Ciklus vége felé ideje (volna) a hivatalos számvetésnek Budapest, az önkormányzat dolgaiban (is). A megszámlált, de könnyűnek talált négy év meghatározó tanulsága: bár eddig is sejtettük-tudtuk, a főváros ügyeit gondozó törvények balul sikerültek, mostanra minden szereplő számára bebizonyosodott, javíthatatlanok. Sajnos nem állíthatjuk, hogy ebből le is vonták volna a szükséges következtetéseket azok, akiknek felelőssége a változtatás. Felelősségük és érdekeik eredői kioltják egymást az erő terében. Az eredmény: a semmi.
Valamikor, a rendszerváltás hajnalán – elsősorban szabaddemokrata politikusok – úgy gondolták, Budapesten is minden más érték fölé helyezendő az önkormányzatiság elve meg annak gyakorlati megvalósítása. Az, hogy a főváros huszonhárom (azóta, Soroksár kerületté válásával, huszonnégy) egyenrangú közigazgatási egysége kapja meg minden városi jogok teljességét.
A kodifikáció műhelyeiben akkor egyetértésre talált az az elképzelés is, hogy az országban gondolkozó pártok állíthassanak választási listákat, esetenként saját politikusaik kárpótlására vagy előszobáztatása céljából ebben a húsz és egynéhány önkormányzatban, továbbá hogy a polgármester külön és közvetlenül választandó. Legyen, úgymond, erős a legitimitása. Kiderült azóta: hatalma mégsem ettől, ellenkezőleg, a pártfrakciók akaratától függ. Gúzsba kötözi, ellehetetlenítheti az első embert közgyűlési ellenzéke (vagy éppen támogatóinak köre), legjobb esetben sem mondható róla más, mint a divatos eufemizmus: szűk a mozgástere. Közben persze a működését szavazataival legitimáló polgár elsősorban mégis őt teszi felelőssé minden, az életét nehezítő történésért s állapotért. Hogyan is láthatná át valaki mondjuk Kispesten vagy a Belvárosban – ilyen bonyolult összefüggéseket mérlegelve –, hogy lakóházának végromlásáért például nem „a Demszky” a felelős?
Hab a tortán – keserűmandula-krém a tölteléke –, hogy az önkormányzat hivatalnokainak egzisztenciája legkevésbé sem főnökük elégedettségétől függ, akinek mégiscsak dolga volna hatékonyan kormányozni a kart, hanem attól, mit gondolnak munkájukról s kiszolgálókészségükről az éppen a hatalmat gyakorló pártképviselők.
Minden város a civilizáció történetének terméke. Legfőbb jellemzője a területén – házaiban: otthonaikban – élők koncentrált jelenléte. A polisz népességszáma nagyságrenddel vagy nagyságrendekkel nagyobb az egyéb településekénél. A sok lakos s a sok ház együtt olyan (helyi) társadalmat formál, amely elég erős ahhoz, hogy igényeit a jogosultság erejévé izmosítsa. Másként: a bevételből, amelyet minősége koncentrál, s felkínál a mindenkori hatalomnak, magának követeli azt a részt, amelyből a korának megfelelő minőségben berendezkedhet.
A város házak rengetege (a középkorban ugyanolyan átjárhatatlan szinte, mint a dzsungel) és infrastruktúra, intézményháló, mely a házakat s a lakóikat kiszolgálja. Ezek évszázadokon át alakulnak, szervesülnek, önmozgásuk, jellegük éppen úgy jellemző egy adott településre, mint a városi identitás polgáraira. Ebből pedig az következik, hogy például az épületek otthont teremtő szövetét csak tapintatosan érintheti minden, akárha jobbító szándékkal tervezett beavatkozás is. S ha előkerül a szike a városfejlesztésnek nevezett operációk során, éppen ez a tapintat az, amelyet az élhető környezet fenntartásának elemi érdekétől vezettetve a polgár – aki valóban az – joggal követelhet(ne) meg a döntéshozóktól. Elfogytak mostanra mind e tekintetben is az illúzióink. Ez a négy év minden korábbi négy esztendőnél pontosabban és félreérthetetlenebbül tette világossá: többnyire nem is a jobbító szándék vezeti a döntéshozókat. Vagy nem csak az. De álcának persze szívesen használják. Sok esetre derült fény, még többről beszélnek, melyek arra mutatnak, hogy egyéni érdek dönt az operációkról. Kontárok elvtelen haszonlesése határozza meg a történéseket. Meg a korrupció. A tál lencse effektus. (S vannak, akik egész kondérral esznek.)
