Eddig úgy tudtam, a Vörös Félhold nem más, mint a mohamedán országok vöröskeresztje. Most okosabb vagyok: a vörös félhold a kommunizmus daloló holnapjainak csábító üzenete is.
Vendégem volt néhány napig egy Párizsban tanuló török egyetemista leányzó. Őt hívták „Vörös Holdacskának”. Szülei, jómódú értelmiségiek agyalták ki számára ezt az egyébként nem létező nevet: Alayça. S ez a vörös hold kínzó fényével fura kérdéseket sugárzott.
Alayça gyors felfogású, értelmesnek látszó húszéves lány. Franciául megsemmisítő tökéllyel beszél, valamivel jobban és gyorsabban, mint a franciák. Művészettörténész akar lenni. Eleink, úgy gondoltam – megbocsátó helyesléssel –, hogy valaminő szocializmus színezetű baloldali, a török félfeudalizmust felvilágosult európai szemszögből gyűlölő egyetemi polgárlány a Sorbonne-ról, olyan tán, mint Yves Montand alkalmi szerelme a Háborúnak vége című filmben, ahol milyen gyönyörű és poétikus szeretkezési jelenet következik mindebből…
Fájdalom, hamar kiderült, hogy én nem vagyok Yves Montand. Morcos lettem és tanácstalan. Alayça sajátos érdektelenséggel tünteti ki az önmagán kívüli világot. Meglepődve hallotta például tőlem, hogy a törökök 1541-ben megszállták Budát és az ország nagy részét. Csontváry és Gulácsy sem nagyon érdekelte, a múzeum büféjében elevenedett meg, ahol hosszan és lelkesen beszélt önmagáról, önmaga: ez ő meg az anyja. A kommunizmus: ez ő meg az anyja meg az apja. Szüleit a hatvanas években néhány hétre bebörtönözték. Most három házuk is van Isztambulban: egy a tengerparton, egy a városban, egy a lankás dombokon. (Úgy látszik, ott már megtörtént a jóvátétel?)
Alayça este hihetetlenül jó francia vörösbort húzott elő párizsi diáktarisznyájából (melyben egy Gorkij-regény is lapult), s míg ittuk a Cote du Rhone Gigondasse-t, felszikrázó gyűlölettel szidta Párizst és a franciákat. Párizsi magyar disszidensektől hallottam már ugyanezt. Akkor is dühroham kerülgetett: nem kötelező senkinek ott élni, még ’56-ban sem volt kötelező. Párizs nem kényszer, Párizs nem Gulág. A párizsiak meglehetősen ellenszenvesek és ridegek, de a város azért egészen kibírható. Ki tudja miért, oda szoktak menekülni, és nem onnan. Viszont Alayça anyukája két hónapot töltött a Szovjetunióban, és azt mondta, hogy nagyon tetszett neki minden. Ugyancsak két hónapot Párizsban, és kellemetlennek találta, meg is mondta Alayçának. „De akkor miért nem a moszkvai Lomonoszov Egyetemre iratkoztál be?” – nyeltem le a kérdést gyáván.
Alayça elővette anyukája fényképét, és rajongva nézte. „Mi ez? – gondoltam – enyhén patologikus ragaszkodás a szülőkhöz?” Tétován a tíz- vagy húszmillió halottról kezdtem szólani, a Gulágról, és hogy a néptömegek folyamatos szembenállása, időnként nagy lázadásai… Alayça csodálkozó figyelemmel hallgatta. Ó ugyan, mondta szórakozottan, erről még nem hallott, de azért hisz nekem. „És nem zavar?” Nem, mondta, mi majd, ha hatalomra jutunk (ő és az anyja?) tanulunk a hibákból, és jobban fogjuk csinálni. Ezt utoljára Fidel Castrótól hallottuk 1960 körül. „Az sem zavar, hogy Angolától Kubáig, Kambodzsától Karlovy Varyig, sehol sem sikerült?” Alayça szigorú lett: aki nem beszél olyan jól franciául, mint ő, az valószínűleg nem egészen hiteles. „Értsd meg, én Párizsban élek, keményen dolgozom, és mindennap tapasztalom, mennyire kellemetlen dolog a kapitalista társadalom!” Aha! „Kellemetlen.” Rámeredek, hiszen teljesen igaza van. Persze, az is kellemetlen, ha az ember jó vörösbort iszik egy érdekes lánnyal úgy éjféltájt, s valahogy egyre kevésbé… izé. Helyet a húszéveseknek, gondolom. S bár húszéves kommunista fiút nem fogok találni, a húszéves nem kommunista fiúk – s mily igazuk van! – mégsem vesztik majd el a kedvüket.
