–i–

Nyomtatóbarát változat

Az viszont biztos, hogy Fidel Castro július 26-án, a Moncada laktanya ellen, 1953-ban megkísérelt sikertelen merénylet évfordulóján, szólni fog a menekültek kérdéséről. Az sem kétséges, hogy a kubai forradalom őszülő szakállú vezetője külföldi provokációt fog emlegetni. Új vonás lesz, hogy az Egyesült Államok és a nyugati hatalmak mellett most Csehszlovákia is a vádlottak padjára fog kerülni, hiszen a követségfoglalási hullám a csehszlovák diplomáciai képviseletre történt behatolásokkal kezdődött.

A mostani menekültügy alighanem múló, de mindenképpen jelzésértékű incidens lesz a mozgalmas kubai belpolitikában. Azt mutatja, hogy a kubai ellenzék komoly figyelemmel kíséri az egykori szocialista táborban történt és történő változásokat, s az Európa keleti felén bevált módszereket próbálja a karibi szigetországban kipróbálni.

Nem véletlen, hogy az első menekültek a csehszlovák követséget vették célba. Václav Havel csehszlovák államfő néhány héttel ezelőtt személyes levelet küldött Fidel Castrónak. A levélben a drámaíró elnök a civilizáció szégyenének nevezte, hogy Kubában nem sokkal korábban elítéltek hét emberjogi aktivistát, s az összes kubai politikai fogoly azonnali szabadon bocsátását követelte. Castro két nappal később hasonlóan kemény hangvételű levélben válaszolt. Mint írta, Havel teljesen tudatlan a kubai belső helyzetet illetően, s határozottan elutasította az országa belügyeibe történt durva beavatkozást.

Kérdéses azonban, hogy a demokráciát lehet-e ilyen módon importálni? Eddig megalapozatlannak bizonyultak azok a várakozások, hogy a Kelet-Európán végigsöprő vihar megrengeti Castro rendszerét. Az is komoly csalódást okozott, hogy a szokatlansága miatt meglepő szovjet–kubai „nyilvánosságvita” semmilyen megrázkódtatást nem okozott a két ország kapcsolatában, sőt az idén aláírt szovjet–kubai áruforgalmi egyezmény minden korábbinál nagyobb volumennel számol. Igaz, Moszkva jelezte: az eddigi gazdasági kapcsolatokat (értsd ezalatt az egyoldalú szovjet támogatást) új alapokra kell helyezni, s Geraszimov szovjet külügyi szóvivő azt is bejelentette, hogy az évi 5 milliárd dolláros segélyt fokozatosan meg fogják szüntetni.

Havannában azonban tisztában vannak azzal, hogy ezek a bejelentések nem annyira a kubai vezetésnek szánt figyelmeztetések, mint inkább az amerikai kormánynak szóló jelzések. Washington ugyanis nyíltan értésre adta, hogy nem tartja addig elképzelhetőnek a szovjet gazdaság anyagi támogatását, amíg a Szovjetunió jelentős összegekkel segíti Kubát. A kubai támogatás anyagi részében a szovjet vezetés kész engedni az amerikai követeléseknek, de ez nem jelenti azt, hogy ne kívánná „erősíteni a hagyományos szovjet–kubai kapcsolatokat”.

Azt sem lehet kizárni, hogy Moszkvában sokkal jobban ismerik Kubát, Fidel Castro rendszerét, mint az Egyesült Államokban. Az eddigi fejlemények arra mutatnak, hogy a külső nyomást Castro mindig a maga javára tudta fordítani. Minden ellenséges lépés igazolja a hivatalos kubai propagandát, mely évtizedek óta sulykolja a kubaiakba a fenyegetettség érzetét, s a kis Kuba hősies ellenállásának dicsőítésével sikerrel tudja feledtetni a lakosság többségével az üres üzletek látványát.

Ráadásul jó táptalaja van ennek a propagandának. Ritka büszke nép a kubai. Nincsenek nemzetiségi gondjai, s a meglévő faji ellentétek sem haladják meg azt a mértéket, ami a nemzettudatot komolyan veszélyeztethetné. Kubában szállóige a nemzeti költő, José Marti egyik mondása, miszerint „ez a bor savanyú, de ez a bor a mienk” – azaz, lehet, hogy az, ami kubai, nem olyan jó, mint a külföldi, de a kubaiaknak éppen azért jó, mert kubai.

A kubai vezetésnek emellett van egy másik fontos ütőkártyája is: a kubai forradalom. A kubaiakat nem kellett erőszakkal rávenni arra, hogy építsék ki a világ egyik legtökéletesebb lakosság-ellenőrző és -mozgósító rendszerét, a Forradalmi Védelmi Bizottságok hálózatát. A közvetlen katonai veszély elmúltával békés feladatok ellátását bízták a DCR-ekre, elsősorban a megélhetéshez nélkülözhetetlen élelmiszer, ruha és egyéb fogyasztási cikkek vásárlásához szükséges jegyek elosztását.

Az évek során aztán a „szomszédok” fogalma politikai kategória lett Kubában. A szomszédok egymásról mindent tudnak, életük a másik szeme előtt zajlik, már csak annál az egyszerű éghajlati oknál fogva is, hogy a helyi hőséghez illő, szellős építésű lakásokba nehéz lenne bezárkózni.

Az sem elhanyagolható körülmény, hogy Fidel Castro már a forradalom kezdetén felismerte, hogy az új rendszer belülről akkor van a legnagyobb biztonságban, ha kiengedi a szigetről ellenfeleit. Az elmúlt három évtized három nagy kivándorlási hullámában majd’ egymillióan hagyták el Kubát, így távozott az a réteg, amelynek elégedetlensége társadalmi robbanáshoz vezethetett volna. (Az csak Fidel Castro „csínytevésének” tekinthető, hogy a legutóbbi nagy kivándorlási hullámban, 1980-ban, a hatóságok jó néhány köztörvényes bűnözőt is az Egyesült Államokba induló hajókra ültettek.)

Éppen ezért nyugodtan mondhatta a napokban a kommunista párt egyik magas rangú funkcionáriusa, hogy az ellenzék tevékenysége nem igazán nyugtalanítja a vezetést. Közölte, hogy 83 különböző ellenzéki csoportról tudnak (az adat pontosságában nem érdemes kételkedni, gondoljunk csak a „szomszédokra”), de ezek többségét gyakorlatilag csak egy-egy család alkotja.

A feszültség azonban érezhető, hiszen ma már a forradalmárok unokái lépnek lassan a színre. Ezt a nemzedéket már nem lelkesíti annyira a forradalom hősiessége, hétköznapibb célokat szeretnének elérni. Ők jelentik azt a bizonytalansági tényezőt, amely valóban komoly főfájást okoz a vezetésnek. A gazdaságban nehéz idők várhatók, s ennek elsősorban a korábbi kelet-európai testvérek „árulása” lesz az oka. (Azt sem könnyű megmagyarázni, hogy ezeknek az országoknak vajon miért lett elegük a szocializmusból.)

A kommunista párt már megkezdte az előkészületeket a jövőre sorra kerülő IV. kongresszusára. Ennek keretében országos vitát kezdeményeztek arról, hogy miként lehetne az irányítást javítani, a gazdaságot hatékonyabbá tenni. Radikális változásokról tehát szó sincs, csak a Kelet-Európában oly jól megismert „tökéletesítésről”.

Ebbe az építő vitába viszont nem férnek bele az olyan disszonáns jelenségek, mint a követségeken feltűnő menekültek.

• Külföld