Érzelmes utazások 9.
„…fény ível át, kifeszíti, fölgörbíti az asztalon, már csak a csuklója van lenn, meg a bokája… görgő ágyon tolják ki, még rázkódik és deres az arca.”
(Ken Kesey: Száll a kakukk…)
„Az elektrosokknál, kérlek szépen, nekem külön rossz volt, hogy teljesen józan állapotban raktak az asztalra. Nem adtak injekciót, nem altattak, nem kábítottak. Mert nem gyógyítani akartak, hanem megfélemlíteni! Sőt, előzőleg bevitték, hogy nézzem végig, ahogy másokat sokkolnak. Én ez ellen a leghatározottabban tiltakoztam, de aztán mégis odalestem, mert ugyanakkor kíváncsi is voltam… Láttam, hogy elkezdenek rángatózni, elkékül az arcuk, habzik a szájuk; nagyon csúnya, félelmetes látvány! Tudtam, hogy én is így nézek majd ki, amikor ezek rámrontanak, lekötöznek, felpeckelik a számat… Utána szinte imádkozol, hogy jusson már eszedbe valami… És amikor visszajön az emlékezeted, akkor meg attól rettegsz, hátha elfelejtetted a régi emlékeidet, hátha soha többé nem tudod már visszaidézni őket.
…Az inzulinsokk még ennél is rosszabb. Kérlek szépen, úgy érzed, mindjárt meghalsz! Úgy érzed, mégy előre a halál felé, legyengítenek, halálfélelembe kergetnek, és közben figyelnek! Azután a kómából ők hoznak vissza. Hogy erezd te is, teljesen a kezükben vagy, azt csinálnak veled, amit akarnak!
…De én már jó pár éve leírtam, mit tartok erről. Itt van: »ha bárkivel effajta brutális szörnyűséget tesznek, imádkozzék, és teljes bizalommal engedje át magát az Úristennek. Az ő keze erősebb, mint az elektródatartóké és irányítóiké.«”
„Forrásim, zöld fáim – kiszáradtanak…”
Tágas úri lak, kert, szőlő, rét, erdő, hátaslovak az istállóban… Gyönyörű gyermekkora lehetett a Pákh fiúknak!
Még saját kis tavuk is volt az öreg park mögött, meleg forrással a legfenekén. Estefelé, ha épp nem voltak holtfáradtak, az egész napi rohangálástól, ordítozástól, hadi játékoktól, még úszhattak is egy jót a fiúk. Máskor csak elültek a part kövein, és a belső szobából kiszüremlő zenét hallgatták. Nem is akármilyet, hisz édesanyjuk, mielőtt házasságra lépett dr. Pákh János ügyvéddel, ismert zongoraművésznő volt.
Igaz, feleségként már csak kedvtelésből, összejöveteleken, jótékonysági esteken zongorázott Konkoly-Thege Gizella. Ilyen alkalom azonban gyakran adódott. Örömére a kisebbik fiúnak, Tibornak, aki a kottát forgatta ilyenkor.
A ház ura, aki a Gaál–Eckhardt-féle kisgazdapárt Komárom megyei elnöke is lett, hívő ember, legitimista politikus, maga is szükségét érezte, hogy ott legyen a jótékony rendezvényeken. Az anyai ág meg… A Konkoly-Thege családról – mely írásban a XIII. századig vezeti vissza magát, ám alighanem honfoglaló – mióta ember emlékezik, az járta, „nem kér, csak ad…” Olykor, a családfő választási költekezései miatt az ősi birtok, Konkoly-puszta kisebb-nagyobb darabjai is „az adományok” sorába kerültek.
Ám az atyai ág sem a kéréseiről volt nevezetes! Az eredetileg görög és feltehetően a bizánci birodalom bukása után átkerült család címerében oroszlán, kard, levágott török fejet tartó medve látható. Legalábbis az 1662-es keltezésű császári oklevél szerint, mely pogányverő vitézségük miatt immár magyar nemessé üti a Pákh-hősöket.
