I.: Vajon a személyed körüli bonyodalmak az egyház régi vezetősége és az új lehetőségek között munkálkodó lelkészek és teológusok közötti kötélhúzás, vagy ennek az ügynek valami más háttere is?
Roszik Gábor: Elég jó hasonlat a kötélhúzás. Valóban, mintha már hosszú ideje feszülne a kötél. Az egyik végén vagyunk néhányan, a másik felén meg mintha a kötél le lenne betonozva valahova. Ennek az egész ügynek a hátterében egyáltalán nem a Harmati Béla és köztem lévő személyes ellentét vagy személyeskedés áll, hanem az elmúlt három év teljesen sikertelen megújulási próbálkozása. A Vasárnapi Újságban Harmati Béla azt nyilatkozta, hogy az ő megválasztása, ami három évvel ezelőtt a megújulási mozgalom kezdetén történt, az első szabad választás volt egyházunkban. Miután ezt egyre többen hangsúlyozzák, egyre jobban látom, hogy ez a „császár új ruhája” effektus.
I.: Az imént a kötél másik végének lebetonozásáról beszéltél. Ismerjük a nagy betonkeverőt, az Állami Egyházügyi Hivatalt. Jól emlékszem még, az előző parlamentben első felszólalásodban követelted, hogy Miklós Imre, volt ÁEH-elnök kitüntetéseit vonják vissza. Nem gondolod-e, hogy miután ez a beton még abból a keverőből származik, egyesek már akkor felszisszentek, és most jött el a visszaütés pillanata?
R.: A legelső parlamenti ülés előtt, amin részt vettem, benyújtottam a miniszterelnöknek egy két részből álló kérdést. Az egyik része arra vonatkozott, hogy mi indokolta az Állami Egyházügyi Hivatal megszűnése után a Vallásügyi Tanács felállítását, mégpedig volt káderekkel. Mi ebben egyértelműen átmentési kísérletet látunk. A második pedig, mivel magyarázható a széles körökben nagy megrökönyödést és felháborodást kiváltó kitüntetés. Miklós Imre ezt a nyugdíjba menetelekor kapta, amikor hatvanadik születésnapját a magyar egyházi világ is ünnepelte. Többek között az Evangélikus Élet, a mi újságunk, fényképes riportban köszöntötte.
I.: Igével vagy csak úgy gyalog?
R.: Igével, igen. Az a Lehel László köszöntötte és írta a köszöntő cikket az újságunkban, aki ma is az Ökumenikus Tanács főtitkára. Ennyi megújulás történt az elmúlt három évben, azzal az igével köszöntette Miklós Imrét, hogy ő a sarok, a szegletkő.
I.: Vajon ez a hasonlat nem Krisztusra vonatkozik az Igében?
R.: Ez az Igében Krisztusra vonatkozik, a köszöntésben Miklós Imrére.
I.: De gondolom, a mai püspökök tiltakoztak e blaszfémia ellen?
R.: Senki nem tiltakozott. Minden további megfontolás és meggondolás nélkül lehozták az egyházi újságban. És később még meg is magyarázták.
I.: Mostani konfliktusod kirobbantó oka, legalábbis, amire az egyházi bíráskodás a vádiratot telepítette, hogy írtál egy bizonyos levelet Harmati Bélának. Csak úgy gondoltál egyet, vagy volt ennek valami közvetlen kiváltó oka?
R.: Azt hiszem, már eléggé közismert, hogy egy ötödéves teológushallgatót a püspök egyenes utasítására eltávolítottak a teológiáról.
I.: Tudhatjuk-e, hogy miért?
R.: Teljesen mindegy, hogy miért. Azért, mert ő is egy nyílt levélben kritizálta az egyházi vezetést, lényegében ezért, de itt most mindegy, hogy miért távolították el…
I.: Lehet, hogy meztelenül mászkált a háztetőn, és ez háborította fel az egyházi közvéleményt?