Legyen az állatorvosi ló ezúttal a friss eset, Zuglóé. (Volna amúgy egy egész ménesre való történetünk.) Kertes városrészei – már ahol megmaradtak a szocializmus dúlásának negyven esztendeje alatt: Herminamezőn, Alsórákoson, Istvánmezőn – mágnesként vonzzák a befektetőket. Sorra épülnek a környezetbe a legkevésbé sem illő „lakóparkok”. Magasak, terebélyesek, idegenek, nem ide valók. Amivel a sok ezer (!) új lakás leendő tulajdonosait idecsalogatják, az természetesen éppen az otthonos, családias, zöld környezet. Amit a túlzó beépítésekkel maguk rombolnak le örökre. A régen itt élők meg a beköltözők kárára.
A befektetők erősek és gátlástalanok. A mai Magyarországon, mely a nemzetközi zsebből-zsebbe listán elöl álló helyezésével tűnik ki, ezt a magatartást akár statisztikai átlagnak is minősíthetjük.
A „városfejlesztésnek” álcázott tarvágás az elmúlt négy-öt évben elsősorban Herminamezőt pusztítja. Az a civil szervezet, amely igyekszik folyamatosan napirenden tartani kritikáját az itt háborús frontot nyitó új beépítésekkel kapcsolatban, közel egy évig próbálta elérni, hogy amíg az új, a környezet- és utcaképbarát beépítési szabályozás meg nem születik erre a területre, rendeljen el a kerület képviselőtestülete átmeneti változtatási tilalmat a városrészre. 2006 májusában ezt a kezdeményezést a közgyűlés leszavazta.
A XIV. kerület jelenleg – s már néhány éve – érvényes építési szabályozását annak idején, születésekor azzal a felszólítással vétózta meg a főváros, hogy Herminamezőt nyilvánítsák speciális övezetnek, s területére dolgozzanak ki a beépítést korlátozó előírásokat. A megőrzendő utcakép, településszerkezet védelmére, a beépítés jellegének még meglévő értékeire tekintettel. A most lejáró négy év azonban nem volt elég ahhoz, hogy ezt a munkát a kerület elvégezze, hogy tehát mulasztását Zugló helyrehozza. Budapest pedig nem tudja rákényszeríteni erre a kerületre (se) az akaratát. Az önkormányzaté a domb, igaz, a kakas rejtőzködő életmódot folytat. Nem kukorékol. Még meghallanák, hogy mi a dallam... De valaki mindig vállalja az erősebb kutya szerepét. S nemcsak meg-, de el- is… Látnivaló az eredmény, szörnyszülöttek a Columbus utcában, az Amerikai úton. Miközben folyik a harc a civilek és a városrész vezetése között (kérdés persze, lehet-e azonosítani ebben a rendszerben a vezetést – mert nem lehet). És véget is ért: az önkormányzat döntött, nem lesz változtatási tilalom.
Maga a polgármester terjesztette elő egyébként a javaslatot. Igaz, mire a testület elé került, kivetette belőle az éppen a Herminamező területét érintő mondatokat – szerette volna sikerre vinni a dolgot. (Hogy éppen azt a városrészt hagyta volna meg változatlanul „karvalytőke-koncnak”, amely a legépebb a kerület örökségében, s amelynek védelmében az egész akció zajlott? Sebaj. Ritka élmény a zuglói önkormányzat polgármesterének életében a siker. Pártja, a Fidesz súlyos kisebbségben van a kerület parlamentjében.)
