbahagyta. Látni kell, hogy nincs ilyen lehetőség, sőt éppen az általuk követett gazdaságpolitika örökségével küszködünk ma, az ő irányításuk alatt adósodott el az ország. Azok a politikai erők, amelyek ma egy-egy vállalat eladása kapcsán az ország kiárusítása miatt vádaskodnak, maguk adták el már évekkel ezelőtt az országot, amikor átfogó reformok következetes végigvitele és gazdaságpolitikai irányváltás helyett a korábbi vonalvezetés fenntartása mellett döntöttek, hitelfelvétellel fedezve az ebből fakadó milliárdos veszteségeket.
Nem kevesen reménykednek ugyanakkor abban – s egyik-másik új párt és szervezet programmatikus dokumentumai erősítik is az ilyen hiedelmeket –, hogy egy kormányváltás után, ha derék magyar emberek kerülnek a vezető pozíciókba, akkor egy csapásra minden gondunk megoldódhat, és – némi nyugati segítséggel – különösebb áldozatok nélkül nyomban javulhat a gazdaság és ezzel a lakosság helyzete. Látni kell, hogy a négy évtizedes állampárti-tervgazdasági berendezkedés nyomán a magyar gazdaság olyan súlyos bajoktól terhes, hogy a megújuláshoz a termelési és kereskedelmi szerkezet mélyreható átalakulására van szükség. Ez időigényes folyamat, és leépítéssel, veszteségekkel is jár. Egy megújult vezetés, egy, a társadalom bizalmát élvező új kormány sem vezetheti ki az országot a válságból – számottevő nyugati segítséget feltételezve sem – további áldozatvállalás, további „szűk esztendők” nélkül. Amit remélni lehet, amit ígérni tudunk, csupán az, hogy a szorongatásnak végre valóban lesz értelme.
II. Erős forinttal a válság leküzdhető
4. Melyik ujjunkba harapjunk?
A kialakult helyzetben egy új kormánynak egyszerre kellene felvennie a harcot különféle bajok egész sora ellen. Megfékezni az inflációt, csökkenteni az adókat, elhárítani a munkanélküliség veszélyét, enyhíteni az ország adósságterheit, sokévi nadrágszíj-politika után végre elindítani a gazdasági növekedést – ezt mind kívánja az új kormánytól majd a nép, s nem alaptalanul. Ezeknek a kívánságoknak azonban egyszerűen nem lehet egyidejűleg eleget tenni. A növekedés beindítása – mint 1985–86-ban – elkerülhetetlenül újra az adósság növekedésével járna. Az adók csökkentése növelné a lakosság nettó jövedelmét, erősítené az inflációs nyomást. A veszteséges vállalatok költségvetési támogatásának megszüntetése csődbe viszi e vállalatokat, ami munkanélküliséget szül stb. A gazdaságpolitika – az új kormány gazdaságpolitikája – ezért nehéz választás előtt áll: melyik ujjunkba harapjunk? Mit tekintsünk a mindenekelőtt orvoslandó bajnak, amely kedvéért más bajokat átmenetileg tudomásul veszünk, sőt időleges súlyosbodásukat sem zárjuk ki?
Az elmúlt évek gazdaságpolitikája számára az ország fizetőképességének megőrzése volt az első számú, nyíltan deklarált cél. A másik prioritás, amelynek minden egyebet alárendeltek, nem mondták ki nyíltan, sőt egyre inkább az ellenkezőjét mondták, gyakorlatban azonban annál következetesebben követték: a meglevő munkahelyek, vállalatok, iparágak változatlan fenntartása. A ráfizetéses, veszteséget termelő vállalatokkal, iparágakkal szembeni következetes fellépés mindmáig csak ígéret maradt. Ha ez a két cél állt előtérben, akkor ennek szükségképpen alárendelődött az árak stabilitása, a forint vásárlóerejének védelme: elkerülhetetlenné vált az inflációs politika, a vállalati és lakossági jövedéknek áremelések révén történő elértéktelenítése és ennek kiterjesztett formája, a kettős valutarendszer irányába tett lépések.
Itt és most, ma Magyarországon mi másképpen soroljuk a szempontokat. Úgy látjuk, hogy ma a fő veszély az infláció elszabadulása. Mindenki tart az inflációtól; emiatt a gazdaság kiszámíthatatlanná válik, a vállalatok és a háztartások jövedelmük mielőbbi elköltésére – vagy külföldi pénzre váltására – törekszenek. Az infláció ugyanakkor széles körű és pontosan fel nem becsülhető szociális hatásokkal jár: míg az önállók és a második gazdaságban is keresők lépést tudnak vele tartani, a csak bérből élők, nyugdíjasok, sokgyerekes családok jövedelme gyorsan elértéktelenedik. A kormányzat az utóbbi években szemlátomást lebecsülte az infláció gazdasági és szociális hátrányait, túlságosan is könnyedén folyamodott a pénzrontás eszközéhez.
Az új kormány legfontosabb feladatának azt tartjuk, hogy akadályozza meg az inflációnak a jugoszláviaihoz vagy a lengyelországihoz hasonló elszabadulását. Azok után, ami az elmúlt években, sőt az elmúlt hetekben az árak terén történt, az infláció azonnali megállítását nem tartjuk reálisnak. (Ez csak olyan drasztikus lépésekkel lenne elérhető, amelyeknek súlyos hátrányait a mai magyar helyzetben nem érdemes vállalni.) Azt azonban reálisnak és kívánatosnak tartjuk, hogy az infláció gyorsítása helyett már 1991-től érezhetően lassuljon az infláció, és 1993–94-ben már ne haladja meg a 8-9 százalékot. A forint hígításának politikáját váltsa fel a forint védelmének, erősítésének politikája. A forint eddig Kelet-Európa legerősebb valutája volt, ezt a pozícióját meg kell őrizni és meg kell erősíteni.
Ne jusson a forint a dinár és a zloty sorsára, hanem ha nem is a márka, de a peseta, majd idővel a líra pozíciójába jusson, fokozatosan vegye fel a konvertibilitás mind több jegyét. Szűnjenek meg a forint külföldiek általi tartásának, használatának korlátai és a magyarokra vonatkozó devizatartási, ki- és behozatali tilalmak, váljon a forint mind könnyebben valutára átválthatóvá a magyar és kelet-európai vállalatok számára. A konvertibilitáshoz való közeledés összeegyeztethetőnek látszik az infláció féken tartásával, ha az exportképesség és importigény egyensúlyát nem elsősorban leértékeléssel, hanem az importliberalizálást ellensúlyozó (és ezért nemzetközileg sem elfogadhatatlan) vámemeléssel alapozzuk meg. Ha ezt tesszük, akkor az új kormány reálisan törekedhet arra, hogy minden keresett áru forintért legyen kapható, és a nyílt árusítású dollárboltok feleslegessé válnak, megszűnnek. Következetesen érvényesíthetővé válik az elv, hogy Magyarországon a forint a törvényes fizetőeszköz.
5. Az összkereslet kézben tartása
Mivel mindenekelőtt az infláció megfékezésére kívánunk törekedni, nem engedhetünk teret olyan törekvéseknek, amelyek veszélyeztetik a kereslet és kínálat amúgy sem stabil egyensúlyát. Mi több, enyhe kínálati többletre kell törekednünk, hogy véget vethessünk hazánkban a hiánygazdaságnak. A termelés zavartalan, kiegyensúlyozott anyagellátása esetén számolhatunk a kínálat rugalmas alkalmazkodásával, gyors technikai fejlődéssel, vállalataink külpiaci versenyképességével, s ami nem kevésbé fontos: azzal, hogy a korrekt, megbízható üzleti kapcsolatok válnak jellemzővé. A fogyasztói piac kiegyensúlyozott, bőséges választékú áruellátása esetén számolhatunk azzal, hogy nemcsak a nyílt sorba állás, de a kijárás, a kenőpénz szerepe is megszűnik, s a becsületesen megkeresett jövedelem lesz a javakhoz való hozzájutás eszköze.
