Elnök Úr!
Tisztelt Ház!
Hölgyeim és Uraim!
„Ünnepi pillanatban állok a magyar Országgyűlés és az egész nemzet nyilvánossága előtt” – kezdte beszédét Antall József. Mi, fiatal demokraták is úgy véljük, hogy ünnepi az a pillanat, amikor a kommunista rendszer bukása után, az első szabadon megválasztott parlament elé terjeszti kormányprogramját a kijelölt miniszterelnök. Örömmel üdvözöljük, hogy ez a kormány a szabadság kormánya kíván lenni. Az elkövetkező hónapokban dől majd el, valójában az lesz-e.
Éppen ezért van nagy jelentősége a mai vitának, amelyben három kérdést kell a leendő kormánynak és az ellenzéknek is tisztáznia.
Mit szándékoznak csinálni az ország leendő vezetői, hogyan akarják céljaikat elemi, és alkalmasak-e arra, hogy kitűzött céljaikat megvalósítsák.
Nos, a Fidesz parlamenti frakciójának nevében le kell szögeznem: sem a beterjesztett dokumentum, sem a miniszterek bizottsági meghallgatása nem adott garanciákat arra, hogy a most megalakuló kormány képes lesz megoldani az ország gondjait.
Tisztelt Ház, Hölgyeim és Uraim!
Ha Önök egy pillantást vetnek a szóban forgó fogalmazvány címoldalára, nyilvánvalóvá válik Önök előtt is, hogy a megbízott miniszterelnök maga is érezte, hogy a beterjesztés nem ütötte meg a kormányprogram mércéjét, ezért választotta az Irányelvek megnevezést. Ezzel maga mondta ki: nincs kormányprogram, vagy ha van is, ami előttünk fekszik, semmiképpen sem az. A jogi korrektség kedvéért még fel kívánom hívni képviselőtársaim figyelmét arra, hogy az alkotmány nem a kormányprogram irányelveinek vitáját, hanem – az esetünkben előttünk ismeretlen – kormányprogram vitáját írja elő.
Az elmondottakból következően, azt, ami eddig a mai ülésünkön történt, sem tekinthetjük a kormányprogram vitájának. Ha pontos jogi megfogalmazásra törekszünk, csak annyit mondhatunk, hogy ami itt folyik, azt valójában alkalmatlan tárgyon elkövetett megvitatási kísérletnek kellene tekinteni, ha a jog ismerné ezt a tényállást. Nem kívánok a dokumentum tartalmi elemzésébe bocsátkozni, azt holnap részletesen meg fogják tenni frakciónk tagjai. Annyit azonban el kell mondani, hogy az előttünk levő dokumentum nem más, mint tényleírásokat és kívánságokat tartalmazó kijelentések laza gyűjteménye, amelyből éppen az hiányzik, ami a szöveget programmá tenné: miképpen jutunk el a jelen helyzetből a kívánt célokhoz. A szöveget ezzel együtt súlyos belső ellentmondások feszítik, nem ismerhető fel benne egyértelmű kormányzati koncepció, és teljességgel hiányzik belőle egy világos preferencia-sorrend.
Joggal tehetjük fel a kérdést, mi a biztosíték arra, hogy ebben az esetben nem olyan jó szándékú kívánságok és ígéretek soráról van-e szó, amilyeneket már számtalanszor hallhattunk ebben a Házban, korábbi kormányok stabilizálási és kibontakozási programjaként. Jól tudjuk, mi lett ezek sorsa. Ez a kormány úgy kér bizalmat, hogy nem mondja meg, hogy ez a bizalom mire alapozható.
Néhány példa:
A beterjesztett fogalmazvány hatodik oldalán található azon kevés mondatok egyike, amelyet programszerűnek tekinthetünk. Így szól: „Az év második felének folyamatait szabályozó rövid távú, majd az 1991–1993 közötti középtávú átalakulás sikere teremti meg az évtized közepére várható erőteljes fellendülés előfeltételeit.”
Nos, a Fiatal Demokraták Szövetségének parlamenti frakciója éppen az év második felének folyamatait szabályozó rövid távú elgondolásokra lett volna kíváncsi.
