A taxis megtette kötelességét, a taxis mehet – mondották a kommentátorok, oknyomozók és tanácsadók a heveny kríziscsúcs elmúltával. Most már ők foglalják el a főteret, ők csavargatják a kormány fülét. Helyes, de azért az alsóbb szintű tapasztalatok se sikkadjanak el teljesen! Még szükség lehet rájuk az újabb konfliktusok rendezésénél.
Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki a torlaszokat járva, fülelve, kérdezősködve úgy találta, hogy a blokád imponáló műszaki és hírközlési szervezettsége kétségbeejtő politikai szétszórtsággal, szerkezethiánnyal, gyanakvással, bizalmatlansággal, szorongással, ideológiai Brown-mozgással párosult. Pedig hát ahhoz, hogy a kormánnyal kötött bármilyen egyezséget itt, a taxik, dömperek és kamionok árnyékában „ratifikálni” lehessen, valamilyen belső egyezségnek, megbékélésnek a résztvevők között is létre kellett jönnie. Létre is jött! De hogyan?
Erről kérdezgettem Kukulyák Jánost, a City Taxi Kistermelői Szövetkezet menedzserét. A 38 éves autóvezető-karbantartó pontosan azért nem aludt majd három napig, mert a blokád résztvevői között kellett közvetítenie; őket próbálta békéltetni. Az elnök, Eszli László 35 éves autószerelő – néhány részkérdést őhozzá is intéztünk – ugyanis majdnem végig a kormányhivatalokban tárgyalt a lázas napokban. Közvetítői tisztje által Kukulyák mindenképpen egyike annak az öt vagy tíz embernek, akiken a kritikus időszakban a legtöbb információ zúdult keresztül. Ezt még növelte, hogy székhelyén, a City Taxi Zichy utcai pincéjében ülésezett az a „válságstáb”, amelyre mint legitimációs fórumra olyan gyakran hivatkoztak a hídfőkön folyó vitákban.
Beszélő: Pártállástól függetlenül majdnem mindenki úgy tartja, hogy mind a kormány, mind a szállítók rendkívül brutálisan indítottak. Mi a taxismagyarázat?
Kukulyák János: Erre nem lehet egy mondatban válaszolni. Először is: túl sok a taxis Budapesten. 17 800 magántaxis van jelenleg. Bécsben a hírek szerint 3800. Bár az összehasonlítás sántít, mert ott több a magángépkocsi. De 8-10 ezernél többen az én számításaim szerint semmiképpen sem tudnak megélni Budapesten személyfuvarozásból. Akármit is tartanak a taxisokról, én tudom, hogy a 17 800 ember jó része már a régi benzinárak mellett is csak tengődött. Attól retteg, el ne romoljon a kocsija, nehogy valami beruházást kelljen eszközölnie, mert akkor kész, kiesett. Amikor megtudták, mekkorát emeltek – amit ráadásul a kormány előzőleg letagadott –, akkor egyből a fejükhöz kaptak: ezt már nem fogják bírni, tönkremennek.
Beszélő: Válságos helyzetben a legtöbb ember azt hiszi, nem ő, hanem a szomszédja megy majd tönkre. A taxisok miért nem hitték?
K. J.: Itt nagyon sok olyan ember van, aki már az előző munkahelyén zsákutcába került. Ide már menekült valami miatt. És most azt látta, hogy itt is zsákutcába került, innét sincs kiútja. Jöttek ide pénteken emberek, mutogatták, hogy kétszáz forintjuk van az egész hétvégére, már tankolni sem tudnak.
Beszélő: Tehát a szorongás és a kétségbeesés. Akkor is meg kell kérdeznem: nem merült fel valami higgadtabb, jogszerűbb válasz lehetősége?
K. J.: Ezt megint nem lehet egy mondatban megválaszolni. Például mi itt a Cityben, a vezetők meg akik bent voltunk csütörtökön, amikor hallottuk a felszólítást, hogy gyülekeznek a taxisok, úgy döntöttünk, hogy nem megyünk el. Hallottuk különböző csatornákon, hogy összejönnek, kik jönnek össze, és úgy döntöttünk, nem veszünk részt a demonstrációban. Neveket nem mondanék, de mi azért ismerjük egymást, és úgy gondoltuk, inkább kimaradunk.
