„Melyek e viták és véleménykülönbségek legszembeötlőbb vonásai?
(…) Minden egyes érv érvényes logikailag, vagy könnyen kiegészíthető úgy, hogy érvényessé váljék, s a konklúziók valóban következzenek a premisszákból. A rivális premisszák azonban olyanok, hogy racionálisan nem mérlegelhetjük az egyik előnyeit a másikkal szemben. Ugyanis minden egyes premissza az összes többitől eltérő normatív vagy értékelő fogalmakat tartalmaz, és így egészen különböző fajta követelményeket támasztanak velünk szemben.”
Alasdair MacIntyre: Az erény nyomában
Az éjszaka hosszának kozmológiája
Krisztus előbőre mint szent ereklye évszázadokon keresztül tucatnyi templomban volt megtekinthető, és Ávilai Szent Teréz még „jegygyűrűt” is csinált belőle. Maga a tény pedig, hogy a Krisztus körül volt metélve, komoly teológiai problémákhoz vezetett, ugyanis a mennyben vagy vissza kellett hogy kapja a hiányzó bőrdarabot, vagy pedig az üdvözülteknek meg kellett volna operáltatniuk magukat, hogy ne lehessenek tökéletesebbek nála [Jones, 2004].
Ezzel kapcsolatban elsősorban persze nem az az érdekes számunkra, hogy miért úgy „tökéletesebb” az ember (pontosabban a férfi), hogy nem végezték el rajta ezt a bizonyos beavatkozást; hanem az, hogy ha a Teremtő valóban a saját képére alkotott meg minket, és ha elfogadjuk azt a Kopernikusz óta számtalanszor felvetett hipotézist, hogy egynél több, értelmes lényekkel benépesített világot teremtett, akkor szükségképpen arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az idegen világok lakói is olyanok, mint mi – vagyis ők is emberek. Elvégre ha isten egyedi, értelmes teremtményei pedig rá hasonlítanak (miként mi is), akkor nekik is emberszerűnek kell lenniük [Darling, 2000].
Kissé általánosabban fogalmazva (és a teológiától immár elszakadva) úgy is feltehetjük a fentebbi kérdést, hogy mindaz, amit a környezetünkben megfigyelhetünk, mennyire jellemző az egész világmindenségre; illetve mennyire esetleges.
Mint ismeretes, az antropikus elv hívei abból kiindulva szoktak a világmindenség „finomhangoltsága” mellett érvelni, hogy ha például nem léteznének olyan csillagok, melyek viszonylag hosszú időn keresztül, viszonylag egyenletesen szolgáltatnak energiát, akkor legalábbis nehéz lenne elképzelni, hogy miként fejlődhet ki az értelmes élet [Davies, 1980]. Ebből azonban nem következik szükségképpen, hogy minden jelenlegi körülmény elengedhetetlen feltételnek minősül (hacsak nem amellett akarunk érvelni, hogy az intelligencia így és csak így jöhet létre). Miközben tökéletesen elfogadható az az állítás, mely szerint amennyiben a Planck-állandó csak egy kicsit is más lenne, akkor nem jelenhetett volna meg az ember, ugyanis a szénatomok között nem alakulhatott volna ki az ehhez szükséges erősségű kötés, aközben nagyon is tipikus (és nagyon is alapvető) logikai hibát követnénk el, ha – miként az antropikus elv számos híve teszi – ebből automatikusan arra következtetnénk, hogy ez szükségképpen halott univerzumot eredményezne [Cohen–Stewart, 2002]. Elvileg elképzelhető ugyanis valamiféle nem szénatomokból építkező élet is.