Megértéssel vesszük tudomásul, hogy amint azt Önök a 7. oldal második bekezdésének utolsó mondatában olvashatják: „a kormány ebben az évben csak a kormányzati, gazdaságirányítási szféra összefogására, új minőségének kialakítására, a nemzetközi és belföldi bizalom, az általános gazdasági, pénzügyi fegyelem erőfeszítésére összpontosítja figyelmét”. Úgy véljük, hogy ennek mikéntjéről kellett volna szólnia a beterjesztésnek, már csak azért is, mert az MDF választási programja ezekre a kérdésekre lényegesen gazdagabb és alaposabb választ ad, mint az előttünk fekvő dokumentum. Már pedig szembe kell nézni a szomorú valósággal, ha legalább a stratégiai pontok alapos kifejtését nem teszi meg a kormány, akkor az nem a nemzeti megújhodás, hanem a semmitmondás kormánya lesz.
Ha jól értem, a 7. oldal második bekezdését, akkor a kormánytöbbség álláspontja szerint a részletesebb intézkedéseket azért nem dolgozták ki eddig, mert nem volt elegendő idő annak elvégzésére. Ezt az érvelést nem áll módunkban elfogadni.
Egy olyan nyugodt erőnek, mint a kormánykoalíció gerincét alkotó párt, már a választások előtt is kötelessége lett volna felkészülni a kormányzati feladatokra, de ha előbb nem, hát március 26-án, a választások első fordulója után, amikor arra hívta fel választóit, hogy szavazzanak a győztes pártra, tudnia kellett volna, milyen feladatok állnak előtte. Azóta hat hét telt el.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mindez azonban csak azokat lephette meg, akik nem követték kellő figyelemmel azt, ami az elmúlt három hétben történt a parlamentben.
Az első nyugtalanító jelek akkor jelentkeztek, amikor a kormánytöbbség képviselői kifogást emeltek az ellen, hogy a parlamenti bizottságok meghallgassák a miniszterjelölteket. Mint tudjuk, csak többórás vita eredményeképpen járultak hozzá a meghallgatásokhoz, de előbb még megkísérelték elérni, hogy a bizottsági ülések zártak legyenek. Értetlenségünk csak erősödött, amikor a Házbizottság úgy döntött, hogy nem teszi lehetővé az Emberi Jogi Bizottság számára a bizottság kompetenciájába tartozó miniszterek meghallgatását. Kételkedni kell továbbá abban is, hogy bárki lehetségesnek tarthatja a kormányprogram komoly és alapos megvitatását, ha azt 30 órával a vita megkezdése előtt kapják kézhez a képviselők. Az elmondottak fényében joggal élhetünk azzal a feltételezéssel, hogy a kormánytöbbséget képviselők igyekeztek a nyilvános vita lehetőségét és értelmét a lehető legszűkebbre szorítani. A beterjesztett szöveg ismeretében el kell ismernünk, a maguk szempontjából logikusan jártak el.
Nemcsak azért, mert a kormányprogram nem állhatja ki a nyilvánosság próbáját, hanem azért is, mert a megvalósítására kiválasztott jelöltek némelyikének szakértelmét illetően is komoly kétségek fogalmazódtak meg bennünk. Mit gondoljunk akkor, amikor az egyik miniszterjelölt meghallgatásakor kijelenti, hogy minden tekintetben helyre kell állítani a ’47-es tulajdoni állapotokat.
Vagy arról, hogy akad olyan miniszterjelölt, aki szerint a Kádár-rezsim kormányainak minden intézkedése törvénytelen. Bár az 1956 utáni kormányok lesújtó politikai megítélése tekintetében – az MSZP-től eltekintve – talán nincs lényeges különbség az itt helyet foglaló pártok között, nehezen hihető, hogy komolyan gondolhatja bárki, hogy a korábbi kormányok kodifikációján nyugvó összes jogügylet érvénytelen, és ezért helye lenne valamiféle eredeti állapot helyreállításának.
A fiatal demokraták leszögezik, hogy a választás eredményét tiszteletben tartják, helyesnek tekintik, hogy a legnagyobb párt elnöke kapott megbízást kormányalakításra. Elismerjük, hogy nehézséget okoz 40 év után először szabadon kormányt alakítani, mégis mindezt figyelembe véve is csalódottak vagyunk.
A Fidesz – szándéka szerint – konstruktív ellenzék kíván lenni a parlamentben. A kérdés most már csak az, hogy kormányprogram hiányában hogyan lehetünk konstruktívak?
Köszönöm a figyelmet.
- Belföld [6]