Gyönyörű gyermekkor után szép és méltó jövő várta a Pákh fivéreket. A nagyobbik, Ervin, a lovak bolondja, katonai iskolára ment, huszártiszt lett. Tibor, aki 1924-ben született, másfajta ambíciókat melengetett. Diplomatának, nemzetközi jogásznak kívánkozott. Rávetette magát a nyelvekre. Otthon meg a tatai piaristáknál, komáromi bencéseknél nemcsak latinul, görögül olvasni, de angolul, németül, franciául beszélni is megtanult. Később, kényszerből, oroszul is.
Ilyen előkészültséggel iratkozott a jogi karra. Minden esélye megvolt rá, hogy külügyi főtisztviselő legyen belőle.
Ha nem jön a háború, nem hívják katonának! Ha visszavonulás közben már Ausztriában, bátyjával együtt nem kerül orosz fogságba. Ha nem tölt a halál torkában, fagyott mezőkön, bányákban, kőtörőkben négy teljes esztendőt odakint. S ha végre, túlélve minden fogságbeli szörnyűséget és megpróbáltatást, nemcsak azért érkezik haza, hogy itthon édesanyját halva, apját nagybetegen, testvérbátyját deklasszált, nyomorgó fuvarosként találja…
Odalett hát minden! Konkoly-puszta, a ház, a park, a zongoraszó, a meleg vizű tavacska… Odalett a világ szellemi rendje is. „A gumibot suhogásaira a szomszéd szobából és a folyosó felől hallom a kórusszerű, diadalmas kacajt!” Hová bújhatott volna a nyáj, mikor a honi főpásztor, Mindszenty bíboros ilyen elbánásban részesült. Aki Pákh Tibornak mindig az erkölcsi példát nyújtotta.
És mégis, Pákh Tibor élni próbál ezekben az években. Megbélyegzett, keseredett kulákként a földet túrja, szántja, veti. Az utolsó pillanatban még elvégzi a jogi egyetemet. De a diploma már semmit sem ér az osztályidegen kezekben. Végül a Csepel Autógyárba veszik fel, műszaki fordítónak. 1954-ben megnősül. Apa is lehetne, de holtan születik a gyermeke így talán kisebb a lelkifurdalása, amiért ’56-ban, októberben nem tud otthon, családi körben maradni. 25-én a Parlament előtt majdnem a nagy vérengzés áldozata lesz. Átlőtt lábszárral, magatehetetlenül kórházban tölti a forradalom hátralevő napjait.
A háborúból a fogság, a kényszermunka, a forradalomból a sebesülés, a betegágy jutott, dr. Pákh Tibornak. Mintha csak valahol megírták volna, hogy az ő harca nem akkor jön el, mikor fegyverek dörögnek és seregek feszülnek egymásnak a mezőn. Az ő harca máskor, más formában jött el.
A magyarkérdés
Dag Hammarskjöldöt, az ENSZ svéd származású főtitkárát csak halála után, feljegyzéseiből ismerhette meg a világ igazából. Erejét keveslő, gyötrődő, istenkereső, nagy magányos volt. Esténként, ha elcsendesült a New York-i óriáspalota, elnézte a fénylő csillagokat, s Istennel négyszemközt, lelkierőért, kegyelemért fohászkodott. A magyar sajtó később rendkívül aggasztónak minősítette, hogy ilyen emberek kerülhetnek világpolitikai kulcspozícióba. Pedig akkor már az északról jött idealista csontjai rég szanaszét hevertek, valahol a kongói őserdő fái közt. Feltevések szerint úgy halt meg, hogy egy nagyon is materialista főnök, Csombe, a katangai fémek, a réz-, urán- és kobaltmezők ura fegyvereseivel rálövetett a gépére Nem akarta, hogy a svéd az ő ügyeivel foglalkozzon. Ezzel nagy szolgálatot tett a mi Kádárunknak Ó sem akarta, hogy vele foglalkozzon Dag Hammarskjöld.
