Az egykori védnökök rajban érkeztek. Még jó félóra volt hátra Mészöly beszédéig, amikor felpattantak a bejárati ajtók, és fegyelmezett, vasárnapi díszbe öltözött titkosrendőrök tömege árasztotta el a kiállítótermeket. Gyorsan szétoszlottak, elvegyültek az ott levők között. Mi, régi szetások, sokáig büszkélkedtünk vele: nem volt még Magyarországon vernisszázs, ahol a mű-pártoló publikum zsebében akkora tűzerő lapult volna meg. Mégiscsak vagyunk valakik!
Barcsay, Borsos, Korniss Dezső, revolver. Elsősorban fiatal olvasóinknak próbálnám elmesélni, hogyan jutottunk el e nem teljesen szokványos összetételhez. Aki azonban nagyon siet, annak előre is elárulom: a diktatúra végszakaszát olyannyira jellemző politikai huzavonák nyomán jutottunk el hozzá.
A Szetát közelebbről érintő huzavonák egyike onnét származott, hogy a pártállam nem tűrt meg maga mellett semmiféle autonóm képződményt. Az a baj, hogy minálunk nem fejlődött ki a civil társadalom – mondják manapság a tudós politológusok.
1980. novemberében viszont még az látszott a nagyobb bajnak, ha valakik fejleszteni merészelték a civil szektort. Így bennünket, szetásokat is beidéztek, és illegális szervezkedés címén rendőri figyelmeztetésben részesítettek.
Pedig micsoda szánalmas, visszafogott kis civil alakzat voltunk! A Szeta, az ’56 utáni első autonóm politikai csoportosulás, akárcsak egy koldulórend, használt ruhát, cipőt, játékot, kevéske készpénzt gyűjtögetett, és kiosztotta a szegények között. Egyebekben már ez is szabálysértést – rendőrileg szólva „koldulási szabálysértést” – jelentett.
De ez semmi volt az ideológiai szabálysértéshez képest. A hivatalos álláspont úgy szólt, hogy a szocializmusban nincsenek, mert nem is lehetnek szegények. A Szeta, túl azon, hogy engedély nélkül csoportosult, koldult, a puszta nevében is a provokációt hordozta.
Mindezeknek ellenére, amíg a Szeta megmaradt annál, hogy szép csendben gyűjtöget és osztogat, addig a hatalom is békén hagyta. Az alakulástól, 1979 végétől egészen ’80 őszéig tartott ez az állapot.
Egyszer azonban minden csendnek meg kell szakadnia! Különösen, ha teszünk is róla!
Röviden így jellemezném Nagy Bálint építőművész, ácsmester és ácsipari vállalkozó gondolkodását.
Aki megnézi Nagy Bálint fotográfiáját, mindjárt látja rajta, hogy sem nem puha fickó, sem a csendes kéregetés nem kenyere neki. Amikor például, még 1980 őszén, egy ronda, esős éjszakán, Szeta-proklamációkkal és meghívókkal megtömött táskájával együtt lekapcsolták, bevitték, hajnalig faggatták, fenyegették, utána mihozzánk tért be. Csak úgy, ahogy jött, csizmástul ledőlt egy kicsikét, mérgesen pöfögve, horkantgatva aludt vagy két-három órát. Ezek után, mintha semmi sem történt volna, nekiindult, és zavartalanul folytatta szervezőmunkáját. Nagy Bálint azt szervezgette, hogy a Szeta ne kéregetésből, hanem kulturális rendezvényekből, jótékony koncertekből, aukciókból jusson a pénzéhez.
Ez a módszerváltás nem nyerte meg a felsőbb MSZMP-vezetés tetszését. Nem is csoda, a pártelit felvilágosultabb része s különösképpen Aczél György maga semmire sem volt büszkébb, mint a híres alkotókkal, írókkal, művészekkel fenntartott bensőséges, jó viszonyára. S Nagy Bálint meg a nyomában más szetások, épp ezt készültek megzavarni! Gyorsan terjedő rendőri akciókkal hívták hát fel a figyelmüket, hogy sürgősen hagyják abba, amit elkezdtek.
Így mindjárt a kultúrprogram – időnként „Szetart”-nak is neveztük – legelején betiltották Kocsis Zoltán jótékony célú koncertjét. Pedig ezt a fellépést, amihez Malina János mondott volna zenetörténeti bevezetőt, szinte már be sem kellett volna tiltani. A belügy postai szekciója ugyanis előzőleg már ellopta és visszatartotta a koncert meghívóit. Mindenesetre a tervezett színhelyet, az Ipartervet is bezárták és gondosan őrizték a belügyesek.
