Régóta meg akarom írni, mi történt velem 1982–83-ban. Korábban ez nem volt ajánlatos, most viszont egyre több hasonló történetet lehet hallani-olvasni. Az én esetem azért valamiben mégis különbözik az eddig elbeszéltektől. Nekem ugyanis sikerült megúsznom a beszervezést.
Annak idején – a nyolcvanas évek elejét írjuk – Tihanyban dolgoztam, a Vízműveknél. Munkám meglehetősen egyszerű volt, akár egyhangúnak is mondhatnám, de az a hat négyzetméteres kis iroda, ahová beülve csönd és nyugalom vett körül, sok mindenért kárpótolt. Beosztottaim nem nagyon zavartak, örültek, hogy én is békén hagyom őket. Bőségesen jutott időm egyebek mellett hallgatni a Szabad Európa Rádiót is. Az irodában mindenféle zsinórokat feszítettem ki antennának, s a házilag összeeszkábált készüléken meglehetősen jó hangminőséggel hallgathattam az „odaátról” jövő híreket. Így szereztem tudomást a Rajk László lakásán működő úgynevezett szamizdatbutikról. Minden kedden este nyolctól tízig látogatható – hirdette a rádió. Sokáig azt sem tudtam pontosan, mi a csuda az a szamizdat, s egyáltalán nem fogtam föl az ügy komolyságát. Számomra titokzatosság lengte körül az egészet, izgalmas kalandnak hittem az ottaniak tevékenységét, s elhatároztam, hogy Budapestre utazom, s meglátogatom a Galamb utcát.
1982 decemberében került sor az utazásra. Szerencsém volt, tudniillik ez volt az utolsó alkalom. Egy héttel később hallottam a SZER híradásában, hogy ifjú Rajk Lászlót kilakoltatta a rendőrség, így a szamizdatbutik működése is befejeződött.
Hűvös, nyirkos, decemberi este volt, amikor kiszálltam a földalatti végállomásán, a Vörösmarty téren. Előzőleg gondosan tanulmányoztam a térképet, így rögtön tudtam, merre induljak a Galamb utca felé, csak az volt még rejtély számomra, melyik végén kezdődik a házak számozása. Mintha csak véletlenül járnék arra, meg-megálltam, körülnéztem, bár sok nézelődnivaló nem akadt. Az utcába érve azért gyorsabban kezdett verni a szívem, arra számítottam, hogy majd igazoltatnak, esetleg elküldenek, hogy rendőrök lesznek mindenfelé. De néhány járókelőn és pár útszéli parkoló autón kívül semmit nem láttam. A lépcsőház, mint majd’ minden pesti lépcsőház: kopott, piszkos, az itt-ott világító égők inkább irányfénynek használhatók, mint világításra. A lakásajtó előtt megállva zajt hallottam odabentről, de egyébként sehol egy teremtett lélek. Az összefirkált ajtón pár szavas üzenetek, odaragasztott, félig letépett papírfecnik. Megnyomtam a csengőt. Hallottam, hogy odabent szól, de senki nem nyitott ajtót. Újból, majd megint csöngettem, és vártam. Egy szakállas fiatalember jött ki, épp a kabátjába bújt, elmentében odaszólt nekem: „Miért nem mégy be? Menj be nyugodtan!”
Bent nyüzsgés, cigarettafüst. Vagy húszan lehettek, kisebb csoportokba verődve élénk beszélgetés, vita folyt. A szobában hátul, egy kis asztal mellett egy lány ült, mellette pénzesdoboz, előtte spirálfüzet. Fiatal srác ült mellette, halkan diskuráltak. Vajon ki lehetett? Azóta sem sikerült rájönnöm: Demszky, Rajk vagy Haraszti? A helyiség hangulata földobott: ide-oda sétáltam, hallgattam a vitatkozókat, böngésztem a Beszélő stencilezett példányait, és úgy éreztem magam, mint aki valami nagy dolgot művel. Lapozgattam a vékony kiadványt a recski munkatáborról, és bevallom, akkor fogalmam sem volt, miről is van szó. Inkább a Beszélőben megjelent írások, közös tiltakozások érdekeltek, itt még közismert neveket is találtam az aláírók között – színészeket, irodalmárokat. Körben könyvespolcok roskadoztak, innen is választottam egy könyvet, amit régóta nem kaptam meg az üzletekben, de a lány a pénzesdoboz és spirálfüzet mellett fölvilágosított, hogy ez magánlakás, és a könyveket nem lehet megvásárolni. Nagyon szégyelltem magam.
A mai napig nem tudom, hogyan jöttek rá az illetékesek, ki vagyok, honnan jöttem. A vásárolt kiadványokkal elindultam pesti szállásom felé, s közben sűrűn – én úgy gondoltam, feltűnés nélkül – forgattam a fejem, de nem vettem észre, hogy követnének. A III/III-as osztály malmai mindenesetre lassan őröltek, vagy nem voltam fontos a számukra, mert csak fél évvel később, 1983 májusában kerestek meg Balatonfüreden. Emlékszem, ragyogó, tavaszi nap volt, munkából motoroztam hazafelé, amikor elém hajtott egy AH-s gépkocsi, kiszállt egy civil ruhás férfi, és intett, hogy álljak meg. Keressem föl holnap 10-kor a veszprémi rendőrségen, a portán kérjem Horváth hadnagyot! A munkahelyemen ne szóljak senkinek, majd ők adnak megfelelő igazolást! Se köpni, se nyelni nem tudtam a meglepetéstől, éjszaka alig aludtam valamit. A mai eszemmel már csak mosolyogni tudok magamon, egyszerűen tudomást sem kellett volna venni az egészről addig, amíg hivatalos idézést nem küldenek. Persze utólag könnyű okosnak lenni – no meg akkor másféle idők jártak.
