A Beszélő július 27-i számából (Hányan kívánnak a Magyar Autokrata Fórum tagjai lenni c. cikk) megtudhattuk azt, amit a sajtó – eléggé el nem ítélhető módon – elhallgatott előlünk ama nevezetes június végi napról szóló tudósításaiban. Kételyeink tisztázódtak, a legerősebb kormánypárt parlamenti frakcióvezetője Galyatetőn tartott búcsúbeszédében végre köntörfalazás nélkül megadta a szovjet csapatok kivonulásának magyarázatát:
„…hálát adok Neked hatalmas úr, hogy megszabadítottál minket bilincseinktől.”
Ezek után nyilván csak megmételyezett liberálisok gondolhatják azt, hogy tényleges szuverenitásunk elnyerésében a geopolitikai helyzet megváltozása, a Szovjet Birodalom gazdasági és politikai megroggyanása, a nagyhatalmi erőviszonyok globális újrarajzolódása is játszhatott némi szerepet. Persze az MDF vezető ideológusaitól újabb meglepetések is várhatók. Lehet, hogy jövő nyáron már a szovjet csapatok kivetésének egyéves évfordulóját fogja ünnepelni a magyarság, s még az sem kizárt, hogy a harcokban kitűnt hadvezérek rendjeleket, vaskereszteket vehetnek majd át miniszterüktől érdemeikért. Igaz, a Magyar Fórum Kiadó Rt. által megjelentetett „szellemes” képeslapok nem látszanak alátámasztani ezt a feltételezést. Legalábbis a karján tucatnyi elzabrált karórával gúnyosan integető Iván nehezen társítható egy megvert hadsereg katonájával…
Bár a szovjet kül- és gazdaságpolitikát nem elsősorban Budapest motiválja, mégis nehéz lenne cáfolni, hogy a magyar külpolitikát szigorúan kézben tartó MDF fentiekhez hasonló lépései nem igazán teremtettek (és teremtenek) eredménnyel kecsegtető atmoszférát a több mint egy éve húzódó szovjet–magyar gazdasági elszámolás és megállapodás számára. Igaz ez még akkor is, ha miniszterelnökünk a közelmúltban „hazaárulásnak” minősítette az efféle vélekedéseket.
Az örökség gazdasági súlya
Persze, adódnak egyéb furcsaságok is. Hogy csak egyet említsek: mi történik az esetleges Expo költségvetési terheivel egyenértékű, 100 milliárd Ft-ra becsülhető állami vagyonnal, amit a szovjet csapatok „hagytak” maguk után?
Külön tanulmányt érdemelne, hogy a Kelet-Közép-Európa geopolitikai helyzetét nagymértékben meghatározó csapatmozgás szikár gazdasági, anyagi vonzata miért keltett oly kevés figyelmet az elmúlt időszakban a magyar sajtóban. Egy-egy harsány cikk, netán tévériport erejéig a még érdeklődni képes állampolgár ugyan értesülhetett a távozó Vörös Hadsereg értelmetlen rongálásairól, a budapesti lakosság (különösen a XV. kerületben élők) felháborodhatott a pestújhelyi kórház körül kavargó viták hallatán, sőt a mátyásföldiek is izgatottan figyelhették a hosszú évtizedek után felszabaduló objektumok sorsát. Látványos botrányokban a vidék sem szűkölködött… A makroökonómia kedvelői azonban csupán csalódottan legyinthettek a hangzatos szalagcímek olvasásakor. Pedig a tények egyszerűek, beláthatóak, felfoghatóak.
Az eddig a szovjetek által használt objektumok hasznosításakor az állami vagyon privatizációja és – csak látszat az ellentét – esetleges újraállamosítása a tét. Utóbbi sajnos nehezen azonosítható az önkormányzati tulajdonlás manapság igencsak aktuális kérdésével. A bökkenő a „rendszerváltás” gyakorlatában kézenfekvő: a parlament „buzgó” reprivatizálási erőfeszítései felettébb érdekes módon nem terjedtek ki e szférára, s a 100 milliárdos nagyságrendű vagyon fölött elegánsan elsiklanak a privatizáció egyéb módozatai is.
Talán már nem is meglepő: a „szovjet örökséget” teljes jogszabályi homály övezi.