Azokon a szakértői egyeztetéseken, amelyek szűk körben, a pártok nem mindig a témához értő képviselői és a kérdéskörben szakértőnek is nevezhető civilek között folytak, úgy látszott egészen a szavazásig, hogy az MSZP melléáll a javaslatnak – elvégre Baráth Etelének, a kerületben s ebben a városrészben megválasztott szocialista képviselőnek a programjában is akadnak utalások arra, hogy pártja fontosnak tartja a kerület épített örökségének, zöld otthonosságának védelmét, átmentését. Bő egy évről van csupán szó az elfogadott munkaprogram szerint, addig kellene őrizni, ami még megmaradt, akkorra megszülethet végre az új, a speciális szabályozás. De a szabaddemokraták ezt (is) soknak találták. Érvelésük ugyanaz volt, ami a tárgyalások korábbi szakaszában: ha elfogadnák ezt a rendeletet, a legkisebb javító, kárelhárító, korszerűsítő beavatkozásra sem kaphatnának engedélyt a házak boldogtalan tulajdonosai ezen a területen. Ez – mint sokszor rámutattak a jogszabályok ismerői – egyszerűen nem igaz. De bontani, sok tucat lakásból álló „lakóparkot” építeni valóban nem lehetne.
A közgyűlés elfogadta a hazug érveket. A szocialisták pedig koalíciós partnerükkel együtt a javaslat ellen szavaztak. Szavukat szegve. Talán azért, nehogy a Fidesznek meg az ő polgármesterének valami is sikerüljön. Voksot – mérlegelhették a későbbi következményeket – úgysem veszítenek, ha eljön a megmérettetés napja. A világukat gonddal s tudatosan védő, azért harcoló polgárok kevesen vannak. S ha a Szadesznek és a szociknak sikerül megegyezniük, nem úgy, mint legutóbb, még koalíciós polgármester is kerülhet, aki majd gyakorolva a munkáltatói jogokat elcsapja az okvetetlenkedő főépítészt is, akinek egyébként semmiféle joga nincs arra, hogy döntő szava legyen építési kérdésekben. Nincs a mellette működő, kitűnő szakemberekből álló tervtanácsnak sem. Miért is lenne? Elvégre értenek hozzá. A választott képviselők meg legfeljebb: véletlenül.
Higgadt, csendes, nyugodt, de felháborító mondat következik a kettőspont után: vajon nem ugyanígy működött a tanácsrendszer? A párt megmondta, mi a helyes, a szakértelmet mélyen lenézték, a tanácstagok pedig megszavazták, amit kellett. Ha meg valaki értett a témához a testületben, vagy felelősségét próbálta karbantartani, s a vb határozati javaslata ellen voksolt, nem úgy néztek-e rá, mint tyúk a piros kukoricára? És legközelebb nem hagyta-e ki jelöltjeinek sorából a Hazafias Népfront?
Építészek. Sokuk hosszú évek óta jegyben jár a hatalommal s főleg a pénzzel. Mára össze is bútoroztak. Megélhetési alapon gyakorolják nemesnek mondott hivatásukat, kiszolgálják – kerüljön, amibe kerül, városnak, polgárnak – a (potenciális) megrendelőt. S amit terveznek, nem bírálja, bírálhatja fölül jogszerűen senki. Ami meg felépül a tervlapok nyomán, száz évig rondítja a környezetét. Rondíthatja, rongálhatja, mert aki „megálmodta”, többnyire semmi tapintatot nem tanúsít (nagy) elődeivel szemben (sem).
Hild, Pollack, Ybl?
Kik ezek?
És mit akarnak?