Beszélő: Értsem ezt úgy, hogy a City meg néhány más cég lenyelte volna az áremelést?
K. J.: Nem! Mi is úgy gondoltuk, hogy ez elviselhetetlen! Csak itt még egy dolgot el kell mondanom. Tudniillik, már a krízis előtt megalakult a Taxiskamara, 19-én. Ebben benne volt a négy magáncég, a City, a Buda, a Rádió, a Gábriel meg a két állami is, a Volán meg a Főtaxi. Már csak a tisztségviselők megválasztása volt hátra, amit pont péntekre, 26-án délelőtt tízre tűztünk ki. Ha nem jön közbe a krízis, Eszli Laciék nem a Belügyminisztériumban, hanem a kamarai választáson találkoznak Horváth Pálékkal! Na, most mi csütörtökön még este sem gondoltuk, hogy a tiltakozás akkora lesz, mint amekkora lett végül! Fél tíz tájban Laci kiment a hidakhoz, látta, mi van, beszélt az emberekkel, akkor még a forgalom is ment úgy-ahogy. És azzal jött vissza, hogy a demonstráció, bár erősebb, mint az eddigiek, de éjfélre, reggelre alighanem véget ér, és akkor ezzel a háttérrel megalakítjuk a Taxiskamarát, és az tárgyal majd az árakról a kormánnyal.
Beszélő: Ha jól értem tehát, nem is egy egész, hanem csak fél nap távolságban voltatok a legitim tárgyalótestület megalakításától. De akkor is meg kell kérdeznem: ezt a hídfőkön elfogadták volna hiteles képviselőnek?
K. J.: Az események azt mutatják, hogy igen. Végeredményben azok tárgyaltak a taxisok nevében, akik a kamarát hozták létre. És el is fogadták őket hiteles képviselőknek.
Beszélő: Hogy került a válságstáb meg, ha jól érzékeltem, a főhírcentrum is hozzátok, holott, mint mondod, inkább ingadozva csatlakoztatok.
K. J.: Hogy világos legyen: mi úgy képzeltük, hogy péntek délelőtt a kamara tárgyal majd a benzinárakról, blokádok nélkül. De péntek reggelre az is kiderült, hogy olyan folyamat indult el, ami beláthatatlan következményekkel járhat. Most már láttuk, ha nem akarjuk, hogy a káosz eluralkodjon, akkor csatlakoznunk kell, és meg kell próbálnunk jó irányba befolyásolni az eseményeket.
Beszélő: A most következő eseményeket a közvélemény nagyjából ismeri. De azért meg kell kérdezni, hogy kerültek az elnök urak péntek délelőtt a Belügybe?
Eszli László: Péntek reggel, amikor bejöttem, kaptam az üzenetet, hogy azonnal menjek a Gábriel Taxi központjába, ott találkozunk a Budataxi és a Gábriel Taxi vezetőivel. Ott kaptam az információt, hogy Horváth Pál, a Rádió Taxi elnöke bent a BM-ben tárgyal! Na most, mi nem szerettük volna, ha Horváth Pál egymagában vitte volna tovább ezeket a tárgyalásokat. Nem a személye iránti bizalmatlanságból, hanem mert közös ügyről volt szó, és közös megoldást szerettünk volna, együtt a teherszállítókkal, akiknek a vezetője már szintén a Belügyben volt.
Beszélő: Csak a pontosság kedvéért: ekkor Horváth Balázs már bejelentette, hogy erővel akarja feloszlatni a blokádokat?
E. L.: Mi tíz tájban értünk a Belügybe, de csak fél tizenkettő után tudtunk Horváth Balázs úrral találkozni. A bejelentését nem hallottuk, alighanem éppen úton voltunk. De tudtunk róla, kértük, álljon el tőle! Amire ő mondta, hogy már el is állt, és a helyzetet békésen próbálja megoldani.
Beszélő: Még csak annyit, elnök úr! Volt, péntek éjjel, egy sikertelen megállapodási kísérletetek, amit az utca nem fogadott el. Mit gondoltatok; élvezitek még az emberek bizalmát, vagy már megingott?