Az önkormányzati törvény tulajdonlásra vonatkozó passzusai néhány kétértelmű utaláson túl (ezek is csupán az indoklási részben kerültek tételes megfogalmazásra) semmit sem tartalmaznak. Az állami tulajdon önkormányzati kézbe adásáról szóló törvény frappáns szűkszavúsággal kivonja e vagyonkört a törvény hatálya alól. Ehhez képest már a jogban járatlan érdeklődőt sem lepi meg, hogy a kormány által 1991 januárjában jóváhagyott ún. hasznosítási irányelvek, amelyek kompaszként funkcionálnak e témában, jogszabályként nehezen értelmezhetőek (rendelet?, törvény?, egyik sem, de akkor mi?). A logikai sort az a márciusi kormányrendelet zárja, amely az idei költségvetés vitájában megkarcsúsított, de sokak szerint még mindig „túlsúlyos” Kincstári Vagyonkezelő Szervezet (KVSZ) jelöli meg e kivételes állami vagyon kezelőjeként, megbízván azt a „megfelelő” hasznosítás vezérlésével is.
Kiszolgáltatott önkormányzatok
Az 1990 őszén felállt önkormányzatok a teljesen kaotikus helyzetben egyet tehettek: tudomásul vették az adott szituációt. Azt, hogy igényeik elbírálásakor nem szempont a valamikori tulajdonlás ténye (ez, úgy tűnik, nem fér bele a kormánykoalíció reprivatizációs csomagjába), kevéssé hatásos a tényleges állampolgári akarat (az állampolgárok paternalista kezelése túlontúl ismerős); a költségvetési, kincstári szempont uralkodik mindenek felett.
Így aztán végképp nem számít: ki lenne a „jó” tulajdonos. Az elvek másképpen fogalmazódtak.
Praktikusan a helyi önérvényesítő szándék letéteményesei egyet tehettek: megpróbálták a szovjet követelésekkel nem terhelt egykori magyar építésű objektumokat megszerezni. (A kormány irányelvei szerint ezek közösségi célú hasznosítása esetén nem kell fizetni a kincstárnak.) Azok az épületek, amelyek a szovjetek „pénzeszközeiből” emelkedtek, az önkormányzatok deficites költségvetési helyzete mellett, tulajdonjog nélkül, elérhetetlen távolságba kerültek, hiszen hiányból nehéz lenne az állami költségvetés helyett finanszírozni a moszkvai kompenzációs követelések kielégítését.
A jövő kérdőjelei
Az elmúlt hetekben-hónapokban – nem utolsósorban a két kormány közötti áldatlan huzavona eredményeképpen – már minisztériumi szinten is megfogalmazódott: nem kizárt, hogy akár évtizedekig is eltarthat a gazdasági elszámolás lezárulása, vagy esetleg teljesen el is maradhat. Ez persze teljesen új helyzetet teremtene a maihoz képest. A pénzügyminisztérium illetékeseinek elég nehéz lenne megmagyarázniuk, miért követelnek pénzt az önkormányzatoktól, ha egyszer a befizetéseket nem kell továbbítani a Szovjetunióba. Persze jó ideje tudjuk, ha másban nem is, magyarázatok kiagyalásában igen járatosak. Az Expo és a kárpótlási törvény végrehajtása pedig meglehetősen költségigényesnek ígérkezik… A teljesen bizonytalan pénzügyi szituációban és a törvényi rendezetlenség következtében persze hosszasan lehetne sorolni a további ellentmondásokat is. Csak néhányat illusztrációul.
Ki fogja kifizetni a lassan már csillagászati összegeket elérő őrzési költségeket? A kormány irányelvei szerint a Kincstári Vagyonkezelő Szervezet „szolgáltatásának” ellentételezése a majdani tulajdonos kötelessége. Mára azonban ez oly mértékben emeli meg az adott ingatlanok „árát”, hogy értékesítésük teljesen irreálissá válhat, ha a piaci értékekhez viszonyítunk Csak a példa kedvéért: egyetlen volt szovjet villa őrzési díja – bár ez országrészenként változik – elérheti a havonkénti százezer Ft-os nagyságrendet.
Ki fogja állni a további – parlagon heverésből adódó – állagromlási károk költségeit? Eredetileg ez is a végleges hasznosítót terhelné.
