Skip to main content

Romániai kampányízelítő

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Beszélgetés Kocsis Attila Elemér 9. osztályos marosvásárhelyi tanulóval


17-én este, az utolsó jogilag törvényes propagandanap estéjén plakátokat ragasztottunk. Az RMDSZ-től kaptuk a plakátokat. Elindultunk este, úgy háromnegyed tíz körül, hogy ragasszuk ki lépcsőházakra.

 Miért nem hamarabb?

– Hát azért, mert vannak gyerekek, akik csak azzal szórakoznak, hogy frissen, azonnal leszedik. És hogyha felragasztjuk este, akkor megszárad, és nem tudják, csak a sarkait leszedni. A Rodnicsé utca felé értünk, mikor…

 Ez a Tudor-negyedben, abban a marosvásárhelyi negyedben van, ahol eddig is nagyon feszült pillanatok voltak az utóbbi hetekben?

– Igen. És egy vatrás plakátot láttunk az egyik lépcsőnél, Vatra Romaneasca-plakátot, gondoltuk, hogy melléje rakunk egy RMDSZ-plakátot is. De leöntöttek a 4. emeletről vízzel, erre azt mondtuk, hogy na, nem foglalkozunk vele.

 Ezek szerint kerülni akartátok a konfliktusokat.

– Igen, igen, kerültük, mert ki volt hangsúlyozva, hogy a Vatra Romaneasca plakátjait nehogy le merészeljük ragasztani vagy tépni, úgy kaptuk a plakátokat. És egy kamion állt ott a lépcsőház előtt, és egy ember nézte, hogy mi ragasztjuk, s leöntöttek vízzel. S nézte, hogy elmentünk, s még egy lépcsőházra felragasztottuk a másik oldalon, s akkor átjöttünk erre az oldalra, felragasztottunk még egyet, s akkor jött a kamion szép lassan.

 Hányan voltatok plakátragasztáson?

– Összesen heten voltunk, s nem szóródtunk szét, és nem zajongtunk egyáltalán, direkt, hogy ne legyen cirkusz belőle. Amikor jött a kamion, én nem vettem észre. Kiugrott egyből egy milicista, és rám szökött, vagyis nekem futott, és megfogott. Jött a sofőr is, megfogott. Akkor akartam menekülni, kiabáltam torkom szakadtából, hagyjanak békén, nem csináltam semmit, de karolt, átölelt, nem engedte el a nyakamat, fogta, ahol csak tudta, hogy biztos helyen fog, hogy nem tudok menekülni.

 Nem kért tőled valamilyen igazolványt, vagy egyáltalán nem kért felvilágosítást, hogy te mit teszel jelenleg, miért vagy ott?

– Nem, egyáltalán nem kért, annyi volt az első szava (románul mondta), hogy régóta vadász minket, mert mi letépjük a Vatra Romaneasca-plakátokat. És azt mondta, hogy most is látta ő a saját szemével, hogy letépjük a VR-plakátokat. Pedig most is ott van a plakát, rá egy napra, a lépcsőházban. Jött egy kövérebb ember, bottal, az ráütött egyet a hátamra…

 Honnan jött ez az ember?

– Nem tudom, hogy honnan jött, mert engem már fogtak, és nem figyeltem, de tudom, hogy egyszer csak előkerült, ütött egyet a hátamra, és azt mondta tegezve ez a milicista neki, hogy hagyd békén, mert elintézzük mi. És benyomtak a kocsiba.

 Ez a kocsi tehát nem rendőrkocsi volt?

– Nem, egy kamion, munkásembereket szállítottak a felében, s másik felében ilyen akármilyen kicsi remorka…

 S ennek nem jegyezted meg a rendszámát?

 31 Brassó, 47-85. Ennyi volt a rendszáma, s elöl a kabinja zöld volt, és még másnap is, vagyis ma is láttuk, hogy itt parkol az Elektromaros Szálloda előtt.

 Május 18-án délután.