Idáig jutva aztán akár visszájára is fordíthatjuk az érvelést. Az angol William Whewell – Darwin nagy felháborodására – 1838-ban ugyan még azt állította, hogy az éjszaka hossza az ember alvásigényéhez igazodik, nem pedig fordítva [Crowe, 1986], de ma nyilvánvaló, hogy éppen fordítva van: az ember alkalmazkodott a földi körülményekhez. Ennek analógiájára tehát miért is ne indulnánk ki abból, hogy az életnek az univerzumban való megjelenését lehetővé tevő és rendszerint az antropikus elv alátámasztásaként felsorakoztatott „látványos egybeesések” valójában nem azt jelentik, hogy a világmindenség az életre van hangolva, hanem azt, hogy az élet képes volt az itteni, egészen pontosan a földi körülményekhez is alkalmazkodni [Davies, 1980]?
És bár ebből nem következik, hogy az élet (és különösen az értelmes élet) bármilyen körülmények között felbukkanhatna, az viszont igen, hogy ha ez történik, akkor a „finomhangoltság” látványos jeleit figyelhetjük meg magunk körül, és ehhez semmi szükség holmi antropikus elvek bevezetésére. Elég az is, hogy egyszerűen létezünk, és ez már csak azért is szerencsés megoldás, mert így nem kényszerülünk – ezek szerint teljesen feleslegesen – azzal a feltételezéssel élni, hogy az embernek kitüntetett helye/szerepe lenne a világmindenségben. Vagyis nem vagyunk kénytelenek elvetni a „kopernikuszi elvet”, ami szerint sem a Föld, sem pedig az ember helyzete nem kivételes a világmindenségben. Márpedig ezt az álláspontot nehéz – sőt mit nehéz, egyenesen lehetetlen – lenne megvédeni, ha elfogadnánk, hogy a fizikai valóság az igényeinknek megfelelően van kialakítva. Vagyis innentől kezdve egyszerűbb lesz a dolgunk, hiszen nem kell olyan feltételezésekkel élnünk, mint amilyen például valamiféle teremtő léte is.
De azért korántsem minden válik egyszerűvé és problémamentessé.
Az Univerzum Nagy Fala
A kopernikuszi elv általánosítását a végsőkig vivő „tökéletes kozmológiai elv” szerint az univerzumnak – ha megfelelően nagy léptékben vizsgáljuk – homogénnek és izotrópnak kell lennie. Azaz miközben mindenütt ugyanabból az anyagból áll, mint a mi környezetünkben, aközben nem létezik benne kitüntetett irány, és a fizikai törvények szempontjából teljesen mindegy, hogy merre indulunk. Emellett lényegében ugyanolyannak látszik attól függetlenül is, hogy az idő melyik pontjáról figyeljük. A kozmológusok egyik hasonlata szerint nagyjából olyan az egész, mintha csak egy parányi lény üldögélne egy „tökéletes cipóban”, és azt a megfigyelést tenné, hogy eltekintve a légbuborékoktól, körülötte minden homogén és izotróp [Perfect Cosmological Principle, é. n.]. Ahogyan a csillagász Hermann Bondi fogalmazott közel ötven évvel ezelőtt: „A kozmológiában [nem teszünk mást, mint] extrapoláljuk az általunk ismert fizikát egy sokkal nagyobb léptékű dologra. Amit a laboratóriumban tanultunk, azt nagy léptékben vetítjük rá az univerzumra” [Bondi, 1960].
Gondot jelenthet viszont, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy mekkora a cipóban üldögélő lény: amennyiben például a buborékokkal összehasonlítható méretű, úgy biztos nem fogja egyneműnek tekinteni a környezetét. Martin Rees brit királyi csillagász ugyan azt mondja, hogy a kozmológiát az teszi érthetővé, hogy a világegyetem inkább hullámos tengernek tekinthető, semmint hegyvidéknek (vagyis „nagy léptékű egyöntetűség” jellemzi, ahol – ellentétben a hegyvidékkel – a különböző helyek között nincsenek szembeszökő különbségek) [Rees, 2003], de azt elfelejti megkérdezni, hogy ki és honnan nézi a tájat. Meg azt, hogy mekkora felbontást használunk.
