Amikor múlt év márciusában a Tito képével is ékesített Vörösmarty-kultúrházban megalakult a Horvátországi Magyar Néppárt, M., a Vajdaságból Eszékre települt fiatal lektornő nem gondolta, hogy a Baranya-háromszögben alig egy évvel később esztelen háború tombol, ő pedig öreg Volkswagenjén átmenekül Magyarországra.
Névtelen, mert ez itt névtelen történet.
Bort ittunk akkor a pártalakítás sikerére Vörösmarton, koccintottunk G.-vel is, aki augusztus végén ugyancsak átmenekült, s azóta egyik városból a másikba költözik titokban, mert az odaátról csordogáló hírek szerint komoly vérdíjat tűztek ki a fejére, ő pedig fél, hogy utána jönnek.
De ittunk a változásokra K. Gyurival is, vele már később, idén áprilisban, pár nappal a szerb, húsvét után és G. öreg pincéjében, alul zöldhagymát haraptunk a zsíros kenyérhez, s K. Gyuri azt mesélte, nemrég Kórógynál fegyveres csetnikek keltek át a Dunán, s géppisztollyal fenyegették a kocsmában sörözgető férfiakat. Mondván, halomra lövik őket, ha ők is Horvátország függetlenségére szavaznak.
Arra szavaztak. Pedig akkor már Knínnél és Borovo Selónál megjelentek az első barikádok. Pakrácon pedig elestek a lassan érő háború első halottjai, de a Jugoszláv Néphadsereg tankjai még nem álltak ott a batinai Duna-hídnál, a monumentális emlékmű alatt, amit Julkáról, a partizánlányról mintáztak állítólag. Pedig Julkát gyűlölték azon a környéken, mert tudták, és nem feledték, hogy a háború végén saját kezűleg végezte ki az összefogdosott magyar férfiakat, miután megkínozta őket.
De ez más történet. Csak a hadsereg ugyanaz.
– És a hadsereg most is kommunista. Tele szerb és montenegrói főtisztekkel – mondta K. Gyuri már júniusban, amikor a tankok is ott álltak már Batinánál.
Eszéken, a Dráva Szálló mellett a falon pedig olyan, felirat vörösödött otromba betűkkel, hogy
VOJSKO NE PUCAJ V NAROD!
Hadsereg, ne lőj a népre!
S a hadsereg akkor még nem lőtt, csak készülődött.
Eszék fölött szúnyogirtót permetező repülők szálltak a vadászbombázók helyett, lent az utcákon zászlókat lobogtató tömeg, tülkölő autók, fiatal srácokkal köröző motorok, a Dráva-part éttermeiben tánczene. Ünnep.
Zágrábban Tudjman elnök pár órával korábban jelentette be Horvátország függetlenségét.
M., a lektornő pedig titokban pisztolyt szerzett magának, s azt mondta, fél.
K. Gyuri nem félt, de fegyverekkel aludt otthon. Aztán használta is őket később, már augusztusban, amikor a hadsereg páncélosai mögött szerb fegyveresek szállták meg a Dráva-szöget.
– K. Gyuri meghalt – mondta már ideát a lektornő.
– Kétségkívül lehet beszélni a polgárháború veszélyéről – magyarázta még áprilisban Jovan Cvitkovic, a HDZ eszéki területi elnökhelyettese –, de a szerb lakosság többsége nem harcolna ellenünk. Mi itt békében éltünk egymással, s velük együtt a törvényes megoldás hívei vagyunk.
– Csak aztán mi lett? – kérdezte az Ulmból hazatelepült asszony. – Este teherautók és buszok jöttek át a Vajdaságból, s elvitték a szerbeket. Akkor mi már tudtuk, hogy jönnek és lerohanják a falut. Mert így történt mindenütt. Akkor menekültünk mi is. Közvetlenül Eszék mellől. És nem is egyenesen, mert a főutakon nem lehetett.
Az Ulmból jött asszony egyébként a Gardénában dolgozott húsz évig, s csak nyugdíjasként települt haza a falujába. Most visszamenne Németországba, csak a lányáért aggódik, aki családostul bent rekedt Eszéken, s nem tudja, mi van velük. Pedig az Adriára készültek augusztusban. Helyette ő Magyarországra keveredett, egy panzióba, mert még van egy kis pénze, s nem akar mások nyakán élni. Innen pedig naponta tudja hívni a lányát. Egyszer majd csak jelentkezik.
– K. Gyurit Pélmonostoron lőtték agyon – mondta a lektornő. – Menekülőktől hallottam.
Egy parkban ültünk. A fák között üres autók, a padokon más menekültek. Köztük a három mogorva srác is, akik egy lerobbant furgonnal szöktek a félig lebombázott Vukovárról, s földutakon menekültek Magyarország felé, hogy egy kukoricás meg répaföld között guruljanak át a zöldhatáron.
Mások traktorral jöttek, egyenest a mezőről vagy gyalog, mint az a nyugdíjas házaspár, akik a karjukon egy-egy kosárral sétáltak át a szabolcsi Dráva-hídon, aztán leültek a betonszegélyre, s várták, hogy értük jöjjenek a határőrök. Úgy segítették fel őket a terepjáróra, mert mint mondták, ötven kilométert és másfél napot gyalogoltak.
S gyalogolnak azóta is. Ma éjszaka – október 1. – Kórógyról ismét százhúszan keltek át a határon. Ők voltak az utolsók, s csak nyolc idős ember maradt a faluban. Őrizni a romokat és a halottakat, akiket már nem volt idejük eltemetni, mert az utolsót már a templomtoronyból lőtték ki. És ő volt az őr.
- Belföld [6]