Az új kormánynak minden eszközzel támogatnia kell a jövedelmezően termelt, versenyképes termékek kínálatának bővítését, mindenekelőtt új kis- és közepes vállalkozásokban (lásd 18. pont). A magyar társadalom vállalkozókészsége az elmúlt évtizedekben a második gazdaság szűk korlátai között, a ház- és üdülőépítésben, féllegális tevékenységekben bontakozott ki; ezt a vállalkozókészséget most produktív irányokba kell terelni, széles körben mozgásba hozni. Az előttünk álló néhány évben azonban még nem lehet a kínálat bővítése az egyensúly biztosításának fő útja. A magyarországi termelés nagyobb része még rugalmatlan állami nagyvállalatoktól ered, amelyek a termelés minden bővítéséhez az erőforrások, köztük az importált erőforrások felhasználásának bővítését kapcsolják. A kínálat bővítését ezért csak ott és annyiban lehet ösztönözni, ahol és amennyiben átalakul a termelés vállalati és termékstruktúrája. A kínálatnak mindenáron nem kell bővülnie – át is kell rendeződnie. Az összkereslet növekedésének korlátozása még évekig a gazdaságpolitika fontos feladata marad.
6. Takarékos költségvetés
Az összkereslet korlátozásában a legfontosabbnak a közkiadások további korlátozását tekintjük.
– Tovább kell vizsgálni az állami apparátus – nem a helyi, hanem a központi és megyei apparátus – kiadásai csökkentésének lehetőségét. Bízunk benne, hogy a választásokat követően a pártállami berendezkedés megmaradt intézményei végre nem „megújulnak”, hanem jórészt megszűnnek, és elesik költségvetési támogatásuk bármiféle indoka.
– A Kelet-Európán végigvonuló forradalmak nyomán ma hazánkat baráti államok veszik körül, ami alapot ad a katonai kiadások további csökkentésére. (Lengyelország, amelynek hadserege az ország méreteihez képest korábban is kisebb volt Magyarországénál, már eddig is hadseregének nagyobb mértékű csökkentését határozta el.)
– Amikor újabb és újabb jelentések érkeznek arról, hogy már a közeljövőben sem lehet építeni a szovjet energiahordozó-szállítások megbízhatóságára, semmi sem indokolja, ahogy nagy összegű beruházási hozzájárulást teljesítsünk Tengizben majdani gázszállítások fölöttébb kétes gazdaságosságú biztosítására. A tengizi munkálatokban való részvételt azonnal fel kell függeszteni! Nem látjuk indokoltnak közpénzek felhasználást a bécs–budapesti világkiállításra sem: magyar részről ez az utóbbi évtizedek legkevésbé megalapozott, a leginkább kockázatos beruházási programja. Ha időben történt volna erre kezdeményezés, talán mód lett volna a világkiállítás megvalósítására külföldi és hazai vállalkozókkal, költségvetési terhek nélkül; a dolgok jelenlegi állása mellett az akció folytatása csak az adófizetők pénzének nagyvonalú igénybevételével történhet, amit megengedhetetlennek tartunk.
– Az összkereslet korlátozásának fontos eszköze a termelés támogatásának csökkentése. Meg kell akadályozni, hogy ott vásároljanak anyagot, ott fizessenek bért, ahol az erőforrások felhasználásával nem jól értékesíthető terméket nyernek, hanem ráfizetéssel gazdálkodnak. Ugyanakkor a támogatások csökkentésénél is megfontoltan kell eljárni. Óvatosnak kell lenni azokon a területeken, ahol a támogatáscsökkentés – a kereslet és a termelés rugalmatlansága folytán – árnövekedéshez vezet. Általában a termelési, és különösen a fogyasztói ártámogatásoknál, kiváltképp ott, ahol – mint a tömegközlekedésben vagy a háztartási tüzelőanyagoknál – az ár a fogyasztást alig befolyásolja, inkább a névértékben való befagyasztást vagy lassú csökkentést pártoljuk, mint a gyakran indokolatlan megrázkódtatással járó és az inflációt gerjesztő radikális leépítést. Ennek megfelelően a költségvetési deficitnek is csak fokozatos csökkentését tartjuk reálisnak.
7. Szigorú pénzpolitika
Az infláció elleni küzdelemhez, az összkereslet kézben tartásához nélkülözhetetlen a szigorú pénzpolitika. Ez pozitív reálkamatlábat (az inflációs rátánál magasabb nominális kamatot) jelent, ami – ha megteremthető a gazdálkodás és a tulajdon biztonsága, a kormányzat és a jegybank szavahihetősége – ösztönzi a megtakarítást, fékezi a költekezést. Ám a magas nominális kamatláb visszaüthet: fokozhatja az inflációt akkor, ha minden további nélkül érvényesíthető az árakban. Ennek elkerülésére növelni kell a piaci verseny (nem utolsó sorban az importverseny) árszabályozó szerepét. A kamatok csökkentésének azonban – úgy véljük – nem jött el az ideje, az ilyen követelésekkel nem tudunk egyetérteni.
8. Az adók fokozatos csökkentése
Minthogy korlátozni kell az összkeresletet, és csökkenteni kell a költségvetési deficitet, egyelőre nem látjuk időszerűnek azt, hogy ugrásszerűen csökkenjen az adózás átlagos mértéke. Amíg a magyar gazdaságban alárendelt szerepet játszanak a rugalmasan reagáló magán- és szövetkezeti vállalkozások, addig nem lehet számolni az adócsökkentés olyan kínálatélénkítő hatásával, amely a keresletbővítő hatást ellensúlyozná.
A fokozatos adócsökkentés viszont az antiinflációs politika keretében hozzájárulna a bérekre nehezedő nyomás mérséklődéséhez. Egyúttal enyhülne a magánvállalkozók adózási diszkriminációja. Alacsonyabb adókulcsokkal azonban csak akkor tarthatók fenn az adóbevételek, ha számottevően szűkítjük az adókedvezmények körét.
A személyi jövedelemadó progressziója megítélésünk szerint nem szüntethető meg, azt a közteherviselés elve jegyében világszerte alkalmazzák; indokolt viszont az eddiginél ösztönzőbb adótáblára áttérni. Egy 30-35 százalékban végződő és még két-három, például 0, 15 és 25 százalékos kulcsot tartalmazó adótábla még a jelenlegi adóbevételt és átlagos terhelést sem csökkentené. Az adóalapba ugyanakkor be kell vonni a ma még adómentes jövedelmek jó részét (pl. szolgálati gépkocsihasználat, kitüntetések stb.). Fokozatosan csökkenteni kell a vállalkozási nyereségadó kulcsát is, ezt 30-35%-ban állapítanánk meg.
A forgalmi adó rendszerét néhány év alatt az Európai Gazdasági Közösségben elfogadotthoz közelítenénk: egy 20 százalékot nem meghaladó és egy 10 százalék körüli kulccsal, az alapvető élelmiszerek és gyógyszerek esetében megtartva a 0 százalékos kulcsot.
A társadalombiztosítás önkormányzatának megteremtésével párhuzamosan a társadalombiztosítási és nyugdíjjárulékot valódi társadalombiztosítási hozzájárulássá alakítanánk át: az ilyen címen elvont jövedelmeket mentesítenénk a személyi jövedelemadó alól. A helyi önkormányzatnak saját adókivetési jogot kell adni.
9. Átmenet a piaci bérek rendszerébe
Az összkereslet kézben tartása a közkiadások korlátozása mellett nélkülözhetetlenné teszi a bérek tömegének hatékony ellenőrzését is. Mindenekelőtt le kell szögeznünk: nem kerülhet az új kormány programjába valamiféle átfogó „bérreform”, a bérek bármiféle átfogó rendezése ma csak az inflációt gerjesztené.
Távlatilag olyan gazdasági rendszerért szállunk síkra, amelyben nincs szükség a bérszabályozás ésszerűtlen gyakorlatára, amelyben a bérek növelésében érdekelt munkavállalókkal szemben a takarékos gazdálkodásban és kellő szintű felhalmozásban érdekelt vállalkozók állnak, s a béreket – országos és helyi szinten egyaránt – e két fél megegyezése alakítja ki. (Egy ilyen megegyezéses rendszer természetesen a magánszektorra és a külföldi érdekeltségű vállalatokra is kiterjed.)