A fizikus Greg Bothun úgy fogalmaz, hogy „túl azon, hogy megfelelően nagynak kell lennie, [egyáltalán] nem jól definiált, hogy melyik az a lépték, amelyik mellett az univerzum homogénnek és izotrópnak számít”, és például a Naprendszer szintjén egészen biztosan nem az [Bothun, é. n.]. Vagy említhetnénk a „Galaxisok Nagy Falát”: ezt az 500 millió fényév hosszú és 200 millió fényév széles galaxis-konglomerátumot [Vast Universe 2., 2003], ami túlságosan nagy ahhoz, hogy csak úgy eltekintsük tőle. Összehasonlításképpen: nem csupán a valódi tenger hullámai, de a valódi hegységek is láthatatlanná válnának az emberi szem számára, ha a Földet egy 1 m átmérőjű gömbként ábrázolnánk – ez a szupergalaktikus „Nagy Fal” viszont akkor is tökéletesen látható maradna, ha az univerzumot kicsinyítenénk le ennyire.
Joggal merül hát fel a kérdés, hogy miért is kellene azt képzelnünk, hogy a világ valóban homogén és izotróp? Illetve, hogy az időben sincsenek kitüntetett pontok, és az összkép – függetlenül attól, hogy az ősrobbanás utáni első pillanatban vagyunk-e vagy milliárd évekkel később – mindig ugyanolyan marad? Miközben ezen tűnődünk, érdemes észrevennünk, hogy a kitüntetett térbeli, illetve a kitüntetett időbeli pont nélkül létező világ problémája akár független is lehet egymástól, és elképzelhető olyan modell, amire csak az egyik; illetve olyan is, amire csak a másik jellemző. Meg persze olyan is, ahol mind a kettő, illetve ahol az egyik sincs jelen. Az újkori tudomány mindenesetre – legalább Galilei óta – leginkább abból szokott kiindulni, hogy a világra térbeli homogenitás és izotrópia jellemző. Ez tulajdonképpen a kopernikuszi elv egyfajta kiterjesztésének tekinthető [Galántai, 1996].
A pluralisták erdeje
Az általánosításokkal persze mindig óvatosan kell bánni. A földön kívüli civilizációk kutatása történetének egyik legnagyobb szakértője, az amerikai Steven J. Dick például azt mondja, hogy az univerzum kutatásának három legnagyobb forradalma az volt, amikor Kopernikusz arra a felismerésre jutott, hogy nem a Föld található a világmindenség középpontjában; majd pedig amikor egyértelművé vált, hogy a csillagok a Naphoz hasonló égitestek (vagyis központi csillagunk sincs kitüntetett helyen), és megszületett a világok pluralitásáról szóló tanítás. Végül pedig az, amikor eljutottunk ahhoz a feltételezéshez, hogy amiként mindenütt ugyanazok a fizikai törvények érvényesek, mint amiket magunk körül figyelhetünk meg, ugyanúgy a világmindenség más részein is (értelmes) élet jeleit látnánk magunk körül [Dick, 1996].
Ami ugyan lehet, hogy meggyőzően hangzik, csak éppen hatalmas különbség van az első kettő meg a harmadik állítás között, ugyanis míg az előbbieket valószínűleg senkinek sem jutna eszébe kétségbe vonni, az utóbbi esetében éppen az a kérdés, hogy így van-e. Itt ugyanis a kopernikuszi „mindenütt olyan, mint itt” elvet a végsőkig kiterjesztve arra, hogy valóban léteznek-e másutt is értelmes lények, bármiféle bizonyítás helyett azt válaszoljuk, hogy „igen”, mivel úgy véljük, hogy ennek kell következnie a kopernikánus alapelvekből.
Nagy kár, hogy ezeket az alapelveket mindeddig nem sikerült bebizonyítani.
