Nehéz hozzászokni a szabadsághoz. A ma élő nemzedékek diktatúrában, tekintélyelvű viszonyok között nőttek fel. Hosszú évtizedeken át alapélménye volt a magyar társadalom gondolkodó részének, hogy „számon tarthatják, mit telefonoztam”, hogy „aktába írják, miről álmodoztam”, és hogy „nem sejthetem, mikor lesz elég ok, / előkotorni azt a kartotétokot, / mely jogom sérti meg”. Így volt ez, egészen addig a bűvös pillanatig, amelyet „rendszerváltásként” szoktunk emlegetni. A magamfajta „átlagértelmiségi” persze ma sem tudhatja pontosan, ki és milyen aktákat vezet róla. De feltételezem, hogy a Hivatalt ma roppantul kevéssé érdekli, miről álmodoztam, s hogy ama bizonyos „kartoték” előkotrásához is sokkal nyomósabb okokra van szükség, mint eddig bármikor. Feltételezem – s ennek a feltételezésnek megfelelően próbálok élni.
Más szóval: soha ennyire szabadnak nem érezhettem magam. Akkor megyek, s addig maradok külföldön, ameddig akarok; azt olvasok és azt írok, amit akarok, társaságban, munkahelyen s bárhol máshol nyíltan kimondhatom, amit gondolok. Ha kedvem tartja, még a rendszert is szidhatom. A csendes forradalom hatalmas mennyiségű szorongástól szabadította meg az embereket, talán főként, de korántsem csak az értelmiségieket. Gondoljuk csak meg: hány és hány cikk, tanulmány, könyv nem született meg e szorongás miatt, hány és hány gondolat maradt pusztán gondolat, hány és hány kényszerpályát határozott meg, hány és hány látványos vagy apró árulást, kisebb vagy nagyobb, igazolható vagy igazolhatatlan kompromisszumot erőltetett az emberekre a látható és a láthatatlan Hivatal, a tőlünk eredetileg független, de az általunk is fenntartott, a lelkünkbe is befészkelt főcenzor? Hány és hány ember élete fordult tragédiába, vált értelmetlenné vagy kiürültté, pusztán a félelem, a szorongás miatt?
Most valami hihetetlen eufóriát kellene átélni. Én még csak hajlamos volnék rá olykor, de azt látom, hogy körülöttem rosszkedvűek, morcosak, idegesek az emberek. Megvalósult a „nagy ábránd”, megszűnt a kommunista pártállam, de a pesti utca ugyanolyan borongós, piszkos és büdös, a karácsonyi vásárban a bódékban ugyanazokat a bóvlikat árulták (csak drágábban és nyugatiasabb csomagolásban), mint egy vagy két évvel ezelőtt. Nincsenek csodák. Az embereknek nincs idejük egymásra, többnyire egyénileg próbálnak kiutat keresni a létbizonytalanságból. Aki tud, „gründol”, „piacorientált magatartást” tanul, aki pedig erre nem képes, az a „szociális védőháló” szétfoszló szálaiba próbál kétségbeesetten kapaszkodni. Szabad idejükben pedig sokan ujjal mutogatnak egymásra: ki mit tett vagy nem tett akkor, amikor majdnem mindenki más is ugyanazt (vagy a semmit) tette. Új szorongások születnek – az inflációtól, az elszegényedéstől, a munkanélküliségtől, a kapitalizmus „farkastörvényeitől” vagy a könnyen elszabaduló indulatoktól, bősz nacionalizmustól, új Horthy-korszaktól, antiszemitizmustól vagy éppen a bevándorlási hullámtól, bűnözéstől, „sátánizmustól”.
A tudomány hűvös objektivitással szemléli a fejleményeket. A sajtóban szociológusok és pszichológusok nyilatkoznak: mit tud mondani tudományuk a rendszerváltásról? Mit gondolnak a civil társadalomról, a demokráciáról, az előítéletekről, a miniszterek, rendőrök és taxisofőrök lelkivilágáról? Szimpóziumok, konferenciák foglalkoznak a totalitarianizmusból a demokráciába való átmenet gazdasági, társadalmi és lélektani kérdéseivel. Külföldről is nagy az érdeklődés: vizsgáljuk meg, mérjük fel, hasonlítsuk össze, mi folyik ebben a hatalmas, Shkodrától Gdanskig, Lipcsétől a Kurilli-szigetekig terjedő kísérleti laboratóriumban.
