De mit csinál a miniszter, ha még csak nem is ígérget? Elég nehéz megmondani, hiszen a vakáció éppen a misztikus száz napra esett, s az új vezetőség csak a folyamatos üzemben működő intézményeknél végezhetett eszmei értékű személycseréket. Nyilatkozni azonban üres zsebbel is lehet, ellentmondó nyilatkozatokhoz pedig talán még zseb sem kell. A minisztérium jelenlétének bizonyításához egyenesen jól jött a „rossz sajtó”, legfeljebb az újságok olvasói és írói unják már a „hitvitákat” és a kinevezősdit. Az érintettek stréber diákként várták a vakáció végét, hogy megtudják, mi jön a szünet után, de úgy tűnik, csak a „lógósok” örülhetnek: kezdetét veszi az őszi vakáció.
„Add magad”
„A tárca helyzetét talán felesleges hosszabban elbeszélnem, hiszen olvasnak újságot és látnak híradót, látják, hogy az ellenzéknek egyik fő támadási felülete a kulturális ágazat” – kezdte Andrásfalvy Bertalan azt a fórumot, amelyet augusztus 31-én szerveztek pártja székházában. Mi tagadás, ennél jobb entrée-t is kitalálhatott volna ott, ahol a meghívó szerint a miniszter „tájékoztatást tart a tárca aktuális elképzeléseiről, helyzetéről”. A jelen lévők akár fel is állhattak volna, hiszen valóban olvasnak újságot, de reménykedtek, hogy ha a „helyzetről” nem is, az „elképzelésekről” legalább megtudnak valamit. Az érintett szakembereket viszont láthatóan nem elégítette ki ez az eshetőség, kitartóan konkrét kérdések (lásd: tüzelőszámla) iránt érdeklődtek, annak ellenére, hogy a válaszok rendre elmaradtak.
Egy nóvumot azért mindjárt az elején hallhattunk: „a legnagyobb újság az lesz ebben a tanévben, hogy újra és újra kimondjuk és kikiáltjuk, hogy önmagadat add”, és a miniszter rögtön példát is mutatott, mire gondol. Őszintén feltárta az egybegyűltek előtt, hogy ő mint néprajzos „nem éppen a közoktatásban jártas”, ám azért van némi kapcsolata az iskolaüggyel. A bizonykodást hallgatva el-elgondolkodhattunk, hogyan tud valaki súlyos döntéseket hozni, amikor ennyire megkérdőjelezhetőnek tekinti saját kompetenciáját. Egyszerűbb lenne a dolga, ha tevékenységét annak fogná fel, ami: politikai feladatnak, amihez néprajzosságának jóval kevesebb köze van, mint párttagságának.
A miniszter azonban a „magába szívott eszme” alapján tartja jogosultnak magát feladata ellátására. Ez pedig nem más, mint a népi kultúra sajátos ideája, amelyről megtudhattuk, hogy ősrégi tapasztalatot magába foglaló, „az emberi érzelmeknek jobban megfelelő kultúra”, „helye van benne a közelebbi emberi kapcsolatoknak”, s adott esetben függetlenedhet a parasztságtól is. Ez az elképzelés, amely az érzelem és ráció ellentétének romantikus képletét az agy két féltekéjének szembeállításával kapcsolja össze, valóban nehezen illeszthető a népi kultúráról alkotott hagyományos elméletek közé. Miniszterünk szerint mindenesetre bízvást támaszkodhatunk erre a sajátosan értelmezett népiségre a modern világgal szemben, amely mint megtudhattuk – „már a legalapvetőbb emberi és kulturális szükségletektől is megfosztja az embereknek a nagy részét”. A miniszter magánügye, miként egyezteti össze a modern kultúráról vallott lesújtó véleményét azzal, hogy folyton modern nyugati példákra hivatkozik; csak ő tudná megmondani, milyen ősi tapasztalat csapódik le például az USA-ban honos professzori kinevezési rendszerben. Azt a kérdést viszont bárki felteheti, hogy a modern kultúrával szembeni ilyen heves ellenérzés milyen hatással van annak a minisztériumnak a tevékenységére, amelyiknek – posztmodern ide vagy oda – legelőször is alapvető modernizációs folyamatokat kell elindítania.