A tudománytörténész Arthur J. Lovejoy szerint a „teljesség elvéből” kiindulva vélték úgy a középkori filozófusok, hogy az isteni mindenhatóságból többek között az is levezethető, hogy bármi, ami lehetséges, az szükségképpen meg is valósul [Lovejoy, 1966], és ez a fajta felfogás mintha még ma is jelen lenne. Az amerikai ismeretterjesztő csillagász, Carl Sagan például valamikor a XX. sz. végén hivatkozott arra, hogy „a rendelkezésünkre álló evidenciák határozottan azt sugallják, hogy az életnek szükségképpen meg kell jelennie, amennyiben a kezdő feltételek a rendelkezésünkre állnak, és van pár milliárd év az evolúcióra” [Darling, 2000]. Azaz ha itt megtörtént, akkor nem csupán megtörténhet, de szükségképpen meg fog történni máshol is.
Nem különösebben nehéz ezt annak a XVIII. századi német csillagásznak, Johann Heironymous Schröternek az elképzeléseivel párhuzamba állítani, aki szerint a földi élet kizárólagosságának hangoztatása nagyjából olyan, mintha azt állítanánk, hogy egy erdő számtalan egyforma fája közül mindössze egyetlen hoz gyümölcsöt [Crowe, 1986].
Amivel persze két gond is van. Egyfelől az, hogy ez esetben nem is annyira az a kérdés, hogy az erdő fáinak mindegyike hoz-e termést, hanem az, hogy erdőről van-e szó egyáltalán, vagy fák helyett teljesen más dolgokról.
Másfelől egy hasonlatra mindig lehet egy másik hasonlattal válaszolni, és Whewell is arra hivatkozott a világok lakottságának gondolata ellen fellépve 1850 körül, hogy miután tudjuk, hogy a Földön csupán az idő „kis szeletében” volt jelen az értelmes élet, miért is tételeznénk fel, hogy a tér esetében másképp van? Amire ugyan még felelhetnénk azt, hogy – miként már szó volt róla – a tér és az idő tulajdonságai alkalmasint eltérőek lehetnek, de Whewell azt is hozzáteszi, hogy például a Hold is lakatlan, és ez már önmagában is erős érv lehet az élet mindenütt jelenvalóságát hirdető felfogással szemben [Dick, 1996].
A tudománytörténész Paolo Rossi szerint a kopernikuszi rendszer elfogadása nem feltétlenül jelentette az egynél több, adott estben lakható világba vetett hitet, és Kepler például nagyon is ellene volt, hogy az állócsillagokat bolygókkal körülvett napoknak tekintse, miközben elfogadta, hogy nem a Föld helyezkedik el az abszolút középpontban. Giordano Bruno viszont a végtelen számú, lakott csillagvilág léte mellett érvelt [Rossi, 1975]. Vagyis a kopernikuszi modellnek nem csupán egyetlen lehetséges értelmezése volt, és ezt leginkább azért érdemes szem előtt tartanunk, mert azt a kérdést például, hogy a mi központi égitestünkhöz hasonlítanak-e a csillagok, egyszerűen lehetetlen volt kizárólag különféle előzetes megfontolások alapján eldönteni, és a jelek szerint ma is ugyanez a helyzet, amikor az a kérdés vetődik fel, hogy léteznek-e értelmes lények rajtunk kívül.
Alfred Russel Wallace, az evolúciós elmélet társszerzője (aki egyébként arról is meg volt győződve, hogy a természetes kiválasztás önmagában nem elég az emberi értelem létrehozásához) egy 1903-as könyvében azt fejtegette, hogy kizárt dolog, hogy másutt is megjelent volna a (magasabb rendű) élet, ugyanis a Naprendszer a tér kitüntetett pontján helyezkedik el, valahol a Tejútrendszer középpontjához közel [Wallace, 1903]. Ma már tudjuk, hogy – a legtöbb korabeli csillagásszal együtt – Wallace tévedett, ám az érvelése akkor sem állná meg a helyét, ha igaza lett volna. Ugyanis amennyiben például abból indulnánk ki, hogy az élet az egész univerzumra jellemző, akkor abból, hogy a Földön is jelen van, éppen a Wallace-éval ellentétes következtetésre jutnánk. A filozófus Nick Bostrom ezzel kapcsolatban úgy fogalmaz, hogy „mindegy, hogy a többiek között milyen kis arányban fordulnak elő azok a földszerű bolygók, melyeken kialakul az intelligens élet, mi mindenképpen egy ilyenen fogjuk találni magunkat”, hiszen ha nem jöhetett volna rajta létre az értelem, akkor nem tehettük volna fel azt a kérdést, hogy vajon másutt mi a helyzet [Bostrom, 2002]. Értsd: abból, hogy a Földön megjelent az értelmes élet, semmi nem következik azzal kapcsolatban, hogy másutt is megjelent-e.
