Divatba jött fanyalogni az idei március tizenötödikére. Hogy bezzeg milyen szép volt ’89-ben, amikor Grósz Károly még rázta az öklét, de az emberek már nem ijedtek meg.
Szép volt bizony, mert olyan egységes volt. Aki kiment az utcára, mind úgy vélte, hogy egyet akar. A mostani meg épp attól szép, hogy olyan sokféle.
Volt először is díszelgés a Parlament előtt az állami zászló felvonásával és – szerencsére – a köztársasági elnökkel, aki mindig képes rá, hogy a protokoll-eseményeket is emberivé tegye.
Volt utána hivatalos állami ünnepség, a hivatalos állami ünnepségek hivatalos állami színhelyén, a Múzeumkertben, ahol vezetőink elvegyültek a nép között. A nép is megpróbált elvegyülni vezetőink között, sőt némely képviselői csúnya szavakat írtak valamilyen transzparensre, ezeket azonban mint garázdákat elvezették. A felségsértési törvény még nem született meg, így nem lehet bebörtönözni őket sem, amiért megzavarták a szabadság ünnepét.
Aztán volt ellenzéki nosztalgiaünnepség régi szamizdatnyomó géppel, Demszky feldicsérte a rendőröket, és ledorongolta a kerületi polgármestereket.
Volt továbbá rock-március 15., a nagyemlékezetű Felvonulási téren, Nagy Feró leteremtette a tévé meg a rádió vezetőit, amiért több Pink Floydot játszanak, mint Beatricét.
Volt Keresztény Nemzeti Unió-happening, a Petőfi téren rovásírással, kacagánnyal, a Gellért-hegyen jelképes szobordöntéssel. Ez utóbbi színhelyen megjelent a Munkáspárt is, és majdnem lett olyan hirig, mint a nyilas–bolsi összecsapások voltak a harmincas évek végén az Almássy téren, de aztán mégsem lett, mert túl sok volt az őrző videokamerával, és nincs már (vagy még) tűz az emberekben.
A szép nap nosztalgia-fáklyásmenettel zárult a Batthyány-örökmécsestől (SZDSZ) a Dísz térig (MDF).
Ja, még a Beszélő rikkancsáról a pártsemlegesség nevében le akarták csavarni a madaras jelvényét.
-g [Kőszeg Ferenc]
Honfitársaim, kedves barátaim!
Külön üdvözlet az őrzőknek! Akik most ránk vigyáznak!
A mai ünnep, ahogyan itt állunk Petőfi szobra körül, és végre együtt ünnepelünk – végre szabad együtt ünnepelnünk –, azt példázza, hogy semmi sem lehetetlen, a valóság néha felülmúlja a képzeletet.
A szocialistának nevezett rendszer radikális ellenzékében, ahonnan mi elindultunk és dolgozni kezdtünk 10 évvel ezelőtt, alig volt remélhető, emberi fantáziával elképzelhető, hogy eljöhet a nap, amikor már csakis az őszinte, tiszta szívű ünneplők, a ’48-as tavaszra emlékezők állják körül a szobrot.
Én magam hittem ebben, de a titkosrendőrök, a munkásőrök regimentjeit látva, a rendszer csontropogtató és gerinctörő apparátusától félve jogos volt a kételkedés.
Tisztelet azoknak és megbecsülés, akik mégis eljöttek, csak azért is eljöttek, mindennel dacolva eljöttek, ünnepelni a ’48-as szabadságeszmét. Az ő álmuk beteljesült.
És ez arra figyelmeztet, hogy ebben a városban minden megtörténhet, botorság feladni a reményt. Álmaink valóra válhatnak, a sorsunk kovácsai mi vagyunk, mi, az emberek.
Nekem is, mint köztetek oly sokaknak, volt egy álmom a hazáról, a városról, arról a helyről, ahol otthon érezhetem magam.
Olyan városról álmodtunk – Martin Luther King beszédének fordulatát használva –, ahol félelem nélkül ünnepelhetünk.
Ahol az állam nem vadász, és a polgár nem vad.
Ahol senki sem prédára les.
A mi álmunk a márciusi ifjak álma volt. Azt akartuk, amit ők is mindennél erősebben akartak: a szabadságot!
A sajtó és a polgár szabadságát!
A demokratikus ellenzék nem csak követelte ezt. Inkább rátettük a kezünket erre az öreg nyomdagépre, féltve őriztük, rejtegettük.
A szabad sajtó pincékben és tanyákon csettegett és zakatolt. Most újra nyomja – ezen a történelmi helyen – nyíltan, mindenkinek a ’48-as 12 pontot.
Ne legyen magyar katona más országban, és itt se időzzön, se ideiglenesen, se véglegesen idegen katonaság – ez a ’48-as követelés tegnap még álom volt.
Ma már csak mutatóban vannak itt idegen csapatok, és a szovjet kaszárnyák sem sokáig tartoznak a város képéhez.
Moszkvában megfigyelőként voltam jelen, amikor a kivonulásról szóló szerződést aláírtuk. Ünnep lesz, nagy nap lesz, amikor az utolsó szovjet katona is elhagyja ezt az országot.