Rövid távon azonban nem helyes a bérszabályozás teljes megszüntetését erőltetni. A magánszektorban és a valódi szövetkezetekben eddig sem volt szükség külön bérszabályozásra. Az állami szektorban azonban, ahol a vállalati vezetés és a munkavállalók (országos szinten a Kamara és a szakszervezetek) között szemmel látható az érdekközösség, nagyfokú óvatosságot kell tanúsítani. A bérliberalizálás elengedhetetlen feltétele, hogy valóban érvényre jusson a szigorú pénzpolitika, s a versenyképtelen, tartósan veszteséges vállalatok ne tudjanak béreket fizetni. A fizetőképességüket vesztett vállalatoknál meg kell tiltani a tőke felélését, vagyis azt, hogy az ingatlanok, gépek értékesítéséből finanszírozzák a dolgozók és a vezetők keresetét. Emellett ki kell építeni a béralku országos rendszerét, ahol a Kamara valóban a bérekkel is takarékoskodó munkaadókat képviseli, és a szakszervezetek önmérsékletet tanúsítanak. Ha – ezek alapján – meg is lehet próbálni a további liberalizálást, azonnal – akár év közben is – visszakozni kell, ha kiderül, hogy a bérnövekmény külön adóztatásának eltörlése érezhetően fokozza az inflációs nyomást. Azért vélekedünk így, mert olyan politika szolgálja igazán a bérből élők érdekeit, amely nem a nominálbérek, hanem a reálbérek növekedését tartja fontosnak, aminek pedig előfeltétele az infláció megfékezése.
A kiáramló bértömeg korlátozása szempontjából nemcsak az átlagbéreknek van jelentősége, hanem annak is, hogy csak ott fizessenek bért, ahol biztosítható a hatékony, jövedelmező foglalkoztatás. Az összkereslet kézben tartásának, az infláció leküzdésének egyik fő útja éppen a nem hatékony foglalkoztatás csökkentése, a ráfizetéses termelés leépítése. Erre kényszerít bennünket a rubelviszonylatú export elkerülhetetlen csökkentése is. Az így kialakuló munkanélküliséget az országnak átmenetileg vállalnia kell.
III. Politikánk szociális összetevői
10. A munkanélküliség kezelése
Az, hogy eddig nem volt számottevő munkanélküliség, eddig sem „szocialista vívmány” volt, hanem az alacsony termelékenység, az általános pazarlás és a hiánygazdaság szükségszerű velejárója. A közeljövőben azonban a munkanélküliség akkor is megjelenne, ha nem törekednénk gazdasági reformokra. Minthogy a gazdaság stagnál, a rubelexportot mindenképpen le kell építeni – hiszen nem kapunk érte ellentételt –, és 1990 és 1995 között demográfiai okokból nő a munkaerő-kínálat. Igaz ugyan, hogy az átállás a piacgazdaságra rövid távon fokozza a munkanélküliség veszélyét. De ha nem vállaljuk ezt az utat, akkor is lesz munkanélküliség, csak akkor a gazdasági stagnálás, a munkahelyek lassú fogyatkozása miatt szorulnak ki emberek a munkából, s a pályakezdők egyre nehezebben találnak állást.
Ahol erősebb érvek szólnak a munkahelyek megszüntetése, mint a munkanélküliség mindenáron való elkerülése mellett, ott vállalni kell az elbocsátásokat. Csakhogy ki tud ebben dönteni? Célszerűnek tartanánk, hogy az üzembezárásokra vonatkozó döntések, a vállalati vezetés és a munkások érvei nyilvánosságra kerüljenek. Ettől várható, hogy az adott ügyben közvetlenül nem érintett többség megismerje a helyzetet, a pro és kontra érveket. Ezért parlamenti döntéssel meg kell határozni a tömeges elbocsátás kritériumait. Ilyen akciók tervét a vállalatvezetésnek 90 nappal korábban be kell jelentenie, majd ezt nem sokkal követően a helyi, nagyobb jelentőségű esetben az országos sajtóban nyilvánosságra kell hozni. Közzé kell tenni a vállalatvezetés, illetve a szakszervezet érveit, számításait. Ez módot nyújt arra, hogy a szakszervezetek, a politikai pártok, a lakosság véleményt alkothasson, az ügyben akciókat szervezzen, és így nyomást gyakoroljon a vállalatvezetésre. A vállalati vezetés döntési jogát azonban nem kell korlátozni: a szakszervezetnek vagy bármilyen más testületnek semmiféle egyetértési vagy vétójoga nem lehet. Ha a vállalati vezetés az előzetes bejelentés és közzététel e szabályait megsérti, akkor viszont beperelhető, külön kártérítésre kötelezhető.
Világossá kell tenni a méltánytalan elbocsátás kritériumait, és biztosítani kell az érintettek jogvédelmét. Felül kell vizsgálni, és valószínűleg ki kell terjeszteni a munkanélküli segélyt, és ki kell egészíteni a méltánytalan elbocsátás esetén járó külön kártérítéssel.
A válság különösen súlyosan érint egyes területileg koncentrált iparágakat; ilyen esetekben különleges kezelésre van szükség. Az érintett térségeket az országgyűlés nyilvánítsa válságövezetté, jelöljön ki válsággondnokot, aki koncentráltan rendelkezhet a térség segítését célzó költségvetési eszközök felhasználásáról.
Az előzőekben hangsúlyoztuk: gazdaságpolitikai prioritásaink, nevezetesen az, hogy az infláció leküzdését állítjuk előtérbe, és tudomásul vesszük a munkanélküliség növekedését, itt és most érvényesek. Azon a Magyarországon érvényesek, ahol a munkanélküliség még nem számottevő, csak bizonyos régiókra és szakmákra korlátozódik, viszont bármikor elszabadulhat és háromjegyűvé válhat az infláció. Tudjuk: az infláció elleni harc hangsúlyozása, a munkanélküliség tudomásulvétele a nyugat-európai neoliberális gazdaságpolitikát is jellemzi. Ott olyan helyzetben fordultak a kormányok ebbe az irányba, amikor a munkanélküliség jóval nagyobb, az inflációs ráta pedig alacsonyabb volt, mint ma Magyarországon. Mi más helyzetben mondjuk ugyanazt, ami nem ugyanaz.
11. Az elesettek segítése
A kommunista pártállam annak idején azt hirdette: gazdaságpolitikája automatikusan megoldja mindenki megélhetési problémáit, jótékonyságra, szegénypolitikára többé nem lesz szükség. Az elmúlt negyven év tapasztalatai alaposan rácáfoltak erre a feltételezésre, s a gazdasági reformokkal egyidejűleg létjogosultságot nyert Magyarországon az önálló szociálpolitika szükségességének elismerése. Az elismerésből azonban ritkán születtek hathatós szociális intézkedések, s kiváltképp nem alakult ki átfogó társadalompolitikai rendszer. Már a viszonylagos gazdasági prosperitás másfél évtizedében, a hatvanas évek elejétől a hetvenes évek végéig is kimaradt a szociálpolitika áldásaiból a magyar társadalom negyede-ötöde. Míg a társadalom többsége ki tudott magának alakítani egy európai mércével mérhető rendezett életformát, stabil egzisztenciát, addig egy tanulatlan-képzetlen kisebbség ázsiai állapotok között tengődve megrekedt egy sajátos zárványhelyzetben. A társadalom e két részét már a jelenlegi válságot megelőzően mély szakadék választotta el egymástól. A hetvenes évek végén fellépett, majd a nyolcvanas évek második felében elmélyült válság ehhez képest annyiban teremtett új helyzetet, hogy az infláció és a szinte kilátástalanná váló lakáshoz jutás a korábban rendezett helyzetűek egy részét is fenyegetett helyzetbe hozta. Reális veszéllyé vált a ma még alsó középosztályba tartozók egy részének elszegényedése.
Kiutat ebből a helyzetből tartósan csak a gazdaság gyarapodása jelenthet. De hogy e fenyegetett népcsoportok számára ne túl későn jöjjenek a remélt gazdasági fordulat gyümölcsei, már most szükség van átgondolt szociálpolitikai beavatkozásra. Akik ugyanis most visszavonhatatlanul leszakadnak, akiknél a fogyasztási javakhoz való hozzájutás romlása az életforma torzulását, a normális családi létezés összeomlását eredményezi, azoknál esetleg már késve jön néhány év múlva a javulás.
