Valahányszor Bollobás Enikő cikkeit olvasom, mindig azt érzem, hogy ő a saját női, és nem kis mértékben a hazafiasság tudatával zavarban van. Cikkében ezúttal is minden intellektuális furfangját felvonultatja, hogy magát is, de az értelmiségi nőt mindenképpen felmentse a termékeny anyaság (3-4 gyermek vállalása) terhe és áldozata alól.
Cikkében – Magyar Nemzet, 1990. április 18. – kitermelt két anyasági típust: a főállásút és az értelmiségit. Alkalmassághoz az egyik típust sem kötötte. Mindenképpen a Nőnek ítéli azt a szuverén jogot, hogy az szabadon döntsön a testével, szüljön vagy ne gyereket, legyen-e a férfi céltáblája, mintha a testi örömök keresése, a gyermeknemzés csupán a férfi szeszélye volna.
A szerepek megosztásának tekintetében, dicséretére mondva, elismeri, hogy a család anyagi, azaz külső terhének nagyobb része jobb, ha a férfi, az apa vállán nyugszik. A belső harmónia megteremtésében az apa és az anya felelősségmegosztását nem különösen részletezi. Ebből az apa nála is kiszorulni látszik.
Vigasztalásomra egyedül egy pesti tanárnő közel tízéves kifakadása szolgál, aki szerint a hazánkba importált bolsevizmus alaposan elbolondította a szocializmus női híveit. A másik irányból kölcsönvett és túltenyésztett női emancipáció ködös eszmevilága a traktoron és az esztergapadnál, a katonaságnál és a rendőrségben a nőt egyenrangúvá tette a férfival. A pártpolitika elvette a férfinak járó munkabér felét, és a másik felét megcsonkítva, munkabérként odaadta az otthonából, a családból a munkahelyekre száműzött nőknek. A nyilvánvalóvá vált csőd után a furfangos nőpolitika a nőket a termelő munkából bevonultatta az irodákba. Ami munkát egy titkárnő ellátott, most már három is „csinálja”. A pártmunka helyett alkalomadtán besúgást is elfogadott attól, aki erre hajlamos is volt, nőtől, férfitól egyaránt. Egy csapásra megoldódott a nők politikai ellenőrzése és fogva tartása, a 99%-os választási részvételben, a munkahelyi párt- és szakszervezeti gyűlések alakításában. Élt és hatott a szocialista közmegegyezés. Ki lett elégítve a női hiúság is.
Ez hiányzik és tűnt fel Bollobás Enikőnek az utolsó, szabad és rég nem tapasztalt demokratikus választáson. Sértődötten és csodálkozva kérdi cikkében: hát a nők hol maradtak el? Miért nem volt minden pártnak nőpolitikája?! Azt már nem kérdezte, hogy a nők kérnek-e belőle? Pedig a vonzerő fokozására – a kiválóságért megküzdő Kéthly Anna mintájára – a szocdemek csinos elnöknőt indítottak, de nem volt rá vevő a szavazók táborában. Akkor Husikának ugyanaz mitől sikerül Olaszországban? Jogos a kérdés. A szavazó nők tagadhatatlanul más irányt vettek a szavazataikkal a közmegegyezésben. Talán a családban keresnék a nők újabban az alkotás, a hivatás beteljesedésének lehetőségét? Még korán volna megmondani. Mindezek ellenére állítom, hogy a magyar történelemben mindig voltak és lesznek kiváló nők, akik tehetségükkel a közéletben is utat tudtak maguknak törni, de nem igényelik az olyan pártpolitikát, amelynek következtében tömegével lapátolnák be a közéletbe az oda nem kívánkozókat. Ezt hiányolná B. E. a parlamentből?