A szerencsésebb Ausztria napokig ünnepelt 1955-ben, a szovjetek kivonulásakor.
Szuverénebbek leszünk és szabadabbak – ünnepeljük meg ezt egy egész városra szóló nagy utcabállal, június 30-án.
Sok-sok meglepő dolog történt velünk az utóbbi időben. Az egyik az, hogy most itt állhatok, nem visz el senki, és Budapest főpolgármestereként köszönthetem március 15-ét.
A sors éppen a mi nemzedékünket szemelte ki arra, hogy megalkossuk a szabad, polgári Magyarországot.
Nekünk kell ezt együtt megcsinálni.
Barátaim! Olyan várost kell építenünk, amely nem fél, ahol érdemes dolgozni; olyan várost, ahol az emberek nem sértettek, nincsenek tele sérelmekkel, olyan várost, amelyre odafigyel és kíváncsi a nagyvilág. (…)
Ennek a városnak az Országgyűléstől ma okos törvényre van égető szüksége, amelytől azt remélem, hogy figyelembe veszi a városigazgatás modern nyugat-európai tapasztalatait és Budapest székesfőváros igazgatási hagyományait.
Leszögezem, s teszem ezt a város polgárainak érdekében: Budapest egy város, nem huszonkettő, nem csak a kerületek halmaza. Ha szétszedik, szétesik.
Nekem nem az a dolgom, hogy a szétesést kormányozzam.
Engem nem azért választottak, hogy statisztáljak a város szétbomlasztásához. Az Országgyűlés dolga megalkotni nem is egy törvényt, amelyek jóvoltából az ország fővárosa működni tudna.
Szemere Bertalan, a ’48-as forradalom belügyminisztere írta: „A főváros csak úgy lesz hatalmas, csak úgy lesz létében virágzó, ha törekvésében egy lélek, egy akarat által vezéreltetik, csak úgy lesz boldog, nyugodt, ha a külön érdekek egy közös érdekbe olvadnak fel.”
Ma nemcsak a forradalomra érdemes emlékeznünk, de arra is, hogy 1848 törekvése a nemzet egységes fővárosának megteremtése is volt. Ez csak 1873-ban – kétéves parlamenti vita után – valósulhatott meg.
Tanuljuk meg becsülni magunkat, épített javainkat. Ami tatarozható, az ne legyen lebontva, ami megjavítható, az ne legyen eldobva. Ne akarjunk minden helyett valami újat akarni. De merjünk merészen alkotni is, például új Duna-parti sétányt építeni. Őrizzünk mindent, amit szeretünk, és alkossunk újat, amit az utódainknak érdemes lesz megőrizniük.
Nem fejlődhet az ország Budapest nélkül, de nem gazdagodhat Budapest az ország rovására.
Engedjék meg a magyar falvak és tanyák lakói, hogy itt, a Petőfi-szobor tövében a mai kölcsönös érdekazonosságunkra hívjam fel a figyelmet: Budapest és az egész ország csak együtt virágozhat.
Barátaim!
Ezen a napon eddig a hatalom akart magának hamis ünnepléssel ősöket hazudni. Propagandává silányították ezt az ünnepet, ellopták tőlünk azt, amire emlékezni volt érdemes.
Pedig ez a nap nem a hatalom ünnepe, hanem a magára talált népé, a felkelt polgárságé, a város lakóié, akik maguk teremtettek szabadságot maguknak. Miénk ez a nap!
De ne feledjük: Petőfi nagy álma a világszabadság volt. Tudta, mi is csak akkor lehetünk szabadok, ha minden szomszéd nép szabad. Ezért is fontos nekünk minden szomszéd nép szabadsága, s benne az ott élő magyaroké. Ezért is elvárjuk a kisebbség méltóságának tiszteletét, aminthogy szégyenkezünk, ha kisebbségi mivoltáért a mi városunkban bárkit is megsértenek!
Ezekben a zaklatott napokban üdvözletünket küldjük az albánoknak, Enver Hodzsa szobra ledöntőinek, a litvánoknak, a letteknek és az észteknek, külön a litván parlament védőinek és a szerb diákoknak.
Nekünk fontos a kis népek erős barátsága – ezért lett Budapest testvérvárosa Vilnius.
Európa keleti fele mindenütt megmozdult. Kívánjuk nekik, amit magunknak is oly sokáig kívántunk: utat a szabadsághoz – véráldozat nélkül!
Barátaim, szenteljünk most egy néma percet mindazoknak, akiknek gyarló szabadságunkat köszönhetjük! Emlékezzünk azokra is, akik akkor is mertek itt ünnepelni, amikor szabadon nem lehetett.
Aztán nézzünk friss, tavaszi kedvvel egymásra, este pedig igyunk az eltávozottak emlékére és az élők, a város egészségére.
Éljen az új tavasz, éljen a szabad, félelem nélküli, önmagát kormányzó Budapest!
Éljen a haza!
- Belföld [6]