Most már minden világos.
Októberben, az MDF második országos gyűlésén az volt még a „hivatalos” álláspont, hogy az állami tulajdon lebontása csak lassan, fokozatosan mehet végbe. Akkoriban indult el a „spontán privatizáció” elleni kampány, melyben az MDF nemcsak a Magyar Néppárttal, de a SZOT-tal, a DEMISZ-szel és a Baloldali Alternatíva Egyesüléssel is egy platformra került abbéli igyekezetében, hogy gátat vessen a nemzeti vagyon „elkótyavetyélésének”, illetve annak, hogy a tőketulajdon feletti rendelkezés illetéktelen kezekbe kerüljön. Akkoriban az APISZ vagy a Ganz Járműgyár esete ellen irányult a támadás, az ellen, hogy akár az eddigi menedzserek, akár külföldi részvényesek válhassanak a magyar gazdaságban tulajdonossá. Ne az eddigi „kommunista” menedzserréteg, ne is az idegenek, hanem milliónyi magyar, a reménybeli „nemzeti polgárság” váljon tulajdonossá.
E felfogással összhangban hirdette meg Csurka István már tavaly novemberben az egész korábbi vezető réteg lecserélésének koncepcióját. Mindazok, akik eddig az államot igazgatták, a vállalatokat vezették, a színházakat és kórházakat irányították, az újságokat írták, a televízióban képernyőre jutottak, bűnrészesek, és ezért távozniuk kell. Helyüket tiszta, népnemzeti gerincű magyaroknak kell elfoglalniuk.
Az üzenetet tízezrek értették meg, tízezrek, akik ilyen vagy olyan okból nem érték el azt, amit a megelőző években, évtizedekben méltányosnak tartottak volna elérni, akik, voltak bár mérnökök, újságírók, minisztériumi hivatalnokok vagy éppen zeneművészek, valamilyen okból háttérbe szorultak, s mellesleg még világnézeti fenntartásaik is voltak az előző rendszerrel szemben. Elvégre nyilvánvaló: egy Kocsis Zoltán, egy Kurtág György csak annak köszönhette nemzetközi karrierjét, hogy a Kádár–Aczél-kurzus szekerét tolta, és mások azért szorultak háttérbe, mert nem voltak erre hajlandók. Ez utóbbiak minden szakmában megértették: a készülő új rendszer majd nekik kínál pozíciót, tulajdont, előmenetelt.
Váltás februárban
Ugyanakkor ez a propaganda sokakat riasztott is. Riasztotta a Nyugatot, hiszen az állami tulajdon lebontásának késleltetése azzal a harmadikutas világnézettel volt összhangban, amely a Fórum alapítói körében dominált, s amely nemcsak az államszocializmussal, de a nyugati kapitalizmussal is szembe kívánt helyezkedni. De riasztotta azt a hazai szakemberréteget is, amelyet nem vonzott az a perspektíva, hogy az egyik ideológiai kötöttséget a másik ideológiai kötöttség váltsa fel, a szakmai szempontok elsődlegessége helyett. Ezért amikor Szűcs István választmányi tag, ma már képviselő egy műszakiak számára rendezett MDF-gyűlésen elszólta magát, és kinyilvánította, hogy gazdasági vezető funkciókban követelmény lesz az MDF szellemiségének elfogadása, oly nagy volt az idegesség, hogy egymást követték a legmagasabb szintű cáfolatok. A választási kampány utolsó szakaszában Antall József nem győzött fogadkozni, hogy a szakembereknek nincs mitől tartaniuk.
Változott ugyanakkor a tulajdonviszonyok átalakításával kapcsolatos MDF-álláspont is. Míg az októberi országos gyűlést követően közreadott program szerint a magántulajdon részaránya még aligha érheti el néhány év elteltével az 50 százalékot, Antall József február végétől már gyors privatizálásról beszélt, és a magánszektor 70 százalék körüli részarányát ígérte meg mindenekelőtt a Nyugatnak. Ez a felfogás tükröződött a májusi kormányprogramban is.
Újabb váltás júliusban
Júliusra a helyzet ismét megváltozott. A Fórum relatív többséget szerzett a választásokon, meg tudta alakítani a többségi kormánykoalíciót, elismertette magát a külvilággal. A kormánynak pedig nap mint nap lépnie, intézkednie kell.
S a kormány lép. A kormány egyértelműen híve a privatizációnak… mindaddig, amíg valaki, valahol nem átall eredményes privatizálási akciót végrehajtani úgy, hogy azt nem a kormány kezdeményezte, nem a kormány elképzeléseit váltja valóra, legfeljebb betartja az érvényes szabályokat, és minden lépesét egyezteti a kormány illetékes szerveivel. Ez történt az IBUSZ esetében: eredményes privatizálás, alaptőke-emelés és tőzsdei megjelenés, látványos árfolyam-emelkedés, ami a vállalat és az újonnan megnyílt budapesti tőzsde mellett az ország presztízsét is emeli. Mi hát a teendő? A miniszterelnökségi államtitkár és a kormánypárt bizottsági alelnökséggel felértékelt képviselője, „nemzetközi pénzügyi szakértője” botrányosnak minősíti az akciót, dilettánsnak annak végrehajtóját, dezavuálva a szereplőket és az országot.