S talán látja is már szinte mindenki, akiben van lélek: visszavonhatatlanul elpusztítjuk éppen azt, ami miatt érdemes beköltözni, idegenként ellátogatni ide, mégsem tesz ellene senki semmit. Legfeljebb leköszön Budapest főépítésze, mert „elege lett a szélmalomharcból”. Budapest főpolgármestere pedig szépen kéri Terézváros polgármesterét: ne bontsák le a Király utca 40. számú házat. Továbbá kijelenti, kívánatosnak látná, ha a Körúton belül fölépült városrészekre, egészen addig, míg megfelelő építésszabályozással e területek fejlesztését elő nem írja egy új, az értékeket átmenteni képes terv, változtatási tilalmat rendelnének el.
Ki?
A király?
Mert igaz, ami igaz, azokban az időkben, amikor a legfőbb hatalom szimbolikus alakját még koronával is felékesítették, megvolt a terepe és az eszközrendszere egy ilyesféle akaratérvényesítésnek. Csakhogy azokban a klasszikus időkben magának az uralkodónak a hozzájárulása nélkül nem kaphatta volna meg az első ember rangját ebben a városban egyetlen jelölt sem, így aztán elő sem fordulhatott, hogy szembemenjen egymással az ország és a főváros politikai vezetése. Arról végképp nem beszélve: egy kerület – a rész – hogy is dönthetett volna úgy, hogy a főváros – az egész – kárára történjenek a történendők?
Az a városkép, amire ma büszkék vagyunk, amit dicsekvőleg mutogatunk, ami ennek a városnak sajátosságait, jellegzetes vonásait megtestesíti, ami miatt mással össze nem téveszthetően önmaga, épületeiben mutatkozik meg. Azok összképében áll össze vonzó rajzolattá. A magyar főváros szerkezetének pillérei a XIX. század végére épültek fel – a Nagykörút, az Andrássy út, a Bajcsy-Zsilinszky út s az ezekhez kapcsolódó mellékutcák rendszere –, ezek adták a mintát másutt is a városszövet formálóinak. Igaz, sem a felhasznált anyagokat nézve, sem a kép műtörténeti értékeit tekintve nem mondható érdek nélkül szépnek az az együttes, ami összejött. De a miénk. (S nem úgy, mint a narancsnak kinevezett citrom.) Hogy ilyen, hogy eklektikus-historizáló, az éppen az értéke. Megkülönbözteti arcát más városokétól. Egyértelműen előnyére. Lerombolása, toronyházasítása, kálvinteresítése eggyé tenné a tucatból. Mert kvalitást ugyan hordozhat egy-egy új ház, de abban a közegben, ahol megjelenik, belerondít az összképbe, hiba a vásznon, megszakítja az ecsetvonások ívét, a műalkotás egésze sínyli meg a beavatkozást. Ahhoz meg az újdondászi ambíció vékonyka, hogy teljes terjedelmében átfesse a vásznat. Ahhoz meg pláne, hogy olyanná fesse át, ami más szempontok alapján minősülne vonzónak az átalakuló összhatás fényében.
Mucsai Manhattan az eklektikus Budapest kalapján? Felelőtlen akarnok, aki ezt ambicionálja. Védekezni ellene minden (fő)városát ismerő és szerető polgárnak kötelessége volna.
Az erős civil összefogás – bár vannak jelei annak, hogy magához tért hosszú, több évtizedes álmából a város társadalma – még nem mutatkozik. A próbálkozások ereje – lásd az Óvás akcióit például a Király utcában, a Terézvárosban – egyelőre csak arra elegendő, hogy némi hírlapi figyelmet keltsen. Esetleg mintát adjon, követőket toborozzon. A továbblépés paradoxonával is birkózva: tulajdonképpen az ebben ellenérdekelt pártokat kellene maguk mellé állítani.
Két út kínálkozna, ha volna műhelye az önkormányzatiságnak, amelyben tisztviselők és szakértők komolyan nekifoghatnának kidolgozni a reformot, mielőtt minden összedől. Mindkét útra s eljárásrendre vonatkozóan folynak egyébként gondolatkísérletek különféle körökben. Kiérlelt változat azonban nem születhetett. Az országos politika főszereplőinek megegyezése nélkül ehhez a rendszerhez Budapesten – s Budapestnek – sem lehet alkotó módon hozzányúlni. Lássuk mégis, lehetne-e egyáltalán lépni? Lássuk, hogy szembesíthessük mindazokat, akiknek felelőssége a főváros sorsa: meg kell tenniük a maguk lépéseit végre. Mert a most záruló négyéves ciklus világosan megmutatta azt is, hogy hátrálni nincs már hová.
