Mindig ünnepnap számomra, ha akár csak egy nyúlfarknyi nyilatkozatot olvashatok valamelyik magyar főkémtől. Beleborzongok ilyenkor abba a lebilincselő logikába, amivel ők (eltérően tőlünk, nyápic civilektől) a világot látják, s annak fonákját is a maga teljes összetettségében sejtetik velünk. Ilyenkor megérzek valamit a határtalan intellektuális sakkjátszmából, amit a titkosszolgálatok egymással vívnak szuper felkészültségű szuperügynökeiken keresztül.
Talán emlékeznek még a Beszélő szorgalmasabb olvasói, hogy januárban akkori főkémünk elmondta, hogy hogyan lehet megszabadulni a román titkosügynököktől: minél több menekülőt kell visszatoloncolni, s így majd köztük lesznek a secu-ágensek is. Persze a közvélemény háborgásával némiképp nehezíti a tökéletes megoldást, de rosszhiszeműséget nem tételezünk fel róla. Olyan ő, mint a műtőben a vér látványától elájuló medika – még nem neki való az efféle férfias dolog.
Azóta már sok víz lefolyt az egyhangú Olton és Dunán, s van már nekünk új, jól felkészült, de mindenekfölött demokratikus és független kémszolgálatunk. Nem titokzatos személyek ők többé, sőt akármelyikünket fel is hívhatják egy szép napon (volt már ilyen), s vadonatúj fekete BMW-jükkel hipp-hopp házunk elé is állnak, s udvariasan engedélyt kérnek a régi lehallgató-készülékek kiszerelésére. A hátsó ülésről vásott lurkók kerülnek elő, a technikai szakemberek, kik a padlás térképével kezükben pillanatok alatt megtalálják a valaha általuk telepített poloskákat. A főkém még komoly tekintettel arról is biztosít, hogy a fiúk már nincsenek a Cég szolgálatában, de hogy ittlétük most kommunista szombatnak, kényszermunkának vagy GMK-melónak számít-e, arról már nem informál. Búcsúzóul még arról biztosít, hogy „kiszerelhettük volna konspiratív módon is”, de végül is csak jobb, ha megy a híre, hogy ők nem be- hanem leszerelnek, s aki meg nem hiszi, járjon utána.
De sajna, hozzám nem jöttek, úgyhogy továbbra is csak a sajtónyilatkozatokra vagyok utalva, ha plasztikusabb képet szeretnék magamnak egy független és demokratikus kémről. Szerencsére itt a Carlos, s már olvashatom is Nagy Lajos Nemzetbiztonsági főigazgató nyilatkozatát: „Nem azt mondom, hogy a sajtó felfújja az ügyet… ez érthető. A gondot ott látom, hogy átgondolatlanul írják le az információkat. Azt sem mondhatom, hogy a gyorsaság a hitelesség rovására megy. Csak az újságíró felelősségérzetét nem látom.” Igaz, ami igaz, most a gyorsaság tényleg nem ment a hitelesség rovására, hiszen Iljics Carlos Navas több mint tíz éve (?) volt Kádár vendége. Ezért egyetérthetünk Nagy Lajossal, aki a késedelmes nyilvánosságra hozatal okát firtató kérdésre filozofikusan így válaszol: „Visszakérdezek. Azt a páncélteremnyi anyagot, amely nálunk van, mind szolgáltassuk ki a sajtónak? Pedig szerepelnek köztük érdekes történetek. A Carlos-ügy politikai kérdés volt akkor, és ma is az. Támadni könnyű, de az események mögé nézni, a következményeket végiggondolni már nem egyszerű. Amikor Horváth István a szocialista államok belügyminiszterei között elsőként ellátogatott az NSZK-ba, az ottani belügyminiszter megjegyezte, hogy a magyarok segíthetnének a terrorizmus felszámolásában, hiszen körözött személyek nálunk »üdülnek«. Horváth István nagyon jól válaszolt: „érdekes módon a terroristák hollétéről tájékozottak csak akkor vesztik nyomukat, ha azok német földre lépnek.”
Hej, drága jó Horváth István, de jól megmondtad! Azóta is emlegetjük mi, régi beosztottaid egymás között. Hej, Horváth elv… izé… szóval hogy tudtad röhögés nélkül megállni, amikor az eneszkás megnyúlt képét láttad?! Tőled tanultuk, főnök, hogy „támadni könnyű, de az események mögé nézni, a következményeket végiggondolni már nem egyszerű”!
Látod, Kedves Olvasó, jutott volna Neked eszedbe Carlos lebukását arra felhasználni, hogy Horváth belügyminisztert (nem a mostanit, a régit!) dicsérjed?! Na ugye, hogy nem?! Vagy ha Horváth belügyminiszter (nem a régi, a mostani) nyilvánosságra hozza, hogy itt üdült Carlos-Iljics, akkor az újságírók felelősségérzetét hiányold?! Ah, félek, hogy nem fogjuk tudni mi már soha ésszel felérni e titkosszolgálati morállogika magasságait! Ezért azután szinte a számból vette ki a szót a Magyar Hírlap újságírónője, amikor feltette a kérdést, hogy: „Ma hol tartunk?” „Ott – válaszolja Nagy Lajos –, hogy sokan történelmietlenül szeretnék megítélni az eseményeket. Példának hadd hozzam fel Szent Istvánt. Mit csinált a testvérével? Ezért elítélhetjük? Igen. De akkor figyelmen kívül hagyjuk azt, hogy mit tett az országért. A kérdés azonban ennél is bonyolultabb.”
Engem azonban e talányos befejezés nem hagy nyugodni. Azt már megszoktam, hogy Bánkban és Peturban gondolkodjam, de most mit kezdjek Szent Istvánnal? Egyáltalán: mit tett Szent István a testvérével? Ha jól tudom, volt egy húga, akit férjhez adott Orseoló Ottó velencei dogéhoz. De miért mondja a főkémünk, hogy ezért el lehet őt ítélni? A páncélteremben bizonyítéka lenne rá, hogy első királyunk lánykereskedő volt? Ezt az anyagot miért pont most szolgáltatja ki ilyen ravasz módon a sajtónak?
Ráadásul úgy, hogy nem is látja az újságírói felelősségérzetet? Vagy kiderült volna, hogy Szent István testvérgyilkos? Kire célozhatott? Ajtonyra? Ő nem a testvére, hiszen Anonymus szerint a Maros és Temes megyei Galád úr leszármazottja volt. A csúf halált halt Koppányra? Ő pedig Zerind fia, s Géza távolabbi unokaöccse. Vagy Vazulra, ki merényletet követett el a már beteg István ellen? Őt ezért „csupán” megvakíttatták, s fiait, Leventét, Endrét és Bélát száműzték.
Valljuk be, Kedves Olvasó, nem tudjuk mi követni a kémfőigazgató úr logikáját. Én a magam részéről már ott mindig elakadok, hogy most miért lett pozitív hős a terroristarejtegetésen fülön csípett (régi) Horváth elvtárs? (Lehet, hogy ő az új, az énekes Vazul?) Valószínűleg nem, hiszen „a kérdés ennél is bonyolultabb”. Ezt mindenképp megerősíteni látszik Szent István terroristává aktualizálása. Vagy arról lenne szó, hogy még első szent királyunk is, még saját testvérével is… de az ország érdekében! (Hát nem szeretnék most hatalmasságok testvérének bőrében lenni.)
De hogy jön ehhez Carlos?!
- Belföld [6]