I. G.: Hogyan kerülhetett valaki a nyolcvanas években érintkezésbe a Szabadegyházak Tanácsával, illetve figyelemmel kísérte-e az Állami Egyházügyi Hivatal ezeket a kapcsolatokat?
K. E.: Ha például egy-egy új felekezet törvényes elismeréséért folyamodott 1987 után, a Szabadegyházak Tanácsától már nem kértek semmifajta hozzájárulást. Az ÁEH egyszer-egyszer szakvéleményért fordult hozzánk, egy-egy adott hitvallással kapcsolatban: például van-e benne emberellenes, nem fordul-e elő antihumánus magatartás a vallásos gyakorlatban, és nincs-e a fennálló államhatalommal kapcsolatosan bármilyen ellenvélemény. De a Jehova Tanúit is elismerték, akik köztudottan kritikusak az állammal szemben az egész világon. Azután elismerték a mormonokat is, akik a régebbi gyakorlatot feladva már nem többnejűségben élnek.
I. G.: Említetted egyszer, hogy Szakács József, a Szabadegyházak Tanácsa néhai elnöke beiktatása pillanatában szóba hozta: nektek Isten előtt kell tetteitekért felelnetek. Gondolod, hogy mindazok, akik az elmúlt 40 évben a szabadegyházi ügyeket képviselték, bátran megállhatnak Isten előtt?
K. E.: Hát ezt semmiképpen sem tudom megítélni. Az első és legfontosabb dolog a Bibliám szerint, hogy „menthetetlen vagy ember, bárki légy, aki ítélsz, mert magad hasonló ítélet alá esel”.
I. G.: De azt is mondja Pál, hogy „ha mi ítélnénk magunkat, nem ítéltetnénk el”…
K. E.: Ki-ki maga ad számot magáról Istennek. Én tudok emberekről, akik nagyon keservesen vívódtak és éjszakákat átvirrasztottak, imádkoztak, böjtöltek azért, hogy jól tudjanak dönteni, és a kompromisszumban ne adjanak föl semmilyen lényeget. Bizonyára voltak gátlástalanok is, a saját maguk előremenetelét keresők. Én a magam részéről azt tudom mondani, aki jó lelkiismerettel próbált megállni Isten előtt, az nem adott föl semmilyen lényeges dolgot.
I. G.: Tehát ti, akik közelebb voltatok az egyházügyi hivatalhoz, lényeges dolgokat nem adtatok fel?
K. E.: Ezt nem mondhatom így. A kis egyházaktól is erőszakosan és több mindent elvettek. Az ötvenes években lelkészéket hurcoltak meg. A hatvanas években lelkészektől igazolványt vettek el, a hetvenes években lelkészeket behívattak és megfenyegettek. Ezek mind tények. Sosem lehetett tudni, hogy a SZET elnökének ebben mennyi a szerepe, mert ez nemigen derült ki. A baptista egyház például, a saját egyházam, a gyülekezetek felől épül fel és nem a vezetés irányából. Elkezdődött egy olyan centralizáció már a negyvenes évek végén, ami a szabadegyházi gyülekezetektől – kivéve az adventistákat – mindig idegen volt. Persze hogyha azt mondjuk, hogy „fejétől a hal”, akkor azt kell mondanunk, hogy a nem példamutató vezetői magatartás ugyancsak hozzájárult – nemegyszer botránkoztató módon – egyszerű hívő emberek hitbeli gyengüléséhez. Hiába bizonygatták azt is, hogy bizony a SZET nem kincsesbánya a pénzimádók vagy pénzszeretők részére, noha a Szabadegyházak Tanácsa igenis megpróbál, ahol tud, segíteni.
I. G.: Úgy érzed, hogy az anyagiak iránti ferde vonzalom az idők során eltűnt a SZET szokásaiból?
K. E.: Ez nem pontos. Ez így nem pontos. Akik azelőtt tartották a markukat a SZET körén kívül, azok továbbra is tartják, azokat kellett volna – kellene – leszoktatni.
I. G.: Az utolsó szabadegyházi elnök a szervezet megszűnése előtt egyházad elnöke volt. Az ő megválasztása körül az a hír terjengett, hogy te is komolyan számításba jöttél, mint elnökjelölt.
K. E.: Ez egy roppant jó kérdés. Itt a számításba jövés igaz, csak a komoly nem. Bizonyos egyházpolitikai machinációkról kell beszélnünk, amelyek egyrészt más, esetleg számba jöhető jelölteket akartak ezzel kivédeni. „A jelenleg még hivatalban lévő főtitkárt megtesszük másik jelöltnek, és akkor esetleg egy nem kívánt harmadik vagy negyedik személy nem jöhet be.” A vezetőségből végül ketten maradtunk jelöltek, mert a másik kettő visszalépett.
I. G.: Időközben nemcsak a SZET szűnt meg, hanem az egyházügyi hivatal is. Hogy vélekedsz azokról a személyekről, akik vitába keveredtek ezzel az intézménnyel vagy egyházuknak esetleg azon tisztségviselőivel, akik viszont megfelelő kapcsolatot alakítottak ki az ÁEH-val? Balgán cselekedtek, hitetlenül, meggondolatlanul, vagy volt valami esetleg Istentől kapott szerepük?
K. E.: Nem szeretném tréfának szánni, de a Szentírás mondja, hogy a lelki ajándékokban pedig különbségek vannak. Volt, akinek nem adatott meg az, hogy vállalja a teljes szembenállással járó következményeket. Én azt hiszem, hogy aki a lelkiismerete szerint cselekedett, és ezt a lelkiismeretet Isten által igazoltan próbálta megőrizni, az mind jól tette, ha ellenálló volt, ha olyan vezető volt, aki az egyháza menthető értékeit próbálta menteni, és különösképpen olyan lelkipásztor, aki a gyülekezetét építette abban az időben, azokkal az eszközökkel, amelyekkel lehetett. Erre csak egy példát. 1970-ben ifjúsági misszióról szólni abszolút tilos volt a kis egyházak keretein belül. De mi 1970–72-ben csináltuk az „ifjúsági kirándulás” címén a konferenciákat Kazincbarcika, Ózd, Eger részvételével a Szalajka-völgyben.
I. G.: Téged személy szerint ért-e valami méltánytalanság?
K. E.: Nekem adott az Isten egy nagyon jó tulajdonságot, amit szeretnék megőrizni holtomig. Ha méltánytalanság ért, akkor megpróbáltam azt valami jóval viszonozni. Ez az Állami Egyházügyi Hivatal esetében éppen úgy volt, mint egyházi személyek esetében, úgyhogy én ezekről nem szólnék, mert ez nem az én asztalom. Különösen aki olyan „karriert” futott be, mint én, az jobb, ha elfelejti a méltánytalanságokat. Engem is bántottak bizonyos dolgokért, de megpróbáltam lehetőleg kivédeni ezeket mindig úgy, hogy a lelkiismeretem tiszta maradjon, de az ügy menjen előre.
I. G.: Fölröppent az a hír, hogy ha az ún. III/III-as ügyosztály ügynöklistáját átvizsgálják, netán ezek között egyházi személyek neveire is bukkanhatnak. Te, mint aki viszonylag sokat forgolódhattál egyházi vezető személyek között, ezt elképzelhetőnek tartod?
K. E.: Megmondom őszintén, hogy az égvilágon semmin sem csodálkoznék. 45 évesen ezt kell mondanom. Valószínűnek tartom, hogy egyházi személyek esetében csak valami zsarolási machinációnak a következménye lehetett a beszerveződés, amikor valakiről valamilyen büntetendő cselekmény kiderült. Nem hiszem, hogy itt bárki jelentkezett volna, hogy na én majd besúgok az egyházamról dolgokat. Lehet, hogy túlságosan naiv vagyok.
I. G.: Mit gondolsz, az egyházakban is szükség van „rendszerváltásra”, vagy ők végül is megőrizték a megfelelő értékeket, és bár mindig meg kell egy kicsit újulni az egyháznak, de gyökeres változásokra nincs szükség?
K. E.: Te is idézted, hogy „aki önmagát ítéli, az nem ítéltetik el”… Én jelenleg nem viselek semmilyen egyházi tisztséget, semmilyen egyházi pozíciót, tehát úgy beszélek, mint aki ezen kívül van. El tudom képzelni, hogy olyanok, akiknek esetleg kényszerből a múltban úgymond negatív szerepet is kellett vállalniuk, azóta nagyon alaposan átértékelték a tevékenységüket, és egészen mást folytatnak, mint amit esetleg életük egy bizonyos szakában. Azt hiszem, hogy kinek-kinek az egyházi vezetők közül is, a lelkészeknek is, de az egész egyház tagságának, a gyülekezeteknek oda kell állni az Isten színe elé egy nagyon komoly önvizsgálatra, ami különben már folyik. Mert amikor a lelkészek 40-en, 50-en összejönnek böjtölni és imádkozni, és semmi mást nem csinálni, mint Bibliát olvasni egész nap, hogy Isten tényleg próbálja meg kiégetni belőlük a rosszat, akkor azt hiszem, hogy egy nagyon jó dolog folyik. A keresztény megújulásnak más az útja, mint a világi megújulásnak. A világban a változást mindig követi valamilyen retorzió, valamifajta büntetés. Ezzel szemben a Szentírásban végestelen-végig azt találom, hogy ha valaki a bűnét megbánta, és ténylegesen megváltoztatta az életét, akkor Isten könyörült rajta, és továbbra is adott neki kegyelmet ahhoz, hogy dolgozhasson.