„A minisztérium nem kigondoló szervezet”
A kérdés annál is inkább indokolt, mert míg a miniszter egyik oldalról az idea szolgálatát hangsúlyozza, a másik oldalon az ideologizálás ellen indul harcba. Eddigi működésük legfontosabb eredményének azt tekinti, hogy a minisztérium többé „nem cenzúrázó hatalom”. Hát ennek őszintén örülünk. Bár vannak még néhányan, akik szintén nem cenzúráznak, és ez nem kerül nagy erőfeszítésükbe. Örülhetünk annak is, hogy a miniszter kiáll az iskolarendszer pluralitása, az oktatási intézmények önállósága, az iskolatípusok közötti átjárhatóság, a tanszabadság, az egyetemi felvételik kiiktatása mellett: ezek mind-mind olyan elvek és értékek, amelyekben már jóval a „rendszerváltás” előtt konszenzus alakult ki a szakirodalomban és a pedagógusok között. Aligha érdemes tehát úgy tenni, mintha ezek az új minisztérium originális „elképzelései” volnának, hiszen itt valóban nemzeti egység jött létre, ez azonban inkább „pártok alatti”, mintsem „fölötti” egység, hiszen az eltérések az intézményes megvalósítás módozataiban nyilvánulnak meg. Ezekről azonban szinte semmit sem hallhattunk.
A szabadelvű lélek egyenesen ujjong, ha azt hallja, hogy „a minisztérium elsősorban adminisztratív, és nem koncipiáló, kigondoló szervezet”. Ha ez azt jelenti, hogy lemondanak a klasszikus „kultúrpolitikáról”, a művelődési viszonyok előre adott modellhez történő hozzáigazításáról, akkor ezzel a legelvadultabb liberális értelmiséget is meg lehet nyerni. A gyanút, hogy hol marad ekkor a miniszter által szolgálni kívánt eszme, könnyen eloszlathatja a mostani tájékoztató talán legjelentősebb bejelentése, miszerint a minisztérium fokozott mértékben kíván szakértői testületekre támaszkodni. Kérdés azonban, hogy mire akkor az apparátus, és miért kételkedik a minisztérium is saját kompetenciájában. A miniszter így fogalmazott: hivatala „szolgálatra vállalkozó, a jót adminisztráló intézménnyé válik, nem ő akarja hozni a döntéseket, amelyeket végre is hajt, hanem különböző szaktanácsadó testületekre akar hagyatkozni”. A kétely igazán akkor erősödik fel, amikor a „szaktanács” első példájaként a miniszter az MDF által kidolgozott koncepciót említi, amelynek „az útmutatásait igyekszünk magunk is (ti. a minisztériumi dolgozók) megvalósítani”. Furcsa kép kezd kialakulni: a minisztérium ugyan „nem gondol ki semmit”, mások viszont annál inkább; mégis van tehát eszme, csak ennek a szülőhelye nem a minisztériumban van. Az apparátus csak megvalósítja az „útmutatásokat”, amelyek azonban egy másik épületben fogannak. Ismerős, nem? A szakértői bizottságok szerepének felértékelésével önmagában nincs semmi baj, Andrásfalvy azonban a döntéshozatal kihelyezéséről beszél: maga a döntési pozíció kerül kívülre a parlament által ellenőrizhető kormányzati apparátuson, hogy a felelősségáthárítási lehetőségekről már ne is beszéljünk. Akadálytalanul születhetnek ideológiai döntések, amelyeket a minisztérium megvalósít – ha tud.
Vissza az iskolapénzt!
Így aztán csak az „üres zsebnek” és annak köszönhető az irányítás „liberalizmusa”, hogy az új vezetőség láthatóan nem uralja még a szakapparátust. A miniszter gondolatvilágától csöppet sem áll távol a határozott központi beavatkozásra, az adminisztratív megoldásra törekvés. Jó példa erre az egyetemi autonómia kérdése, amelyben Andrásfalvy elsősorban a professzori kinevezések problémáját látja. Úgy véli, az utóbbi időben „klikkek” vették át az uralmat a felsőoktatásban. Ebben akár igaza is lehet. Ám mi értelme van ott autonómiáról beszélni, ahol a miniszter magának vindikálja a jogot, hogy döntsön jó és rossz („nem demokratikus”) autonómiáról, és a nemzet nevében beavatkozzék az egyetemek személyi kérdéseibe (amely beavatkozás azonos struktúra mellett nyilván csak más, szívének tetsző „klikkek” preferálását jelentheti). Természetesen a miniszter beleszólhat egyetemi ügyekbe a nemzet érdekére hivatkozva, ám felemás benyomást kelt, ha eközben az autonómia lovagjának akar látszani. Tudjuk, a minisztérium a gyors vezetőváltást a nyáron nem tudta véghezvinni, terveiről azonban nem mondott le.