Látni való volt, hogy az utcákat, tereket, középületeket nem adja a diktatúra. Vissza kellett húzódni a szerényebb, de biztosabb magánlakásokba. Ide nem maga a főhatalom, hanem csak a spiclik, informátorok, ügynökök jöttek utánunk. Akik ezt sem bánták, és a fulladás vagy szívhalál kockázatát is vállalták a többszörösen túlzsúfolt magánlakokban, azok Eörsi Istvánt, Konrád Györgyöt, Dalos Györgyöt, Petri Györgyöt szóban, Jeney Zoltánt, Vukán Györgyöt, Bontovics Katit, a Muzsikás együttest zenében és énekben hallhatták, vagy megismerkedhettek Jávor István (később a Fekete Doboz) erdélyi diafelvételeivel.
Eközben, titkosnak vélt lerakatokban, egyre csak gyűltek a képek, szobrok, grafikák. Reggeltől estig jártuk a műtermeket, magyarázgattuk a Szeta céljait, a szociális helyzetet a művészeknek. Adjanak nekünk műveket, mi elárverezzük, és a bevétel a szegényekhez kerül! És – tíz év távlatából is le a kalapot a magyar képző- és iparművészek előtt – szinte mindenki adott!
Ez óriási élmény volt. És nemcsak politikai értelemben. Ismeretlenül rátörni iskolában tanult, hírneves mesterekre; makogva magyarázgatni, mi járatban is vagyunk, s a végén a közös, jó ügy cinkos kézszorításával, művészi zsákmánnyal megpakolva távozni! Ez jó volt. De ugyanilyen jó volt találkozni a fiatal, kiéhezett és ekkoriban még politikailag diszkriminált avantgárdokkal. Sokan voltak, akiknek a Szeta aukciója a megmutatkozás és megméretés egyetlen lehetőségét kínálta.
De a tűrteknek és támogatottaknak is kínált valami újszerűt. Az érvényes rendelet szerint ugyanis árverésre csak az 1945 előtt született művek kerülhettek. Úgyhogy a Szeta nemcsak karitatív érzületeket, de bizonyos kíváncsiságot is ébresztett a művészekben. Miután eddig majdnem kizárólag csak pártállami hivatalnokok ítélkeztek felettük, most már azt akarták tudni, hogyan ítél a piac, a fizetőképes kereslet. A végén már ők maguk, a művészek és belejöttek, szervezkedtek, gyűjtögettek.
Egészen addig, mígnem ráébredtünk, „túlgyűjtöttük” magunkat. Hová tegyünk ennyi tárgyat, hol van ekkora magánlak Budapesten? Aminek a tulajdonosa ujjat mer húzni az MSZMP-vel, sőt kedvünkért az útleveléről és az előmeneteléről is lemond… S ha lenne is ilyen tulajdonos az a műgyűjtő, megkerülve a ház előtt állomásozó URH-kocsikat, fényképező rendőröket, bejön, és részt vesz az aukciónkon?
Kultúrházra, klubteremre Kocsis Zoltán betiltása után gondolni sem igen mertünk. Itt túlságosan is egyszerű a politikai rendőrség dolga. Megvárja, míg berendezzük a kiállítást; utána lezárja az épületet, kidob bennünket, a lefoglalt műveket meg – hogy a párt szövetségi politikája se szenvedjen csorbát – visszapostázza az alkotóknak. Hivatkozva rá, hogy minálunk az aukciózás általában, s a magánaukciózás különösen jogszabályba ütközik.
Ily sok hányódás, szorongás láttán az olvasó talán már nem is veti meg annyira e sorok íróját, amiért egyszer csak a pártközpontban találta magát, szemben a képzőművészeti pártreferenssel, Bereczky Loránddal. Azért hárult rám e kellemetlen misszió, mert még az egyetemről ismertük egymást.
Igazság szerint azt próbáltam kikémlelni, elkobozzák-e az anyagot, ha netán mégis kultúrházba vinnénk. Mert közben azért tárgyalgattunk különböző kultúrházi felelősökkel.
A kémkedési kísérlet azonban alkudozásba ment át. „Velünk vannak a művészek, pajtás!” – döngettem a mellkasomat én. „Ti ezt már csak botránnyal, rendőrileg tudjátok visszacsinálni!” Tudtam, hogy ezt Bereczky nem kívánja magának. „És ha mi is elkezdenénk sorban felhívogatni a művészeket? Hogy kérjék vissza, amit odaadtak? Mennyi maradna meg nektek, pajtás?” – vágott vissza a pártreferens.
Sajnos, ebben is volt valami. Ez időben a művészek óriási többsége még kizárólag a pártállam megrendeléseiből élt, másból nem is élhetett.
A szimmetrikus ijedtség azután gyors megegyezésre késztetett bennünket.
„Az azért mégsem megy, hogy az MSZMP nektek, a Szetának csináljon aukciót!” – közölte Bereczky! (Milyen kis ország vagyunk, és milyen ironikus a mi történelmünk. 1990-ben Bereczky Loránd, a Magyar Nemzeti Galéria igazgatója a Szetának rendez aukciót…) Más lenne a helyzet, ha maguk a művészek lennének a fővállalkozók – folytatta. A bevétel meg, mit bánja ő, legyen a Szetáé.