Egyértelműen elvetni látszanak a munkahelyen dolgozó élmunkás nőtípust, akinek otthonában másik ideges műszakban kikényszerítetten megcsonkított család vergődik segítség nélkül. Az apai hivatásában megrövidített férfi a kocsma felé menekül, vagy a mindent összekuszáló válásba, mert az elviselő szeretetet már egyik fél sem tanulta meg a másik iránt tanúsítani. Az önzés és kölcsönös kihasználás vált uralkodóvá mindkét nemben. A kiváló dolgozó nőtől elorozták az anyaság dicsőségét, az apától az igazságos munkabért és az apai fontosság tudatát. Félretolták a maradinak bélyegzett nagyszülőket a lakásból és az unokák neveléséből, akik az egészségesen működő nagy, soknemzedékes családban az első és legfontosabb segítőtársai voltak a sok gyermekét nevelő anyának. Kimondatlanul is a pártpolitika érdekeit szolgálta a részeges, durva férj, a klerikális nagyszülő rémképe, a magányossá tett és könnyen manipulálható nő, az utcán és a nevelőotthonokban felnövekvő, szeretetet nélkülöző fiatalság. Minden együtt volt a tisztességes családi életnek, a nemzet erejének és a hazafiasságának aláásására a nemzetek fennmaradásáért dúló nagy harcban.
Ép ésszel fel nem fogható B. E. dilemmája! A nemzet tükrében a nő szabadon rendelkezhet-e a saját testével indoklás nélkül? És a férfiak megkérdőjelezhetik-e tömegesen a haza fegyveres védelmének kötelességét? Vagy inkább legyen egyenlőség! Mundért a nőkre és géppisztolyt a puha kacsókba! Cserében mi, férfiak az egyenjogúság jegyében valahogy majd megoldjuk a szülést, ha másképpen nem, hát lombikban. Biztosan akad hozzá valamelyik laborban valami eszes fickó. Még azon az áron is, hogy ezentúl az emberi test és lélek még törékenyebbé válik majd, de segít az orvostudomány. Az meg majd a férfiak dolga. Én pedig tovább töprengek, hogy meddig fogják a kufárok a család, a lélek, a nemzet rombolását tovább folytatni?
Amikor Bollobás Enikő a nemszülő értelmiségi nő előjogait igényli, akkor valójában a maga számára keres felmentést, de leplezetten azt is kimondja, hogy a szülés a műveletlen, iskolázatlan népek dolga, és a nőt a műveltsége a nemzeti dekadenciához, túltenyésztettségéhez kell hogy elvezessen. A gondolat nagyon a maradiak malmára hajtja a vizet. Másrészt kárbaveszettnek feltételezi az anya műveltségét, ha vele nem a munkahelyét, hanem a gyermekei lelkivilágát gazdagítja. Ezáltal kimondatlanul kétségbe vonja a sokgyermekes anyák igazi nagyságát és érdemét, mint például Tőkés László édesanyjának, Tőkés Istvánnénak dicsőségét, aki világhíres fián kívül még hat művelt embert adott a világnak és a magyarságnak, nagyon szerény anyagi körülmények között. Ha a pénz volna a legfontosabb feltétel és nem a szeretet és akarat, akkor a szegények között volnának a legnépesebb családok. Csak az önző és hazafiatlan nő hárítja el kifogásokkal az anyai hivatás nemzetfenntartó erejét, aki a népes családnak csak a gondjait akarja látni és öröméből semmit sem. Kár ebből ideológiát házi használatra csinálni. A nemzet fenntartását nem szabad el- vagy más vendégmunkás népekre hárítani, mint ahogyan ezt nyugati, államokban megtették. A magyar férfi és nő szent szövetkezését ne zavarja meg semmiféle hamis ideológia! A nemeknek állampolgári jogon nemcsak jogai, de kötelességei is vannak a haza iránt, amire népünk megújhodásához nagy szükségünk van.
Szeged, 1990. május 12.
Dr. Fehér Károly
a MNP Csongrád megyei elnöke
Szeged, Szamos u. 16/a I. 5.
- Visszabeszélő [5]