A társadalmi juttatások magyarországi rendszere hagyományosan a munkaviszonyhoz kötötte a társadalmi juttatásokat: az egészségügyi ellátást, a nyugdíjjogosultságot, a gyermeknevelés állami támogatását. Ez abban a korábbi helyzetben sem volt helyénvaló, amikor a társadalom túlnyomó többsége számára nem okozott problémát a munkaviszony folytonossága, minthogy éppen a leginkább elesetteket zárta ki a juttatásokból. Most azonban, amikor ennek vége, amikor bárkit bármikor sújthat a munkanélküliség, és mind szélesebb körben okoz gondot a pályakezdők elhelyezkedése, egyértelműen el kell szakítani a munkaviszonytól, és állampolgári jogon kell biztosítani nemcsak az egészségügyi ellátást, a családi pótlékot, de a gyermekgondozási segélyt, illetve díjat, továbbá a létminimumnak megfelelő minimális nyugdíjat is.
Törekednünk kell arra, nehogy örökletessé váljon az elszegényedettek leszakadása a társadalom többségétől. Ezért mindenekelőtt az e réteghez tartozó gyerekek iskoláztatásának feltételeit kell javítani. A legalacsonyabb jövedelmű családoknál külön juttatást kell adni annak a jövedelemkiesésnek az ellensúlyozására, amit a 14-18 éves gyerekek továbbtanulása (szakmatanulása) okoz.
Az utóbbi évek nyomasztó elszegényedési tendenciáival szemben szükségesnek tartunk bizonyos azonnali szükségintézkedéseket. A nagyobb városokban ingyenes szállásokat kell biztosítani a hajléktalanoknak, ahol rendőri zaklatás nélkül meghúzhatják magukat. (Az igénybevételt nem szabad kereső munkavégzéshez kötni.) Tanácsi forrásokból biztosítani kell a 70 éven felüli kisnyugdíjasok, alacsony jövedelmű családok, a háromnál több gyerekes családokban élő gyerekek és a krónikus betegségben szenvedők ingyenes gyógyszerellátását. A szegény családok gyermekei számára ingyenes iskolai étkeztetést kell biztosítani. Az igényjogosultságnak megfelelő lakásokban lakó szegény családok lakásköltségeihez támogatást kell nyújtani (12. pont), az esetleges lakbérhátralékot, közüzemi díjhátralékot fel kell függeszteni, illetve a családok helyzetének vizsgálata alapján el kell engedni. Meg kell szüntetni az áramszolgáltatás kikapcsolását. Nem fizetés esetén tanácsi szociális gondozók vizsgálják meg a helyzetet, a vizsgálat idejére és eredményétől függően utána is tanácsi segélyből fedezzék az áramszolgáltatás méltányos költségeit.
A szegénypolitika, az elesettek támogatása alapvetően az állami intézményrendszer feladata és felelőssége. Emellett fel kell karolni – és költségvetési eszközökkel is támogatni – az erre a célra alakuló öntevékeny csoportokat, szervezeteket.
12. Szociális szempontokat is követő lakásgazdálkodást!
Tisztában vagyunk ugyan azzal, hogy a lakáskérdésre sehol a világon nem találtak megnyugtató megoldást, de Magyarországon a hatalmi elit különösen előnyös lakáshoz jutásának és a szabályozatlan lakáspiac széles rétegeket sújtó farkastörvényeinek különösen kedvezőtlen kombinációja alakult ki. A lakosság egy része életre szólóan jutott óriási előnyhöz az évekkel, évtizedekkel korábbi bérlakáskiutalással és a bérlakás örökölhetőségével. A fiatal generáció többsége számára viszont a lakáshoz jutás gyakorlatilag lehetetlenné válik, széles rétegek kényszerülnek bele lakástulajdon szerzésébe, és ésszerűtlenül összeszűkült a lakáscserék szempontjából legkedvezőbb bérlakások köre.
A gazdasági ésszerűség a bérlakásépítés kiterjesztése mellett szól: csak azok tegyenek szert lakástulajdonra, akik ezt igényük, és akik jövedelmi szintje ezt reális állami támogatási szint mellett lehetővé teszi. Ugyanakkor a társadalom szociális tagozódása szükségessé teszi mind a bérlakások, mind a saját tulajdonú lakások több kategóriájának egyidejű meglétét. A legalacsonyabb jövedelmű lakosságcsoportok számára biztosítani kell kisebb méretű, alapkomfortot biztosító szociális bérlakásokat állami lakbértámogatással. Arra kell törekedni, hogy ilyen lakásokhoz állampolgári jogon juthassanak hozzá az alacsony jövedelműek. A másik oldalon szabad bérű lakások piacán és szabad öröklakáspiacon kell lehetővé tenni a magas jövedelműek lakásigényeinek kielégítését. Ösztönözni kell a lakásépítő, lakásokat bérbe adó és lakásokat forgalmazó magánvállalkozások létrejöttét, a magántőke egy részének ideáramlását. A közepes jövedelműek számára pedig szükség van egy szabályozott bérű bérlakásszektorra; e körön belül az évenként mérsékelt ütemben emelt lakbérek még fedeznék a fenntartás költségeit. E legszélesebb réteg állami kamattámogatást is igényelhetne, ha nem kiemelt övezetben, meghatározott méretnél nem nagyobb magánlakást kíván építeni.
Az ország mai helyzetében nem garantálhatók tovább a bérlakás-kiutalással szerzett egykori előnyök: az idei lakbéremelést követően is, évről évre mérsékelt ütemben emelni kell a lakbéreket, és meg kell szüntetni a bérlői jog örökölhetőségét. (Megfontolható, hogy az örökölhetőség megszüntetését valamilyen formában az állam kompenzálja-e.) A kiemelt övezetekben fekvő állami házakban lévő lakások, belterületi luxuslakások, villalakások béreit a szabadpiaci lakbérekhez kell igazítani. A lakáshitelekre kivetett kamatadót el kell törölni, viszont az 1989 előtt épült komfortos lakás- és üdülőingatlanokra vonatkozólag meg kell szüntetni mindennemű házadómentességet (azokra, amelyekben nincs villany, meleg víz és WC, a mentesség fenntartandó). Megfontolandó, hogy nem kellene-e – differenciáltan, a lakások piaci értékéhez igazítva – emelni a házadót. Ez biztosítana méltányos közteherviselést azoknak a háztartásoknak a tekintetében, amelyek az elmúlt évtizedek jóval alacsonyabb telekárai, építési költségei és hitelkondíciói mellett jutottak lakáshoz, üdülőhöz. Alternatívaként megfontolható egyszeri ingatlanadó kivetése is.
IV. Külgazdasági kapcsolatok
A modern gazdaság számára a világgazdasági integrálódás a fejlődés egyik motorja. A magyar gazdaság számára az elmúlt évtizedekben azonban két értelemben is béklyóvá váltak a külgazdasági kapcsolatok: a nyugati eladósodás az import korlátozását és az export mindenáron való erőltetését kényszerítette ránk, a KGST működési mechanizmusa viszont hozzáláncolt bennünket egy merev, pazarló gazdálkodási rendszerhez. Az eddigi kormányok, ha látták is a problémát, mindkét vonatkozásban halogatták az érdemi változtatást.
13. Adósságkezelés
Az adósságkezelés az eddigi kormányok számára azt jelentette: mindenáron törleszteni, kipréselni az országból azt, ami ehhez szükséges, és új hitelek felvételével az utódokra hárítani a megoldást. Így sikerült ugyan elkerülni az olyan akut válsághelyzetet, mint amilyentől Lengyelország szenved, de a kilábalás feltételeit eddig sem lehetett, és a jövőben sem lehet így megteremteni. A mind súlyosabb adósságtörlesztési, kamatfizetési teher nem ad módot a lélegzetvételre a termelés modernizálásához, a lakosság érdekeltségének felkeltéséhez. Miközben a látványos összeomlást, az átütemezést az új kormánynak is mindenképpen el kell kerülnie, keresnie kell azokat a megoldási módokat, amelyekkel enyhíthető a törlesztési teher nyomása. Úgy látjuk, hogy az eddigi kormánynak a huszonnégyekhez eljuttatott javaslatai túlzottan óvatosak voltak, elfogadásuk kevés volt ahhoz, hogy az adósságteher zsákutcájából az ország kijuthasson. El kellene ismertetni, hogy nem volna méltányos, hogy Magyarország – pusztán azért, mert jó adós, nem ütemezett át és nem is szándékszik ezt tenni – hátrányt szenvedjen. Olyan helyzetet kell kialakítani, amelyben fizetési mérlegünket a közeli években nem kényszerülünk ugrásszerűen javítani. Az új kormánynak emellett meg kell szerveznie az adósság egy részének átváltását külföldi tőkerészesedésekre. Kívánatos, hogy a nyugati partnerek serkentsék a magyarországi tőkebefektetéseket. Emellett különleges segítség is szükségessé válhat akkor, ha a szovjet gazdaság súlyosbodó válságjelenségei összeomlásszerű helyzetbe torkollnának. Csak ilyen lépések együttese biztosíthatja a magyar gazdaság működőképességének és ezáltal fizetőképességének tartós fennmaradását, ami a hitelezőknek, illetve a nemzetközi közösségnek is érdeke.
14. Közeledés az európai integrációhoz
Nem kevésbé fontosak azok az eddigi kormányzat által is képviselt törekvések, hogy gazdaságdiplomáciai lépések javítsák a magyar áruk piacra jutási feltételeit. Ezeknek a lépéseknek átfogó stratégiába kell illeszkedniük, amelynek nem titkolt célja Magyarország csatlakozása az európai integrációhoz. Tisztában vagyunk azzal, hogy csatlakozásunk az Európai Közösséghez 1992 előtt nem tűzhető napirendre; ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy az új kormány egyértelműen nyilvánítsa ki a csatlakozási szándékot, és tegyen javaslatot a csatlakozást előkészítő lépések konkrét menetrendjére.
15. Hogyan vonzzuk ide a külföldi tőkét?
Világpiaci nyitásunk fontos eleme a külföldi működőtőke importja. A túlzottan is nagyvonalú adókedvezmények nyújtása méltánytalan a hazai vállalkozókkal szemben, és nem komoly vállalkozókat, hanem kalandorokat vonz az országba. Az adózási kedvezményeket ezért mérsékelni lehet, viszont gazdálkodási biztonsággal, a szomszédos országokénál sokrétűbb megbízható üzleti infrastruktúrával kell a külföldi tőke érdeklődését felkelteni.
16. A kelet-európai elkülönülés a múlté
A KGST-országokhoz fűződő kapcsolatok rendszere gyökeres átalakításra szorul. A magyar kormányoknak már régen hozzá kellett volna fogniuk a külgazdasági irányváltáshoz, hiszen legalább másfél évtizede érzékelhető, hogy a Szovjetunióval folytatott kereskedelem az eddigi pályán nem bővíthető tovább. A magyar–szovjet kapcsolatokban hosszú évek alatt kialakult munkamegosztási modell ugyanis, amelynek keretében készterméket szállítunk nyersanyag és energia ellenében, nem tartható fenn. A Szovjetunióból származó nyersanyag- és energiaimportunk mennyiségét, minőségi összetételét és a szállítási feltételeket tekintve egyaránt bizonytalanná vált. Szovjet késztermékek nagyobb arányú behozatalához viszont nem fűződik magyar érdek. Összességében ezért a Szovjetunió részaránya a magyar külkereskedelemben (1988-ban 28-29 százalék) szükségképpen csökken. A magyar kormányok mégis hosszú ideig halogatták a külgazdaság-politikai fordulatot, engedtek a magyar vállalatok és a szovjet partnerek rövid távú érdekeinek és a külpolitikai megfontolásoknak. A baj így most hirtelen szakadt az országra, szinte egyik napról a másikra kell felszámolni nagy beruházásokkal létrehozott – és még az utóbbi években is tovább bővített – gyártási ágakat. Ma már választási lehetőségünk sem maradt, hiszen exportunkért a Szovjetunió nem tud számunkra szükséges árukkal fizetni. Ez jelenik meg a halmozódó rubelaktívumban.
A magyar gazdaságpolitikának nincs más választása, mint a KGST-országokkal folytatott termékcsere kereskedelmi alapokra helyezése, a rubelben elszámolt kontingens kereskedelem megszüntetése és áttérés a forintban vagy konvertibilis valutában történő elszámolásra. Szovjet viszonylatban ez az áttérés számottevő egyszeri veszteséggel jár, aminek egy részét igyekezni kell a rubelaktívum „átváltásával” finanszírozni, más részének fedezéséhez pedig méltányos lehet egyszeri nyugati segítséget kérni. Ezzel az áttéréssel (amely a többi ország között is napirendre került) a KGST valójában – függetlenül attól, hogy ezt formálisan kinyilvánítják-e – megszűnik. A magyar gazdaságpolitikának nem lehet célja, hogy az eddigi helyett egy megreformált, piaci alapú KGST jöjjön létre, mert ez a nyugat-európai integrációtól való elkülönülés fenntartását jelentené. A mi célunk csak mindenféle kelet-európai befelé fordulás és elzárkózás megszüntetése, a KGST felszámolása lehet. A hozzánk közel álló, reformbarát országokkal való szorosabb együttműködésre is csak az összeurópai integrációhoz való közeledésnek alárendelten indokolt törekedni.
V. A tulajdon gyökeres átalakulása
17. A magántulajdon túlsúlyára törekszünk
Illúziónak bizonyult az a hiedelem, hogy a magántulajdon kiküszöbölése, társadalmi tulajdonnal való felváltása megveti a hatékonyabb gazdaság és igazságosabb társadalom alapjait. A tulajdon társadalmasítása a tulajdonláshoz kapcsolódó kezdeményezést, gondosságot és felelősséget küszöbölte ki a gazdaságból. A modern gazdaság nem nélkülözheti a magántulajdont.
Korunk fejlett gazdaságaiban többféle tulajdonforma van jelen, a modern gazdaságok vegyes gazdaságok. A vasút, a posta Nyugaton is többnyire állami tulajdonban van, míg a kisipar, a kiskereskedelem a tervgazdálkodást folytató országok egy részében is magánkézben maradt. Mégsem elégít ki bennünket a vegyes gazdaság jelszava, melyet ma minden magyarországi politikai erő hangoztat. Nem tartjuk kívánatosnak, hogy Magyarországon olyan „vegyes gazdaság” váljon tartósan jellemzővé, amelyben ugyan a korábbinál vagy esetleg a jelenleginél is valamivel nagyobb volna a magánszektor részaránya, de még nagyobb maradna az állami tulajdon szerepe; nem volna szerencsés, ha a nagyipart, az építőipart, a külkereskedelmet az állami vállalatok, a mezőgazdaságot pedig a nagyméretű szövetkezetek uralnák, „magyar sajátosságként”.
A nemzetközi tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy a vegyes gazdaságokban a túlsúlyban levő tulajdonforma többé-kevésbé meghatározza a kisebbségi tulajdonformához tartozó gazdasági egységek viselkedését is. Ott, ahol a magántulajdon van túlsúlyban, ott az állami vállalatok is piaci módon viselkednek, hasonlóképpen takarékosan bánnak az erőforrásokkal, mint a magánvállalatok (mint például a Renault vagy a Volkswagen). Mi több, még a monopolhelyzetben levő állami posta és vasút is úgy kezeli a fogyasztót, mint a versenyhelyzetben lévő vállalkozások. Kelet-Európában viszont a szűk keretek közé szorított piacon tevékenykedő magánvállalkozások sokszor ugyanúgy visszaélnek a vevő kiszolgáltatottságával, mint az állami vállalatok. Az uralkodó tulajdonforma meghatározza az egész gazdaság atmoszféráját. Ezért, és nem absztrakt modellek követése miatt tartjuk fontosnak, hogy néhány éven belül (az új parlamenti ciklus alatt) eljussunk a nyomasztó állami fölényű vegyes gazdaságból a magánszektor által uralt vegyes gazdaságba.