R.: Akkor is meg kell tartani a fegyelmi eljárást. Akkor sem lehet így eltávolítani egy teológust. Ugyanakkor ez azért is volt felháborító, mert ez egy különösen erős hitű hallgató volt, a memorandumot 53 teológus írta alá, és néhány tanár is ellátta kézjegyével. Böjtöt tartottak társukért, sőt négy teológus éhségsztrájkot folytatott. Elszántam magam, hogy felemelem a szavam, kiáltok. Ezen felül történt még az, hogy azon a héten Harmati püspököt fölruházták a püspökelnöki tiszttel, amiről köztudott, hogy Káldi a saját diktatúrájában kreálta, saját magának. Ezek úgy mind összejöttek egy hét alatt, és ekkor írtam a levelet, de ez már csak az utolsó csepp volt a pohárban.
I.: Suttogás indult arról, hogy külföldön tett megjegyzéseid nemcsak a hazai, hanem a külföldi egyházi közvéleményt is felháborították, és ezért egyházad vezetősége közvetett módon pártodat is megkereste, hogy zabolázzanak meg. Tudsz-e erről valamit?
R.: Nem tudok. Erről most hallok először. És arról sem tudok, hogy én külföldön bármilyen kijelentést tettem volna. Nem hallottam, hogy ilyen visszakerült volna, olyan, ami miatt szégyenkeznem vagy röstellkednem kellene.
I.: Pártod foglalkozott-e ezzel a kérdéssel, vagy ezt messzemenően a te és egyházad belügyének tekintette?
R.: Egyházi belügynek tekinti, és tudomásom szerint nem kíván beleavatkozni.
I.: Az újságok hírt adtak arról, hogy nem túl régen, elítéltetésed előtt a miniszterelnök találkozott az Ökumenikus Tanács három jeles figurájával, Harmati Bélával, Tóth Károllyal és Hecker Frigyessel. Nem gondolod-e, hogy ezen a megbeszélésen születhetett esetleg valami hallgatólagos alku arról, hogy miután a hazai egyházakat közismerten lojális hajlamok jellemzik, a mostani kormány is szívesen venné ezt, és ezért cserébe nem mordul egyet sem, hogyha veled szemben eljárnak.
R.: Nem hiszem, hogy itt fölöttem valami alkudozás történt volna, bár abban biztos vagyok, hogy egyházi részről erre kísérletet tettek. A magam részéről erről meg vagyok győződve.
I.: Tehát hogy nyomást próbáljanak gyakorolni…
R.: Igen, igen, de biztos vagyok benne, hogy ebbe a miniszterelnök nem ment volna bele, annál is inkább, mert éppen akkor, amikor mi ezt a kritikus sajtótájékoztatót tartottuk a parlamentben szeptember elején, akkor volt Antall József Rómában, és éppen ugyanabban az újságban, sőt ugyanazon a lapon olvastuk azt a kijelentését, hogy szükség van az egyházakban is a rendszerváltásra, hogy új és megbízható embereket válasszanak az egyházak élére, mert az elmúlt időszak egyházi vezetői kompromittálódtak. Még azt is hozzátette, hogy a kompromittálódott embert könnyen lehet zsarolni.
I.: Hogyan tovább, hiszen van egy érvényes fegyelmi határozat. Mit szól mindehhez a gyülekezeted?
R.: A gyülekezet nagyon pozitívan reagált minderre, és mellettem áll. A presbitérium teljes egyhangúsággal bátorított és biztatott. Aláírták azt a bizonyos nemzetközi szolidaritási nyilatkozatot, amit negyven valahányan külföldről is és a gyülekezet tagjai közül is számosan aláírtak.
I.: Bizakodsz-e abban, hogy lesz kellő erő és intelligencia az egyházban lábára állni és valóban megújulni?
R.: Én hivatalból optimista vagyok. De mégis az az igazság, hogy ilyen kevéssé optimista régen voltam, mint most, mert borzasztóan vastag és kemény ez a fal. Nem gondoltam volna.