Szentendrén egyetlen múzeumba sincs kedve bemenni. Ülünk a Művész kávéházban, és lelkes örömmel meséli, hogy Isztambulban az a szokás, hogy mikor egy lány 17 éves lesz, összes rokona és barátja és ismerőse fölköszönti, mit köszönti, többnapos bulin ünnepli. És őt is ünnepelték a tengerparti nyaralóban, a fél város ünnepelte. De Párizsban csak megy a szürke utcán a szürke esőben, és rá se hederítenek. „Be kéne lépned a francia kommunista ifjak szervezetébe” – mormolom, türelmetlenül várva az ideriasztott húszéves ismerősömet. „A francia kommunisták hülyék!” Egyetértünk.
A Széna téren megcsodálja a kopjafákat, az emlékkoszorúkat. Mesélek ’56-ról, meg hogy több ezer tank, tököli tőrbecsalás, Szabó bácsi, meg népmesei figurák, meg gyerek halottak. A vacsoránál egyszer csak elgondolkodva emígyen szól Alayça: „Én most már csak azt nem értem, hogy miért nem szeretik itt a Szovjetuniót?”
Azonkívül, hogy „savanyu a szőlő”, töprengek, van ebben valami tanulság? Vagy csupán kórlélektani esettel találkoztam, a szülőkhöz való kései és önrontó kötődéssel? Nem: inkább régi ellenségünkről a hitről van szó, az emberi szellemet fenyegető e legsúlyosabb kórról. Alayça gyűlöli a vallást, megveti a mecsetudvarokon térdeplő tömegeket, de mint szülei, valami „nagy eszmében” ő is hinni akar. (Úgy látszik, jól fejlett nárcizmusa sem elégíti ki.) Annak idején álmélkodva olvastam Lukács átlelkesült dicshimnuszát Gorkij Klim Szamginjáról. Szeresse csak. Lunacsarszkij elvtárs is örök negatív például állította e regény főhősét a hitetlen, eszmékért lelkesedni nem tudó, semmiben sem hívő, mindenben fanyalogva kételkedő értelmiségiek elé. Az író persze sohasem felelős művének értelmezőiért, csakhogy Gorkij valóban elrettentésül írta meg a regényt, és ilyennek a hősét. Mint egy féregre, úgy néz Klim Szamginra. Nincs a világirodalomban még egy mű, melynek írója annyira utálná főhősét, mint Gorkij Klim Szamgint. „Hinni kell” – intette hősét és olvasóit, s hogy jó példát mutasson – elment hinni a fehér-tengeri csatorna meg a szolovki büntetőtábor meg az összes többi tábor jogosságában. „Én bizony olyan akarok lenni, mint Klim Szamgin!” – mondtam „némi dölyffel Alayçának, de erre talán csak Gorkij, Lunacsarszkij, (no meg Lukács) forgott a sírjában, a leányzó meg se rezdült. Aludt, mint a tej, rendíthetetlen meggyőződéssel.
Emlékeimnek itt vége, ugyanis nem kísértem ki a vonathoz.
Ebben a törökben kommunistát fogtam.
- Esszé [6]