Sokan úgy tesznek, mintha tudományuk mindig is tudta (vagy legalábbis sejtette) volna, hogy mi fog bekövetkezni, s hogy most semmi mást nem kell tenni, mint ugyanazokat a fogalmakat, megközelítési módokat, módszereket alkalmazni a „megváltozott realitásra”. Kétségtelen: sok mindent valóban lehetett előre sejteni, és a régi, kipróbált módszerekkel is sok új, izgalmas ismerethez lehet eljutni. De – hogy saját területemnél, a szociálpszichológiánál maradjak – a „rendszerváltás társadalomlélektana” címszó inkább elfedi, mint kifejezi a lényeget. Arra a hallgatólagos előfeltevésre épít, hogy van a mindentudó szakértő, aki sziklaszilárdan áll tudásának talapzatán, miközben rendszerek jönnek és mennek, csendes és hangos forradalmak sepernek végig fél Európán.
Igazából azonban nem a „szakértők” a veszedelmesek, akik számokba, táblázatokba csomagolják a nagy közhelyeket. Sokkal jobban félek az új „ideológiacsinálóktól”, a nagy „racionalizálóktól”, akik pontosan megmagyarázzák, miért volt olyan – szükségképpen olyan – az elmúlt negyven vagy ötven év, amilyen volt, s hogy miféle szükségszerűség vezetett ahhoz, amiben a jelen részesít bennünket. Mindez azt növeli, amit „kollektív elfojtásnak” nevezhetünk: ha közös múltunkban minden a helyén van, ha végső soron minden igazolható, ha mindent determináltak a gazdaság vastörvényei vagy legalábbis a lélek lágyabbnak tűnő, de annál makacsabb törvényei, akkor nincs értelme sokat tűnődni a megtörtént dolgokon. S ezzel csak folytatódik az, ami az elmúlt évszázad mindegyik „rendszerváltásának” egyik fő célja volt: túljutni a múlton anélkül, hogy cinizmus és hazugság nélkül, érdemben szembe kelljen nézni vele.
Képtelenség a gyászra – ezzel a címmel írt könyvet a hatvanas években egy német pszichoanalitikus házaspár, Alexander és Margarete Mitscherlich. Könyvük fő tézise az volt, hogy a második világháború után Nyugat-Németország úgy alkalmazkodott a „megváltozott realitáshoz”, oly gyorsan vetette bele magát a gazdaság újjáépítésébe, hogy a német népnek nem maradt ideje meggyászolni sem saját veszteségeit, sem pedig a másoknak okozott szenvedéseket. Nálunk persze nincs és feltehetően egyhamar nem is lesz gazdasági csoda, de Mitscherlichék gondolatai aktuálisak. Felemelően szép szertartásokkal „tudtuk le” a gyászt, s most az antiemlékezés gengszterei, a sírgyalázók dúlták fel a 301-es parcellát. Naivitás volna persze azt képzelni, hogy a „gyász”, a múlttal való őszinte szembenézés mindent megold. Éppenséggel semmit sem old meg, nem teszi megbocsáthatóvá a bűnöket, és nem kisebbíti a múltbeli szenvedéseket. Nem állítja meg az inflációt és a munkanélküliséget, nem gyorsítja meg a tőkebefektetéseket. Legfeljebb értelmet ad, ha egyáltalán lehetséges, az újrakezdéshez.
Mert éppen ez az értelem az, ami hiányzik. Nemcsak az idősebbek és a középnemzedékekhez tartozók, akik már a múltban megcsömörlöttek az ilyesmitől, hanem a fiatalok, a húsz- és harmincévesek is legyintenek, ha karácsony táján áldozatvállalásra, egységre és más, hasonlóan hangzatos dolgokra szólítják fel őket felelős politikusok. Morózusan és feszengve, perspektíva nélkül alkalmazkodunk az új feltételekhez, s így próbálunk élni az ölünkbe hullott szabadsággal is. Több mint ötven évvel ezelőtt írta Erich Fromm Menekülés a szabadság elől című művét. Ebben a könyvében azt a tézist állítja fel Fromm, hogy az emberek nem bírják elviselni a pusztán „negatív”, a valamitől való szabadságot, ha az nem társul értelmes, „pozitív”, valamire való szabadsággal. Pozitív szabadság híján az emberek hajlamosak arra, hogy újrateremtsék – akár kegyetlen diktatúra formájában – azokat a tekintélyi és függőségi viszonyokat, amelyekben nem voltak ugyan szabadok, de legalább biztonságot nyújtottak számukra. Fromm gondolatai ugyancsak aktuálisak, még akkor is, ha liberális ösztöneink tiltakoznak a „pozitív szabadság” olyan felfogása ellen, amely kívülről akarja meghatározni számunkra: mire vagyunk szabadok. A szabadság értelmét kinek-kinek magának kell megtalálnia. Többek között ezen is .múlik, hogy a „rendszerváltás társadalomlélektana” több legyen, mint a tudomány önigazolására szolgáló jelszó.
- Esszé [6]