Mi lesz az ún. „nem hasznosítható” épületek sorsa? A januári irányelvek szerint szovjet–magyar közös értékesítő bizottságok feladata lenne ezek eladása. Nem kell Cassandrának lenni ahhoz, hogy feltételezzük: nem fognak tolongani a vevők a magyar szabványoknak nem megfelelő objektumokért. Arról nem is beszélve, hogy a hatósági, engedélyezési jogosítványok a magukat sok helyütt kisemmizettnek érző önkormányzatok kezében vannak…
Mi történik azzal a hét vagy nyolc repülőtérrel, amelyek pályázati úton való értékesítési kísérletei kudarcba fulladtak?
És – nem utolsósorban – mi lesz azzal a mintegy tízezer lakással, amelyek ma üresen állnak szerte az országban? Egyetlen helyszíni szemle elegendő annak a megállapításához, hogy a szovjetek által itthagyott lakóépületek bérlő vagy tulajdonos híján nemigen bírnak ki még egy telet…
Csupán Budapesten kb. 2000 lakás vár gazdájára (igaz, ebből 650 nem felel meg a magyar szabványoknak). Értékesítésük a KVSZ feladata lenne. Az önkormányzatok – bár ez sincs rögzítve jogszabályban – elővételi joggal rendelkeznek, de mind a mai napig nem tudhatják, mennyit kéne letenniük a kincstár asztalára értük. Az egyik illetékes sajátos érvelése szerint: csak akkor informálják őket a summáról, ha véglegesen nyilatkoznak vételi szándékukról… (A téma fontosságának jelzésére: a fővárosban jelenleg 81 000 lakásigénylőt tartanak nyilván, ugyanakkor ismereteim szerint idén egyáltalán nem épülnek állami, illetve önkormányzati költségvetésből lakások.) Mi történik azokkal a közösségi célokra nem igényelt ingatlanokkal, amelyek a már többször idézett irányelvek szerint gazdasági hasznosításra kerülnek (lebonyolító persze a KVSZ)? Biztosítják-e a tényleges nyilvánosságot ezeknek a sokszor igen értékes objektumoknak a remélhetőleg versenytárgyalásos értékesítésekor? Egyre kevesebb a remény arra, hogy ennek a látszólag mellékes, valójában igen nagy értékű ingatlantömegnek a tulajdoni rendezése – ha kismértékben is – hozzájárulhat a privatizáció finoman szólva akadozó folyamatának a meggyorsításához, s talán értő kezekbe kerül a ma még holt állami vagyon.
Hogyan rendeződik a környezetvédelmi károk ügye? A magyar kormányzati számítások szerint ezek végösszege 61 milliárd Ft. Ehhez képest csupán apró szépséghibának tűnhet, hogy az irányelvek szerint a majdani tulajdonosok feladata a környezetszennyezés megszüntetése, a kincstárral szemben nem léphetnek fel kárigénnyel. Ez is eléggé sajátos megoldás…
Folytathatnám a kérdő mondatok sorát, de úgy gondolom, ennyi is elegendő a helyzet szemléltetésére. Egy biztos: az önkormányzatok – Budapesten a főváros és a kerületek egyaránt, sőt közösen – továbbra is készek az együttműködésre.
A tényleges megoldás kidolgozása nem odázható el, hiszen minden elfecsérelt nap a racionális hasznosítás realitását csökkenti. A 6000 „holt” objektum (megterhelve az őrzési, az állagmegóvási és a környezetvédelmi költségekkel) bekapcsolása az ország vérkeringésébe csak egy teljesen új koncepció alapján történhet. Az elmúlt kilenc hónap tapasztalatai alapján úgy gondolom, erre – az állami költségvetés érdekeinek figyelembevételével – az érintett önkormányzatok képesek leginkább. Az esélyt a helyismeret, az állampolgári akarat közelsége, a közvetlen érdekeltség és a felelősség terhe adja meg számukra.
Az egész folyamat törvényi szabályozása és a végrehajtás kontrollja azonban a parlament feladata és felelőssége…
Mert a „bilincsektől megszabadított” ugyan bennünket a „hatalmas úr”, de azért az „örökség” hasznosítható részével nem fog helyettünk gazdálkodni.
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [7]