Mert amíg élt a svéd főtitkár, az Egyesült Nemzetek Szervezete rendszeresen napirendjére tűzte a magyarkérdést. Vagyis újra meg újra elítélte a forradalom leverését, a megtorlásokat, fenntartotta a Kádár-kormány nemzetközi elszigetelését. Kádár azzal válaszolt, hogy tiltakozó gyűléseket szervezett, aláírásokat gyűjtött a világszervezet ellen. Bizony, jó lenne elfelejteni, hogy ki mindenki aláírta ezeket a „tiltakozásokat”.
Egy nap azután Pákh Tibornak is az orra alá dugta a tiltakozópapírt a vállalati agit-prop-felelős. Pákh nem írta alá. Mint nemzetközi jogban tanult ember, örül, hogy ilyen magas helyen foglalkoznak a magyarkérdéssel – tette hozzá.
Kirúgták a Csepel Autógyárból. Alighanem figyelni is kezdték. Azért, ha nehezen is, még újból el tudott helyezkedni az Erőtervnél, majd a Műszaki Fordítóirodánál.
Mindez azonban már csak külső burka Pákh Tibor életének. Mert időközben – talán épp a tiltakozókampány adta a végső lökést – nagy és veszélyes elhatározásra jutott: segíteni fogja az Egyesült Nemzeteket, Hammarskjöldöt! Megérezte talán valamiből, hogy a svéd kevésnek, gyengének érzi magát!
Elemzéseket, tájékoztatókat kezdett írni a magyarkérdésről, a szovjetek itteni ténykedéséről, az önrendelkezés eltiprásáról, a perekről, a börtönökről. Titkos úton megpróbálta írásait kijuttatni a szabad világba, az ENSZ-hez. A titkos út csak neki volt titkos, nem pedig a belügynek. Akit barátjának, segítőjének hitt, lebukott, vagy tán eleve besúgó volt. Feladta, ellene vallott. Később öngyilkos lett.
1960-ban Pákh Tibort, dupla nullás tárgyaláson, életfogytiglanra ítélték. Büntetését később 15 évre mérsékelték.
Kirekesztések
Hosszas alkudozás után, 1963 elején Kádár egyezséget kötött az amerikaiakkal. Amnesztiát hirdet, elengedi a politikai foglyokat; Amerika pedig nem viszi többé az ENSZ közgyűlése elé a magyarkérdést.
Pár hónappal később már az ENSZ lobogóit lengette a szél a Ferihegyi reptér oszlopain, a csepeli gyárkapukon. Integető kisdobosok sorakoztak az utak mentén. Érezze az idelátogató új főtitkár, U Thant, hogy vége a megtorlásnak, másfajta, humánus Magyarország földjére lép! A magyar börtönökben nincsenek többé politikai foglyok! – jelentette sugárzó arccal Kádár János.
A remény a Gyűjtő celláinak ablakán is beragyogott. A foglyok lázasan készülődtek a szabadságra. Bizottságok szálltak ki, meghallgatások folytak, kérvények, beadványok íródtak. Pákh, a jogász, gyakran segítette rabtársait a kérvények fogalmazásában.
Azután csak telt az idő, morzsolódtak az idegek, és még mindig nem nyílt a börtönkapu. Mígnem a bentlevők – Pákh szerint úgy a rabok jó fele – megtudták: rég kint lennének már, ha politikaiak lennének! Csak az a baj, hogy nem azok, hanem köztesek, gyilkosok, kémek, diverzánsok. Itt fognak elrohadni a hozzájuk hasonlók, a többi köztes társaságában…
Dr. Pákh Tibort most érte utol a pillanat. Nem volt gyerek már, közel járt a negyvenhez. Megjárta a háborút, a fogságot, ismerte a túlélés művészetét. Tisztában volt vele, hogy az alaki fegyelmet be kell tartani a börtönben. Nem is kérdezte hát, miért hazudik Kádár, miért tagadják le őket. Miért rekesztik ki a létezésből, ahogyan Orwell mondaná. Ügyészségi panaszában mindössze csak azt követelte, hogy a Népszabadság helyesbítse a politikai foglyok szabadulásáról szóló, Kádár szájába adott valótlan állítást.