Vagyis: kizárólag az alapfeltevés az, ami meghatározza, hogy milyen végkövetkeztetésre fogunk jutni az idegen civilizációk létével vagy nem létével kapcsolatban – valahogy úgy, mint amikor mind Kepler, mind pedig Bruno kizárólag okoskodás alapján próbált meg (amúgy egyaránt téves) következtetéseket levonni. Az persze legalábbis figyelemre méltó, hogy Wallace is elkövette ugyanazt a hibát, mint amit az antropikus elv mai képviselői szoktak, ugyanis miután hosszasan fejtegeti, hogy milyen speciális körülményekre van szükség ahhoz, hogy az élet megjelenhessen, végül arra a következtetésre jut, hogy „a legteljesebb mértékben valószínűtlennek látszik, hogy az összes ilyen [az élet létrejöttéhez szükséges körülmény] akár a Naprendszerben, akár pedig a csillagok univerzumában megtalálható lenne” [Wallace, 1903]. Ám például abból, hogy nagy számú véletlen genetikai sodródás hatására a homo sapiens éppen olyan lett, amilyen, nem következik, hogy ha máshogy alakul a történet, akkor nem fejlődhetett volna másként, azaz: ha vannak is, akik reménykednek benne, hogy egyszer majd sikerül felvennünk a kapcsolatot értelmes idegen lényekkel, legfeljebb a b-kategóriás sci-fik írói gondolják úgy, hogy ezek az idegenek emberszerűek lesznek. Márpedig Wallace érveléséből csupán az következik, hogy a galaxis másik szegletében élő hominidák létét ki kell zárnunk, de az nem, hogy sehol másutt nem fog sor kerülni az élet – meg alkalmasint az értelmes élet – létrejöttére.
Aki nem talál, az keres
1981-ben az antropikus elv egyik legismertebb képviselője, Frank Tipler amerikai fizikus a mellett az elképzelés mellett állt ki, hogy ha léteznének értelmes lények, akkor mostanra felkeresték volna a Földet, és Proxemire szenátor erre hivatkozva lépett fel a NASA idegen civilizációk utáni kutatása ellen [Darling, 2000]. De persze nem volt igaza, hiszen Tipler sem tett mást, mint hogy azt a tényt, hogy eddig nem találkoztunk velük, összekapcsolta azzal a feltételezéssel, mely szerint ha léteznének idegen civilizációk, akkor erre már mindenképpen sor került volna. Ez viszont egy nagyon is triviális logikai hiba: kijelenthetjük ugyan, hogy ha A, akkor B, vagyis ha süt a Nap, akkor világos van, de ebből nem szükségképpen következik, hogy ha B, akkor A. Elvégre nem csak azért lehet világos, mert süt a Nap.
Ez a mi esetünkben annyit jelent, hogy amennyiben nem tudjuk bizonyítani, hogy a kapcsolatfelvétel hiánya kizárólag azzal magyarázható, hogy a földön kívüliek nem léteznek, akkor valójában nem is bizonyítottunk be semmit. Ehhez képest a Fermi-paradoxonról könyvet író Stephen Webb három csoportba osztja az elképzelhető megoldásokat, kezdve azon, hogy nem is léteznek az idegenek és folytatva azzal, hogy léteznek, de valamiért még nem vették fel velünk a kapcsolatot; és végül az sem elképzelhetetlen (még ha nem is tűnik valószínűnek), hogy már itt vannak, csak nem tudunk róluk – mert például még nem vizsgáltuk át eléggé a Naprendszert ahhoz, hogy megtaláljuk az általuk készített mesterséges objektumokat [Webb, 2002].
