A szocializmus bukása, illetve azé a valamié, ami ezen a néven futott, ugyanis nem csupán a kommunista hatalom birtokosainak bukása, hanem azoké az egyszerű embereké is, akik ebben a rendszerben éltek, s akik többé vagy kevésbé alkalmazkodtak ehhez a rendszerhez. Mindenki, aki itt élt, itt is szerezte meg (másként nem tehetett!) a maga másodlagos, vagyis szerzett társadalmi státuszát is, amilyen a tulajdon, a társadalmi helyzet, a műveltség. Mindenki, aki a sztalinista vagy posztsztalinista kommunista rendszerben élt, és igyekezett túlélni, kénytelen volt bizonyos mértékig konform is lenni ezzel a társadalmi rendszerrel. Az a polgár, aki véletlenül semmit sem szerzett magának, jól tudja, hogy bizonyos státuszra együttműködéssel vagy akár passzív kivárással legalább gyerekei vagy közeli rokonai szert tettek. Közvetve tehát veszélyeztetve érzi magát, fenyegeti önnön, nem mindig a legtisztább lelkiismerete is, s még inkább szüksége van arra, hogy bűnbakot találjon. De hol találhatna ilyet olyan országokban, ahol mindenki hozzájárult egy értelmetlen rezsim fenntartásához?
Az emberek bemutatkozáskor rendszerint azt mondják el magukról, amivé a maguk erejéből váltak, vagyis beszélnek hivatásukról, szakképzettségükről, végzettségükről, megtakarításaik összegéről, tulajdonukról, vagyis szerzett, azaz másodlagos társadalmi státuszukról. És abban a pillanatban, ahogy elkezdenének erről beszélni, elakad a hangjuk és elhallgatnak. Ráébrednek, hogy másodlagos társadalmi státuszuk valamennyi ismérve a fennálló, illetve ma már bukott rezsimmel állt és áll összefüggésben. Aki a kommunista rendszerben szakmával rendelkezett, annak legalábbis konformnak és engedelmesnek kellett lennie. Ha pénze, nagyobb ingatlanja van, nem juthatott hozzá egészen tisztességes úton-módon, csakis a ma már gyűlölt és nevetségesnek tartott rendszerrel való, kisebb-nagyobb együttműködés révén.
A kelet-európai diktatúrák bukásával tehát mindenkinek megváltozott a helyzete, mindenkinek új identitást kell keresnie, mindenkinek újra kell formálnia életét, ám minden társadalmi értéket, minden tettet és vagyont a politikai rendszerrel való együttműködés gyanúja szennyez be. Ezért az emberek valójában csak elsődleges, velük született társadalmi státuszukat vállalhatják szégyenkezés nélkül, azaz életkorukat, nemüket, nemzedéki csoportjukat, fajukat és nemzetiségüket. Ott ugyanis az a kérdés, hogy „Hogyan jutottál hozzá?”, nem jön számításba. Az önmeghatározás, de az önvédelem szempontjából is mindig a nemzetiség a legmegfelelőbb tényező.
A nacionalizmus, mely ma oly tömegesen jelentkezik Közép- és Kelet-Európa szinte minden polgáránál, a totális értékvákuum és szégyen megnyilvánulása, más értékek hiányának megmutatkozása. A szabadságot megszereztük, de nincs mivel kitölteni és megtölteni. Úgy gondolom, ha majd ezeknek az embereknek is lehetőségük nyílik rá, hogy ne csak a rezsimmel való kollaboráció révén, hanem saját cselekedeteikkel szerezzék meg társadalmi státuszukat, akkor nőni fog az önbizalmuk is, érdemeik és minőségük szerint különböznek majd egymástól, nacionalizmusuk pedig egyre inkább gyengül. Vegyük észre, hogy a nacionalizmus éppen azon népek körében a legerősebb, amelyek hallgatólagosan leginkább engedelmeskedtek, és csendben hagyták, hogy leigázzák őket. Ma pedig úgy érzik, hogy eltékozolták az életüket, és elsősorban amiatt gyűlölik a kommunistákat, amit eltűrtek tőlük. Ma ezek a népek a nacionalizmusban keresik azonosságtudatuk alapját és büszkeségük igazolását, amiről többé-kevésbé önnön jószántukból mondtak le. Azt követelik, hogy azonnal nevezzék meg a vétkest, hogy ne kelljen világosan látniuk saját cinkosságukat. A vétkes pedig természetesen, szükségszerűen, a másik. Minél gyorsabban lehetővé válik, hogy ezek a népek új, saját másodlagos társadalmi státuszt szerezzenek maguknak, annál gyorsabban csökken frusztrációjuk, és így fokozatosan nacionalizmusuk is.
Ne feledjük, hogy a posztkommunista rendszerekben élő emberek az osztályharc ideológiáján nőttek fel, amelyet a permanens ellenségkeresésre (burzsuj, kulák, imperialista) és a megszemélyesített rosszra redukáltak. Ha Közép- és Kelet-Európa nemzetei tovább nyomorognak, a nacionalizmus további szomorú sikereket fog aratni e tájakon, s a megszerzett szabadság új típusú manicheizmussá alakul át.
A keleti oligarchikus rendszernek bukása nemcsak Európának ezt a felét sebezte meg, hanem érintette vagy igen hamar érinteni fogja az ún. szabad világban élő polgárokat is. A nyugat-európai demokráciák az újkori keleti zsarnokságokkal összehasonlítva természetesen a szabadság és a demokrácia szigetei voltak és azok ma is. Ma, amikor már Európa keleti felén is le lehet írni, hogy „a király meztelen”, csökken a nyugat-európai demokráciák polgárainak saját politikai rendszerük iránti csodálata. Az európai földrész mindkét felén élő polgárok fokozatosan ráébrednek, hogy a fogyasztás magában véve nem lehet tartós program. Ez egyelőre nem „fenyegeti” Kelet-Európát, mivel ott egyelőre nincs mit fogyasztani és nincs mire büszkének lenni. Pozitív megoldás pedig nincs a láthatáron!
(Fordította: Balogh Magdolna)
- Esszé [6]