A kelet-európai pártállamok végvonaglásának lázas óráiban senkinek sem tűnhetett fel, hogy a létező szocializmus afrikai fellegvárában, Angolában is felfigyeltek ránk. Nemcsak Romániában, az NDK-ban, Csehszlovákiában és a Szovjetunióban, hanem ott is akadtak olyan emberek, akiknek Magyarország jelentette az utolsó reménysugarat. Aki nem hiszi, járjon utána. Menjen el a bicskei menekülttáborba – igazi szocialista képződmény ez a maga, eredetileg munkásszállónak épült tízemeletes, sivár paneltömbjével –, mert ott rá fog bukkanni vagy harminc angolai menekültre. Az előőrs – egy ifjú házaspár a néhány hónapos csecsemőjével – 1988 októberében érkezett Magyarországra. Tavaly ősszel aztán követték őket a többiek, egyenként, egymásról mit se tudva. Volt, aki Rómán át és volt, aki Bulgária felől.
Ha elbeszélésüknek hinni lehet – és miért ne lehetne –, az angolai állapotokhoz képest Ceausescu Romániája az ésszerűség derűs birodalmának számított volna. 1975, a kommunista hatalomátvétel óta egyfolytában dúl a kilátástalan háború a kubaiak által támogatott kormányerők és az ellenzéki katonai szervezet, az Unita gerillái között. Az egész ország hadszíntérré változott, és milliós nagyságrendű a halottak száma. A kötelező katonai szolgálat ideje 17 éves kortól 38 éves korig tart. Ez a korosztály egyáltalán nem vesz részt a termelőmunkában, mert vagy katona, vagy dekkol valahol, vagy belép az állambiztonsági szolgálathoz, hogy mentesüljön a katonai kötelezettségek alól. Egyetemre azok a fiatal férfiak járhatnak, akik már megrokkantak a háborúban, vagy orvosi igazolással bizonyítják, hogy alkalmatlanok a katonai szolgálatra. Az állambiztonság a jól bevált kommunista recept szerint korlátlan hatalmat élvez. Egy állambiztonsági tiszt feljelentése alapján mindenféle eljárás nélkül évekre börtönbe zárhatnak bárkit, és egy újabb írásos feljegyzéssel a börtönbüntetés minden további nélkül meghosszabbítható. Az angolai ÁVO-sok kedvtelve kínozgatják az utcán találomra összefogdosott embereket. Az egyik gyakran használt módszer, hogy a delikvens fejét egy vízzel telt hordóba nyomják, majd a kellő ideig tartó fuldoklás után egy pillanatra fölengedik, és megkérdezik, hogy vajon még mindig úgy gondolja-e, hogy nem működik együtt az UNITA-val. Az állambiztonság a rendszeres razziák során igyekszik elkapni a katonaszökevényeket. Ilyenkor körülzárnak egy-egy lakónegyedet, és lakásról lakásra járnak. Mint minden kommunista diktatúrában, általában Angolában is a mindent behálózó korrupció enyhíti a terror szorítását. Csillagászati árakon (kb. 1500 dollár) olykor még nyugati országba szóló vízumhoz is hozzá lehet jutni. Valamivel egyszerűbb – bár korántsem könnyű – a kijutás a nemrég még „testvéri” országokba.
Ezt a halvány lehetőséget ragadták meg azok az angolaiak, akik mindenáron el akarták hagyni hazájukat, és Magyarországot tekintették a legkívánatosabb úti célnak. Hogy miért? Azért, mert az állami tömegtájékoztatás egyre ellenségesebb híradásai és kommentárjai alapján arra a következtetésre jutottak, hogy az otthoni állapotokhoz képest kicsiny országunk egészen kellemes hely lehet. Az első heteket a Keleti pályaudvar várótermében töltötték. Egy csoportjuk ülősztrájkot folytatott a Fővárosi Tanács előtt valamilyen elszállásolásért – eredménytelenül. Aztán a pályaudvaron szárnyai alá vonta őket egy katolikus kispap, majd a SZETA és a Bibó Szakkollégium igazgatójának közreműködésével (!!) a Magyar Honvédség hátországi parancsnoksága helyet talált nekik Bicskén, néhány nappal 1989 karácsonya előtt.
A kispap kijárta, hogy magyarul tanítsák őket – anyanyelvük portugál, s néhányan valamit tudnak franciául is. Ma már kezdenek magyarul kommunikálni, a kispap el is helyezett pár fiút a postánál segédmunkásnak. Mások alkalmi munkákat találtak, szóval a nyelvi, kulturális távolság ellenére kicsit kezdenek beilleszkedni. A magyar hatóságok nemigen tartóztatták az angolaiakat, s ők szorgalmasan járták a követségeket. De nem kellettek senkinek szegények. Beletörődtek, remélték, hogy itt maradnak. A patronáló kispap ugyan már sejtett valamit, mert egy illetékes (vöröskeresztes) hónapokkal ezelőtt prognosztizálta az angolaiak szempontjából szomorú végkimenetet, de szintén reménykedett. A múlt héten ellátogatott Bicskére az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának magyarországi képviselője egy svájci ENSZ-hivatalnok társaságában, s közölte az angolaiakkal: haza kell menniük. Ügyüket a magyar Külügy és Belügy közreműködésével kivizsgálták, s nem ítélték meg nekik a politikai menedékjogot.
Ugye tudja, nyájas olvasó, mi ez? Ha dramatizálni akarjuk, ez a halálos ítélet. Kiszabhatja a Belügy, a Külügy, az ENSZ menekültügyi főbiztossága a halálos ítéletet harmincegynéhány angolaira, aki hosszú hónapok óta reméli, hogy élhet nálunk? Mi nem vagyunk biztosak benne.
- Belföld [6]