A magántulajdon különféle formáival számolunk. A kiinduló változat a személyes, illetve családi magántulajdon. Az átalakulás első éveiben ennek nagy szerepet kell játszania, mert csak ettől várhatjuk a tisztességes magántulajdonosi attitűd elterjedését a társadalomban. Minthogy létkérdés a kis- és középvállalatok részarányának megnövekedése, lesz tere a személyes-családi tulajdon terjeszkedésének.
Közgazdaságilag a magántulajdon egyik formájának tekintjük és mint ilyeneket pártoljuk a valóságos szövetkezeteket, ahol a belépés és kilépés valóban önkéntes, ahol az osztható tulajdon dominál, ahol a tagok csakugyan beleszólhatnak a döntéshozatalba. A középvállalatok esetében jelentős szerepet szánunk a szövetkezeti formának.
A közepes és nagyvállalatok esetében a magántulajdonnak leginkább mint társas magántulajdonnak, magántulajdonosok társaságainak van realitása. Ügy gondoljuk: e körben a részvénytársasági forma válik jellemzővé.
A modern gazdaságban mind gyakoribb, hogy a tulajdonosok nem közvetlenül, hanem vagyonkezelő intézmények (beruházási társaságok, nyugdíjpénztárak, biztosítóintézetek) közvetítésével gyakorolják tulajdonukat. Ilyenkor a közvetlen részvénytulajdonos a vagyonkezelő intézmény, és amögött húzódik meg a végső tulajdonos. Ez a kockázat csökkentésének, a kis tőkék egyesítésének célszerű módja. E formák elterjedése nálunk sem kerülhető meg; mindamellett nem volna célszerű, hogy túl gyorsan kialakuló túlsúlyuk elmossa a tulajdonosi beleszólás és felelősségvállalás kívánatos térnyerését.
A magántulajdon fontos esete számunkra a külföldi tulajdon. A külföldi részvényes a valódi, hamisítatlan magántulajdonos, akinek nem kell tanulnia a tulajdonosi viselkedést, neki a vérében van, ő mindig is ezt csinálta. Számíthatunk rá, hogy Magyarországon is magántulajdonosként fog viselkedni: ott és addig fektet be nálunk, ahol és ameddig ettől nyereséget vár.
A külföldiek tulajdonszerzését azért is fontosnak tartjuk, mert a nemzetközi tulajdonosi összefonódás a második világháború után a műszaki és vezetési ismeretek áramlásának legfontosabb csatornájává vált, s egyben jól segíti a külföldi piacra jutást. A kelet-európai országok – felbecsülhetetlen károkat okozva maguknak – lemondtak minderről. Elengedhetetlennek tartjuk, hogy Magyarország – mielőbb, és nem csak periférikusan, hanem számottevő mértékben – a nemzetközi tulajdoni összefonódás részesévé váljon.
Többen felvetik: ne törekedjünk-e a dolgozói tulajdonosi jogok általános érvényű radikális kiterjesztésére, az önigazgatás széles körű elterjesztésére? Elvégre az elmúlt évtizedek úgynevezett szocializmusa a dolgozók munkahelyi alárendeltségét, a tulajdonosok és tulajdonnélküliek elkülönülését nem szüntette meg, csak új formában hozta vissza. Vajon nem éppen arra kellene-e törekedni, hogy dolgozói jogon, vagyis széles körű önigazgatással, vagy állampolgári jogon, népi részvényekkel megszüntessük a társadalom kettéválását tulajdonosokra és tulajdonnélküliekre?
Ezt ma nem tartjuk reálisnak, és nincs is rá széles körű társadalmi igény. Az emberek ma munkavállalóként jobb munkafeltételekre és tisztességes keresetekre, fogyasztóként bőséges áruválasztékra vágynak Magyarországon és szerte Kelet-Európában. Modern, dinamikus gazdaság nem működhet anélkül, hogy a tulajdonosi funkciók ne kötődjenek jövedelmekhez, és ne összpontosuljanak a társadalom egy kisebb részének kezébe. Ábrándnak tartjuk azt, hogy Magyarországon a lakosság szélesebb köre legyen tulajdonos, mint Nyugat-Európa országaiban. A nyugati tapasztalatok azt is megmutatták, hogy tulajdonnélkülinek lenni nem jelent feltétlenül szegénységet és kiszolgáltatottságot. A jólét és emberi méltóság a munkavállalói pozícióval is jól megfér. A javasolt gazdasági fordulat, a vállalkozások fellendülése azt jelenti, hogy nemcsak a vállalkozók élnek majd jobban, de a náluk dolgozó munkások, műszakiak is biztos munkához és növekvő jövedelmekhez jutnak.
Ezen túlmenően persze arra is kell – és reálisan lehet – törekedni, hogy a tulajdonosok és nem tulajdonosok csoportjai között ne húzódjon túlságosan éles jövedelmi, szociális és életmódbeli választóvonal, hogy az állam mindenféle módon segítse elő közöttük az átjárást, a társadalmi mobilitást. Kívánatosnak tartjuk az alkalmazotti részvénytulajdon meghonosítását, és ezáltal a munkavállalók egy részének résztulajdonossá tételét. Reálisan törekedni lehet és kell továbbá a dolgozók munkahelyi beleszólása intézményeinek működtetésére: így a tulajdonosok és tulajdonnélküliek elkülönülése a munkahelyen sem válik végletessé.
A magántulajdon és az állami tulajdon mellett jelentős szerepet nyerhetnek az előttünk álló években az olyan önkormányzó tőketulajdonosok, mint a különféle alapítványok, oktatási és kulturális intézmények vagy a társadalombiztosítás. Működésükhöz folyamatos bevételre van szükség; de ha ezt a rendelkezésükre bocsátott tőke hozama biztosítja, akkor annak minél előnyösebb befektetésében válnak érdekeltté, tehát magántulajdonosi módon viselkednek. Hasonló szerepet játszhatnak a helyi önkormányzatok is.
Az állami tulajdonnak hosszabb távon a vasúti és távolsági légi közlekedésben, a postánál, az energiaszolgáltatásban szánunk uralkodó szerepet. Ezen ágazatok működését a későbbiekben sem a piaci verseny határozza meg. (A félreértések elkerülése végett: nem számolunk a piac uralkodó szerepével olyan gazdaságon kívüli területeken sem, mint az egészségügy, a közoktatás, a közművelődés, ahol az állam és az önkormányzatok szabályozó szerepét, a központi és helyi költségvetések tehervállalását nem kívánjuk csökkenteni.) Már néhány éven belül kizárólagossá válhat a magántulajdon a kereskedelemben (beleértve a nagy- és külkereskedelmet), az országúti árufuvarozásban, a lakossági szolgáltatásokban, az idegenforgalomban, az építőiparban és néhány iparágban: a könnyűiparban, a háztartásvegyiparban, a mezőgazdasági gépjavításban, a számítástechnikában. Az ipar többi ágazatában viszont csak fokozatosan tud tért nyerni a magántulajdon, ezért az állami érdekeltség itt még hosszú ideig fennmarad.
18. A magánvállalkozás (kisvállalkozás) ösztönzése
Ha nem működne már ma is kisméretű magánvállalkozás, még jobban sújtaná a hiány a magyar gazdaságot, még kevesebben tehetnének szert értelmes munkára, jobb megélhetésre. Van tehát mire építenünk, amikor a gazdaság tulajdoni szerkezetének megújítását mindenekelőtt a meglevő magánszektor erősítésétől, gyors gyarapodásától várjuk. A fejlett országok tapasztalatai szerint a kisvállalkozási szektor teremti a legtöbb új munkahelyet, s neki köszönhető a műszaki fejlesztés számos eredménye. A sikeres kis- és középvállalatok erősítik a helyi közösségeket. Amit a kínálat élénkítéséért ma Magyarországon a kormányzatnak tenni szabad, azt éppen a kisvállalkozás támogatásával szabad és kell tenni.