Azért ilyen nehéz a helyzet, mert itt olyan összefonódások vannak, egy olyan háló szövődik, olyan gyökerek nyúlnak vissza az elmúlt rendszerbe, hogy ezek a kötődések ragyogóan működnek. Ugyanazok az esperesek, espereshelyettesek, ugyanazok a felügyelők, megyei felügyelők, ugyanazok a püspökhelyettesek és országos presbitériumi tagok és egyházi bírák, akik korábban voltak. Meg kellene nézni, hogy hány vezető tisztségben lévő, egyházunkban vezető tisztségben lévő lelkésznek van például állami kitüntetése.
I.: Az állami kitüntetést egyfajta bizonyítéknak tekinted arra, hogy ezek az emberek valahol eladták magukat?
R.: Miért, te kaptál? Nem kaptál.
I.: Én mást kaptam.
R.: Te se kaptál? Na látod!
I.: Az előbb említetted, hogy kérést intéztél az előző miniszterelnökhöz a Vallásügyi Tanács felállításával kapcsolatban. Nos, ez a Vallásügyi Tanács most is üzemel még, és Pálos Miklós személyében miniszterelnökségi államtitkár áll az élen. Mit gondolsz, milyen feladata lehet ennek az intézménynek egy új rendszerben? Hogy gondolkozol ma róla? Változatlanul meg kell szüntetni, vagy sem?
R.: Hát szerintem semmi feladata nem lehet.
I.: Mit csinálnak vajon ott?
R.: Szerintem nincs ilyen. Van?
I.: Van.
R.: Hát ha van, akkor nem csinálnak semmit.
I.: Úgy gondolod, hogy egy spanyolcsizmát meg lehet új tartalommal tölteni?
R.: Nem, ha ilyen van, és akarják működtetni, akkor meg kell szüntetni, fel kell számolni.
I.: Utána néztél-e, hogy felszólalásod nyomán történtek-e lépések a felszámolása érdekében?
R.: Akkor én utánanéztem, és megállapítottam, hogy nem történt az égvilágon semmi, de mióta új kormány van és rendszerváltás történt, azóta bennem fel sem merült, hogy valami hasonló egyházügyi tanács működhet, vagy valaki hasonló tevékenységet fejthet ki.
I.: Az előző rendszer, miután az egyházakat felszámolni nem tudta, rájött, hogy közvélemény-formáló erejüket befoghatja a maga szekerébe. Így pl. a papok prédikáltak a téesz mellett vagy a beszolgáltatás ügyében. Látsz-e most is ilyen törekvést, akár az egyházban, hogy szívesen részt vennének ilyen munkában, felhalmozódott tapasztalataik révén, vagy látod-e a kísértést arra az újfajta kormányzásban, hogy építeni akar az egyházak közvéleményformáló szerepére?
R.: Kifejezetten az a véleményem, hogy nem. Semmiféle jel nem mutatja, hogy ilyen van, hasonló munkára vagy szolgálatra, akár bújtatva is fölkérnék az egyházakat. Az egyház maga érez sok helyen vagy sok tekintetben felelősséget arra, hogy mondjuk, az állampolgári kötelességeire biztassa az embert, hogy például menjenek el választani. Lehet, hogy néha egy kicsit többet is hozzátesznek, de ezt önmaguktól, meggyőződésem. És szerintem az nagyon jó jel és pozitív dolog, ha az egyházak arra biztatják a híveiket, hogy vegyenek részt a közéletben, a társadalom életében, mondjuk, helyi szinten a községekben vagy akár magasabb szinten is.
I.: Miben látod az államtól elválasztott egyház feladatát, küldetését. Nincs más dolga, mint az embereket a megtérésre elvezetni, vagy van valami egyéb Istentől kapott feladata?
R.: Hát van. A Szentíráson és a lutheri teológián alapuló egyháznak ma is áll a hármas funkciója: az Evangélium hirdetése, a szentségek kiszolgáltatása, és a szeretet szolgálatának végzése a társadalomban. Ennél több nem kell.
I.: Köszönöm a beszélgetést.
- Belföld [6]