Az országosra tervezett közigazgatási reformból semmiképpen sem maradhat ki Budapest. Az elv ugyanaz lehetne, mint a kistérségek berendezkedésénél, hogy tudniillik bizonyos feladatokat és az ezek elvégzésével kapcsolatos felelősséget centralizálja, központosítja a rendszer. Egy-egy város (többnyire valamikori járási székhely) választott testületei a teljes térségben gondolkozva dolgozzák ki a fejlesztés koncepcióját, s hajtják végre – elérve a hazai és európai forrásokat is – azt, amire másként nincs gyakorlati esély. Ha pedig a kistérség központja vállal feladatokat, az egész térségre kiterjesztve kompetenciáját, nemcsak a döntések felelősségét, de jogosítványait is birtokolnia kell. Ha tetszik: az önkormányzatiság egyes hatásköreit át kell engedni a kistérségi központnak.
Budapest maga, ha tetszik, a fővárosi önkormányzat – főpolgármesterestül, hivatalostul, tűrjük el, mást nem tehetünk: pártfrakcióstul – működtethető volna egy új törvényi rendben olyan közigazgatási és feladattervezési, végrehajtási, felelős döntési centrumként, mint amilyen szerepben az ország bármely részén egy-egy város elfoglalja (részben) a szomszédos települések jogosítványait. Budapest a kerületekéit.
Természetesen gondosan meg kellene tervezni, melyek azok a területek, amelyeken a centralizált jog- és hatáskörök hoznak hasznot az egész városnak, s melyek, amelyeket meg kell hagyni kézközelben, a kerületeknél. Minden különösebb vizsgálódás és elemzés nélkül is látszik azonban, hogy az infrastruktúra fejlesztése, működtetése, az építési-beruházási tevékenység, az értékörökség figyelmes és tapintatos kezelése – mentése, ha kell –, a városképi kérdések nem oszthatók huszonnégyfelé. De a humán infrastruktúrában is mutatkoznak olyan elemek, amelyeket egy kézben, egységes szemlélettel, irányítással korszerűbben, értelmesebben, hatékonyabban lehetne elrendezni. Nem az egész oktatás, nem az egész szociális ellátás – sőt! –, de annak bizonyos részei, például a középiskolai oktatás, a hajléktalanellátás is sokkal hatékonyabban működhetne, ha nem lennének mások az ezekben az ügyekben hivatalos hivatalok lehetőségei és nézetei az utca egyik s másik oldalán, a Belvárosban vagy a város peremén.
Nem idegen egy ilyesféle struktúra Budapest hagyományaitól sem. Egészen 1950-ig, Nagy-Budapest megszületéséig, tanácsrendszerének kiépüléséig a kerületek – városrészek – polgárait elöljáróságok közigazgatták. Ellátva minden olyan feladatot, amelynek paramétereit saját működési területükön lehetett a legpontosabban meghatározni. De más téma- és hatáskörökben – például éppen a fejlesztések, városi nagyüzemek s üzemeltetés, városi beruházások, a kemény infrastruktúra (ellátórendszerek, utak) kérdéseit illetően – hierarchiális elrendezésben működött Budapest. A főváros egészének sorsát meghatározó kérdésekben a centralizált döntések kompetenciáját a (fő)városatyáktól nem vitatta el senki.
Ha én olyan biztosan ülnék a főpolgármesteri székben, mint láthatóan s tapasztalhatóan Demszky Gábor, bizonyára nem hagynék nyugtot a Budapest-törvényekért erősen elmarasztalható párttársaimnak, amíg be nem látják, ez így nem megy tovább. Budapestnek ugyanis ma nincs első embere, ha meg is választ valakit annak polgársága. Pedig a dolgok fejlődéstörténete azt mutatja, a városnak kell legyen egy megkérdőjelezhetetlen legitimitású hatalmi centruma minden olyan kérdés eldöntésére, amely annak egészét érinti.
