Természetesen lehet azt mondani, már megint, hogy a bajok gyökere az előző rendszerben ered. Lehet azt mondani, hogy az ellenőrizetlen állami dotációk, a sajtócézár szerepében tetszelgő kiadóigazgatók a piaci viszonyoktól mesterségesen inkubált óriáscsecsemőket kreáltak, melyek kikerülve a piacgazdaság szabad levegőjére, életképtelennek bizonyultak.
Csak hát ezzel a szabad levegővel – az élet más területén is kiderült – bajok vannak. Ugyanis számtalan esetben azoknak kedvez, akik a régi rendszerből átmentették pozícióikat, illetve azoknak, akik farzsebükben egy húszforintos Házi Jogtanácsadó füzetkével kedvükre grasszálhatnak az új keletű joghézagokban.
A Szépirodalmi Könyvkiadó napvilágra került belső ügyei mindkét típusra szolgáltatnak példát.
Az „eltanácsolt” szerkesztők közül kettővel – Sebes Katalinnal és Károly Mártával – folytatott beszélgetés során igyekeztünk az ügy hátterét megismerni. Mint kiderült, a kiadó igazgatói tisztét már két alkalommal, ’89-ben és ’90-ben próbálták pályázat útján betölteni, mindkét esetben sikertelenül. E sikertelenség egyrészt a minisztérium elutasító magatartásával, másrészt a kiadói dolgozók egy részének belső ellenállásával magyarázható. Ez utóbbinál az „ismert rossz jobb az ismeretlennél” elv dominált. Az „ismert rossz” esetünkben Z. Szalai Sándor lett, aki elég arctalanul viselkedett ahhoz, hogy mindenkinek megfeleljen, aki a kiadón belül saját szemétdombon óhajtott kapirgálni. Így például a kiadó mellett alakult kis nyomdai kft.-nek, amely az állami romhalmaz tetején virágoztatja kiskapitalista vállalkozását.
A csődtömeg pedig mindeközben csak nő. Szakértelem hiányáról tanúskodó döntések sorozata hizlalta az elmúlt év során. Az Adventi Kalendárium című kiadványból mintegy a fele hever raktáron, a terjesztő Cleopatra Kft. bankgarancia nélküli túlrendelése és időközben bekövetkezett csődje miatt. Ez utóbbi többmilliós behajthatatlannak tűnő követelést eredményezett a kiadónak. A Révai Lexikon kiadási jogát kötetenként 10 millióért vette át a szekszárdi Babits Kiadó, az első három kötet után azonban sikerült ezt az összeget lealkudniuk 5 millióra. Mindeközben a Révai Lexikon sikerkönyvnek számít, és jól profitál új gazdájának. Hogy a Szépirodalmiban az évfordulóra megjelentetett Tamási Áron-kötet mekkora üzlet volt, arról nincs információnk.
Mint ahogy a kiadó dolgozóinak is csak információfoszlányok jutnak a vállalat gazdasági helyzetéről, esetleges terveiről. Továbbra is fennmaradt a legendás Illés Endre, a hajdani igazgató rendszere, amely az osztályokat hermetikusan szeparálta, a kiadó egészére vonatkozó információkat pedig szigorúan bizalmas anyagként kezelte. A különböző részegységek így külön-külön lobbyzhatnak az igazgatónak, ha valamit el akarnak érni. Vagy ha valamit meg akarnak akadályozni. A megvásárolt számítógép az adminisztratív dolgozók ellenállása miatt maradt mindmáig használaton kívül. Állítólag ajándék lesz belőle az Írók Boltjának.
A vezetés egyébként tudomást sem véve a rendszerváltásról (amit időnként valóban nehéz tetten érni), erre az évre még mintegy 30 milliót igényelne a kiadó életben tartásához abból a 100-ból, ami a kulturális kormányzat rendelkezésére áll. Ez nyilvánvaló nonszensz, még akkor is, ha az írószövetségek – érthető módon – a nagy kiadók tartós állami mecenatúráját szorgalmazzák.
A Szépirodalmi ügye azonban szépen példázza a tárca szakértőhiányát vagy éppen a szakértők véleményének háttérbe szorítását. Mind ez idáig ugyanis azért nem állt elő az irodalmi főosztály válságkezelő programjával, mert a megoldást illetően két nézet képviselői hadakoznak egymással. (Más kérdés, hogy a főosztály léte majdhogynem anakronisztikus, hiszen folyóiratok híján nincs más dolguk, mint a kényszerű asszisztálás a megmaradt nagy kiadók kimúlásához.)
A hírek szerint Andrásfalvy miniszter és Fekete György államtitkár a nagy nemzeti kiadó gondolatát támogatják, ami politikailag szépen illeszkedik a művészeti élet kormánypárti koncepciójához – csak éppen a megvalósításhoz hiányzik egy igen fontos kellék: a pénz.
Egy másik csoport ezzel szemben privatizálni szándékszik a nagy állami kiadókat, megőrizve mintegy 51 százaléknyi állami tulajdonhányadot. A probléma kezelésére egy munkabizottságot és egy miniszteri biztost neveztek ki, aki nem más, mint a pár éve még szintén magas központi dotációt igénylő Műszaki Könyvkiadó igazgatója.
Ebben a légüres térben mit tehet egy feltehetőleg privatizálásra kerülő vállalat igazgatója? Megpróbál elébe menni a döntésnek, s egy úgynevezett nullszaldós terv keretében, rezsicsökkentés címén kirúgja négy munkatársát. (Közülük három másfél éve már szerepelt az eltávolítandók listáján, akkor azonban néhányak ellenállása még meghátrálásra késztette Z. Szalai Sándort.)
Az elbocsátottak bérének megtakarítása aligha húzza ki a bajból a kiadót, minthogy igen alacsony jövedelmekről van szó – Károly Mártáé például bruttó 11 600 Ft. Az érintetteknek minden előzetes figyelmeztetés nélkül 6 hét felmondási időt állapítottak meg. A négyek természetesen munkaügyi döntőbírósághoz fordulnak, ügyükhöz támogatását ígérte az Értelmiségi Tömörülés, valamint a Könyvkiadói Dolgozók Szakszervezete. Helyzetük kényes, tiltakozásuk s ezzel a kiadó belügyeinek nyilvánosság elé tárása a szokásos csapdába terelte őket: munkatársaik úgy néznek rájuk, mint akik saját fészkükbe piszkítottak. Ennek ellenére a megbízott igazgató megerősítésére szétküldött hűségnyilatkozatot többen nem írták alá.
Mint azt a kiadó egyik idősebb lektora (azóta már benyújtotta felmondólevelét) elmondta, itt nem pusztán személyi ügyről, hanem egy szellemi műhely szándékos szétzilálásáról van szó. Szerinte a felelősség egyértelműen a krónikus döntéshiányban szenvedő tárca illetékeseit terheli.
A Szépirodalmi Könyvkiadó az átkos régi rendszerben fennállása alatt mintegy tízezer kötetet adott ki, köztük elég szép számmal – messze megelőzve a Magvetőt – kortárs magyar irodalmat. A ’89-es 118 megjelent műhöz képest az idei tervben 55 könyv „kihordása” szerepel. Ha sokáig tart a minisztériumi huzavona és a kiadói defenzív magatartás, eljuthatunk odáig, hogy 0 könyv kiadását fogja tervezni. Ami egy szempontból lehet csak hasznos: nem termel már veszteséget.
- Belföld [6]