A kisméretű, az új vállalkozásoknak ugyanakkor világszerte számos hátránnyal kell megküzdeniük. Még nagyobbak ezek a hátrányok Magyarországon, ahol négy évtizeden keresztül minden módon az állami és szövetkezeti nagyszervezeteket helyezték előtérbe. Nem versenysemlegességet hirdetünk ezért, hanem a kis- és közepes méretű magánvállalkozások versenyhátrányainak következetes felszámolását.
A legfontosabb a hatalmi apparátusok előítéleteinek és a vállalkozók emiatti bizalmatlanságának megszüntetése, a magánvállalkozást bátorító légkör kialakítása. Ennek kiindulópontja legyen annak kimondása, hogy az 1949-es államosítás egyértelműen indokolatlan és igazságtalan volt, az akkor kifosztottakat erkölcsi és szimbolikus anyagi jóvátétel illeti meg. Ez jelezze a közvéleménynek, a potenciális hazai és külföldi befektetőknek, hogy a magyar állam garantálja a tőkebefektetés biztonságát. A kisvállalkozók biztonságérzetét erősíti a jelenlegi állami szektor privatizálásának következetes előrehaladása (lásd 19. pont), minek következtében a kis és közepes magánvállalkozások nem megtűrt idegenek lesznek egy eltérő jellegű környezetben, hanem egy hozzájuk hasonuló gazdasági környezet megbecsült úttörői.
A kis és közepes magánvállalkozók számára
– biztosítani kell az ingatlanokhoz, gépi berendezésekhez, importhoz, nyersanyagokhoz való hozzájutás intézményesített lehetőségeit;
– nyilvános árverések révén kell lehetővé tenni, hogy magánvállalkozók is hozzájuthassanak csődbe ment állami vállalatok, szövetkezetek ingatlanjaihoz;
– meg kell könnyíteni a gép-, anyag- és importanyag-ellátásukat, segíteni, hogy a nagy- és külkereskedelemben pozícióik megerősödjenek;
– szorgalmazni kell a versengő kisbankok (köztük magánbankok) hálózatának létrehozását, annál is inkább, mivel a néhány nagybanktól nem várható sok tízezer magánvállalkozó hiteligényeinek kielégítése.
Egyszerűsíteni kell a kisvállalkozások alapítását. Államilag is támogatni kell a vállalkozási, könyvelési ismeretek elsajátítását (e költségek leírását az adóalapból), ehhez tanácsadó, képző szervezeteket, információs ügynökségeket kell létrehozni. Az indulást továbbra is helyes adókedvezményekkel segíteni. Számottevő általános adómérséklést a jelenlegi helyzetben – bármennyire népszerű lenne is ez – a magánszektor esetében sem javaslunk, bár a személyi jövedelemadó-tábla változtatásai (8. pont) természetesen a kisvállalkozásoknak is kedvez. Bízunk benne, hogy egy kedvező általános légkörben, rendeződő piaci környezetben az izmosodó magyar magánvállalkozás javítani fogja piaci teljesítményét, viselve a nem kis adóterheket.
19. Az állami vállalatok gyors privatizálása
Hogy a jelenlegi tulajdoni szerkezettől eljussunk a magántulajdoni formák túlsúlyához, nem elégséges az, hogy a magánszektor dinamikusan növekszik: elengedhetetlen a mai állami szektor zömének privatizálása. A privatizálás első lépéseinek ellentmondásai, a néhány gátlástalan visszaélés nyomán azonban felerősödtek a privatizálással szembeni ellenérzések, s sokan a lassú, fokozatos, korlátozott privatizálás mellett foglalnak állást. Szerintünk azonban ez nem járható út.
Nem járható a lassú, fokozatos privatizálás útja egyrészt azért, mert ha lassú, fokozatos privatizálást hirdetnek meg, tartós bizonytalanság támadna mindenütt, ahol a privatizálásra számítanak, de arra még nem került sor. De nem járható másrészt azért sem, mert hosszú ideig fennmaradnának az állami tulajdonra jellemző gazdasági magatartásformák, késleltetve a gazdasági stabilizációhoz elengedhetetlenül szükséges hatékonyságjavulást. Hogy pedig egy kiterjedt állami szektort az államigazgatás a maga hatósági eszközeivel késztessen hatékony gazdálkodásra, azt egyszerűen nem tartjuk reálisnak. Még egy viszonylag nagy állami szektor terheit sem tudjuk miből fedezni. Ezért a kedvezőtlen kezdeti tapasztalatok ellenére is a határozott, a lehetséges mértékben gyors privatizálást szorgalmazzuk, természetesen a visszaélések lehetőségének korlátozásával.
Tudatában kell lennünk annak, hogy a privatizálás nálunk valami egészen mást jelent, mint azokban a nyugati országokban, ahol az utóbbi évtized neoliberális kurzusa privatizálási kampányt indított. Ott a privatizálandó állami vállalatok a gazdaságban kisebbségben voltak – nálunk a többséget adják. Ott korábban maguk is piaci vállakozásként működtek, piacgazdasági könyvvitellel és vagyonértékeléssel – nálunk erről szó sincs. Ott jelen volt a gazdaságban olyan magántőke, amely kész volt a privatizálandó magánvállalatok részvényeit felvásárolni – nálunk ez hiányzik. Ott arra lehetett számítani, hogy a privatizálandó magánvállalatok egy működő piacgazdaságba, s annak rendezett politikai környezetébe illeszkednek majd be – nálunk ezt a működő piacgazdaságot s annak politikai környezetét még meg kell – többek között éppen a privatizálás révén – teremteni. A mi viszonyaink között tehát nem alkalmazhatók ugyanazok a kritériumok és módszerek, mint a nyugati országokban végrehajtott privatizálásnál.
Arra Magyarországon is törekedni kell és lehet, hogy a privatizálásra végiggondolt jogszabályok alapján, társadalmi ellenőrzés mellett kerüljön sor. Ennek vannak bizonyos szervezeti feltételei is, mindenekelőtt az Állami Vagyonügynökség létrehozása, ennek és az országgyűlés valamilyen testületének betekintési, illetve vétójoga. Még fontosabbnak tűnik azonban, hogy a privatizálás a tisztesség és felelősség légkörében menjen végbe. Végül hozzájárulhat ehhez az is, ha a privatizálásnak része az alkalmazotti részvényvásárlás is (lásd 17. pont), ami – egyéb előnyei mellett – a vállalaton belüli nyilvánosságot és ellenőrzést teremti meg.
Kétségtelenül visszás körülmény, hogy az állami vállalat eladásáról hozott döntésnek szükségképpen azok is részesei, akik az eladás tárgyai is: a vállalat felső vezetőinek befolyásos csoportja. Nem látszik elkerülhetőnek, hogy a privatizálás kezdeményezésében, a partnerkeresésben, a feltételek kialakításában szerepük legyen. Amire törekedni lehet és kell: részben a vállalaton belüli, részben a vállalaton kívüli nyilvánosság eszközeivel, részben a nem nyilvános állami (vagyonügynökségi, parlamenti) ellenőrzés, számonkérés révén korlátozzuk az ebből fakadó méltánytalan előnyöket, illetve az államot érő hátrányokat. A nyilvánvaló korrupciót le kell leplezni, a vétkeseket pedig a törvényeknek megfelelően felelősségre kell vonni.
VI. A mezőgazdaság megújulása
20. Üzemi struktúra
A korábban sikerágazatnak hitt magyar mezőgazdaság napjainkra válságba került. E válság fő oka, hogy a mezőgazdaságot két szélsőséges, lehetőségeit már felélt üzemtípus és munkaszervezet uralja: a kooperációk kialakításában korlátozott, nagyrészt mellékfoglalkozást hasznosító családi gazdaság, valamint a földhasználatot és jogi személyiséget monopolizáló, ipari nagyvállalati rendben működő mezőgazdasági nagyvállalat (tsz, állami gazdaság). Ésszerű üzemi struktúrát akkor lehet kialakítani, ha a két szélsőség közötti szervezeti űrt mindkét oldalról elinduló fejlődéssel, új formák egész sorának létrejöttével töltjük ki.