Különben a kerületi tanács sem volt a maga ura a rendszerváltás előtti negyven évben. Jól tudjuk. Vagyis: elöljáróságokként működtek akkor is, és fővárosközpontú hierarchiában a városrészi hivatalok s testületek (olyanok, amilyenek). Igaz, Budapestnek volt egy pártbizottsága is, de legalább egy: a valóságos hatalmi centrum.
Jó alkalom rámutatni: éppen olyan lehetetlenség, hogy egy kerület kedvére packázhat a fővárossal, mint hogy az állam haragot tarthat az ország első városával. Itt rendet tenni – mostanában csak vidéken szocializálódott kormányfőkkel egyezkedhet Budapest – még sokkal bonyolultabb feladat lesz talán, mint a rész-egész kérdéseiben.
Anélkül, hogy a legkisebb esélyt is adnék arra, hogy visszajönnek még valaha azok a fényes-boldog idők, hadd emlékeztessem ezen a ponton az olvasót: amikor ez a város a legdinamikusabban fejlődött, amikor mai, megrendült állapotában is büszkén mutogatható arcvonásai és habitusjegyei kialakultak, a király beleegyezése nélkül nem lehetett senki Magyarországon az állam feje, de a szék- és főváros első embere sem. Továbbá: működött egy olyan intézmény itt – éppen az 1870-es évektől a század fordulójáig számította aktivitása hőskorát –, amelynek az volt a dolga, hogy egyeztesse, mondhatni függetlenül a nagypolitikától – hiszen akkor is volt ilyen s amolyan frakció- meg pártbefolyás –, mindazokat a lépéseket, amelyeken Budapest sorsa múlott. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa volt ez a hivatal. Azért hozták létre, azért kapott markáns döntési hatásköröket, pénzt és eszközöket, mert tudta azt még a csököttnek jellemzett, bizonyos korszakokban egyenesen közutálatnak örvendő Ferenc(z) József is, hogy minden másféle szolgálati rendnek egy fontos királyi városa látná kárát. S milyen ország az, amelynek beteg a legfőbb társas színpada!?
A közmunkatanács feltámasztására is születtek koncepciók Budapesten a most mögénk kerülő években. Hogy miért nem nőhetett fel egyik sem érett gondolattá, tényleges lehetőséggé, annak számtalan oka van. Se helyünk, se kedvünk elemezni ezeket.
De miközben kiderült valóban: abban a közjogi berendezkedésben, ami a reformok után is nyilvánvalóan működni fog Magyarországon, semmi esély, hogy újra megszülessen egy, a döntéseket a maga kezében tartó, az állam és a főváros akaratát összerendező hatalmi centrum – mint amilyen a Fővárosi Közmunkák Tanácsa volt, 1948-ig egyébként, amikor az egypárt központi bizottsága vette át a szerepét –, egy „fékezett habzású” grémiumot talán érdemes lenne megalapítani. Hiszen már most is, ebben a régi-rossz szabályozási, törvényi rendszerben is akadnak centralizált elemek. Előfordul például, hogy a főváros egyedül kompetens bizonyos területek esetében. Például a főútvonalakkal csak Budapest kínlódik, vagy, egészen a nemrég megszületett új építési törvény hatályba lépéséig, csak a főváros mondhatta ki a védelmet egy-egy épületre, területre, utcaképre.
Vagyis gondos mérlegelés alapján a kerületek és az állam képviselőinek bevonásával, részvételével létre lehetne talán hozni egy olyan eszközökkel, jogokkal felruházott intézményt, amely – mondjuk így – főbenjáró ügyekben, valamiféle legfelsőbb bíróságként maga dönthet az egész fővárost, az épített város egészét, múltját s jövőjét erősen érintő kérdésekben.