A rákövetkező Szeta-gyűlésen, nagy ordítozás után, elfogadtuk ezt a felállást. Legalább egy második autonóm testület is megszületik – vigasztalgattuk magunkat. Ennél is nagyobb vigaszt hozott azonban, hogy a nagy hirtelen összeszervezett független „művészbizottság” lelke Somogyi Győző volt. Somogyiban, aki a legkezdetektől támogatta a Szetát, szinte jobban megbíztunk, mint saját magunkban. Mert előzetes megegyezés ide vagy oda, ugyancsak féltünk, hogy Bereczky és felettesei túljárnak az eszünkön, kicsalják tőlünk a műveket, leválasztanak a művészekről, és elorozzák a szegények pénzét.
Ez a félelem az utolsó másodpercig megmaradt bennünk. Ez nem is csoda, mert mindjárt másnap, amikor már Somogyi Győzővel együtt mentünk be alkudozni a pártközpontba, Bereczky ezzel kezdte: „Akkor, ugye, ha ti megkapjátok a pénzt, mindegy, hogy ez népfront- vagy Vöröskereszt-zászló alatt fut.” „Messzemenően nem mindegy” – válaszoltuk. „Független művészek rendezvénye vagy semmi!” Na, jól van – mondta Bereczky. Közölte, hogy megszerezte a kőbányai kultúrközpontot, ott ki lehet állítani.
Ezzel sem sikerült a kedvünkben járnia. „Ki kérte Bereczkyt, hogy szállást keresgéljen!” – füstölögtünk. – „Ez valami nagy átverés lesz, nem megyünk oda!”
A legutolsó percben áttettük a helyszínt a ferencvárosi művészetbarátok klubjába.
Ezt a helyet Melocco Miklós ajánlotta figyelmünkbe. Bölcs javaslat volt, mert a ferencvárosiak nemcsak befogadtak, hanem a későbbi aukción meg is vették a műtárgyakat.
Most már, hogy megvolt a helyszín, nem Bereczkyvel, hanem a vendéglátó műgyűjtők elnökével marakodtunk. Szegény Kovács Dezső, aki eredetileg közgazdász, ’56-ban a szolnoki Áfor munkástanácsának elnöke, és ezért szakmájából elűzve, kiskereskedő, majd ma, végre, műkereskedő lett, ugyancsak két tűz közé került. Amíg a kiállításunk meg mi magunk ott voltunk a Kinizsi utcai népfronthelyiségben, szinte le sem tette a telefont.
„Igen, tud róla… Igen, engedélyezve… Igen, elvtárs, fent már jóváhagyták…” – hajtogatta naphosszat a szerencsétlen műbarát. Mert hiába volt a fehér ház beleegyezése, most, a második hullámban megindult a helyi, kerületi párt- és tömegszervezeti alvilág. Szinte nem volt pártmunkás, munkásőr, nyugalmazott ávós a kerületben, aki ne próbálta volna személyesen betiltani a rendezvényt. Később aztán mint a Szeta ügynökét piszkálgatták Kovácsot. Pedig nála jobban aligha örült valaki, mikor végre levonultunk a színről.
Bereczky most, ’90-ben azt állítja, hogy a feletteseit és a vele egyenrangú politikai elhárítókat, Kornideszt, Knopp Andrást, igyekezett minél később beavatni a részletekbe. Aczél György számára egyáltalán nem is kellett referálnia – mondja Bereczky. A belügy impozáns bevonulása a megnyitóra mindenesetre azt mutatja, hogy teljesen nem sikerült elkerülni az elhárítás figyelmét.
Nemcsak mi szorongtunk tehát, hanem ők is. Ők, gondolom én, attól rettegtek, hogy csellel behatolván egy középületbe, ott majd kiadós „ellenforradalmi” tombolásba kezdünk. Az ártatlan műbarátok vezetője, Kovács Dezső pedig másfajta, balos, sztálinista tombolások előkészületeiről is hallani vélt.
De most már elég legyen a politikából! A kiállítás és aukció rendben lezajlott. A „művészbizottság” – Ábrahám Rafael, Bikácsi Daniela, Bráda Tibor, Deim Pál, Melocco Miklós, Somogyi Győző, Szemadám György, Váli Dezső – a végén 165 ezer forintot számolt össze bevételként. Mivel mindenkit nem lehet, ezért inkább senkit sem emelnék ki a részt vevő művészek közül. De annyit talán el szabad árulni, hogy Borsos Miklós, Somogyi Győző és Melocco Miklós munkái hozták a legnagyobb bevételt.
A pénzt egyébként nem a Szeta, hanem Somogyi Győző javaslata szerint használtuk fel. Találtunk egy fiatalasszonyt, aki Budapesten átmeneti szálláson élt, a gyerekét meg lakás híján nem tudta kivenni az állami gondozásból. Vettünk neki egy kis házikót Nógrád megyében. Itt már együtt élhetett a gyerekével.
Ezért folyt hát a nagy kulturális huzavona 1980 decemberében.
- Belföld [6]