A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat esete meg szebb. Az IBUSZ-ügyben még akadhatott valaki, aki elhiszi Bethlen Istvánnak, hogy a tőzsdei bevezetés során súlyos szakmai hibák történtek. A Hungaroton esetében azonban az államtitkár-helyettesnek is el kellett ismernie, hogy a vállalatvezetés sikeres volt, és hogy annak ígérkezik az EMI-vel kötendő szerződés is. Az igazgató menesztésére így nem marad más indok, mint hogy már huszonöt éve vezeti a vállalatot, és hamarosan eléri a nyugdíjkort. (A Hungaroton privatizálása nem bízható nyugdíjkorhatárt elérő vezetőre, a földtulajdon-viszonyok átalakítása annál inkább régen nyugdíjas korúakra.) A frissen kinevezett utód viszont elszólja magát: az a baj, hogy nem egyenletesen oszlottak meg a szereplési lehetőségek a legjobbak (és ezért jól értékesíthetők) és a kevésbé sikeresek, a nehezen eladhatók között, no meg hogy a hanglemezkiadás nem volt eléggé magyar és nemzeti.
A kormánynak ez a két akciója világossá tette: két hónappal a kormányra jutás után az MDF visszatért eredeti álláspontjához mind a privatizálás, mind a szakemberekhez fűződő viszony tekintetében.
Ami a privatizálást illeti: a kormány az ún. előprivatizálást, a kiskereskedelmi, vendéglátó és szolgáltató egységek magánkézbe adását hangsúlyozza, és megkerüli az igazi kérdést: mi legyen az iparban, építőiparban működő állami nagyvállalatokkal. Egyfelől mérhetetlenül kiterjeszti a kormányhatáskörbe vont Vagyonügynökség kompetenciáját, másfelől bizalmatlanságot kelt minden, nem a kormányzat által kezdeményezett tőkebevonási próbálkozás iránt. A vállalati törvény, az átalakulási törvény, a földtörvény módosításával egész sor új akadályt állít az esetleges privatizálási kísérletek útjába, melyek alól a kormány által kezdeményezett akciók esetében majd nyilván eleve kivételt tesznek. Az eddigi „spontán” privatizációs akciókat máris az ügyészség vizsgálja felül, és ahol csak lehet, törvényességi óvást emel. Ugyanakkor listák készülnek a (kormányzati kezdeményezésre) privatizálandó vállalatokról, Bethlen István évi nyolc-tizenkét vállalat privatizálásáról beszél londoni nyilatkozatában. Világos tehát: a kormány elutasítja azt az elképzelést, hogy a privatizálás kezdeményezése és jórészt bonyolítása is vállalatok, a kormánytól független ügynökségek feladata legyen, s a kormányra, illetve a Vagyonügynökségre csupán a folyamatok felügyelete, ellenőrzése háruljon. Nem, a kormány aktív szerepet kíván játszani, maga kívánja az egész folyamatot kézben tartani. Privatizálni szabad, de csak annak, akit az illetékes arra kiszemel, és csak úgy, ahogy az illetékes azt jónak látja. Mindez összhangban áll a „spontán privatizáció” őszi–téli megbélyegzésével, és visszavezet ahhoz a korabeli MDF-felfogáshoz, amely az állami tulajdon lebontását évtizedekre tervezi elhúzni. Nem véletlen, hogy a kormány gazdaságpolitikai titkárságán már állami vállalatok „vállalkozásba adását” készítik elő, ami a valóságos privatizálás hosszú időre történő elhalasztását jelenti.
Egyértelmű az őszi–téli felfogáshoz való visszatérés a vezetőkhöz, szakemberekhez való viszony tekintetében is. Az olyan, kommunista múltú, mi több, kommunista származású vezetőknek, mint Tömpe István, menniük kell, bármennyire készek is a kormány iránti lojalitásra. (Emlékezzünk, a választások idején még ez, a kormány iránti lojalitás volt Antall József számára a kritérium.) Hogy mennyire nem a szakmai, vezetői alkalmasság a kritérium, azt jól mutatja a Hungaroton menesztett igazgatójának esete. Magáért beszél a Népjóléti Minisztérium álláspontja is: az igazgató-főorvosi posztokra az eddigi vezetők még csak nem is pályázhatnak. Ha az államtitkárok, miniszterek nem is mondják ki kerek perec, hogy mi a személycserek motívuma, megteszi azt helyettük a balatonszárszói MDF-vezető: „Azt mondtam neki: javaslom, gondolkodjál el, Gyurikám, mondjál föl, mert Balatonszárszón annyi ember szeretne a te helyedbe kerülni, ti harmincezer forintot tesztek el havonta.”
Egybecseng ezzel az is, amit Antall József mondott a minap Brüsszelben: „Meg kell törni, ki kell cserélni, megújítani azt a vezető réteget, amely gyakorlatilag a termelőerők 60 százalékát ellenőrzi.”
A kormánynak közvetlenül viszonylag kevés vezető kinevezése van a hatáskörében. A Vagyonügynökség vezetője, az államigazgatási vállalatok igazgatói stb. Hogy ezekben az esetekben milyen szempontot követnek, azt most megmutatták. „Az igazi rendszerváltást az önkormányzati választás jelenti majd” – halljuk minduntalan. Valóban, a helyi önkormányzatok megkaparintásával sok ezer, sok tízezer olyan állásba kerülhet új, olykor a balatonszárszói MDF-vezérhez hasonlóan sokéves, sok évtizedes MSZMP-tagság után idejében átállt ember, amelyben harmincezer forintot lehet eltenni havonta. Ha pedig valakinek kétsége lett volna még afelől, hogy nem csupán „helyi túlkapás”-e az, ami például Balatonszárszón folyik, a kormánypárt parlamenti frakcióvezetőjének kommentárja a 168 órában világossá tette számára is: ez az MDF hivatalos vonala. Mindaz, amit a választások körül megnyugtatásul mondtak, hogy nem lesz boszorkányüldözés, csak a kül- és belföld megnyugtatásául szolgált, de egy percig sem gondolták komolyan.
- Belföld [6]