Bizottság elé vezették. „A börtönparancsnok azzal fenyegetett, hogy régebben a hozzám hasonló viselkedésűeket fizikailag megsemmisítették” – írja emlékezéseiben Pákh. „Csak nem gondolom, hogy az én kedvemért helyreigazítják a Népszabadságban megjelent közleményt?… – kérdeztem. – Mit szólnának, ha nem létezőnek minősítenék őket? Erre ismét szidalmazás következett…, majd őrt hívattak és elvezettek.”
De nem a helyére, vissza a rabtársakhoz. Hanem a fegyelmicellába, a magánzárkába, a sötétzárkába. Majd’ húsz nap elteltével kezdték elölről, a magánzárka, a sötétzárka…
„Kérlek szépen, ha valakit sokáig tartanak egyedül, akkor az a végén szinte beszélni is elfelejt. Összefolyik minden, nem tudja magát rendesen kifejezni. Ezért én, ha lehetett, kis vécépapírokra írtam fel a gondolataimat, meg kívülről bevágtam a mondókámat, hogy elő tudjam adni, ha arra kerül a sor.”
Dr. Pákh Tibor egyik gyakran felírt és alaposan bemagolt észrevétele az volt, hogy a börtönben nem a magyar jogrend, még csak nem is a börtönszabályzat, hanem a KGB, az operatív belügyi tisztek kénye-kedve szerint folynak a dolgok. Elhatározta, hogy nekik, a nem is igazságügyi állományú „operásoknak” nem engedelmeskedik, „kirekeszti őket a létezésből”. Azok vigyorogva, élvezetes párbaj előérzetével eltelve vették fel a kesztyűt.
1964 nyarára a belügyesek meggyőzték Pákhot, hogy mindenki, az őrök, a parancsnokok, az ügyészek, a bírák, neki engedelmeskednek. Nem jut el semeddig, tegye le a fegyvert! Pákh Tibor ekkor bevetette végső tartalékait. Éhségsztrájkba kezdett. Emlékezett rá, hogy az egykori, illegális kommunisták nagy jogi sikereket értek el az éhezéssel. A jelenlegi, létező kommunisták azonban nem sokat vacakoltak. Elkapták, lefogták, gumicsövet nyomtak a torkába, és tele-öntöttek folyékony tápanyaggal a gyomrát. Utána sötétzárkába zárták, amiért éhezni mert. Utána meg azért zárták be, mert tiltakozni merészelt a történtek miatt.
1966-ban Pákh Tibor megtudta valahogyan, hogy az ENSZ – már megint az ENSZ – emberjogi szemináriumot szervez Magyarországon. Megpróbált kiüzenni az emberjogászoknak. „Ez a gépezet azt képzeli magáról, hogy mindenható, és hogy örökké működik, akár magától is. Lebecsüli az embert, az Úristen alkotását” – írta.
Megint fegyelmicellába zárják. Pákh, talán érezvén a barátok közelségét, újból éhségsztrájkot indít.
A „gépezet” most már nem veszi tréfára. Áthurcolják a börtön elmeosztályára. Több mint öt éven át tömték, csövezték, vegyszerezték, hibernáltak az isteni kegyelembe kapaszkodott foglyot. Fémekkel, karokkal, fogókkal, réz-, nikkel-, krómhuzalokkal borítottak el; öt éven át lőtték, bombázták, villanyozták az agyvelejét, az idegsejtjeit. S öt év után Pákh még mindig ellenáll, az isteni kegyelem még mindig őt menti! Már a gépezet működtetőinek kékül az arca, az ő szájuk habzik, az ő végtagjaik rángatóznak, amint újra meg újra áldozatuknak esnek. Azért folyik a harc, hogy kinek lesz igaza! Az Úr hatalmasabb! – sziszegi, dadogja mindvégig, felpeckelt szájjal is dr. Pákh Tibor.
