2006. február 20.
Ronald Dworkin [2] a The New York Review of Books [3] január 26-i számában megjelent The Strange Case of Judge Alito [4] (Alito bíró furcsa esete) című írásában Samuel Alito [5] alkotmánybíróvá választására reflektál. A szerző egyfelől a „meghallgatás” intézményét értékeli, amely része a szövetségi bírók kiválasztási procedúrájának, másfelől pedig Samuel Alito kvalitásaiból és eddigi tevékenységéből von le általában aggodalommal teli következtetéseket.
A szenátusi meghallgatás Dworkin szerint az utolsó alkalom arra, hogy a társadalom véleményt formálhasson a jelöltről, aki megválasztása esetén a szövetségi bírói székbe ülve szinte korlátlan mértékben befolyásolhatja legalapvetőbb jogaikat. Meglehetősen sajnálatosnak tartja ezért, hogy Robert Bork bíró 1987-es visszautasítása óta [6] a meghallgatás – elvesztve korábbi rangját – színjátékká vált, melynek során a jelöltek gondosan elkerülnek minden kényes témát, és csupán olyan általánosságokat hangoztatnak, hogy döntéseiket a törvényeknek megfelelően hozzák meg majd, valamint ígéretet tesznek arra, hogy az alkotmány szövegét fölébe helyezik személyes álláspontjuknak. Kifejezik továbbá elkötelezettségüket a szövetségi legfelsőbb bíróság [7] néhány korábbi, népszerűvé vált döntése iránt, mint például a faji alapon történő szegregáció alkotmányellenes voltát kimondó bírói határozat, vagy az a döntés, mely alapján az államok nem tilthatják meg a fogamzásgátlók használatát. Ezek azonban – Dworkin szerint – üres szavak csupán, hiszen megkérdőjelezésükkel a megválasztását kockáztatná a jelölt. Kitérnek azonban azelől, hogy a vitatott döntéseket kommentálják, mondván: tiszteletben tartják ugyan a precedens elvét, de a precedenseket sem tartják „átléphetetleneknek”, és egyébként is fontosnak tartják, hogy megválasztásuk esetén „előítéletmentesen” léphessenek a bíróság tagjai közé.
A fenti stratégia sikerre vezetett Samuel Alito bíró esetében is. Kérdéses azonban – véli Dworkin –, hogy megválasztása akkor is ilyen egyértelmű lett volna, ha többet árul el azokról a jogokról, melyeket véleménye szerint az amerikai alkotmány védelmez. Ő azonban elkerülte ezt, így az amerikai közvélemény nem szembesülhetett azzal a veszéllyel, amelyet megválasztása és csatlakozása a republikánus jobboldal által évtizedek óta tervezett jogi forradalomhoz jelent.
A szerző annak a tavaly ősszel megválasztott bírónak [8] a példájára hivatkozik, aki Alitóhoz hasonlóan nem tisztázta álláspontját a szenátus előtt, számos demokrata képviselőt meggyőzött, hogy megválasztása esetén inkább mérsékelt, mint a jobboldalnak elkötelezett tagja lesz a testületnek, ám már első döntéseivel is rácáfolt a vele kapcsolatos demokrata reményekre. Minden jel arra mutat, hogy Alito a szövetségi legfelsőbb bíróság tagjaként biztosítani fogja azt a negyedik szavazatot, amelyre a jobboldalnak szüksége van ahhoz, hogy hosszú ideig jelentős hatást gyakorolhasson az alkotmányértelmezésre.
Sok jogász azt gondolja, hogy az alkotmányos jogok gyakran népszerűtlenek, ezért olyan legfelsőbb bíróságra van szükség, amely akkor is fenntartja azokat, ha a többség ellene van betartásuknak. A mai politikai helyzetben ebből azonban sajnos az következik, hogy csak azoknak a jelölteknek van esélyük a megválasztásra, akik a személyiségi jogokat csupán egy igen szűkített értelmezésben támogatják. Ezt támasztja alá, hogy az elnök és közvetlen beosztottjai hosszú beszélgetéseket folytattak Alitóval jelölése előtt. Gondolhatjuk-e ezután, hogy a jelenlegi kormányzat vezetői nem tudnak többet a jelölt alkotmányhoz fűződő viszonyáról és más vitatott kérdésekkel kapcsolatban kialakított véleményéről, mint a szenátus tagjai?
A cikk második része Alito bírói múltját mutatja be, felvillantva azokat a pontokat, melyekből a legtisztábban kitűnik a jelölt ultrakonzervatív beállítódása, a személyi szabadságjogok szűk értelmezése, valamint a Bush-adminisztráció által propagált elnöki jogkör kiszélesítésére vonatkozó álláspont iránti elkötelezettsége.
Alito a meghallgatás során kifejtette gondolatait az alkotmány értelmezésével kapcsolatban. Szerinte ennek során a szöveget magát és az abban foglalt „általános elveket” kell előtérbe helyezni. A legfontosabb kérdés azonban, hogy milyen módon kell az egyes bíróknak megítélniük ezen általános elvek mibenlétét, megválaszolatlan maradt. Ha Alitónak a legkisebb mértékben szándékában állt volna felfednie valós álláspontját, szembesülnie kellett volna a minden joghallgató által ismert ellentmondással, mely szerint egy bíró sem képes elvonatkoztatni az elvont cikkelyek értelmezése során az általa megfelelőnek ítélt kormányzat alapvető elveitől.
Arra a kérdésre, hogy hogyan kell értelmezni az alkotmány szövegének elvont cikkelyeit anélkül, hogy a bíró „személyes álláspontja” hatással lenne arra, olyan választ adott, mely az alkotmányértelmezés „originalista” [9] felfogásának felel meg, amelyet ezt megelőzően szélsőségesen konzervatív álláspontjuk alátámasztására használtak képviselőik.
Nem bizonyultak megnyugtatóbbnak Dworkin számára Alitónak a precedensek figyelembevételével, illetve az azok felülírásához szükséges helyzetekkel kapcsolatos eszmefuttatásai sem. A jelölése előtti döntései, illetve a meghallgatás során feltett kérdésekre adott válaszaiból a szerző szerint egyértelműen kiolvasható, hogy Alito adott esetben nem zárkózik el egy precedens értékű döntés szűkített értelmezésétől, sőt, kész felülbírálni is azt.
Alito megválasztásával [10] egy egyértelműen a konzervatív irányultságú blokk formálódott ki Amerika legfelsőbb szövetségi bíróságán (Roberts, Scalia, Thomas és Alito), melynek többségi helyzetéből fakadóan hatalmában áll jelentősen csökkenteni a kongresszus ellenőrző lehetőségét, végletesen kiszélesítheti az elnök jogkörét, továbbá megfoszthatja nemrégiben megszerzett jogaiktól a homoszexuálisokat és más kisebbségeket.
A cikk záró soraiban Dworkin sötét képet fest Amerika alkotmányosságának jövőjéről, amennyiben a bíróság jobbratolódása miatti félelmek igazolást nyernek az elkövetkező néhány döntés meghozatala során.
Az összefoglalót Piroska Balázs készítette.
- Fénytörés [11]