Az információszabadság egyike azoknak a modern szabadságjogoknak, amelyek az elmúlt évtizedekben szervesen beépültek a demokratikus nyugati országok életébe. Egyike azoknak is egyúttal, amelyek a magyar társadalom életébe nem épülhettek be ezek alatt az évtizedek alatt.
Úgy tűnik, mintha igényeink csak a demokrácia klasszikus elemei iránt alakultak volna ki, s nem vesszük észre, hogy a rendszer közben Nyugaton is fejlődött, s egyensúlyát ma már egyéb normák is biztosítják. Ilyen alapvető demokratikus normává vált az információszabadság is, amelyről Magyarország a központi és a helyi hatalomváltás tolongásában megfeledkezni látszik.
A lényege egyszerű, mint minden alapvető szabadságé: minden állampolgár személyes joga, hogy bármilyen hivatalos információhoz közvetlenül hozzájuthasson. Magyarul: mindenki bemehet minden hivatalos helyre, és ott megnézhet minden iratot (képet, számítógépes adatot stb.), sőt másolatot is kérhet róluk.
Kivételek persze mindenhol vannak; például vitatható, hogy mi számítson hivatalos dokumentumnak, és vannak a központi és helyi kormányzatnak olyan jogos érdekei, amelyek egyes információk titkosságát igénylik. A kivételek azonban nem befolyásolják az alapelv érvényességét.
De miért olyan fontos, hogy mindenki maga is megtudhasson mindent: nem elég, hogy az újságok mindenről írhatnak? A válasz egyáltalán nem elméleti okoskodás: a nyugati demokráciák gyakorlata a kisebb és nagyobb közösségek szintjén egyaránt világosan bizonyítja, hogy a sajtószabadság nem pótolhatja az állampolgári információszabadságot, mint ahogy nem pótolhatja például a személyes szólásszabadságot sem. Alapvető a különbség aközött, ha valaki maga is elmondhatja véleményét és megszerezheti információit, mint ha ugyanezt csak közvetítőkön keresztül teheti.
A végső célok talán túl utópisztikusak: áttetsző kormányzás és részvételi demokrácia. A mindennapi életben azonban e kívánalmak praktikus értelmet nyernek; a polgár tudni akarhatja, hogy mit terveznek az utcájában, mennyi higany van a gyümölcsben, amit megeszik, van-e értelme vállalkozásba kezdenie, vagy csak egyszerűen kíváncsi, hogy mire költik az adófizetők pénzét – végül is még a helyi lap sem tudhatja, hogy számára éppen mi a fontos információ. S ha a polgár részt akar venni a közösség ügyeinek alakításában, akkor ennek – az önkéntességen kívül – a tájékozottságán kell alapulnia; az áttetsző és ezáltal ellenőrizhető kormányzás gyakorlata pedig hozzásegítheti, hogy a végrehajtó hatalmat a közösség megvalósult akaratának fogadja el.
Bürokratikus szabadság?
Az egyre áttekinthetetlenebb információs mechanizmusok és a korszerű informatika közegében azonban a polgárok egyre kevésbé tudják elképzelni, hogy mit tartalmazhatnak a mágnesszalagok, a Winchester-lemezek, a számítógépek központi memóriájáról nem is beszélve. Sőt gyakran arról sincs tudomásuk, hogy egy információ egyáltalán létezik, nem csupán arról, hogy hol lehet, vagy hogyan lehet hozzájutni.
Ezért az információszabadság elvei szerint a hivataloknak is meg kell könnyíteniük a polgár dolgát: rendszeresen nyilvánosságra kell hozniuk, hogy mi a hivatalok jogköre, mi a valós tevékenységük, milyenek a döntési mechanizmusaik, milyen törvények és jogszabályok vonatkoznak rájuk, valamint hogy milyen nyilvántartások és adatbázisok vannak a birtokukban – és azt is, hogy aki ennél részletesebb felvilágosítást óhajt, azt hol és hogyan kaphatja meg.
Az információszabadságnak tehát óriási szerepe van a hivatali nyilvánosság és titkosság határvonalainak meghatározásában, az információs hatalom demokratizálásában, egyáltalán, a hatalom megosztásában és gyakorlásában. Ehhez képest meglepő, hogy a magyar politikai erők – még az ellenzék is – milyen kevés figyelmet szentelnek ennek a kérdésnek. Ennek véleményem szerint számos oka van a jogi és politikai konzervativizmustól a humán-reál megosztottságig – de itt csak a legparadoxabbat említem: egy olyan szabadságjogról van szó, melynek gyakorlása „bürokratikus” előírásokkal és eljárásokkal biztosítható. Így a hivatali hatalom szimbólumai ellen fellépő ellenzéki múltú értelmiség nem érzi ebben egy új szabadság kivívásának primer izgalmát.