A tisztet lehet, hogy nem is Horváth hadnagynak hívták, talán csak a magamfajtáknak mutatkozott be így. Egy sivár szobában ültünk egymással szemben. Ő a modorával és közvetlenségével igyekezett elfelejtetni a bezártságot és a hangulattalan szürkeséget (hogy lehet itt nap mint nap dolgozni?), kifejezetten kedves és érdeklődő volt. Kérdezett az égvilágon mindenről, de az egésznek inkább csevegés jellege volt. Egyre kevésbé értettem, miért ülök ott. Váratlanul megkérdezte: „Ugye olyasmit is szívesen olvas, ami nem éppen legális?” Pillanatok alatt tisztázódtak a frontok, én egy kicsit meg is nyugodtam, végre tudtam, miért pazarolja rám az idejét. Aztán bejött egy százados is (érdekes, a rendfokozatukat mindig megmondták), nagydarab, vörös hajú fickó, a nevére már nem emlékszem. Vagy tízszer végigkérdezték, miért mentem a Galamb utcába, mi történt ott, kivel beszéltem, ki tud róla. Aztán le kellett írnom részletesen mindent. Fél óra szünet következett, egyedül ücsörögtem a szobában, és bámulhattam a mennyezetet, aztán kezdődött ismét elölről az egész: elmondani, leírni! Leginkább arra voltak kíváncsiak, honnan tudok a szamizdatboltról, nem akarták elhinni, hogy a SZER-ben hallottam. Nyilvánvalóan valami titkos, általuk nem ismert szervezet után kutattak, ezért csűrték-csavarták a kérdéseket órákon keresztül, hátha megfognak. De nekem könnyű dolgom volt, csak az igazságot kellett ismételgetnem.
Másnap reggel nyolcra megint be kellett mennem, és azt is közölték, jól tenném, ha bevinném a vásárolt kiadványokat. Ennek a napnak a fő témája az volt, hogy meggyőzzenek róla: hibát követtem el az államrend, az ország, a nemzet ellen, nem nagy hibát ugyan, de… És ezt a hibát most helyre kell hoznom. Azt is közölték, hogy ők segítségemre lesznek, hogy kiköszörülhessem a csorbát.
Gondolom, mindenki számára világos, mit értettek a hiba helyrehozatalán: épüljek be a szervezetbe! Aztán bagatellizálni próbálták: nem nagy ügy, néha elmegyek író-olvasó találkozókra, vagy Pestre utazom az ismét megnyílt szamizdatbutikba, és elmesélem vagy leírom az ott tapasztaltakat Horváth hadnagynak. Később sokat sejtetően céloztak a munkahelyi előmenetelemre, irodalmi munkásságom fölkarolására. Számomra a legfélelmetesebb pillanat az volt, amikor ellentmondást nem tűrő hangon bejelentették, hogy ebben a kérdésben még ma, itt dönteni kell. Azt hiszem, nagyon ijedt képet vághattam, mert ismét kedélyes csevegést kezdeményeztek. De nem hagyták, hogy másfelé terelődjön a beszélgetés: döntenem kell! Mindent mozgósítottam magamban. Megpróbáltam minden körülményt számba venni, mindenre figyelni, az ő fejük szerint gondolkodni. Egyetlen cél lebegett előttem: valahogy sikerüljön haladékot kicsikarni! Már ez volt a játszma egyetlen célja; ők is tudták, ha egyszer kikerülök onnan, még egyszer be nem jövök önként. Azt mondták, minek ezen annyit gondolkodni, úgysem beszélhetem meg senkivel, hiszen az előbb aláírtam, hogy az itt elhangzottakról SENKINEK nem szólok (vajon tényleg azt hitték, hogy magamban tudom tartani?). Bejött egy egyenruhás alezredes, szemmel láthatólag ő volt a főnök –megjegyzem, a legprimitívebb volt köztük. Már hárman győzködtek velem, néha fenyegetően, néha barátságosan. Ki voltam készülve, csak annyit bírtam időnként kinyögni: nem! Kértem őket, engedjenek haza, nem vagyok olyan lelkiállapotban, hogy dönteni tudjak. Hazaengedtek.
A legközelebbi randevú pár nappal később, június 13-án volt. Jól emlékszem rá, ezen a napon van a névnapom. A reggeli pálinkától felszabadultnak éreztem magam, délelőtt – már nem tudom, hánykor – a Tihany-révi Komp büfében találkoztunk. Már nem féltem. Szép idő volt, nyugodtam sétáltam a találkozóra, mert éreztem, hogy itt már nagy baj nem lehet. Két kihallgatóm jött el, látszott rajtuk, hogy csak a rend kedvéért vannak itt, egyáltalán nem lepődtek meg visszautasító válaszomon. „Névnapom van, meghívom magukat egy italra” – mondtam, és nagyon jól éreztem magam, mert tudtam, hogy győztem.
A századost akkor láttam utoljára. Horváth hadnagy még meglátogatott egyszer a telepen. Ott parkolt a bejárat mellett, már nem volt érdekes, hogy a többiek meglátják az AH-s kocsit. Érdeklődött a hogylétem felől, kérdezte, nem tudok-e valami újságot, de én akkor már csak a madarak csicsergésére és a hullámok táncára figyeltem.
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [7]