I. G.: Ha megvonnád a te elmúlt időszakbeli, 20-25 évnyi lelkészkedésed mérlegét, hogyan tudnád azt értékelni?
K. E.: Minden ember életében vannak különböző korszakok. A kezdeti lelkesedésnek a naivsága, a hamvassága, azután bizonyosfajta kiábrándulás is előfordul mindenki életében, amit megújulás követhet; ez viszont egy lelkész életében elengedhetetlen. Az enyém sem más, mint mások életpályája e tekintetben sem. A gyülekezeti szolgálatom nem volt hibák nélküli, nem volt bűnök nélküli. Egyetlenegy szerencsém volt, hogy mindig tudtam, Krisztus golgotai keresztjéhez kell mennem, és ha ember ellen vétettem, akkor az embertől is bocsánatot kell kémem. Ez minden esetben megtörtént, így történt.
I. G.: Az utóbbi hónapokban főként az Üdvhadsereg köreiben lehet veled találkozni. Hogy kerültél velük kapcsolatba?
K. E.: Tíz évvel ezelőtt Zürichben egy tanévet töltöttem a svájci baptista nemzetközi teológiai intézetben, és egy szombat délután összeakadtam velük az utcán. Ott kerültem egy-két személlyel átmeneti jó barátságba, aztán 1986-ban részt vettem a Billy Graham által rendezett utazó evangélisták konferenciáján Amszterdamban, majd ő a világ első számú egyházi vezetőit meghívta egy utókonferenciára. Itt igen közeli testvéri kapcsolatban kerültem többek közt az Üdvhadsereg akkori, finn nemzetiségű tábornokával. Kértem őt, hogy utazzon hivatalos minőségben Magyarországra, hogy a Szabadegyházak Tanácsán keresztül próbáljuk meg valamilyen módon a köztudatba egyáltalán visszahozni az Üdvhadsereget, mint olyan szervezetet, amelyre a már akkor kialakuló szegénység miatt úgy éreztem, szükségünk lesz. Nos, ez a kapcsolat akkor nem jött létre, valószínűleg okkal óvták őket nyugati barátaik a Magyarországra utazástól. Most azonban, hogy a szovjet hadsereg távozóban, az űr betölthető lenne, s a gulyáságyúk továbbra is „csőre tölthetők” maradhatnának…
I. G.: Nem maradt-e ki valami beszélgetésünkből?
K. E.: Nagyon jó helyen mondom, mert Iványi Gábornak mondom, hogy én úgy érzem, a kisebb evangéliumi felekezetek érdekvédelme nem esik olyan súllyal a latba, mint ahogy ezt a nemzetiségeknél tapasztaljuk. Vagy a nemzetiségek ügye nagyobb port ver fel, és ezért a mi ügyünk nem olyan látványos. Szívesen venném, ha publicitást kapna az is, hogy a kis egyházak milyen érdekvédelmet kapnak a parlamentben. Erről nem tudnak a híveink, a testvéreink, de ezt nem az én feladatom elmondani, hanem éppen a tiéd.
I. G.: Nincs újságjuk, nincs műsoridejük a rádióban, televízióban; vagy azon felül milyen érdekképviseletre gondolnak? Hol éri őket hátrány?
K. E. A többi felekezethez viszonyítva vagy nincs is műsoridejük a rádióban, televízióban, és az ügyintézésnél is tapasztalnak a súlyukból adódó arányeltolódást. Amíg az egyházi ingatlanok ügye, ha nehezen is, de csak megmozdul, legalább használatra visszakapják, a legnagyobb, római katolikus egyháznál vagy éppen az evangélikus vagy református egyháznál, addig a baptista egyház vagy például az Üdvhadsereg erről nem is álmodhat. Mindenütt azt a választ kaptuk, hogy amíg az egyházi ingatlanok visszaadásáról szóló törvényt nem szavazza meg a parlament, addig jogtalan lenne a visszaadás. Én elhiszem, hogy ez így van, de a munkát addig nem lehet elkezdeni, amíg nincs egy hely, ahol a tevékenység folyhat. És ez a csuka fogta róka, vagy ahogy amerikai barátaim mondják, ez a 22-es csapdája.
- Belföld [6]