E. L.: Ez nem döntés, hanem halasztás volt. Mi megmondtuk a kormánynak, nem valószínű, hogy konkrét, érdemi megállapodás nélkül el tudjuk szólítani az embereket az utcáról. Ki is adtunk egy közleményt, de eredmény nélkül. Ilyen feltételek mellett nem tudtuk befolyásolni az utcát. Nem azért, mert bennünk nem bíztak, hanem azért, mert abban nem bíztak, ha ők onnan eljönnek, akkor valaha is megállapodás fog születni, és valaha is csökkenni fognak a benzinárak. Szombaton viszont már eljutottunk egy olyan megállapodáshoz, ami közel volt ahhoz, ami a végleges megegyezést eredményezte. Itt viszont az történt, hogy a kormány elvonult, és egy egyoldalú nyilatkozattal tért vissza – ugye, ez az a bizonyos, mennyiségileg korlátozott, benzinjegyes verzió –, amibe még azt sem mondom, hogy mi nem mentünk bele, mert ezt a tudtunk nélkül egyszerűen beolvasták a televízióba. Úgyhogy sem elfogadni, sem elutasítani nem volt módunk. Hogy még rosszabb legyen, ezek után olyan hírek jöttek, hogy a rendőrség az éjszaka meg fogja tisztítani a hidakat és az utakat.
Beszélő: Ezzel szemben a helyzet ahelyett, hogy éleződött volna, javulni kezdett szombat este. Mivel mi magunk ekkor végigjártuk a hídfőket, tanúsíthatom, nem azért, mert az emberek beijedtek volna a rendőri akció kilátásától. Sőt, szégyen vagy nem, én magam prédikálgattam, hogy ne higgyenek a rendőrség örökös jóindulatában, ez előbb vagy utóbb támadni fog.
K. J.: Mi ekkor megfogalmaztunk egy közleményt, hogy a kormány javaslatát, még ha nem is állapodtunk meg véglegesen, tárgyalási alapnak tekintjük. A kormány végre hajlandó volt elmozdulni a 62 forintos árról. Ezért álljanak félre az útból, ha nem is mennek haza, indulhasson el a forgalom vasárnap hajnalban. És amikor ez megtörtént, akkor éreztük először, hogy bizalommal vannak irántunk, annak ellenére, hogy nem tudtunk megegyezni a kormánnyal szombat este.
Beszélő: Lehet, hogy a bizalom is nőtt. De közben, az utcán érzékeltem, gyorsan mélyült a bizalmi válság is. A blokád résztvevői sündisznóállásokba merevedtek, mindenki belügyesnek tartott mindenkit, azt panaszolták, manipulálják, zavarják a hírközlést. Itt voltam, amikor a válságstáb két embere azzal jött vissza, majdnem megverték őket a hidaknál.
K. J.: Ez már péntek este elkezdődött. Senki nem hitt senkinek. Már a rádiónak sem hittek. Mi ekkor azt mondogattuk, mindenféle hírt, amit kaptok, csak akkor fogadjatok el, ha mi megerősítettük.
Beszélő: A „mi”, ha jól értem, a válságstáb. Ezt én többször láttam, és többször is hallottam, hogy a hídfőknél rá hivatkoznak. Konkrétan olyan benyomást keltett, mint a vörös proletárok a Szmolnijban: mindenki ki-be járt, senki nem tudta senkiről, kicsoda, mit akar.
K. J.: A válságstáb gyakorlatilag a vezetőkből állt volna össze. De mivel ők bent tárgyaltak, mi, a helyettesek meg a helyettesek helyettesei maradtunk itt. És úgy próbáltuk befolyásolni az eseményeket, hogy ne ártsunk a tárgyalások menetének sem, meg az utcán is megmaradjon a rend. Mert a kormány, például Horváth Balázs úr, többször is kijelentette, hogy úgy sincs hatalmuk, minek tárgyalni velünk, nem tudunk hatni a tömegekre!
Beszélő: Nem kritikaként mondom, de én úgy érzékeltem, a „válságstáb” nagyobbik fele véletlenül betévedt emberekből állt.