Az egyik fő forma nyilvánvalóan az egyéni gazdaság: a vállalkozni merő és tudó gazdálkodók az átalakulásra kényszerülő termelőszövetkezeteken és állami gazdaságokon belül és azokon kívül, egymással versenyezve, kistermelő gazdaságaikat megnövelve, szükség szerint bérmunkát is alkalmazva gazdálkodhassanak. Jöhessenek létre több ember közös munkájával és kockázatával működő több ezer hektáros gabonafarmok, nagyméretű állattenyésztő családi gazdaságok, gyümölcstermelő kisszövetkezetek stb. is.
Fontos új forma lehet a valódi mezőgazdasági szövetkezet. Eddig nem voltak nálunk valódi mezőgazdasági szövetkezetek. A szövetkezet ugyanis nem kollektív földművelést jelent, hanem független mezőgazdasági termelők olyan gazdasági társaságait, amelyek a mezőgazdasági szolgáltatásokat vagy a termékek feldolgozását és forgalmazását végzik. Az ilyen szövetkezés rugalmasan létrehozható, változtatható, megszüntethető.
A ma létező termelőszövetkezetek és a szakszövetkezetek zöme – a tulajdonosi jogok megfelelő átalakításával és a tagok tulajdoni részesedésének meghatározásával – befektető társaságokhoz hasonló vagyonkezelővé alakítható át. A volt nagyüzem így kétszintű gazdasági egységgé válik: termelő és szolgáltató vállalkozások hálózatát egy vagyonkezelő és befektető szervezet fogja össze. Az eddigi tsz-vezetők egy része – néhány dolgozóval szövetkezve – vállalkozóvá válik, más részük szolgáltató (könyvelő, adótanácsadó, pénzügyi, jogi, beszerző stb.) tevékenységre szakosodik a szövetkezet eddigi működési körén túllépő ügynökségként. Ismét mások a nagyüzemben szerzett szakmai és/vagy piaci ismereteik hasznosítására az új, valódi mezőgazdasági szövetkezeteket szervezik meg.
21. A földtulajdon kérdése
Ebben a felfogásban a magyar mezőgazdaság mai szervezetéből nem vissza kell menni negyven évvel ezelőttre , hanem előre, egy fejlettebb agrárstruktúrába. Mint ahogy nem ismerjük el, hogy az államnak joga volt három évtizeddel ezelőtt másfél millió parasztot bérmunkássá tenni, azt a jogát sem fogadhatjuk el, hogy a többnyire szükségszerűen kisparaszti lét kényszerűen áldozatos életmódját kényszerítse ma rá hatszázezer emberre.
Ezzel összhangban ítéljük meg a földtulajdon kérdését is. A jelenlegi helyzetben az a fő baj, hogy a mezőgazdasági nagyvállalatok tulajdonában túl sok föld van, amelyet nem képesek hatékonyan hasznosítani, míg másfelől a szakszövetkezetek és a magántermelők földhiánnyal küszködnek. A megoldást abban látjuk, hogy újra áruvá kell tenni a földet, megnyitni – a külföldiek földvásárlásának ésszerű korlátozásával – a föld piacát, szabad forgalmát, és a földet olyan tulajdonosok és használók kezére kell juttatni, akik vele a legtakarékosabb és legeredményesebb gazdálkodást ígérik és teljesítik.
Nem javasoljuk az 1947-es földtulajdon-viszonyok helyreállítását. Az akkori tulajdonosok egy része megőrizte formális tulajdonjogát, de – jelképes földjáradék fejében – elvesztette tényleges rendelkezési jogát. Mások – kényszerűségből és ugyancsak jelképes összegért vagy ingyen –lemondtak tulajdonjogukról. Az egykori tulajdonosok vagy utódaik jó része egzisztenciálisan is elszakadt a földtől, és egészen mások (a ma a termelőszövetkezetekben dolgozók többsége, akik föld nélkül léptek be) éppen erre a földre építették egzisztenciájukat. E tekintetben sem lehet meg nem történtnek tekinteni és visszacsinálni mindazt, ami az elmúlt harminc évben történt, nem lenne helyes újabb, nem kevésbé súlyos igazságtalansággal tetézni a korábbi igazságtalanságokat.
Nem javasoljuk a föld községi tulajdonának általános elvként való érvényesítését sem. Egyes esetekben indokolt feléleszteni a községi földbirtokosság megújított formáit (elsősorban a széna és siló előállítását szolgáltatásokkal is segítő legeltetési társulásokat) és a községek üzleti tulajdonát is. Mint általános elvet azonban nem javasoljuk a községi földtulajdont egyrészt azért, mert a község ma már nem tekinthető a mezőgazdálkodók közösségének, másrészt – és főleg – azért, mert az így létrejövő járadékkötelezettség megnövelné a mezőgazdaság költségeit. Ugyanezért ellenezzük, hogy a föld az egykori tulajdonosok örököseié legyen.
Javaslatunk a következő. Azok a tsz-tagok, akiknek földje a nevükön maradt, bánhassanak belátásuk és érdekeik szerint tulajdonukkal, szabad alkuban a jelenlegi vagy jövőbeni földhasználóval. Ugyanez vonatkozik azokra, akiknek földje jelenleg szövetkezeti használatban van. A jelenlegi használók ügyeljenek arra, hogy az esetleges tulajdonmozgás a termelés folyamatosságát, biztonságát ne veszélyeztesse. Ugyanakkor az 1947-es állapotok szimbolikus elismerése mellett a föld megtartásában vagy a földhöz jutásban a jelenlegi és jövőbeni használók élvezzenek előnyt. Aki művelési céllal földhöz akar jutni, az ebben a minőségében juthasson hozzá, függetlenül attól, hogy hajdan maga vagy felmenői tulajdonosok voltak-e vagy sem. Azokat a már nem aktív mezőgazdasági dolgozókat, akik egzisztenciájukat a közös gazdaságra, annak ígéreteire alapozták, az újabb tulajdonmozgás ne hozhassa hátrányos jövedelmi helyzetbe.
22. A mezőgazdaság kapcsolatrendszere
A mezőgazdaság válságának fontos oka a mezőgazdaság és a népgazdaság, illetve nemzetközi gazdaság együttműködési rendszerének fogyatékos volta. A változás legfontosabb elemeit itt abban látjuk, hogy
– váljék szabaddá a mezőgazdasági gépek és anyagok importja;
– az ártámogatási rendszert árbiztosítási rendszer váltsa fel;
– támogatások helyett kapjon a mezőgazdaság szektorsemlegesen kedvezményes kamatozású hiteleket;
– alakuljon ki agrárbankrendszer;
– jöjjön létre az árutőzsdék rendszere, benne egy országos gabonatőzsde.
Kulcskérdésnek kell tekinteni a mezőgazdaságot övező infrastruktúra, mindenekelőtt az út- és telefonhálózat fejlesztését is.
E választási programban az SZDSZ tavaly áprilisban elfogadott programjára támaszkodva összefoglaltuk a gazdasági válság kezelésére, a tulajdonviszonyok átalakítására vonatkozó elképzeléseinket. Nem foglalkoztunk az általunk követendőnek tartott gazdaságpolitika minden összefüggésével, csupán a ma leginkább időszerű kérdéseket emeltük ki. Meggyőződésünk, hogy amit javaslunk, az nem ábrándok kergetése, hanem szakszerűen végiggondolt, megalapozott elképzelés. Nem ígérünk gyors javulást az életkörülményekben, ilyesmit felelőtlenség lenne ígérni. Állíthatjuk viszont, hogy el tudjuk kerülni a további hanyatlást: az infláció elszabadulását, a belső piac összeomlását, a ma még tűrhető szinten élők tömeges elszegényedését, a környezeti katasztrófa elhatalmasodását. Egyúttal gyors változást ígérünk a gazdaság működési módjában. A magánvállalkozás gyors elterjedése, az állami vállalatok körültekintő, de gyors privatizálása, a belső gazdasági egyensúly biztosítása, a forint stabilizációja, a magyar gazdaság világgazdasági beilleszkedésének elmélyítése megalapozza azt, hogy néhány év elteltével már az életkörülmények alakulásában is bekövetkezzék a valamennyiünk által kívánt fordulat.
- Melléklet [5]