…„Menjen innen a fenébe!” – mondja Pákhnak az 1971-ben helyszínelő, reformpszichiáterekből álló felülvizsgáló bizottság. Megállapítják, hogy gyógyíthatatlan elmebeteg, megrögzött politikai téveszmékkel, „táplálkozási negativizmussal”. 1963-ban feltehetően schubon ment keresztül, de alighanem már bűncselekménye idején is beteg volt – írják a zárójelentésben. Hogy akkor miért ítélték el, miért ült 11 évet, gyógyítás helyett miért a Gyűjtőben gyötörték, rombolták? Ne kérdezzen, menjen! – fordítgasson, járjon misére, látogassa a magához valókat, köszvényes öreg bencéseket, félvak, nagybeteg apácanéniket!
„Der springt noch auf!”
„Most pedig, kedves közönség, Háy Ági aszfaltgyűjtéséből adunk elő!” – jelentette be, úgy ’81 előnyarán, Lengyel Gabriella, egykori színiiskolás, Szeta-aktivista. A dalkórus mindjárt rá is zendített: „Én vagyok a markos f…ú Kelemen, Kelemen, f…omat a nyakam köré tekerem, tekerem…”
„Sajnos, nekem mennem kell, nagyságos asszonyom! Fogadja ezt, kérem!” – állt fel dr. Pákh Tibor, s pénzzel tömött borítékot nyomott a farmernadrágos háziasszony kezébe. „Kár, hogy ezek az újsütetűek ripacskodással, malackodással próbálják a jó ügyet közelíteni! – gondolhatta távoztában –, mert egyébként a céljuk, hogy lengyel gyerekek nyaraltatására gyűjtenek, még rendben is lenne.”
A 80-as évek elején Pákh Tibor, egy-két összenövéssel a gyomra táján, de azért sportosan, észrevette, hogy elindult valamilyen politikai mozgolódás Magyarországon. Nem mintha egykor így képzelte volna el az ellenállókat! Istentelenek vagy éppen egyháztagadók, szektabeliek, zsidók, anarchisták, posztmarxisták, ultraliberálisok. Nehéz lenne rájuk mondani, hogy úrfélék. De mégis… kiállnak a lengyelek mellett, Walesáért, a munkásforradalomért lelkendeznek.
Arról persze mit sem tudnak e hígfejűek, hogy mi bújik meg az esztergomi főbazilika, a hercegprímási oltárhely alatt. Egy még régebbi fundamentum, prágai Szent Adalbert templomának alapkövei, egyenes utalással nagy-lengyelországi mártír Szent Adalbert gnieznói kegyhelyének ércnél is időállóbb fundamentumaira… Aminél fogva, ha lengyel testvéreink éhségsztrájkba lépnek lefogott honfitársaikért, úgy a magyar kereszténynek is történelmi kötelessége Podkova Lesznában teremni, csatlakozni a „böjtölőkhöz”…
Amikor azonban 1981 őszén Pákh Tibor újból Lengyelországba indul, épp szülőhelyén, Komáromban, elveszik az útlevelét, lerángatják a vonatról. „Az egyik rendőr még ülepen is billentett” – mesélte el a régi, még szamizdat Beszélőnek. Tiltakozik, visszaköveteli az útlevelét, és nyomatékul „böjtölni” kezd. Íme, kiújult a beteg táplálkozási negativizmusa! – dörzsölik kezüket a belügyesek és a politikai pszichiáterek. Beviszik a Lipótmezőre, újból csövezik, tömik, kábítják. De most már odafigyel a világ, tiltakozik a demokratikus ellenzék, gyorsan elengedik.
’83-ban Magyarországra érkezik egy svájci pszichiáter, Charles Durand professzor. Megvizsgálja, megállapítja, hogy Pákh nem beteg, hanem hős. Tény, hogy üldöztetéses érzései vannak, viszont valóban üldözik. Tény, hogy gyakran úgy érzi, követik, jönnek utána. Viszont őt, Durand professzort is egész ittléte alatt követték, utána is folyton jöttek valakik.