Ugyancsak ismerős valahonnan a miniszter itt elhangzott „elképzelése”, hogy a pedagógusok pályaelhagyását talán a „hűtlen” tanárok utólag visszafizetendő tandíjának bevezetésével lehet meggátolni. Mégis igaza lehet a miniszternek: hivatala valóban nem „kigondoló” szervezet, hiszen kevés töprengés után belátható, hogy a katedrához kötés mélyliberális elképzelése csak akkor valósítható meg, ha katedrát is tud osztogatni a jövendő delikvenseknek, s rögzíti pl. a felvételi keretszámokat. Ez viszont szöges ellentétben áll az általa hangoztatott liberalizációval, igaz, ez az ötlet inkább a munkaügyi miniszter, s még inkább a munkaerőpiac ellenállásán bukna meg. Felvetése csak arra jó, hogy még az időben elriassza a jövendő pedagógusokat a tanítástól, még mielőtt ők maguk választanának mást.
Kényszerszabadságon
A minisztérium „kényszerliberalizmusának” már most is csak a gyakorló pedagógusok a szenvedő alanyai, akik a „rendszerváltástól” azt várták, hogy nagyobb megbecsülést, jobb munkalehetőséget, több pénzt kapnak, s ehelyett folyton csak azt hallják, adjanak, mégpedig nem is „akármit”: önmagukat, ráadásul „őszintén”. A minisztérium csak egyet ígért: nem ígér semmit, cserébe viszont nem is szól bele munkájukba. Ez eddig még rendben is lenne, hiszen nehéz helyzetekben talán valóban lehet áldozatokat várni az emberektől (különösen, ha azok szerencsétlenségükre pedagógusok). Az azonban már visszás, ha a szabadságukkal magukra hagyott pedagógusoknak a szabadság felelősségéről szónokolnak, és enyhe megrovással említik, hogy vannak közöttük, akik nem tudnak élni a szabadsággal. A miniszter azonban elfeledte, hogy hivatala ugyan valóban nem adott ki gúzsbakötő előírásokat, ám ez nem rajta múlott: szándékai ellenére történt. Viszont hangzatosan megígérte, hogy jön az új nemzeti alaptanterv, mindjárt nyomják az igazságot tartalmazó tankönyveket. Ebből máig semmi nincs. A pedagógusok bizonytalansága így nem a szabadságtól való félelemből, hanem abból ered, hogy elég nehéz lehet kitalálni, mit fog elrendelni a miniszter, milyen igazságok állnak majd a tankönyvekben. A tanító szabadsága interregnumnak köszönhető: nem több, mint őszi vakáció.
Interregnum látszik uralkodni magában a művelődésirányításban is. Erről nyílt szavak nem hangzanak el, de mi mást gondolhatunk, amikor azt halljuk: „nem veszett kárba az, amit a nemzet alaptantervén dolgoztunk”. Nehéz elhárítani a sejtést, hogy valamelyik épületben komolyan szóba került az alaptanterv „kidobásának” ötlete. A miniszter most azt nyilatkozta, hogy e nemzeti kerettanterv „keresztülvitele sok mindentől függ”, de mindenképpen a vizsgák reguláinak kidolgozásával, az úgynevezett „kimeneteli szabályozással” egy időben vezethetik csak be. Sejtésünk szinte bizonyossá válik, amikor a minisztériumnál most „tiszteletdíjas szakértőként” az oktatási törvényen dolgozó Gazsó Ferenc nyilatkozatát olvassuk, miszerint a „kötelező központi tanterv nemcsak felesleges, hanem … káros is. Ehelyett … kimeneti szabályozásra van szükség” (HVG, 1990. XI. 1., 21. o.). A vak is láthatja, hogy a nemzeti egység mellett a minisztérium egységében is hibádzik valami. A világos szavak mindenestre megkönnyíthetnék a szabadság terheinek elviselését. Az őszinteség nemcsak a pedagógusokkal szemben követelmény. S az egyenes beszéd a retorikai akrobatika kényelmetlenségeitől is mentesíthet.
A vakáció latin eredetű szó, a vaco igéből ered, amelynek alapjelentései a szótár szerint: üres, üresen álló, gazdátlan, szabad, mentes valamitől, nincs valamije.
- Belföld [5]