K. J.: Na, most ezek már ilyen emberi dolgok! Mindig vannak olyan emberek, akik kitűnni vagy csak szerepelni vágynak. Itt is voltak, akik elrohantak különböző helyekre. Hogy most ők azonnal bemennek a Parlamentbe, vagy megkeresik a köztársasági elnököt vagy a kormányt. Mert ők, csak ők tudják, mit kell tenni! Én ilyenkor megpróbáltam megbeszélni, hogy: „fiúk, én például maximálisan megbízom az elnökömben! És azt hiszem, minden cégnek a képviselője megbízik az elnökében! És aki ott tárgyal, az mind kompetens személyiség, nem kell ezeket bántani!” Akkor ők elmentek, megsértődtek rám! Hogy mi nem engedjük őket szóhoz jutni! Erre én azt mondtam, mindenképpen engedjük, de jobb lenne akkor, amikor az elnökök visszajönnek, és együtt beszéljék meg. Tehát gyakorlatilag a hidakról bejött emberek is tudták valahol érvényesíteni a javaslataikat.
Beszélő: Mi volt a különbség az ő javaslataik és a tárgyaló vezetőké között?
K. J.: Az egész azzal kezdődött, hogy az emberek az eredeti benzinárak visszaállítását követelték. Na, most én ezzel kapcsolatban egy csomó papírt teleírtam. Bebizonyítottam nekik, hogy az olajnak voltak alacsonyabb árai, magasabb árai, és hogyha a középárfekvést vesszük, akkor valahol itt, a 40 és 50 Ft között kell találkoznia. És ezt valahogy megértették az emberek! Én mindenhol azt mondtam, hogy: „Fiúk, muszáj belemennünk ebbe! És hátha pont a benzin ára lesz az, ha megoldódik az iraki helyzet, és lejjebb megy az olaj hordónkénti ára, hogy a kormánynak is be kell tartania a szavát, és lejjebb vinni a benzin árát.”
Beszélő: A „válságstáb” tehát ilyen cseppfolyós állapotban maradt meg. Mi a véleményed a hídfőkön kialakult helyzetről, a „hídfőparancsnokokról”?
K. J.: Ez felmerült, de nem nagyon működött. Én is kaptam egy ilyen üzenetet, ha jól emlékszem, szombaton, hogy hat hídnak a „parancsnoka” – hogy ezt viccből mondták vagy komolyan, nem tudom – a Szabadság hídnál jön össze, menjek oda én is. Én viszont azt üzentem vissza, hogy én nem tudok innen elmozdulni, mert a vidéki kollégák mindenhonnan kérték, hogy lehetőleg én beszéljek velük, mert nekem ismerik már a hangomat… szóval, hogy jöjjenek ők be. Na, most ezek a fiúk be is jöttek. De hogy ennyire nem volt hatalmuk, az mindjárt kiderült. Akkor történt, hogy az Árpád hidat megint lezárták. Kértem tőlük, fiúk, miután ti mondjátok magatokat hídfőparancsnoknak, intézkedjetek, hogy nyissák ki az Árpád hidat! Elteltek percek, de semmit sem tudtak csinálni! Végül aztán felhívtam telefonon a „teher” vezetőit. A „Tranzit–1”-et. Ők kimentek személyesen. Mert én hiába mentem volna ki, ha nem ismernek ezek az emberek. Itt mindenhol olyan személy kellett, akit ismernek, akinek megbíznak a szavában. Ezért amikor kimentek a teheresek, akkor kinyitották az Árpád hidat. Majd megint lezárták. Majd újból kinyitották. Akkor megint kimentek személyesen – és akkor végre véglegesen nyitva hagyták.
Beszélő: Utolsó kérdés. A vidék elismert-e központnak benneteket?
K. J.: Kis késéssel mindig! Ők nem utasításokat, hanem híreket akartak. A hírforrás viszont később központtá fejlődött ki, azt hiszem, ez a legjobb szó erre. Mivel tőlünk informálódhattak leggyorsabban, ezért ide kötődtek. Így például vasárnap 9 órától egyre idegesebb telefonok érkeztek vidékről. Mi lesz, levonulunk vagy nem vonulunk? Végül aztán a saját hírközlésen is meg a Danubius rádión keresztül is be tudtam mondani: kérem a kollégákat, hogy ugyanazzal a fegyelemmel, fegyelmezettséggel, amivel eddig is éltek, vonuljanak le ezekről a helyekről, és térjenek haza pihenni. Ez megtörtént.
Beszélő: Vonuljunk le mi is, mert nincs több helyünk. Köszönöm a beszélgetést.
- Belföld [6]