Nyilvános postabontás
Számos nyugati országban e jog gyakorlása a mindennapi élet része. Az Egyesült Államokban lassan 25 éve garantálja ezt a Freedom of Information Act, az amerikai nemzeti büszkeség egyik tárgya; Svédországban pedig a XVIII. század közepe óta (nem tévedés) él az információszabadság. Még ha akkor nem is így hívták.
A svéd hivatali élet leírásának kedvelt anekdotikus eleme, hogy az élelmes polgár a reggeli postabontáskor előbb olvashatja el a beérkező leveleket a minisztériumban, mint a címzett. A valóság még meglepőbb: külön szobában van kikészítve az aznapi posta, hogy az érdeklődők kényelmes körülmények között böngészhessenek köztük. A helyi közösségek tagjai pedig otthoni termináljaikra lehívhatnak bármely olyan adatbázist, amely nem indokoltan titkos, s hozzáfűzhetik véleményüket, javaslataikat, amelyeket ezután már az eredeti információkkal együtt kell tárolni.
Kialakultak azok a jellemző témakörök is, amelyekről a polgárok a leggyakrabban akarnak megtudni valamit. Ilyenek a fogyasztókat közvetlenül érintő (például gyógyszerekre, élelmiszerekre, autókra vonatkozó) információk, a rendőrség és a titkosszolgálatok működésével vagy az atomenergiával és a környezetvédelemmel kapcsolatos információk.
„Zöld” adatok, helyi érdekek
Ahol nincs érvényben törvényes információszabadság (például a hivatali titkosságot tradicionálisan őrző NSZK-ban), több kezdeményezés történt, hogy legalább a „zöld” adatok, azaz a környezetre vonatkozó – s így elvben minden állampolgárt közvetlenül érintő – adatok legyenek nyilvánosak. (Kevesen tudják, hogy Magyarországon is megvan a csírája a környezeti adatok intézményes nyilvánosságának, de az intézmény működése komolyabb visszhang nélkül maradt – talán mert az állam maga adta, s nem kellett kivívni.)
A környezeti adatok nyilvánosságának fontosságát mutatják azok az alulról indult kezdeményezések, amelyekkel a lakóhelyi közösségek a „tudáshoz való jogukat” a kormányzati-önkormányzati szektorról kiterjesztették a magánszféra egyes területeire is. Az Egyesült Államokban elterjedt és ma már törvény által előírt gyakorlat, hogy a közösség területén működő üzemek nyilvánosságra hozzák az általuk használt anyagok fajtáit, mennyiségét, veszélyességét, környezeti kibocsátásuk mértékét és az esetleges balesetek várható következményeit – még akkor is, ha ez üzleti érdekeikbe ütközik. A helyi közösségből alakult bizottság (melynek tagjai között vannak a polgármester, a helyi szervezetek képviselői, a rendőrség, a tűzoltóság, a sajtó, a közlekedés, az egészségügy megbízottjai is) pedig felhívja a polgárok figyelmét a veszélyekre, és „fogyaszthatóvá teszi” az információkat a laikusok számára is.
Magyarországon évek óta vajúdik egy törvénytervezet, amely a korszerű felfogást követve közösen szabályozná „a személyes adatok kezelését és a közérdekű adatok nyilvánosságát”. E javaslat – amely tehát az információszabadság általános törvényi garanciáját jelentené – várhatóan még ősszel a parlament elé kerül. Elfogadása természetesen az új politikai rendszerben is bizonyos fokig sérti az igazgatás érdekeit és hatalmi pozícióit; nagy lépést jelentene viszont egy új, demokratikus szellemű információs rend kialakításában, az állampolgári autonómia fejlődésében.
Az új előírások korszerűbb információs munkát rónának a hivatalokra; a megszűnő tanácsi információs rendszereket például az új polgármesteri hivataloknak már ebben a szellemben kellene átalakítaniuk. A nyugati tapasztalatok azt mutatják, hogy az információszabadság bevezetése sehol sem vezetett anarchiához, és sehol sem jelentett elviselhetetlen adminisztratív és anyagi terheket a hivataloknak.
A svéd „számítógépes demokrácia” nálunk tömegméretekben még természetesen utópia. De azokkal sem érthetünk egyet, akik az információszabadság értelmét azzal kérdőjelezik meg, hogy ha egy hivatal nem akar felvilágosítást adni, akkor erre az új törvény alapján is mindig találhat kivételes indokot. Mégiscsak más, ha a hivatalnak kell az igazát bizonyítania, mint ha a polgárnak kérni sincs joga.