Mindent egybevetve tehát legfeljebb két dologban lehetünk biztosak. Először is: abból, hogy Tipler érvelése nyilvánvalóan hibás, nem következik, hogy igazuk lenne az idegen civilizációk létét feltételező pluralistáknak. Másfelől pedig a jelek szerint képtelenek vagyunk olyan elméletet kidolgozni, ami – akár pro, akár kontra – választ adna arra a kérdésre, hogy egyedül vagyunk-e a világmindenségben. Vagyis nem szükségszerű ugyan, hogy így döntsünk, de amennyiben tényleg ki akarjuk ezt deríteni, úgy az egyetlen lehetséges megoldás az, ha folytatjuk a kutatást – még akkor is, ha esetleg soha nem fogunk semmire sem jutni.
Felhasznált irodalom
Bondi, H.: The Seady-State Theory of the Universe. In John Leslie (ed.): Modern Cosmology and Philosophy. Perseus Books, 1998.
Bostrom, Nick: Anthropic Bias. Observation Selection Effects in Science and Philosophy. Routledge, 2002.
Bothun, Greg: Cosmological Principle. É. n. http://zebu.uoregon.edu/~imamura/123/lecture-1/cp.html [2]
Cohen, Jack – Stewart, Ian: Evolving the Alien. The Scienece of Extraterrestrial Life. Elbury Press, 2002.
Crowe, Michael J.: The extraterrestrial life debate 1750–1900. The Idea of a Plurality of Worlds from Kant to Lowell. Cambridge, Cambridge University Press, 1986.
Darling, David: Extraterrestrial Encyclopedia. An Alphabetical Reference to All Life in the Universe. Three Rivers Press, 2000.
Davies, Paul: Other Worlds. J. M. Dent and Sons, 1980.
Dick, Steven J.: The Biological Universe. The Twentieth Century Extraterrestrial Life Debate and the Limits of Science. Cambridge University Press, 1996.
Galántai Zoltán: Marscsatornák, angyalok, idegen világok, földönkívüliek. A földönkívüli élet kutatásának története. Pesti Szalon, 1996.
Jones, Steve: Y, a „dekadens” kromoszóma. M-érték Kiadó, 2004. Dr. Lipták Judit fordítása.
Lovejoy, Arthur O.: The Great Chain of Being. A Study of the History of an Idea. Cambridge, Harvard University Press, 1966.
The Perfect Cosmological Principle. Sz. n., é. n. Joint Center for Astrophysics, http://www.jca.umbc.edu/~george/html/courses/glossary/cosmo_principle_perfect.html [3]
Rees, Martin: Kozmikus otthonunk. Miért éppen ilyen a világmindenség? Akkord, 2003. Márkus János fordítása.
Rossi, Paolo: Az ember nemessége és a világok sokasága. In A filozófusok és a gépek. Kossuth Kiadó, 1975. Kepes Judit fordítása.
The Vast Universe 2. (sz. n.) Japan Aerospace Exploration Agency, 2003. http://spaceinfo.jaxa.jp/note/shikumi/e/shi05b_e.html [4]
Wallace, Alfred Russel: Man’s Place in the Universe. A Study of Results of Scientific Research in Relation to the Unity or Plurality of Worlds. 1903.
http://www.wku.edu/%7Esmithch/wallace/S602.htm [5]
Webb, Stephen: If the Universe is Teeming with Aliens... Where is everybody? Fifty Solutions to the Fermi paradox and the Problem of Extraterrestrial Life. Copernicus Books, 2002.
- Messzelátó [10]