Ám ahogyan telt az idő, a követendők száma valamivel mégiscsak gyorsabban nőtt, mint a követőké. Újrakezdődtek a márciusi felvonulások. A legvakmerőbbek már utcai szónoklatokkal is próbálkoztak.
A belügyet nagyon aggasztotta, hogy immár Pákh Tibor is a szónokok közé kívánkozik. Tudták, ha beszélni kezd, nem nagyon cifrázza. Például 1984. október 10-én, a jaltai konferencia emlékülésén is mi történt? Tévedésből, valami avult vendéglista alapján Pákhot is meghívták. Hozzászólása azt eredményezte, hogy a Varsói Szerződés hivatalos delegátusai, élükön a szovjet küldöttel, összepakoltak, és kivonultak a konferenciateremből. Csak nem hallgatják végig, míg elmeséli, hogyan hamisította meg, forgatta ki a Szovjetunió a jaltai megállapodásokat?
A belügy arra a következtetésre jutott, hogy Pákhot nem elég követni, meg kell előzni! Ezért március 15-e, majd október 23-a előtt rendszeresen elrabolták. Összesen nyolc alkalommal. Lesben álltak a háza közelében, ráugrottak, berántották egy gépkocsiba, messzire kivitték a városból és kidobták.
’87. október 23-án azonban Pákh Tibor vagy ötvenedmagával ott álldogált a Műegyetem kertjében. Mécs Imre, a halálos cellát megjárt, egykori mérnökhallgató szorgalmazta nagyon, hogy itt emlékezzünk. Ez meg is történt. Most már, ahogy ott álltunk, nem is magunkat, hanem egy egyetemi pártember fenyegetőzését hallgattuk. Menjünk innen, vagy behívja a kerítés túloldalán állomásozó rendőröket. Ő maga is a reform barátja, mondotta, de nem az a reform útja, amin mi járunk! Pákhon, aki a Himnusz után már visszavette kis pörge kalapját, nagyon látszódott, hogy mondani készül valamit. Még mielőtt megtudtuk volna, mi is a reform útja, Tibor bátyánk nagyot kurjantott: „Ruszkik, haza!” „Na tessék, itt van – beszéljen az ember szépen magukkal!” – rázkódott össze a pártreformer.
„Tényleg, te, Tibor bátyám, ne hozd már mindig elő ezeket. Ruszkik, kifelé, Mindszenty, hazafelé! Először a belső enyhülés, reform, liberalizálás, piac, pluralizmus, önigazgatás! Aztán jöhetnek – ha ugyan jöhetnek – a te ideáid!” – így korholtuk, nevelgettük mi magunk is Pákh Tibort, amikor már nem hallotta az ellenség. Szálljon végre le a földre, maradjon a realitásoknál.
Aztán mi is most a helyzet? Mindszenty bíboros már hazakerült, magyar földben nyugszik. Az utolsó „ruszki” heteken belül távozik. Ennyit Pákh rögeszméiről. Hát a demokratikus ellenzék fixa ideái? A piac, a pluralizmus, a liberalizáció, a demokratikus önigazgatás? Ezek bizony inkább sehol sincsenek. Kit kéne itt tulajdonképpen kényszerzubbonyba dugni?
Dr. Pákh Tibornak nemcsak velünk meg a történelemmel szemben lett igaza. A politikai útra tévedt pszichiátriával szemben is diadalmaskodott. A legkevesebb, amit a rendszerváltás után elvárhatunk, hogy rehabilitálják, mi több, bocsánatát kérjék az ellene vétkezők.
De mit mondjunk végszóként mi, egykoron félig-meddig bajtársak? A harcból, kitartásból, szenvedésből, diadalból, igazságból lassan már elég lesz. A fenébe is… egyszer, kivételesen nem lehetne boldogságot kívánni, Tibor?
Hivatkozott cikkek
- Belföld [7]