– Igen, de amint megtudtuk, a tulajdonos nem alszik bent a szállodában, hanem csak itt parkolja le a kocsiját. Mindenesetre evvel a kocsival vittek fel a Borsos Tamásba, a rendőr, amelyik nekemugrott, az velem ült hátul, ahol hordozzák a munkásembereket, és egész végig káromkodva és csúfokat beszélve azt mondta, hogy ő megérti, hogy rakok RMDSZ-plakátokat, csak ne szedjem le a Vatra-plakátokat. Annyit mondott, hogy ő már két hete vadász minket, hogy mi szedjük le a plakátokat, egész végig azt hajtotta, és az autóba nekem még annyit mondott, amikor megérkeztünk a Borsos Tamásba, hogy nehogy el merészeljek futni, mert halálra vernek.

 S bent a rendőrségen hogy fogadtak?

– Hát egyből, ahogy leszedtek, jöttek ezek a kiskatonák, és letéptek a kocsiból, ütöttek már a kapuban, és átadtak a… És azt mondta, aki ott volt, nem tudom, hogy milyen rangja volt, a nevét tudom, hogy László Dzsellu, mondta, hogy vigyenek be a holba, s ügyeljenek rám, mert neki van egy kicsi dolga még. Bevittek a holba, s ottan ütöttek, a legelső ütést akkor kaptam, amikor odaadtak egy széket, s mondták, hogy üljek le, s leültem, s akkor odajött a másik, hogy hogy merészelek leülni. 15 kiskatona volt ottan, mint egyenruhások, fegyverrel, gumibottal, kék egyenruhások. És akkor nekifogtak játszani velem, mint egy játékkal, hoztak egy széket előre, s azt mondták, tegyem fel a lábamat. S mondtam, hogy nem teszem fel a lábamat, közben ütöttek, s akkor éreztem, hogy valamelyik a bakancsával jól vesén rúgott. És erre felraktam a lábamat, nem volt erőm semmi, mert már nagy fájdalmaim voltak, kaptam eleget, és felraktam a lábamat, jött a másik, s azt mondta, hogy hogy merészeltem felrakni a lábamat. Azt hiszem, hogy Texasban vagyok, s nem a Polícián? S erre megint kaptam egyet, akkor a gyomorszájamat ütötték.

 S mennyi ideig tartott ez a játék?

– Úgy 10-15 percet.

 S ezalatt rendőrtiszt nem volt jelen?

– Egy bejött, azt hiszem, hogy az volt lenn, a tájékoztatónál volt szolgálatos, és bejött, s azt mondta, hogy ne csináljanak ilyesmit, de kacagta egész végig, s ki is ment. De aztán lejött ez a nem tudom milyen rangú László Dzsellu, s azt mondta, gyorsan vigyenek fel engem a szobájába, az első emeletre. Megfogott két katona, és kivitt a váróteremből, de tudom, arra még emlékszem, hogy az egész, mikor mentem ki, megütött, belém rúgott. Majdnem mind az egész rám rakta a kezét akkor. És felvittek.

 És hogy bánt veled ez a tiszt? Egyáltalán hogy folyt ez a kihallgatás?

– Ez a tiszt becsületesebben bánt velem. Kérdezte, hogy hol lakok, címemet, ellenőrizte a szüleimet, hogy helyes számot adtam-e meg, kérdezte a társaimnak a címét, s kért, hogy írjam le a neveket, mert nem tudott egyáltalán magyarul írni.

 Nem kérdezte, hogy vannak-e tanúk?

- Nem, a lakcímemet kérdezte, s hogy miért téptem le a plakátokat. Mondtam neki, hogy én nem téptem egy plakátot sem, nézzük meg, s azt mondja, nekem nem hisz. Jobban hisz annak a társának, aki engem odavitt.

 Ezek után te hazajöttél vagy hazahoztak?

– Haza, a testvérem jött taxival, de nem hagytuk annyiban az ügyet, mert arra mentünk, és megtaláltuk a kamiont. Rendszámot leírtuk, mindent, és éjjel két óra felé telefonáltunk a rendőrségre, és beszéltünk a felügyelőnek, és azt mondta ő, hogy nem volt egész este bevive senki, nem volt megverve senki. És érdeklődtünk, hogy ez a László Dzsellu volt-e bent ma este, s azt mondta, hogy nem volt egyáltalán benn. És megkérdeztük, hogy ő mióta dolgozik, és azt mondta, hogy két napja már bent van szolgálatban. Mondtuk, hogy a kezemben van az invitáció, amit László Dzsellu írt alá, hogy másnap két órára menjek vissza a rendőrségre, és ezt letagadta, azt mondta, hogy nem létezik ilyesmi, letagadta.






























































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon